Életem legboldogabb napja

Életem legboldogabb napján jóformán semmi sem történt. Előző éjszaka háromig kínzott a fogfájás, a szokásos enyhe fájdalomcsillapítók már nem használtak, kibicsaklott bokám is melegen lüktetett. Végül átmentem a nagymama szobájába, és egy öngyújtó segítségével megtekintettem a gyógyszeres polcot. Noha semmit sem találtam, ami az algopyrinnél erősebb lett volna, megnyugtatóan hatott rám a gyógyszerek látványa: a vékonydongájú fiókbetétben szép gondosan elhelyezve, kis fachokban sorakoztak a különféle nagyságú üvegecskék.

Recsegett a szekrényajtó, mikor halkan suttogott szitkok közepette behajtottam; nagyanyám álmosan megérdeklődte, hogy nem tudok-e aludni. Kérdésére elhatároztam, hogy mégis beveszek valamit. Ismét meggyújtottam öngyújtómat, kinyitottam a szekrényt – ezúttal merészebben –, és sokáig silabizálgattam az ismeretlen gyógyszerek tartalomjegyzékét a remegő, sárgás fényben.

Kerülni akartam a barbiturátokat, mert olvasmányaim azt sugallták, hogy a lehető legbrutálisabb, legostobább hatást fejtik ki: nem az idegeket vagy a limbikus rendszert csillapítják, hanem az agykérget bénítják – ami ahhoz vezet, hogy az előidézett alvást nem is élvezi az ember. Márpedig én élvezni akartam az alvást ennyi fölösleges gyötrődés után.

Így aztán kétféle enyhe gyógyszert vettem be – mind a kettőn csupán elhanyagolható mennyiségű fenobarbitál-tartalomról árulkodott a címke. Nem jegyzem fel a keveréket, nehogy az olvasó azt képzelje, hogy ha ő maga is megismétli e kísérletet, hasonló kozmikus élményben lesz része, mint a sorok szerzőjének az ezt követő húsz óra leforgása alatt. Különleges állapotom ugyanis nem a gyógyszerek fizikai hatása révén állt be, sőt, inkább úgy mondhatnám, a gyógyszerek olyan enyhék voltak, hogy nem gátolták a rám ereszkedő varázs balzsamos áramlatait. Nem, kedves Olvasó, természetesen én magam is megismételtem a kísérletet néhány héttel később, hasonló körülmények között (inkább a fogfájás, mint a kíváncsiság indított erre): csupán azzal az eredménnyel, hogy az éjszaka közepén nem keltem fel vizet inni, mint szokásom volt.

Aznap éjjel – a hajnal előtti utolsó órákban – viszont inkább maga az a tudat töltött el különös nyugalommal, hogy ennek a lakásnak a készleteit tekintve mindent megtettem avégett, hogy fogfájásomat civilizált körülmények között elmulasszam, így most már semmi dolgom nem marad, mint hogy rövid meditáció után végigheveredjek díszes matracomon és megnyugodjak.

Délután kettőig aludtam; nagyanyám nem keltett fel, lévén, hogy sehova sem kellett mennem (begipszelt bokám néhány hétre ágyba kényszerített), csupán halkan benézett hozzám délelőtt, hogy felébredtem-e már.

Álmaim először a szokásos gyors, rendezetlen ösvényen haladtak előre, amely állapotra az jellemző, hogy valahányszor az álmodó közelebbről meg akar szemlélni valamit, az átalakul, vagy éppenséggel elillan. Már fenn volt a Nap, mikor idegrendszerem és metabolizmusom kezdett kissé meglassúbbodni; azt álmodtam, hogy anyámmal és apámmal szemlélem a csillagokat a nagymama délnyugati erkélyének ajtajából (szüleim már évtizedek óta külön éltek). Az ég csíkos volt, egyszerre volt éjszaka és nappal. A Sarkcsillag tájékáról olyasféle sávok indultak el lefelé a roppant, boldogító mennyboltozaton, mintha hatalmas esernyőt szemlélnénk belülről, melynek egyik csíkja sötét, a másik világos. A világos rész akvamarin színű volt, s rajta kisebb cirruszok úszkáltak (ezek azonban eltűntek a sötét csík határánál, s csupán a soron következő világos csíkban bukkantak fel megint). A sötétebbik rész mély ultramarinkék volt, mint egy nagyon sötét színű zafír vagy lapis lazuli; tiszta, felhőtlen éjszaka hallgatott ezekben a csodás csíkokban. Csillagképek rajzai díszítették fénylő, kalligrafikus ezüstfonalakkal a mély világűrt, akár egy háromdimenziós planetáriumban.

Később egy alacsony házakból álló tengerparti faluról álmodtam, ahol homokos utakon araszolva kerestem a főteret. Egyszer csak egy kislány érintette meg a vállamat. Úgy nyolc-kilencéves lehetett, s szemmel láthatólag már egy jó ideje sietett utánam, hogy átadja a hírt.

– Meghalt.

(Álmomban pontosan tudtam, kiről van szó: valakiről, akit nagyon szerettem).

Megkérdeztem, hol, mire a házak felé mutatott. Hogyan halt meg, és mi történt pontosan, nem tudta. Széttárta a karjait, és megvakarta a fejét.

Ködösen emlékszem, ahogyan sikertelenül kutattam egy ideig; a kislány is kísért még egy darabon, azután befutott egy házba, amelyről tudtam, hogy a miénk.

Amikor kijutottam a tengerpartra, a rám törő szomorúságtól elgyengülve leborultam a sziklás földre, és órákig zokogtam, sirattam. Képek merültek fel bennem az elhunytról, amint fölém hajol, sétálni visz, mosolyog a napfényben, rajzol, a haját vágja.

Egy idő után elcsendesedtem. Ekkor megváltozott az álom karaktere. Az örökkévalóságnak olyan erős érzete kerített hatalmába, amilyet még soha nem tapasztaltam felnőtt ésszel. Ez az álom ugyanis sokkal valószerűbbnek hatott, mint maga a valóság. Megváltozott a tengerparti táj: mire felültem, a nap elűzte a felhőket; az eltűnt falu helyét sziklák és növények foglalták el. Végtelen nyugalom, béke és biztonság áradt a színekből, a víz ragyogásából, a meleg sziklákból.

Ismét egy lány érintette meg a kezemet: ezúttal egy húsz év körüli, sportosan öltözött szőke diáklány. Azt mondta, menjek vele, ha be akarok ülni az órára, mert mindjárt kezdődik.

A tenger hosszúkás kis öblöt képezett egy tíz-húsz méter magas sziklavonulat és a szárazföld között; itt a víz sokkal nyugodtabb volt, és az ég kékje tükröződött benne. Kis csónak várt az öböl belső végében, amely fölött barlangszerű helyiség nyílt enyhén befelé lejtő alapzattal: a vízre nyíló termet csak oldalról lehetett megközelíteni, a sziklába vájt lépcsőzetes lyukon át (ezen az oldalon a sziklafal jóval magasabb volt, mintegy száz méterre tornyosult függőlegesen a víz fölé). Itt mászott fel egy tucatnyi húsz év körüli diák, kis jegyzetfüzetekkel felszerelve, halkan és mosolyogva, mintha templomba készülődne. Kört alkotva lassan leültünk a poros földre.

A mester, akiről azt mondta barátnőm, hogy évtizedekig külföldön élt, kisebb vetítőkamrában ült, mintegy húsz méterre a fejünk fölött; hangját egy fortélyos üregrendszer úgy vezette le hozzánk, mintha a kör közepén ülne és magyarázna. Ez a kamra nem látszott a barlangból, csak ha az ember kidugta a fejét a szikla pereménél a víz fölé, és felnézett a merőleges sziklafal mentén.

Mihelyt elkezdődött az előadás, a mester egy ragyogóan színes, karvastagságú, függélyes szivárványcsóvát vetített le a szikla peremének víz felőli oldalán; élénkvörös, sárga, borostyánszín, kék és zöld lézersugarak alkották ezt a lassan mozgó, egyenletes csóvát. A mester ezzel illusztrálta fejtegetéseit a filmzene ezoterikus jelentőségéről, mint a szinesztéziakutatás korai előzményéről. Eközben hátulról, rejtett hangszórókból, régi filmek zenéi szóltak.

A filmtörténet elejétől az ötvenes-hatvanas évekig terjedő részt a mester röviden elintézte azzal, hogy akkoriban semmi valódi köze nem volt a képnek a hanghoz, e korai primitívek csupán a történet drámaibb helyzeteit illusztrálták nevetséges szimfonikus egyvelegekkel. Amikor a színek gyors egymásutánban pörögtek, s valami hollywoodi dialógus recsegett a pátosszal döndülő üstdobok, visító hegedűk mentén, az osztály kuncogott.

Míg a mester kiemelt egy-egy, a szinesztézia szempontjából érdekesebb művet a hatvanas-hetvenes évek olasz és francia filmművészetéből, kidugtam a fejemet a szikla peremén túlra; felnéztem, majd lenéztem, fel és le, újra és újra. Mivel az ég tükröződött a tökéletes csendes vízen, fantasztikus térérzetben volt részem: úgy láttam, mintha a tenger is tükröződne az égbolton, mintha a visszatükrözött felhők a víz felszínén úszkálnának. Összekeveredett a fent és a lent, egy és ugyanazon erő húzását éreztem a nyílt égbolt és az azt elmélyülten tükröző tenger felől. Szédülni kezdtem, és gyorsan visszaültem a helyemre.

Ekkor a mester kitért a hatvanas évek pszichedelikus zenéire, és különös elismeréssel beszélt egy alig ismert luxemburgi filmről, amelynek a Pink Floyd nevű angol zenekar írta a zenéjét (ezt a filmet egyébként három hónappal az álmom előtt láttam egy New York-i klubmoziban). Egy különösen nyugalmas, absztrakt zajokból és távoli orgonazúgásból felépített zeneszámot hallottunk, ami a filmben egy nem túl cselekménydús jelenethez volt bevágva, amikor is a két főszereplő tengerparti LSD-utazását a kamera a nagyított, lelassított mozgású textúrák hosszú ismétlésével érzékeltette: az egyik főszereplő például kis üvegcséből higanyt öntött a tenyerébe.

A látványt a váltakozó lézerfények könnyed ritmusaival idézte fel a mester, és a szinesztézia akkor még ismeretlen tudományának ösztönös diadalaként írta le a más szempontból nem ennyire sikeres filmet.

Néhány kérdés és felelet után véget is ért az óra, a mester kikapcsolta a vetítőt, bezárta a fülkét, és lassan, csoszogva megjelent a barlang hátsó oldalán. Rövid, hátrafésült ősz haja volt, kissé tömzsi, délszláv típusú feje; egyszerű nyári öltönyt hordott és fekete bőrmappát.

Barátnőm odafurakodott hozzá a lépcsőn, és gyorsan bemutatott. A mester nem állt meg, szemmel láthatólag valahová igyekezett. Öreges sóhajtásokkal beszállt a csónakba, és egy benyíló felé evezett, ami a szárazföld felé tátongott a vízszint magasságában. Barátnőm mellette sietett a parton, és feltette nevemben azt a néhány kérdést, amelyre választ vártam: például, hogy mi a véleménye a film női főszereplőjének alakításáról. A mester mosolyogva bólogatott, és valami olyasmit mondott, hogy nagyon kedves, romantikus alakítás volt, csak talán egy kissé túl amerikai. Ezzel búcsút intett, és eltűnt a benyílóban.

Ez délután kettő körül zajlott; mikor felébredtem, a meleg októberi nap az arcomra sütött, és az álom tovább folytatódott a valóságos élettel párhuzamosan. A csendes, józan boldogság és megelégedettség, melynek arany fényében lebegtem, egész további napomat átjárta balzsamos illatával (pontosabban körülbelül este nyolcig tartott, amikor is beszálltam forró fürdőt venni a nagy kádba: abban a pillanatban, számomra meghatározhatatlan okok miatt, ismét megfájdult a fogam, s az álom egyszer csak finoman, mint a bolognai üvegcsepp, ha a végét megpöccentik, ezer darabra esett szét).

Itt röviden el kell időznöm különleges álomállapotom fizikai és lélektani jellemzőinél. Természetesen az izomrelaxáció olyan fokát tartottam fenn, hogy nemigen volt kedvem megmozdulni, de ha úgy éreztem, mozognom kell, azt harmonikusan, felesleges erőfeszítés és izomgörcs nélkül tettem meg. Lélegzetem mély volt és lassú, szinte teljesen automatikus; hasam és köldököm tája úgy ellazult, hogy felismertem, normálisan mindig egy kicsit befelé feszítem a hasamat, s ez rengeteg terheléssel jár.

Lassan felültem, és a szobámat szemléltem, lábaimat óvatosan végighelyezve a matracon, hogy bokám ne fájduljon meg. Mindenre volt időm, ami az életben valóban szükséges, és semmi olyanra nem volt, ami nem igazán kell. Különös puhaság járta át világomat: az egymást nem kizáró szabad választások lehetőségeinek végtelensége.

Mintha maszk hullott volna le rólam, mely éveken át arra késztetett, hogy csupa szükségtelent gondoljak és még feleslegesebb dolgokat cselekedjek; ezek egyúttal meg is akadályozták, hogy visszajussak csendes középpontomba.

Mert csend volt most mindennek a közepén: élő, kiegyensúlyozott, minden lehetőséget magába záró csend. Hogy vázoljam, ez a csend mennyivel magasabb fokon állt, mint a közönséges szavak elhallgatásakor beálló, viharral terhes csend, egy kis pszichoakusztikai kitérőt kell tennem.

Mivel messze laktam iskolámtól, és folyton utaznom kellett, évek óta azzal szórakoztam, hogy zeneműveket tanultam meg belső hallásommal, úgy, hogy végül minden hangszert és hangszínt belülről éreztem és tökéletesen vissza tudtam játszani magamban. Minden erőfeszítés nélkül tudtam felidézni a dallamokat, egyedül az került erőfeszítésbe, ha megpróbáltam leállítani. Hiába untam rá egy zeneszám hangulatára, gesztusaira, hangszínére, csak akkor voltam képes leállítani, ha helyette valami más zenére gondoltam, vagy ha a verbális gondolkozásom indult el. Bár korábban sem voltam képes a belső csendre – pontosabban az állandó belső zaj állapotában képtelen voltam visszaemlékezni azokra az évekre, amikor még igen –, miután zenei memóriám a fent leírt módon kifejlődött, végre felismertem a belső csend hiányát.

Tovább fokozta ezt, hogy tizenhét éves koromban megtanultam a transzcendentális meditáció néven ismert keleti technikát, melynek egyik első mellékhatása az volt, hogy szelídebbé, színesebbé vált világom.

A „belső lemez” most már magától haladt tovább, ha lefeküdtem aludni, néha az álom mögött is, s ismét ráerősített, mikor felébredtem.

Inkább a hosszabb, meditatívabb műveket, a szvitszerű, egymástól különálló részletekből összevágott csendesebb, dallamosabb darabokat, a keleti zenét kedveltem, ugyanis az eksztatikusabb, ritmikusabb darabok, bár először nagy eufóriát okoztak, sokkal hamarabb elfárasztottak. Világos volt számomra, hogy nem igazán a darab a fontos, a zene csupán keretül szolgál a belső érzések mozgásában és lecsendesüléséhez – mintha a zene pusztán díszes szőnyeg lenne, amelyre leheveredvén mindig mást álmodom.

Azon a bizonyos napon viszont, sok év óta először, csend volt. Csendbe tért vissza minden gondolat és minden dallam, mintha tőlem függetlenül zajlana az érzékelés és a gondolkodás folyamata. Mintha egy jóságos varázsló figyelné belülről gondolataim burjánzását.

Természetesen már korábban is tisztában voltam azzal, hogy még a napi huszonnégy órás zene is jobb, mint az a vak, szürke, érzéketlen támolygás, amit tudatom az ezt megelőző években folytatott, amikor is a szavak uralkodtak elmémben éppoly kíméletlenül, mint most a zene: nem költői szavak, nem szelíd elmélyedés, filozófia, hanem a nyers, bizonytalan, zsarnoki szavak, a világtól elvágott zagyva idegeskedésnek az a verbális csomója, amelyet az emberek általában „én”-nek neveznek.

Felfedeztem, hogy képes vagyok valamiféle „pajzsot” kialakítani zenéből: pl. játékos ritmusú dallamokat idéztem fel, miközben egy hatalmaskodó középiskolai tanár leckéztetett. Ez a módszer királyvízként választotta el az elrontott életükért bosszút állni igyekvő zsarnokokat a valódi szeretettel dorgáló feljebbvalótól. Minden modem tirannus lélektani hatalma azonnal összeomlott, hanglejtésük és gesztusaik ugyanis oly nevetséges ellentét-párt alkottak a bohókás zenével, hogy sok komoly, engem is fenyegető konfrontáció alkalmával alig tudtam visszafojtani a belőlem kipukkadni kész nevetést. Olykor kénytelen voltam szándékosan visszakanyarítani figyelmemet az illető mondanivalójára, hogy kissé lecsillapodjak.

Azokat viszont, akik nem ferde hatalomvágyukat próbálták rajtam kielégíteni, hanem komoly mondanivalóval bírtak, csupán a szelíd irónia zefírje érintette meg ugyanazon zene hatására. A „hazugok” ugyanis gépiesen ismételgettek olyan mozdulatokat és verbális gesztusokat, amelyektől azt remélték, hogy elterelik a figyelmemet az alapellentmondásról, arról, hogy tisztátalan indulataikat a jóakarat és a kölcsönös megértés zászlajába próbálják csomagolni, vagyis hogy hazudnak. Nagyon komolyan vették a szerepüket, mert azt remélték tőle, hogy minden ellentmondásos elemet sikerrel eltakar – s ez sokszor így is lett volna, ha csupán a verbális-vizuális kommunikáció síkján maradunk. Sikertelen delejezésükhöz képest a zene oly azonnali tudattágító hatással bírt, hogy pillanatokon belül kilógott a lóláb.

Az „igazak” viszont sohasem vették önmagukat annyira komolyan, mint azt, amiről beszéltek, gesztusnyelvük tehát kevésbé kényszeredett, sokkal egyértelműbb elemeket tartalmazott, amelyekkel könnyebben harmonizált akármilyen, az övékétől eltérő ritmus is.

Később ezt a vezérmotívumokban fogalmaztam meg magamnak: minden embernek, minden időnek és minden helynek megvan a maga motívuma, s ha saját zenéjével disszonáns – vagyis hazudik –, az egy új zenével való összehangolási kísérletben azonnal kiderül.

A zene tehát, ami most halkan szivárgott elő a magnetofon csodálatos szerkezetéből – természetesen ugyanaz, amely álmomban is megjelent –, gyönyört okozott, de tudtam, hogy ha váratlanul abbamaradna, mondjuk, rövidzárlat miatt, a legkisebb csalódást sem érezném.

Nem azt a csendet éltem át most, ami akkor fogja el az embert, ha nincs se zene, se zaj körülötte, csupán a szóbeli gondolatok futnak körbe-körbe, mint (Meyrink hasonlatával élve) sebzett fejű, támolygó macskák. Már évek óta képes voltam kikapcsolni a szavak haszontalan áradatát – s ezért az ár, amit fizetnem kellett, a zene, az érzések áradása volt.

Valahányszor gondolatot vagy érzést éreztem közeledni a mélyből, választhattam, hogy a felszínre engedem-e, vagy sem. Finom jóérzéssel töltött el ez a választási szabadság, leginkább a szabadesés zsongító mámorához hasonlíthatnám.

Ennek megfelelően folyt tekintetem irányítása is: ahelyett, hogy minden mozgó tárgyra, hangra vagy élénkebb színre azonnal automatikusan odafordítottam volna fejemet vagy szememet, választhattam, hogy megteszem-e ezt a mozdulatot vagy nem. Így például, amikor nagyanyám benyitott, éppen egy képet szemléltem, amit már korábban kitettem a polcra, de soha „nem volt időm” megtekinteni. Most úgy fordítottam felé a tekintetemet, hogy semmit sem veszítettem testem és a látvány teljes méltóságából. Még sohasem éltem át ennyire egyértelműen, hogy az „időhiány” érzése mennyire hiánytalanul szubjektív, más szóval gyenge, gyáva lelkiállapot velejárója, amelyet nem akar felismerni az ember, hanem kivetíti az általa érzékelt világ felé.

Később egy harmadik réteg is életre kelt zsibongó idegeimben; egy vasárnap reggel, valamikor három- vagy négyéves koromban, amikor nagyapám lábai körül játszadozva ugyanezt a boldog elégedettséget élveztem. Egyszerre abból a szobából láttam a lakást, amelyben most nagyanyám lakott, tizennyolc évvel azelőtti berendezésével, a játékkockáimmal az akkor még kevésbé kopott perzsaszőnyegen.

Emeletek nyíltak tudatom alatt és fölött, egyszerre több időben és térben lebegtem ugyanazon békétől körbezárva, amelyhez hasonlítva mindennapi tudatom vak idegeskedésnek tetszett, ízléstelen fekete-fehér filmnek, amelyben az űzött szereplők már elveszítették, ami a lét értelmét jelentheti: a puszta létezés csendes örömét.

Eme többszólamú boldogság fő ismérve a számomra az álom és az ébrenlét szimultán jelenléte. Különleges tisztaságú, rendkívül nyugodt, a szokottnál jóval színesebb, panorámikus erejű álmok voltak ezek, amelyekben a mindennapi részletek néha különös szimbolikus erővel bírtak. Ez a fajta álom világosan elkülöníthető a normális álomtól: a testet és a képzeletet valami varázs tartja hatalmában, ami tovább él a nap folyamán, mintegy ráfényképezve magát a mindennapi valóságra.

így például egyszer egy szép vasárnap reggel, New Yorkban sétáltam álmomban az Avenue of the Americas midtowni része körül, és miután felébredtem, hosszú ideig határozottan az volt az érzésem, hogy a szobám kicsinyített mása a nagy sugárút ama szakaszának. A könyvespolcok és a képek között, melyek a felhőkarcolókat alkották, szinte óriásnak éreztem magam, a beszűrődő utcai zajok pedig átalakultak saját maguk redukált, felgyorsított másává, mintha a kocsik áradata és az embertömeg a kopott perzsaszőnyegen hömpölygött volna tovább. Testi szemeimmel ezt ugyan nem láttam, de mikor vázlatot készítettem a térnek eme különös szemléletéről, meglehetősen valósághűnek hatott. Az érzés, hogy az utcarészletek ugyanúgy ott vannak, mint kávéscsészém, valóságos polcaim és magnóm, szédülettel töltött el. New York a padlómon terült el, ott lélegzett és áramlott fél napig, könyvespolcom szélén tornyosult az Empire State Building egy elképesztő három méter erejéig, s engem megdelejezett a mélység szédülete.

Életem legboldogabb napján a levegő részegítően tiszta volt nyugodt tüdőm számára: annyira áthatott a józan lassúság érzete, hogy képtelen lettem volna kávéra vagy szeszes italra gondolni. Egyszersmind tudtam, hogy a szenvedély és zaklatottság időszakainak is megvan a maguk helye – de ez nem érintett. Tudtam, hogy el fogom veszíteni ezt a csodás állapotot, mert még nem értem meg arra, hogy örökre belesüllyedhessek; tudtam, hogy nem is tudnám, nem is lenne szabad visszaidézni. Nem azért, mert az alkalom megismételhetetlen, hanem azért, mert ez az öntudatlan megérkezés-visszaidézés is csak eltávolíthat tőle.

Akkoriban a Zen-buddhizmus vonzásában kutattam a választ életem nagy kérdéseire, s íme úgy éreztem, itt a válasz még föl nem tett kérdéseimre is: ez ama Buddha-szellem, az a megvilágosodás, amelynek persze további fokozatai és lépcsői is vannak, de mégis mindig ugyanaz, először és utoljára. Már gyermekkoromban is részem volt ebben a boldog központ-érzésben, de az élet azt követelte, veszítsem el, hogy felfogjam: létezik.

Rövid jegyzetet készítettem álmomról egy keményfedelű füzetben, és rajzokat mellékeltem hozzá a sziklás helyszín leírása helyett. Ezúttal nem kellett sietnem a lejegyzéssel, hiszen álmom bármelyik részlete bármikor lehívható volt a jelenlévő varázsból. Gondolataim jó része még nem is fogalmazódott meg szavakban.

Tudtam, szegényes mindennapi mágiám nem is lenne elegendő arra, hogy visszaidézzem e boldogságot. Hiába próbálnék meg ugyanabban a testhelyzetben aludni, vagy ugyanazt a zenét hallgatni, amit álmomban, vagy az álom egyes részleteire koncentrálni; mindez olyan lenne – ahogy Maharishi Mahesh jógi, a transzcendentális meditáció atyja írta Bhagavad Gíta-kommentárjának hatodik fejezetében –, mintha jól akarnék lakni a pékség árcéduláira való koncentrálással, a pékné mosolyának visszaidézésével, vagy a kenyér illatának emlékével, ahelyett, hogy ennék egy szelet friss kenyeret.

Tudtam, minden próbálkozásomnak közvetett vagy közvetlen célja a teljességnek eme megfogalmazhatatlan központosulása, de ez elérhetetlen céltudatos tevékenység által, hiszen magából a puszta Létből fakad. Nem a külvilág függvénye, mégis oly könnyen el lehet távolodni tőle, hogy az ember azt hinné, soha nem is létezett.

Oly távol voltak állapotomtól a szokásos teológiai-szellemtörténeti okfejtések, hogy a szakadék az élmény és az elmélet jelentősége között szinte áthidalhatatlannak tetszett. Most értettem meg, hogy Gautama Buddha miért nem válaszolt olyan kérdésekre, hogy vajon az egyéni lélekkel mi történik a halál után. Én voltam most az a Buddha, aki nem válaszolt, és én voltam az is, aki egy virágot tartott fel prédikáció gyanánt. Tudtam, most már belülről tudtam, hogy Buddha boldog volt: szemérmetlenül boldog, mint én most, de ezt a boldogságot talán szemérmetlenség csak boldogságnak nevezni.

Egy keleti mese szerint az ópium Buddha lehullajtott szempillájából eredt meg, hogy vigaszt nyújtson a szenvedőknek és az álmatlanoknak, még mielőtt felfognák a rettenetes, kifinomult igazságot, hogy a szenvedés és a boldogság egy és ugyanaz.