Szürkület, fenyőfák; Amit most; A TV-híradó második kiadása;

Szürkület, fenyőfák

Mindig pontosan érkezett, talán mégsem. Ócska síkabát, csizma. Nem maradt soha, én meggyújtottam az asztali lámpát, miért pont az asztali lámpát. Aznap, vagy talán előzőleg, jött a tejesasszony, lefölözetlen, zsíros, falusi házitej. A téli szürke lucsokban valamint. Péter pontosan érkezett, már sötétedni kezdett, mindig sötétedni kezdett. A hólé lecsöpögött, az előszobában hagyta a csizmáját, amelyről leolvadt, az előszoba felmosható műanyag kockákkal borított, a délután már szürkületbe hajlott, és ő lehúzta a csizmáját, azért. Felkeltem, mert egyszerűen illett felkelnem, és meggyújtottam az íróasztalon álló műanyag lámpát, miért pont azt a lámpát. Az ablak négyszögéből jó kilátás nyílt az udvarra, sötétedni kezdett, de ahol a hó nem olvadt el, ott világított. Kint világított a hó és látszottak a fenyőfák meg egy nagy kék lábasban a házitej. Néha fel szoktam kelni és kimenni az udvarra és nézni a fenyőfákat meg a szürkületet meg amikor a tejesasszonyt fogadom, átveszem tőle a tejet, azért. Miután felkeltem, Péter lekuporodott a szőnyegre, és elnézte az ablaktáblán át látható nagy sötét fenyőfákat, miért pont a fenyőfákat. Soha nem maradt sokáig, és én megkínáltam egy bögre tejjel, és hirtelen a kertvárosi utcám jutott eszembe, hogy még mindig nem bontották le, de én nem szeretném, nincs pénzünk rá, a tömbházak már megsokasodtak a környéken az évek folyamán, talán nincs pénzük rá. Hogy lebontsák, talán mégsem. És én felkeltem, mert illett felkelnem, talán, úgy rémlik, és ráláttam a fenyőfákra meg a kék tejeslábasra. És akkor Péter felállt, és bekapcsolta az állólámpát és én meglepetten néztem az arcába, és ő topogott harisnyás lábaival a szőnyegen, és azt mondta, karácsony van.

Amit most

A betonfal előtt, fehér sortban, reklámszatyorral. Én voltam az, mi voltunk, még véletlenül sem. Rövidre vágott csatakos haj, üres arc, lihegve. És az a rengeteg macska. A konténerek alatt, az ablaknyílásokból, egy csapadékkal kevert olajfolt előtt, melyen szivárványoson visszatükröződött a közeli házfal neonreklámja. A fal előtt állt, majd vicsorított és szaladt. Vigasztalanul. Igen, ez a helyes kifejezés, vigasztalanul. Nem látta, hogy látom, ő nem látta, csak én láttam. És az a rengeteg macska. Aznap korábban értem haza, a nappalok már rövidülni kezdtek, az idő barátságtalanná vált. Az égen a piszkos bárányfelhők különféle alakzatokban úsztak, más-más formát véve fel, idegen tájakét, idegen testekét. Vágyak, istenem, micsoda vágyak, és a szürke, nyirkos zsákutca, bárányfelhőkkel az égen. Én voltam az, mi voltunk, még véletlenül sem. És akkor meg akart szólalni, vagy ez talán már azután történt, hogy vicsorított és szaladt, ki tudná megmondani. Más égbolt, más városok, más emberek. Más aszfaltburkolat a lába alatt, más lépések zaja, az aranyműves boltot körbefogó más nyúlánk ködgomolyag. Meg akart szólalni, talán körbe is kémlelt, lopva, félénk tekintettel. A betonfal előtt álltam. És akkor azt mondta: Nevetséges. Milyen, milyen nevetséges. Szavai tompán kongva visszhangoztak bennem. Én voltam, mi voltunk, sohasem. A beton, valamint a konténerek közt. Továbbra is hegyeztem a fülem, de csak valami kivehetetlen zajt hallottam, valamit a zihálás és a nyögés közt, miért.

A TV-híradó második kiadása

Akkoriban történt. Jöttek a repülőgépek, viszont. Egy törzs, végtagok, fej. Egy tévé. Olyan régen történt mindez. Függöny, parkett. A TV-híradó második kiadása. A fotel sarkában egy csomag sós keksz. A zaj eleinte zavart, hogy úgy mondjam, aztán hozzáedződtem. Flóra le-föl dobálta magát, combjait szorosan a falhoz tapasztva, szegénykém. Személytelenül ültem a fotelben, dehogy ültem. Flóra azt mondta: Bocsáss meg. Bocsáss meg, Flóra, Flóra, hogy érted azt, hogy bocsássak meg. Flóra a falnak fordult, talán. Bocsáss meg, biztosan tévedtem. Ekkor jöttek a repülőgépek. A parkett repedései mentén haladtam, viszont. A zaj eleinte zavart, de aztán betapasztottam a fülemet a két tenyeremmel, az ablakból láttam magam meg az utcát meg a fotelt meg a televíziót. Már késő volt, mindig is késő volt, talán sohasem volt késő. Flóra le-föl dobálta magát, combjait szorosan a falnak tapasztva, szegénykém. Flóra, mondtam, Flóra, mikor próbálod meg. Olyan régen történt mindez. Mit, válaszolt, mit mikor próbálok meg. Flóra, mondtam, mikor próbálod meg végre elfelejteni az egészet. Az egészet. Igen, az egészet. Ő csak forgatta a szemeit, szegénykém. Aztán jöttek a repülőgépek, viszont.