És eljön az ő országa

Szeptember utolsó hetében ügynök érkezett a szanatóriumba. Traktor hozta fel a faluból a kastélyba a délutáni szieszta óráiban. A traktoros régi cimborám, nyílt tekintetű, melegszívű, de kissé könnyelmű és fecsegő fiatalember. Ő is, miként a falubeliek mind egy szálig, a biztonságunkra vigyáz, s jóváhagyása nélkül senki sem közelítheti meg a kastélyt.

Az ügynök, fittyet hányva a tűző napsütésre, széles karimája fekete kalapot viselt, s úgy festett alatta, mint egy vándorbűvész. Nehézkesen kászálódott le a traktor utánfutójáról, arca borostás volt, a szeme kialvatlan. Egyik kezében vászonkoffert cipelt, a másikban hegedűtokot. Csodabogár külseje azonban legföljebb az avatatlanokat téveszthette volna meg. Férfias mozdulattal, nagyon határozottan rázta meg a kastély kőfalának belső oldalára függesztett harang fogantyúját. Személyesen mentem ki elé, és engedtem be az udvarra. Az ügynök megemelte a kalapját, és bemutatkozott.

– Wagner vagyok – mondta. – Richárd Wagner. Ez a mostani nevem.

– Isten hozta!

Az ügynök szája fanyar mosolyra húzódott, ajka mögül elővillant a mű-fogsora.

– Nem. Az ördög hozott. Erről hamarosan ön is meggyőződhet.

Még az udvaron a kezembe nyomott egy levelet, amelyet az Irodában fogalmaztak, és személyesen az irodafőnök írt alá. Amíg a levelet olvastam, az ügynök hamiskásan mosolygott, és mintegy nyomatékul biccentett néhányszor. Az irodafőnök arra szólított fel, hogy ezentúl mindenben álljak Wagner úr rendelkezésére. Wagner úr különleges ügynök, egy rendkívül kényes, mondhatni történelmi horderejű ügyben nyomoz, és elsőrendű államérdek, hogy küldetését eredményesen végezze.

– Mindent értek – mondtam.

– Dehogyis. Ön semmit sem ért még.

– Majd igyekszem...

Az ügynök azonban lehűtötte a lelkesedésemet.

– Ne igyekezzék! Önnek is úgy lesz jobb, ha nem igyekszik. Természetesen, munkám egyik-másik részletébe beavatom majd... Egyébként a legteljesebb diszkrécióra kérem.

– Értsem a szavait úgy, hogy hallgatni arany?

– Hallgatni erény – mondta ő. – Olyan világ közeleg, amelyben a közmondások is, hogy úgy mondjam, reformra szorulnak. Jegyezze meg, kérem, hogy én pedagógusként érkeztem ide. Nehogy egyszer is megfeledkezzék erről.

– Mint gyógypedagógus?

– Mint zenetanár – igazított ki az ügynök. – Hadd emlékeztessem rá, hogy Richárd Wagner a nevem. Hegedűórákat fogok adni a pácienseinek. Az ön feladata az lesz, hogy elmagyarázza nekik: ez egy új, forradalmi terápia. Az úgynevezett Wagner-módszer. Vagy találjon ki, amit akar.

Kezdtem aggódni, hogy a feladat kényessége és különössége meghaladja az erőimet. Vonakodásomat látva, az ügynök személyesebb, csaknem baráti hangon folytatta:

– Ha elégedett leszek önnel, ígérem, elkerül erről a paradicsomi lepratelepről. Megnyugtatására elárulom, hogy az Irodában nagy tisztelettel emlegetik a nevét, s feltétel nélkül megbíznak önben.

Fáradtságára és mindenféle viszontagságaira hivatkozva ezután szívélyesen felszólított, hogy szállásoljam el. Kinyitottam a vendégszobánkat. A lakosztály puritán szerénysége meglepte őt, de egyben megelégedéssel is töltötte el. Megkért, hogy együtt vacsorázhasson velem, s akkor a további teendőket is megbeszélhetjük.

Délután a kastély parkjában sétáltam. Ösztöneim azt súgták, hogy Wagner úr megérkezésével életpályám fordulathoz közeledik, bár továbbra sem életbiztosítás a hivatal, amelyet az Iroda kegyeiből gyakorolok. Nyugtalanított, hogy esetleg olyan eseményekbe keveredem bele, amelyek később kicsúszhatnak az ellenőrzésem alól. Gyönge és magányos, de a szakmáját megszállottan szerető és politikai szempontból megbízható pszichiáterként keltettem föl az Iroda érdeklődését néhány nappal azután, hogy a d.-i kórházból elbocsátottak, a barátnőm pedig egy kamionsofőr kedvéért szakított velem. Képviselőjük a kórház személyzeti osztályán szólított meg, amikor éppen besöpörtem a kádervéleményemet az aktatáskámba, s lélekben arra készültem már, hogy illegálisan elhagyom az országot. Egy fiatal, csupa csont és ín nőt küldtek el hozzám, aki rendkívül érdekes, de egyszersmind rendkívül bizalmas állással kecsegtetett, ám ennek részleteiről nem tájékoztatott. Amikor kiléptünk a kórház kapuján, fehér köpenyét a táskájába gyűrte, s rám vetette ragadozó tekintetét.

– Nekünk most szükségünk van magára.

– Ki az a nekünk?

– Gondolkozzék – mondta a nő.

Vacsorára az ügynök hamisítatlan zenetanárra maszkírozta magát. Ódivatú csíkos öltönyéhez csokornyakkendőt kötött, ősz haját a feje közepén választotta el, zakója hajtókájába pedig piros szegfűt tűzött. Erőlevesből és rántott pulykamellből álló vacsoránkat a lakosztályomban fogyasztottuk el. Később elővette monogramos arany cigarettatárcáját is, és Camellel kínált meg. Viszonzásul én a Parsifalt tettem föl háttérzenének, hogy így is jelezzem jártasságomat a komolyzenében, s hogy lássa, komolyan veszem a megbízását. Kellemesen meglepődtem, amikor kiderült, hogy Wagner úr kiváló társalgó. Leendő szerepéhez máris tökéletesen idomult, könnyedsége és eleganciája egyre jobban elbűvölt. Az este folyamán csupán egyszer suhant át fejemben a gondolat, hogy talán egy kedélyes bérgyilkossal ülök szemközt valamely amerikai kalandfilmben, amely a húszas évek Chicagójában játszódik. Wagner úr ugyanis a vacsora végeztével szalvéta helyett a zsebében lapuló revolverhez nyúlt, és megsimogatta, mint egy gyöngédségre szomjas ölebet. Szakácsnőnk kitett magáért, a modori száraz fehér bor pedig megtette a magáét. A bornak lehetett köszönhető, hogy Wagner úr egész este önfeledten anekdotázott, és nagy élvezettel osztotta meg sok éves tapasztalatait velem, a zöldfülű pszichiáterrel. Történetei közül a legjobban az tetszett, amikor futballbírónak álcázta magát, hogy így leplezze le az egyik másodosztályú csapat csatársorába balösszekötőként befurakodott ellenséget. A balösszekötő az amerikai hírszolgálatnak dolgozott, s miután elszabotált két abszolút gólhelyzetet, Wagner úr az öltöző zuhanyozójában letartóztatta. Nagy fogás volt, Wagner urat előléptették.

Az Iroda eddig még nem küldött hozzám Wagner úrhoz fogható fontos és rangos látogatót. Ellenőröket, sótlan hivatalnokokat, szófosó ideológusokat annál gyakrabban. Ezek intelligenciája azonban alig haladta meg egy hajdani uradalmi kocsisét, a modoruk pedig éppenséggel korrespondeált annak a büdös üzleti pálinkának a minőségével, amelyet a falu kocsmájában még a kastélyba érkezésük előtt megkóstoltak. Ez a szedett-vedett népség mindenbe beleütötte az orrát, amihez nem értett. Áskálódásukkal, szerencsére, az Irodában sem sokat törődtek. Wagner úr megnyugtatott, hogy éppen úgy megveti az aktakukacokat, mint én. Ahogy lassan éjszakába fordult az este, úgy avatott a bizalmába, jóllehet küldetése részleteiről továbbra is hallgatott. De legalább körvonalazódott előttem a jelleme, s amit ez alatt a rövid idő alatt megtudtam róla, azt rokonszenvesnek találtam. Kiváló céllövő volt, szeretett sízni és evezni, s volt egy pazar lemezgyűjteménye, amelyet nagylelkűen a feleségének ajándékozott azután, hogy elváltak. Észrevétlen, mint a gázszivárgás öntötte el bensőmet a nosztalgia egy elmúlt világ iránt, amelyet három év itt-tartózkodás után már csaknem elfelejtettem. Édeskés, szinte operettes érzés volt ez, kicsit talán röstelltem is, de a kiváló modorú álzenetanár társaságában végül is vállaltam. Természetesen, nem nyíltam ki előtte egészen. Szégyelltem volna bevallani, hogy ebben a pillanatban legszívesebben végigsétálnék a pozsonyi korzón, és a tejbárban meginnék egy bögre tejeskávét. Egy elsüllyedt, békés világ képei kergették egymást a fejemben. Kilátás a várudvarról a Dunára, fagylaltozó lányok az utcán, a sziklába vájt Mély út sejtelmes csöndje az alkonyati órákban. Képek, amelyeknek semmi közük sem volt jelenlegi aszketikus életemhez. Három évvel ezelőtt, amikor a barátnőm elhagyott, a visszavonulás és az aszkézis látszott az egyetlen kiútnak a számomra. Most viszont úgy éreztem, ez az aszkézis a terhemre van már. Kalandokra vágytam. Valami, az egész világot felforgató nagy kalandra Richard Wagner, a különlegesen titkos ügynök oldalán.

Ábrándozásomból Wagner úr kézmozdulata térített vissza. Névjegyét lökte az orrom elé, amelynek hátlapjára golyóstollal két betűt írt fel: A. K.

– Mit jelentsen ez? – kérdeztem.

– Ez egy monogram. Semmit sem mond önnek ez a két kezdőbetű? Kotorásztam egy darabig az emlékezetem rekeszeiben, aztán röstelkedve bevallottam, hogy semmi sem jut az eszembe róluk.

Wagner úr előbb somolygott, majd valami zsoltárt kezdett el dúdolni. Kisvártatva abbahagyta a dudorászást, de az arcvonásait továbbra is áhítat lágyította barátságossá. Ezután valami egészen szokatlan dolog következett. Fölemelkedett ültében, hogy ajkai a fülem közelébe érhessenek, és ezt súgta-búgta:

– Eljő az ő országa.

Bólintottam, és megállapítottam, hogy az ügynök berúgott. Wagner úr visszahuppant a székre, és keményen a szemembe nézett.

– Maga azt hiszi, hogy részeg vagyok, ugye?

– Ó, dehogyis.

– Pedig így lesz – suttogta. – Eljő az ő országa, és a történelem egy fejezete lezárul. Fel kell rá készülnünk.

Mi sem természetesebb, mint hogy ezek után szerettem volna a további részletek felől tapintatosan kifaggatni, ezért megkérdeztem:

– Egészen pontosan kinek az országa jön el?

– Hát az övé.

– Na de kié?

– Maga hisz Istenben?

Most már provokációra gyanakodtam, s az éber óvatosság felkiáltójele szúrt a szívembe.

– Párttag vagyok és marxista – feleltem.

– Nem ezt kérdeztem – biggyesztette el az ajkát az ügynök.

Minden előbbi nosztalgiám és ellágyulásom odalett. Úgy tetszett, Wagner úr élvezi zavarodottságom bizarr fonákságát, és úgy szőtte a hálóját tovább, hogy abba én még jobban belegabalyodjam.

– A traktoros, aki idehozott... Hogy hívják azt az alakot?

– Bubáknak.

– Nagy a pofája.

– A mi emberünk – feleltem.

Wagner úr azonban régen eldöntötte már, hogy miképpen kell vélekednünk róla.

– Tudja, mit jelent az, hogy a mi emberünk? – kérdezte szelíden.

– Azt, hogy megbízhatunk benne.

– Ellenkezőleg. Az okos ember senkiben sem bízik meg, a legkevésbé pedig a mi embereinkben. Nagyon fontos, hogy ezt tudja. Érti már?

– Nem.

– Majd egyszer elmagyarázom magának. De nem válaszolt még az előbbi kérdésemre: hisz Istenben?

– Nem – vágtam rá egyből.

– És az igazságban hisz?

– Abban igen.

– Ez ellentmondás – felelte.

Egy pillanatig úgy éreztem magam, mint a kéménybe szorult tolvaj, aki hallja már a rendőrautó szirénázását. Nem maradt más választásom, ellentámadásba kellett átmennem.

– Na és ön?... Ön hisz az igazságban?

– Nem.

– Vagyis Istenben sem hisz.

– Ellenkezőleg. Hiszek benne – mondta. – Azért nem hiszek az evilági igazságban, mert az igazság egyedül őnála van. Ő pedig még nem szólított meg.

–    De hát ön marxista!

– Nem vagyok marxista. Én kommunista vagyok. A kommunisták, ellentétben a marxistákkal, mind agnosztikusok. Az agnoszticizmustól pedig egyenes út vezet Istenhez.

– Mit akar ön? – kérdeztem feldúltan. – Talán próbára akar tenni engem?

Erre röviden csak azt felelte:

– Á. K.

– De mi az, hogy Á. K.?

– Ács Krisztián. Nem mond ez a név semmit sem önnek?

– Sose hallottam róla.

– Az ön egyik páciensének a neve.

Végre lélegzetvételnyi időhöz és egy kis helyzeti előnyhöz jutottam.

– Ilyen nevű páciensem nincs.

Wagner úr széles vigyorral kombinált biccentéssel fejezte ki egyetértését velem.

– Tudom, hogy nincs. Álnéven tartózkodik a szanatóriumban. Az én dolgom az, hogy előkerítsem. De ez már nem tartozik önre. Persze az együttműködésére szükségem lesz. Ács Krisztián az ellenségünk. De éppen mivel nem a mi emberünk, s hamarosan nagyot fordul a történelem kereke, az ellenségeinkből lesznek a mi embereink, a mi embereink pedig az ellenségeink lesznek. Ki kell derítenem, hogy mik Ács Krisztián tervei.

Ezután az öltönye zsebéből előhúzott egy másik levelet.

Ezt a levelet is az Irodában fogalmazták, és úgyszintén az irodavezető írta alá a maga agresszív, lótetű méretű, lendületes betűivel. Tudatta velem, hogy mindaddig felfüggeszt igazgatói állásomból, amíg Wagner úr a rábízott feladatot maradéktalanul el nem végzi.

Éjfélre járt az idő, s a kastély és a környező erdők csöndjét egyszer csak teherautó motorjának a zúgása verte föl.

– Meghozták a segédeszközöket – mondta az ügynök.

Néhány perccel később a teherautó platójáról tizenhárom hegedűt pakoltunk le a holdvilágos, néma udvaron.

A szanatóriumot, amelynek igazgatását három évvel ezelőtt bízta rám az Iroda, egyetemista éveimben álmodtam meg. Fiatalabb koromban (ámbár most sem vagyok még öreg) gyakran leptek meg különös álmok. Némi túlzással azt is mondhatnám, furcsa álmok kísérték végig fiatalságomat. Voltak közöttük kellemes álmok és lidércesek egyaránt, s hatásuk maradandó nyomot, nem egy esetben károsodást hagyott a személyiségemen. Álmaimról senkinek, a legbizalmasabb barátaimnak sem beszéltem, józan eszem azt súgta, veszélyes dolog beszélni az álmokról, mert azok egyike-másika valósággá válhat egy napon. Olyan volna ez, mint a bűnbeesés, s akkor a felelősségem kínjaitól soha sem szabadulnék meg. Megvalósulatlan álmaimért is éppen eleget gyötört a bűntudat. Fölmerült bennem a kérdés, van-e jogom egyáltalán álmodni. Amíg napközben szorgalmasan látogattam az előadásokat és szemináriumokat, s tanáraim egyik kedvenc diákja voltam az egyetemen, éjszakára forradalmár lett belőlem és anarchista, máskor kicsapongásra hajlamos bohém ifjú. Úgy éreztem, kettős életet élek. Egy szokványosat, a kollégiumlakó egyetemistáét, aki minden idegszálával arra törekszik, hogy ne lógjon ki a sorból, hogy tisztelje az egyetemi és állami felsőbbséget, hogy megfeleljen a társadalom diktálta feltételeknek – s egy másik életet éjszaka, amelyet mindenestül átjárt a felelőtlenség mámora, amely zavaros volt, és mégis izgalmas, kockázatos, de igazabb. Napközben nagy önfegyelemmel megtartóztattam magamat a szabad gondolkodás bujaságától, ám mihelyt lehunytam a szemem, önfegyelmem olvadozni kezdett, mint a napra kitett vaj. írással is megpróbálkoztam ezekben az években. Álmaimat jegyeztem le egy kockás füzetbe, de nemsokára abbahagytam az írást. Valahányszor elolvastam ugyanis ezeket a jegyzeteket, visszariadtam a benne foglaltaktól. Az írás bűntudattal oltott be. Amíg nem írtam le az álmaimat, a bűnöző legalább rács mögött volt, s így nem árthatott másoknak. Amint az álmaimat leírtam, mintha lopva kinyitottam volna a cellája ajtaját. Egy rút, sebhelyes, trágár beszédű, összeférhetetlen férfi lobogtatta kezében a szabadulólevelet, és az utcára érve nagyot köpött a börtön kőfalára. Ha az álom bűnbeesés, az álom leírása bűntett, gondoltam. Egy napon ezért összetéptem a jegyzeteimet, és lehúztam a kollégium vécéjében.

Az egyetem elvégzése után megritkultak álmaim. Jó állást kaptam egy Pozsony környéki kórházban, sokat, szinte a végkimerülésig dolgoztam, s a magánéletemet is rendszerezettnek nevezhettem. Most életemnek erre az időszakára emlékezem úgy, mint egy álomra. A múltat előbb-utóbb bevonja valami fátyolszerű anyag, s ahogy ez az idő múlásával sűrűsödik, úgy válik egyre álomszerűbbé minden, ami egykor valóságos volt.

A szanatóriumba elkísért az Iroda egyik osztályvezetője. Szomorú tekintetű, unalmas útitárs volt, a férfiaknak abból a tintaszagú fajtájából, akik nem alkalmasak se férjnek, se szeretőnek, örökké a búbánat és a mélakór emészti őket, s kínjaikat, mint a fogfájást, alkohollal csillapítják. Tekervényes hegyi utakon kapaszkodtunk fel a kastélyba, szegényes falvak között, több évtizednyi távolságra a civilizációtól. Útitársamnak a nevére nem emlékszem, ám egy mondata ma is visszacseng a fülemben.

– Itt még az atombomba sem találja meg önt – mondta, amikor utunk végére értünk.

Engem azonban egészen más dolgok foglalkoztattak már. A tornyos, egyemeletes vadászkastély olyan hirtelen bukkant elő a fák közül, mint egy óvatlan járókelő, akivel az összeütközés elkerülhetetlen. Emlékezetemből, s annak is a legmélyéről merült fel, s fehér falai holdfénytől világítottak, éppúgy, mint sok évvel korábban, az álmomban. Annak idején ezt az álmomat is lejegyeztem, és a többivel együtt összetéptem. Torokszorító érzés volt váratlanul szembesülni egy hajdani álomképpel. Hirtelen mintha átléptem volna a létezésnek egy olyan dimenziójába, ahol előttem senki sem járt még. Álmomban a kastélyból a rettegés érzése sugárzott ki, mintha benne nem emberek, hanem mindenre elszánt porkolábok őrizete alatt elfojtott érzések, megtagadott vágyak, sötéten lobogó indulatok laknának. Riadtan kellett beismernem, hogy hiába téptem össze a jegyzeteimet, az álmokat nem lehet se összetépni, se elégetni. Esetleg az álmok égethetnek el mindet, ha egy napon utolérnek bennünket.

– Szépen rendbe hozták a kastélyt – mondta útitársam – jöjjön, nézzük meg belülről.

– Talán inkább reggel. Ne zavarjuk a betegeket.

– Üres a kastély – mondta a hivatalnok. – A betegek csak holnap érkeznek. A személyzet azonban vacsorával vár bennünket... Holnap aztán kap egy tucat válogatott bolondot. Ezt garantálom.

Mivel este volt, s útitársam arcát éppen eltakarta egy kőrisfa lombjainak sűrű árnyéka, csak találgathattam, hogy az utolsó mondatát kárörömből, cinizmusból, vagy pedig új helyzetemnek a pontosabb körülírása végett fogalmazta-e ekképpen. Hiszen mit jelent az, hogy válogatott bolond? Egészen különleges eseteket talán? Vagy szellemeskedni akart csupán? Esetleg el kell titkolnia előttem valamit, és így akarja megüzenni nekem, hogy legyek körültekintő? Sem a hangjának színe, sem mondatának a hangsúlyai nem adtak olyan támpontokat a számomra, amelyek alapján messzemenő következtetéseket vonhattam volna le. Nemsokára kiléptünk az árnyakból, de az én aggályaim ezután sem oszlottak el.

– Végül is mit akarnak tőlem? – kérdeztem bátortalanul.

– Precíz és szakszerű munkát – felelte.

– Nem tudna egy kicsit világosabban beszélni? A hivatalnok értetlenül meredt rám.

– Én?... De hiszen kettőnk közül ön a diplomás szakember!

A kastélyban töltött első éjszakán keveset aludtam. Szállásomat kényelmesnek találtam, s a vacsora elfogyasztása után azonnal nyugovóra tértem. Útitársam a sofőrjével elfoglalta a vendégszobát, én a számomra kijelölt hálószobát.

Alighogy magamra húztam a paplant, megrohantak, sőt megrohamoztak a kétségek, méghozzá olyan kérdések formájában, amelyekre nem lehetett azonnal, a körülmények alaposabb ismerete nélkül válaszolni. Tulajdonképpen a könnyelműségem bosszulta meg magát. Mielőtt igent mondtam az Iroda ajánlatára, illett volna tájékozódnom, hogy vajon olyan feladatokat bíznak-e rám ebben a világ szeme elől ügyesen elrejtett kastélyban, amelyek összeegyeztethetők az orvosi etikával, mi több, az én privát erkölcsi normáimmal? S mért éppen engem szemeltek ki, aki az előző munkahelyén összetűzött a főnökséggel? Talán bosszúból? Megtorlásból? Vagy tekintsem a szakmai kvalitásaim elismerésének, hogy engem választottak? Talányok egész bozótosa.

Furcsa érzés olyan kastélyban éjszakázni, amelyről azt hittem eddig, hogy csupán az álmomban létezik. Azt már tudtam, hogy nincsenek ártatlan gondolatok. Azt is, hogy ártatlan érzések sincsenek, s ennélfogva ártatlan álmok sem. Arra azonban nem készültem föl, hogy egyik napról a másikra beköltözzem a saját álmomba. Ha mindazt, ami most történik velem, képes voltam évekkel ezelőtt anticipálni, akkor én olyan körkörös időben múlatom az életemet, amely kizárja, hogy van előrehaladó mozgás. Be vagyok zárva magamba, nincs is mód rá, hogy kitörjek magamból, és szigorúan, kérlelhetetlenül determinált minden cselekedetem. Vigasztalni próbáltam magamat. Hogy talán csak az előttem álló új feladatok és az előttem álló út ismeretlensége ajzotta fel annyira az érzelmeimet, hogy azok ezt a déjá vu-káprázatot idézték elő bennem. Talán álmodtam egyszer egy hasonló kastélyról vagy csupán valamilyen kastélyról, s a mostani szorongásom, az új munkakörömet körülvevő sok talány és félhomály okozza, hogy hajdani álmomat úgy élem át újra, mint amelyre felfűzhetők a mostani életem motívumai. Hogy csupán a szorongásom gerjesztette káprázat az, amellyel ideérkezésem pillanatában találkoztam. Megértettem, hogy az írás önkontroll, harc az idő múlása ellen, a feledékenység ellen; az idő múlásának megszakítása, az idő szeletekre bontása, kimerevítése, vagy ha úgy tetszik, preparálása. Hogy az írás önvédelem az öntudatlanság szünet nélküli ostromával szemben, az egyetlen olyan gesztus, amely időről időre kiemel halandóságom folyamatából. Ezen a ponton válik bűntetté. A természeti világ nem ismeri a halhatatlanságot, még az időleges halhatatlanságot sem. Az írás a halhatatlanság hiábavaló hajszolása. Akármennyire tetszetős és meggyőző volt is ez az okfejtés, nem tudtam jó lélekkel elfogadni. Ha az írás önkontroll és önvédelem, a feledékenység, az öntudat és az erkölcsi normák hiánya pedig a legsúlyosabb bűnök forrása, akkor az írás annak is módja, hogy rámutassunk az erkölcsi normák hiányából fakadó veszélyekre. Ha írni bűn, nem írni ugyanúgy bűn lehet, mint ahogy bizonyos helyzetekben nem cselekedni nagyobb bűn, mint helytelenül cselekedni. S ha mindezt rávetítettem saját sorsomra, azt kellett megállapítanom, hogy itt vagyok egy szanatóriummá átalakított egykori grófi kastélyban, ám ezt a szanatóriumot nem az egészségügyi minisztérium, hanem az Iroda felügyeli. (Igaz, a valóságban, ámbár erről nem volt szabad beszélni, az egészségügyi minisztériumot is az Iroda felügyelte – persze a nyilvánosság számára láthatatlanul.) Az Iroda tehát rátette a kezét a személyemre, rendelkezik velem, értelmem és érzelmeim mozgását, ámbár láthatatlanul, ő irányítja ezentúl, s én még csak nem is kapálództam a balsorsom ellen. Az Iroda terveibe pedig sosem nyerhetek bepillantást. Egyetlen végiggondolatlan és könnyelmű gesztussal kilátástalan helyzetbe sodortam magam. Ingyen adtam el magamat, viszont végérvényesen és mindenestül. S még csak nem is gyávaságból. Sokkal inkább hitetlenségből. A kastélyban töltött első éjszakámon döbbentem rá a keserű igazságra, hogy amint a halhatatlanságban sem hiszek, úgy életem semmilyen vonatkozásának értelmében sem, s hogy nem a szakmai kvalitásaim és nem a lojalitásom, hanem a nihilizmusom keltette föl az Iroda figyelmét személyem iránt. Nihilizmusomnak köszönhetően lehettem a könnyű prédájuk. Most úgy próbáltam erőt meríteni magamnak, hogy kétségbe vontam nihilizmusomat. Mert lehet ugyan, hogy megrendült bennem a hit minden érték iránt, érzelmileg ezt a helyzetet mégsem tudtam elfogadni. Nihilizmusom fájt, s ez a fájdalom reménysugarat jelentett a számomra.

Reggel kilenckor egy sötétkék mikrobusz meghozta a tizenhárom válogatott bolondot. Hivatali szobám ablakából, a függöny mögé rejtőzve néztem, ahogy egyenként felsorakoznak az udvaron. Két civil meg egy századosi rangú katonatiszt kísérte őket, a buszsofőr nem szállt ki. A bolondok szelídeknek látszottak, vagy inkább apatikusaknak. Balra át után libasorban levonultak az alagsori étterembe, és megreggeliztek. A két civil és a százados még a délelőtt folyamán felkeresett az irodámban. Mind a hárman okleveles pszichiáterek voltak, s közölték velem, hogy munkatársaim lesznek a jövőben. Ingerülten és türelmetlenül válaszolgattak a kérdéseimre, az volt a benyomásom, hogy állandó készenlétben állnak (vajon mi végett?), s hogy talán éjszaka is éberen alszanak, mint a nyulak. Sosem tudják kipihenni magukat, az ünnep is hétköznap a számukra, s a szüntelen feszültség, amiben élnek, lassan szétroncsolja az egészségüket. Egy kicsit sajnáltam őket, de közben aggódtam is, vajon nem hasonló sors vár-e énrám is itt.

A csupa férfiakból összeverbuvált páciensek egyforma öltözékben feszítettek. Csíkos rabruhát is képzelhettem volna rájuk, ehelyett azonban világoskék öltönyt viseltek, s fehér ingükhöz piros nyakkendőt kötöttek, mint a párt-apparátus különböző rangú funkcionáriusai. A kastély vadásztermében, a köztársasági elnök portréja előtt sorban kezet fogtam velük, és ők röviden bemutatkoztak. Az Iroda osztályvezetőjének az utasítására cselekedtem így, mivel az Irodában a különleges bolondok kezelésére egy különlegesen új módszert dolgoztak ki. Az ismerkedési cirkusznak ez az ünnepélyes formája egy aprónak látszó, ám annál fontosabb részlete volt a módszernek. Nekem a köztársasági elnök portréja alatt kell állnom, kezemet összekulcsolva kell tartanom az ágyékom előtt, és szigorú, de ugyanakkor jóságos pillantásokkal kell viszonoznom pácienseim zavarodott vagy éppen eszelős tekintetét. így kell elhitetnem velük, hogy ebben az intézetben magát az elnököt képviselem, aki szigorú, de egyben jóságos is. A bizalom légkörét kell megteremtenem úgy, hogy közben féljenek is tőlem, annyira azonban mégse féljenek, hogy első látásra belém ne szeressenek. Jelenlétemnek azt kell szuggerálnia, hogy maga az elnök vállalt kezességet a felépülésükért, s ők az én személyemen keresztül egyenesen az elnöknek tartoznak felelősséggel e kitüntető figyelem megszolgálásáért.

– De vigyázzon – súgta meg a nagy titkot az osztályvezető –, nem minden bolond olyan bolond, amilyennek tetteti magát. Hétpróbás gazemberek is akadnak közöttük, akiknek börtönben lenne a helyük. Legyen nagyon körültekintő és óvatos velük.

Délután három páciens kért azonnali kihallgatást tőlem, s kérésük teljesítése nem kevés fejfájást okozott nekem. Sebtében átlapoztam az intézeti rend szabályait összefoglaló füzetet, de abban egyetlen paragrafust sem találtam, amely egyértelműen szabályozta volna az ilyen audienciák lebonyolítását. Másfelől viszont kimondta, hogy rendkívüli esetekben a páciensek igenis hozzám fordulhatnak a problémáikkal vagy panaszaikkal. De ki mondja meg, hogy mikor rendkívüli a rendkívüli eset? Vajon nem csupán kipuhatolni akarják-e a gyengéimet, betájolni a személyemet, s megállapítani a határt, ameddig az engedékenységem terjed? Megkérdezhettem volna az osztályvezetőt vagy az újdonsült beosztottaimat is persze. Ezt viszont ők a gyengeségem és a határozatlanságom jeleként értelmezhették volna, s kétségek ébredhettek volna bennük az alkalmasságomat illetően. Egyedül kellett döntenem. Lesz, ami lesz, gondoltam, fogadom őket, de nem hivatalos helyen, a kastély falai között, hanem kint a parkban egy padon.

Mindjárt láttam, hogy ez a három ember túl akar járni az eszemen. Dodó, Bonifác és Sixtus elválaszthatatlan jó barátok voltak, egy gyerekes összeesküvés főkolomposai. Külön-külön tartóztatták le, majd különítették el őket fél évre, s a vizsgálati fogságban töltött hosszú hónapok óta először abban az autóbuszban találkoztak újra, amely idehozta őket. Dodó vállalta, hogy a szóvivőjük lesz.

– Mi nem vagyunk bolondok – kezdte. – Az igazság szerint, ami persze összeegyeztethetetlen a mi igazságról vallott felfogásunkkal, nekünk börtönben kellene sínylődnünk. Ehelyett az ön kétes vendégszeretetét élvezzük. Ne haragudjon, de ez nyugtalanít bennünket.

– Nyugtalankodásra semmi okuk – feleltem. – Ez nem börtön, de nem is tébolyda. Itt jó levegőn vannak, egészséges környezetben, távol a civilizáció ártalmaitól. Maga a táj festő ecsetjére méltó. Ha a megfelelő hasonlat után kutatnék, talán azt mondanám, hogy amíg a börtön vagy a tébolyda pokol, ez a hely inkább amolyan tisztítótűz-féle valami. Itt-tartózkodásukat tekintsék rövidebb-hosszabb ideig tartó utókezelésnek. Ha bűnösnek találták volna önöket, egészen biztos, hogy az előbb említett intézmények valamelyikében hűsölnének most.

– Mi katonák vagyunk – mondta büszkén Dodó. – Egy nemes ügy rettenthetetlen harcosai.

– Ha szabad érdeklődnöm, mi az a nemes ügy? – kérdeztem.

– Olvassa el a dossziénkban, ha nem olvasta még – vetette közbe Sixtus.

Mivel csakugyan nem tanulmányoztam még át a róluk készült jelentéseket és a kihallgatásaikról szóló jegyzőkönyvet, sem a vizsgálóbíró és az elmeszakértő véleményét, készségesen végighallgattam az ügyükre vonatkozó, kétségkívül elfogult, ám így sem érdektelen mondanivalójukat. Dodó, Sixtus és Bonifác alapították a Kőszikla Ellenáll fedőnevű illegális csoportot, s bár elkülönítették magukat a Jehova tanúi aktivistáitól, tevékenységük sokban emlékeztetett azokéra. A különbség köztük és a jehovisták között abban állt, hogy ők nem egy vallási szektának toboroztak híveket, hanem minden vallást egyenrangúnak tekintettek, s ennek megfelelően a határvonalat nem szekták és vallások, hanem a hit és az ateizmus között húzták meg. Házról házra jártak, és a Biblia tanulmányozására buzdították az eltompult polgárokat. A jehovistákkal ellentétben nem erőszakoskodtak, s a világvége közeli eljövetelével sem fenyegetőztek. Beérték a figyelemfelkeltés szerényebb eszközeivel és a hittanoktatás hasznosságára vonatkozó jó tanácsokkal. A materializmust nem bűnnek, hanem a hithez vezető és elkerülhető tévelygésnek tekintették, terelőútnak, amelyet nem szükséges és nem is elkerülhetetlen végigjárni. Akadt ház, ahol süteménnyel kínálták, más házakban feljelentették őket. Megint máshol süteménnyel kínálták és csak azután jelentették fel őket. Dodót kétszer figyelmeztette a hatóság, hogy hagyjon fel illegális tevékenységével, s mivel figyelmeztetésük süket fülekre talált, harmadszor már nem kukoricáztak. Valamelyik este becsöngetett hozzá egy bicegő anyóka, és szívfacsaró siránkozásuk közepette arra kérte, jöjjön át hozzá a szomszédos lakótömbbe. Az unokája hallott róla valamit az iskolában, s ez annyira felzaklatta az amúgy is gyenge idegzetű gyereket, hogy nem eszik és nem iszik, amíg nem láthatja őt. Dodónak gyanús volt az öregasszony, a meséjéből pedig éppenséggel egy árva szót sem hitt el, mégis engedett az unszolásnak. Nem akarta, hogy beijedtnek lássák. A szomszédos lakótömb kivilágítatlan lépcsőházában két férfi állta útját. Az egyik lekevert neki egy hatalmas pofont, a másik pedig megszúrta egy tűvel. Dodó a pofontól és a tűszúrástól elalélt, s egy húgyszagú cellában ébredt föl arra, hogy valaki kívülről irdatlan erővel rugdossa a cella vasajtaját.

Ugyanez a történet ismétlődött meg Sixtusszal és Bonifáccal is. Mindkettejüket tőrbe csalták és elrabolták. Néhány nappal később feleségüket meglátogatta egy joviális úr, és a halálra rémült asszonyokat megnyugtatta, hogy férjüket a Párt egy egészen különleges és bizalmas, történelmi horderejű feladattal bízta meg, amelyre még az ükunokájuk is büszke lesz majd. Aggodalomra semmi ok, egy szép napon, a feladat elvégzése után viszontláthatják egymást, s akkora pénz üti a markukat, hogy holtukig jól élhetnek belőle. Az asszonyok mindent megígértek, de a feladat nagyságához szemlátomást nem nőttek fel, de hát asszonyoktól ezt ne is várja az ember. (Ezeket a dolgokat már Wagnertól tudtam meg, három évvel később.)

– Uraim, uraim – mondtam a három szerencsétlen hittérítőnek. – Most már láthatják, hogy meggondolatlanságukkal mekkora bajt zúdítottak magukra. Nem is

értem önöket... – Kis szünetet tartottam itt, aztán a hallgatag Bonifáchoz fordultam. – Mi az ön foglalkozása, uram?

– Borbély vagyok – felelte a megszólított.

– Na látja! És mi a dolga a borbélynak?

Bonifác durcásan hallgatott, szeme a szomorúság tengerében úszott.

– Hát én megmondom magának! A borbély dolga a hajnyírás és a borotválás. Ez volt a dolga már az ókorban is, és bármilyen különös, de ez a dolga a szocializmusban is. Bibliával a papok házaljanak, ne a borbélyok. Ön szerint normális dolog, hogy egy borbély a Bibliát magyarázza idegen embereknek?

Láttam, hogy Bonifác nem ért egyet velem, de ezért továbbra is csak megátalkodottan hallgatott.

– Ide figyeljen, uram! Hallott maga már olyat, hogy Jézus vagy a Szűz Mária megjelent egy borbélynak?

– Isten mindenhol jelen van – szólalt meg végre Bonifác.

– Hát persze. Mindenhol, vagyis sehol. Aki mindenhol ott van, az sehol sincs.

– Ez istenkáromló beszéd – ellenkezett tovább a megtévedt borbély. Nem akartam megvonni tőlük mindjárt az első napon a jóindulatomat.

Nem is lett volna célravezető.

– Elismerem, hogy joga van hinni Istenben – feleltem. – Másnak viszont ugyanúgy joga van nem hinni benne. Önök pedig más embereknek a jogát vonták kétségbe, hogy azt gondolják Istenről, amit őszintén gondolnak. Ez nem más, mint a mások szabadságának a korlátozása. A szocializmusban az ilyesmi megengedhetetlen.

Csak este értesültem az Iroda osztályvezetőjétől arról, hogy amíg mi négyesben Isten létéről vagy nemlétéről elmélkedtünk a kastély parkjában, a néhány kilométerre alattunk fekvő, a három nagy hegy lábához szorult falucskába beköltöztek végre az Iroda ügynökei. A falu lakóinak többsége már amúgy is elvándorolt a közelebbi és távolabbi ipartelepekre, a kevés itthon maradottnak, főleg nyugdíjasoknak pedig kiutaltak lakást a nem messzi városban. A falut a mai naptól katonai objektumnak nyilvánították, elzárták a külvilágtól és törölték a térképekről. Ezentúl a legteljesebb biztonságban érezhetjük magunkat, mondta elégedetten az osztályvezető, és a nagy esemény tiszteletére felbontott egy üveg pezsgőt.