Zsuzsi levelei

Zsuzsi leveleihez aligha kellene túl sok magyarázat vagy bármiféle kommentár – ha megmaradnak. Nem tudom, mennyi lehetett belőlük összesen – valószínűleg nagyon sok, talán több száz –, a maradékukat is már szinte a tűzből kaptam ki. Pontosabban háziasszonyom, Terka néni kezéből, aki a leveleket égette, a padlásról lehozott egyéb papírokkal együtt.

– Mit éget, Terka néni? – kiáltottam rá, amikor beléptem hozzá a konyhába, nem is tudom, miféle ösztön ihlető parancsának engedelmeskedve. A tűz, az égetés: vagy a rendetlenség, a pusztítás legvégső fázisa, vagy a rendcsinálás eszköze. Csakhogy a levelek szép rendje, rendezettsége (mert még a maradék csomón is meglátszott, hogy egy gondosan félrerakott, megőrzött levélgyűjteményről van szó) sehogy se rímelt ezzel az elv-féleséggel. Ehhez elég volt egy futó pillantás. Terka néni keze szerencsére félúton megállt, ő maga kissé értetlenül nézett: szemében a rosszalló kíváncsiság.

Percek alatt megtudtam mindent.

Dehogy mindent. Csak annyit, hogy a túloldali – a kapualjon túli – lakás, a ház nagyobbik fele dr. Neumann Lajos nyitrai ügyvédé volt, akit a negyvenes évek elején – Tiso szlovák államának idején – családostul elhurcoltak. Többé senki se hallott róluk. Tragikus sorsuk – miként a többi tíz- és tízezer deportált társuké –, ki tudja hol, melyik német haláltáborban teljesedett be. A megüresedett lakást a rendszernek egy igencsak megbízható embere kapta meg, aki a felszabadulás előtt, amikor a front vészesen közeledett, még időben meglépett. A másodszor is megüresedett lakást egy új családnak utalta ki a nemzeti bizottság.

Szeptember végén pedig én is beköltözhettem a Terka néniék lakásához tartozó, leghátulsó, külön bejáratú szobába, albérlőként – harmadmagammal. Nagy dolog volt ez, micsoda megkönnyebbülés! Tudniillik ezt megelőzően naponta hat kilométerről jártam be Nyitrára – a hegyen keresztül, gyalog –; így sikerült elvégeznem a hetedik osztályt a nyitrai szlovák gimnáziumban. Akkoriban, a felszabadulást követően minden magyar iskola megszűnt az országban: a legtöbbjük évekre, egy részük véglegesen.

Még azt a szétszéledést...

Ami már, persze, egy egészen más történet. Bár a dolgok azért mégiscsak összefüggnek, hisz annyi mindennek kellett történnie – nagy földcsuszamlásoknak és kis semmiségeknek –, és pont így, és nem másként, hogy Zsuzsi leveleinek a maradéka megmaradjon, és éppen hozzám kerüljön. Ha csak valamivel is később lépek be a konyhába, ez a maradék is ellobban... (Bár előbb is beléphettem volna: percekkel vagy akár egy félórával korábban. És akkor olyan magától értetődő dolog, hogy az egész levélgyűjtemény megmarad.)

Szóval, Terka nénit kifaggattam, a leveleket és az égetni való papírhalmot átnéztem, amiről úgy tűnt, ér valamit, kiválogattam, majd föl a padlásra: a „forráshoz”. Én lehettem a legutolsó böngésző: a korábbiak nyilván a használati tárgyakra – edényekre, étkészletekre, bútorféleségekre, ruhákra – és egyéb értékesebb vagy szemre csábítóbb holmikra összpontosítottak, de minden bizonnyal akadhatott ott sok könyv is, mert még én is találtam néhány kötetet és – néhány további levélen kívül – folyóiratokat , nevezetesen a Nyugat öt számát a harmincas évekből, a Múlt és fövő egyetlen példányát (a lap 1934. szeptemberi számát), Babits Nyugtalanság völgye című verseskötetét (Táltos kiadása) borító nélkül, a Héber költők öt kötetét (szerk. Patai József, Múlt és Jövő kiadása, fűzve, mind fölvágatlan), Karinthy Jelbeszéd című könyvét (Dich Manó, fűzve), továbbá a Társadalomtudományi Könyvtár tizenkét kötetét, és lehet, hogy még egyebeket is, de többre már nem emlékszem, hisz – pont negyven éve ennek.

Zsuzsi leveleit aztán gondosan sorba szedtem, és még aznap végigolvastam. Kirajzolódott előttem a történet: a lányt a szülei „az utolsó pillanatban” kimenekítették Izraelbe, illetve az akkori Palesztinába, ahová öccsét már valamivel korábban kijuttatták. Zsuzsi elindulása után sűrűn és rendszeresen küldözte leveleit otthon maradt szüleinek; ezekben részletesen beszámol mindenről: az utazásról, a megérkezésről és az azt követő idők eseményeiről. Hetente egy-két levél, néha három is – 1939 novemberétől néhány éven át, talán 1941-ig vagy 1942-ig, nyilván addig, amíg volt kinek írnia.

Elolvastam a leveleket, majd újból és újból átböngésztem a könyveket, a lapokat, és megpróbáltam magam elé képzelni dr. Neumann dolgozószobáját, könyvtárát. Nem volt nehéz. Gazdag könyvtár lehetett – a maradékból ítélve a „minőségét”. A Nyugat számai, Babits és más költők verseskötetei, Spencer és Nietzsche... És, persze, Zsuzsi levelei. Féltőn megőrizve. És egyebek. Szép könyvtár és – szép otthon. Igazi, meleg otthon. Ez szűnt meg. Szétverték, megsemmisítették. Mint egy madárfészket. Hogy nyoma se maradjon.

Aztán a Múlt és Jövőt is végigolvastam. Hebroni útiképek, tel-avivi mintavásár, az illegális bevándorlók keservei, Palesztina gazdasági fejlődése és gondjai, Bródy Sándor halálának tízéves évfordulója. Cionizmus... Aztán Faragó László könyve, mely 1936-ban is érdekes olvasmány lehetett, de most még izgalmasabb. Tekintettel arra, ami időközben történt. A borzalmas népirtás, majd az újabb építés, remények. Aztán Zsuzsi levelei újból. A mozaikdarabkákból összeállt a kép.

Vajon mi lehet azóta Zsuzsival? Hozzátartozói elpusztultak, de ő minden bizonnyal él. Tavaly – 1985 nyárutóján – Nyitrán jártam, és elmentem a Roosevelt utca 22 számú ház előtt, ahol Neumannék laktak egykor, majd én is egy évig – éppen negyven éve. Ellenállhatatlan vágy fogott el, hogy legalább futólag benézzek – az udvarba, a kapualjba legalább. A kapuajtó nyitva volt, már majdnem átléptem a küszöböt... Aztán gyorsan visszafordultam. Mindkét oldalon cigányok, nagyon sokan, asszonyok, gyerekek... Az emlékekből, a ház hangulatából még annyi se maradt meg, amennyi megmaradhatott volna: kihűlt ott minden. Szinte menekülve siettem el onnan.

Zsuzsiról tán még ennyit: otthon magyarul beszéltek – természetesen. A tágabban értelmezett családban is mindenki. Zsuzsi magyar helyesírása úgyszólván perfekt, legalább az elemit magyarul kellett végeznie. Körülbelül tizennyolc-tizenkilenc éves lehetett, amikor leveleit írta, gondolom, ekkor már középiskolába járhatott. Csakhogy Nyitrán akkoriban már rég nem volt magyar gimnázium. Zsuzsi már itt-ott hibát vét: apróbb helyesírási hibákat, amelyekből arra lehet következtetni, hogy szlovákba járt.

Es még valamit. Dr. Neumann Lajos lakásán gyűltek össze és maradtak meg Zsuzsi levelei. Magától értetődően azt hittem, ő volt Zsuzsi apja. Csakhogy ez nem biztos. Lehet, hogy a nagyapja volt. Könyveiben – mintegy az ex librist helyettesítő pecsétként – ugyanis az áll, hogy Dr. Neumann Lajos, Nyitra, 1914, továbbá a könyv leltári száma. A könyvtulajdonos tehát 1939-ben nagyapa korú lehetett. Zsuzsi levelein, sok levelének alján, ilyen megjegyzések olvashatók: „Drága Gyermekeim! Bár elkésve, de mégiscsak megérkezett. Sokszor csókol Apa”, vagy „Ma küldöm az 1/3-iki levelet, azután érkezett ez. Csókollak és minden jót kíván: Apa”. Vagy „Lásd tegnapi levelemet, Apa”. Az 1939. dec. 9-i levélen ez áll: „Elmúlt este már ágyban voltam, amikor megjött Józsika e levéllel. Bandi, Duci moziba mentek, még ma küldöm ezt. Ölel és csókol, Apa”. Tehát dr. Neumann L. gyűjtötte össze a leveleket, de nem közvetlenül Zsuzsitól kapta őket, hanem „Apá”-tól. A túl gyakori, illetve rendszeres levelezés Palesztinával akkoriban egy ügyvéd számára bizony kissé zavaró, ha nem kompromittáló lehetett, pontosabban nem lehetett túl kívánatos. Tehát megbeszélhették, hogy Zsuzsi a leveleket nagyapjának címezi majd, aki – miután elolvasta őket – valamennyit továbbítja Zsuzsi szüleinek. Ezek szerint dr. Neumann Lajos mégiscsak Zsuzsi apja lehetett, és „Apa” – valószínűleg Zsuzsi nagyapja – egy másik szlovákiai városban lakhatott.

A levelek hangvételéből – és e megjegyzésekből is – kivehető, kiérezhető, hogy a „nagy család”, vagyis a tágabb értelemben vett család és a közelebbi, sőt távolabbi rokonság is összetartott. A sorokból mindenütt kiérződik a szülők, gyermekek, testvérek, nagyszülők közti meghitt, bizalmas kapcsolat és féltő szeretet; az egymásért való aggódás. És a reménykedés. Mindenütt optimizmust és vidám életkedvet látunk megbújni a sorok között. Megrázó, annál megrázóbb a család tagjainak a sorsa, a család szétesése, megsemmisülése.

A levélgyűjteménnyel tulajdonképpen egy regény veszett el. így fogva föl a dolgot, a megmaradt levelek, az egésznek egy kisebb része – egy kisebb egész – olyan, mint egy novella. Nem szerkezetileg, nem műfajilag, hanem, mondjuk – tartalmilag.

1986. III. 15.

4. levél

(dátum nélkül, nyilván 1939. november vége)

Édeseim,

most van egy pár perc időm, hát nyugodtan meg akarok mindent írni. Amikor Pozsonyból elindultunk, nemsokára a határon voltunk. Ott megkérdezték, hogy át vannak-e nézve a csomagjaink. Amikor azt mondtuk, hogy nem, azt felelték, hogy akkor lehet, hogy két napig is ott tartanak. Egy pár koffert megnéztek, amikor látták, hogy nincs semmink, megindult a gyors, és nemsokára átmentünk a magyar határon is. Ott elvették a passzusainkat. Az én csomagjaimat ki se nyitották – még egyelőre. Újvárban várt a Magdus, a Rezső bácsi és Laura néni. Mindnyájan hoztak nekem valamit, Rezső bácsi akart adni nekem sok zsebkendőt (pénzt – U. S. megj.). Sokat nem akartam elfogadni, de mivelhogy apu Pozsonyban azt mondta, hogy ezt-azt elfogadhatok, valamit magammal vittem. Magdi nagyon jól néz ki, szép lány lett belőle. Nagyon édes volt, és örültem, hogy voltam vele. Laura néni beszélt a vonatban, és eljött velem Párkányig.

(Zsuzsi a sietve írt levelet alá se írta, nyilván a rokonokra bízta, akik hozzáírták ceruzával:)

Kedveseim! Nagyon örülünk Zsuzsikának. A Nyugatinál Ilka, Juliska, Péter meg én vártunk, aztán a külön autóbusz után mentünk taxival, míg az iratok rendezése után megkaptuk Zsuzsikát. Nagyszerűen kidiskuráltuk magunkat. Okos, stramm, egészséges a gyerek, ami a fő. Anyuka influenzáját piheni ki, még elég gyönge, de 1-2 nap múlva remélem, teljesen rendbejön. Mi többiek egészségesek vagyunk, csak nehezen bírjuk ezt a büdös levegőt. Szeretettel csókolunk

Stefánia és Duci

Kedveseim! Nagyon örültünk a drága csemetének, hát még mikor kiderült, hogy déltől du. 6-ig náluk lehetett. Magunkról semmi különöset. Isten a tanúm, hogy sokkal többet vagyunk gondolatban veletek, mint ahányszor írunk. Az egész családnak sok csókkal

Júlia

Zsuzsika elment, boldog vagyok, hogy ilyen jó kedvben és bizakodóan láthatott. Adjon Isten boldog viszontlátást. Már jobban vagyok és szerettei csókollak valamennyiteket,

Sári

7. levél

Galilea, 1939. dec. 3.

Édeseim,

mivelhogy e hajó viszi vissza a postát, és az mint olasz posta megy, írhatok nektek még egyenesen haza, és ezt ki is használom. (...) Azzal kell kezdenem, hogy hála Istennek, kimondhatatlanul jól érzem magam. Állandóan süt a nap, olyan meleg van a hajón, hogy ingben ülünk a fedélzeten. Este sincs sokkal hidegebb, egy kis pulóver elég. Egy kabinban lakom az Evkával és a Lőwinger Judittal, kilencen vagyunk benne. Én fönn alszom az emeleten, nagyon kellemes ott aludni. (...)

A gyerekek mind nagyon helyesek és mind jóba vagyunk. A hajón van egy csomó cseh is, lengyel kevesebb, nagyon sok német és osztrák. (...)

Több leánynak van testvére Har-Hagolanban, és azok is szeretnének odamenni. En egész biztosan oda fogok menni, ha nem is rögtön, akkor nemsokára. Van pénzem, és nem hiszem, hogy azt meg ne engednék, hogy az öcsémet meglátogassam.

A hajón van egy könyvtár is, kikölcsönöztem magamnak egy franci könyvet, de nem hiszem, hogy hozzá fogok jutni, hogy olvassak. Olyan szép az út, hogy folyton bámuljuk a vidéket. Héberül sokat értek. Vannak itt gyerekek, akik voltak Európában a rokonaiknál látogatóban, és most mennek haza, velük szoktunk konverzálni.

Sokat gondolok rátok, mindnyájatokra, és úgy kívánom, hogy ha csak öt percre láthatnátok engem. Nagyon fáj nekem, hogy amíg én itt jól érzem magam, nevetek és énekelek, ti talán aggódtok miattam.

Ma este össze akarunk hozni egy kis műsort, amelyhez le kell még fordítanom egy novellát angolból, hát nem is írok többet.

Sokszor csókollak mindnyájatokat,

Zsuzsi 1939. dec. 9.

11. levél

1939. dec. 9.

Édeseim,

amióta elmentem hazulról, először vagyok egyedül. (...) Tegnap reggel osztottak szét bennünket. (...) Engem mindjárt Naha-lalba osztottak. (Csak három hely volt itt, ezeket két mizrachi lány meg én kaptuk meg.) Az igazság, hogy nagy kedvem lett volna áthelyeztetni magam, mert az Evka meg a többi leány, akikkel összebarátkoztam, útközben Chadejrában lettek elhelyezve, de mégsem tettem meg, mert tudom, hogy apu, meg Te is, anyu, kívánjátok, hogy Naha-lalba kerüljek.

Az út Haifából ide gyönyörűséges, éppen olyan szép volt, mint az egész utunk. De amikor ideérkeztem az iskolába, egyszerre olyan honvágy fogott el, hogy ki se mondhatom. Valószínűleg azért, mert az egész út folyamán egy olyan víg társaság voltunk, szóval nagyon összerázódtunk, és amikor megérkeztünk ide (már csak hárman), mindenki munkában volt, és senki se fogadott bennünket. (...)

Amikor ma reggel felébredtem, egészen más benyomással hatott rám Nahalal. A legszebb vidék, amit el lehet képzelni, a házaink is nagyon szépek és modernek. És mi mindent kaptunk reggelire: kakaó, vaj, sajt, retek, paradicsom. (...) Délelőtt elmentem a leányokkal, akikkel már közben összebarátkoztam, sétálni. Voltunk egy harézában, gyönyörű szép hely az is, az emberek nagyon kedvesek voltak hozzánk, adtak nekünk narancsot és grapefruitot. (...)

A tanítás egy hete kezdődött meg, de az első osztályba csak az járhat, aki már tud ivritül, mert minden tantárgyat úgy tanítanak. Még nem biztos, de valószínűleg oda fognak beosztani. Ez esetben azt az egy hetet könnyen be fogom hozni. Még az este, amikor megérkeztem, bejött hozzánk egy hölgy, és ivritül kezdett velünk beszélni. Nem tudtam, hogy kicsoda, ezért talán a kelleténél is bátrabban mertem beszélni, holott nem tudok valami sokat, de igaz, majdnem minden szót megértek. Csak utólag tudtam meg, hogy Chana Meisel, az intézet vezetőnője. Egyáltalán mindenki nagyon meg van hatva, hogy csak most jöttünk, és már értünk és beszélünk ivritül.

Ma elmentem Chana Meiselhez és kértem őt, hogy adjon nekem szabadságot, mert el szeretnék menni az öcsémhez. Azt felelte, hogy majd holnap megmondja, mehetek-e vagy nem. (...)

Mostanáig nagyon sok ismerőssel találkoztam. Löflerrel, vele megüzentem Friednek, amit a Kürtné rámbízott. A Köningsberg leánnyal is voltam, átadtam neki a levelet. A Schlesinger Jancsi levelét is átadtam egy ismerősnek a táborból, és az oda fogja neki adni. Itt Nahalban már beszéltem azzal a Hauer leánnyal és a Piskné fiának a menyasszonyával. Itt van az a kis Grossmann leányka is, aki a táborban volt és akiről azt hallottuk, hogy meghalt. Legalább láthatjuk, mennyire lehet adni arra, amit mások mondanak.

Ami az itteni rendet illeti, itt egyáltalán nincs kommuna. Mindenkinek megvan a saját szekrénye és száma. Már előre is örülök a sok számvarrásnak. Havonta tíz piaszter zsebpénzt kapunk, ami nem sok és nem kevés. Mindenesetre nagyon örülnék, ha kapnák neutrál-internacionális kupont, itt van posta és be lehet váltani, és akkor gyakran írhatok majd. (...)

A stoppolópamutok kifogástalanok, csak egyelőre nem lesz rájuk, hála Istennek, szükségem. Hiszen itt mindent kapok. Nagyon örülök, hogy eljöttem, még akkor is, ha némelykor fáj a szívem és inkább otthon lennék. Látom, hogy itt nagyon, nagyon sokat meg fogok tanulni, és az a fontos. Nemcsak a munkát, de mást is. Egyelőre nem gondolkozom azon, hogy mit csinálok majd két év múlva. Megfigyelek mindent, mindent jól megnézek magamnak, hogy később tudjak majd dönteni.

Közben elég késő lett már, megyek lefeküdni. Az ágyam nagyon jó. Sokszor csókollak mindnyájatokat, édeseim,

Zsuzsi

Dec. 10.

Rettenetesen örülök, kaptam chofest, holnapután reggel utazom Öcsihez. Elviszem neki a kabátját és az összes csokoládét meg cukorkát, amit az útra kaptam. Direkt nem ettem meg, és most úgy örülök, hogy elvihetem neki. Nagyon, nagyon örülök, hogy találkozunk! Nemsokára írok megint,

Zsuzsi

Címem: Z. N., Nahalal, Bet sefer hachadaklai 1’ zeirot

12. levél

1939. XII. 13.

Édeseim,

most kaptuk meg, anyukám, az első levelet, amelyet már elutazásom után küldtél. Kimondhatatlanul örültünk neki, a mai szép nap azzal érte el tetőpontját. Még reggel írtunk nektek, aztán elmentünk az Öcsivel sétálni. Megmutatta nekem a banánpalántákat és az egész vidéket, közben ettünk abból, amit az Annuska hozott utolsó este, és mindenről beszámoltam Öcsinek, ami az elutazása után történt.

Nagyon örülök, hogy olyan kifogástalanul, jól megértem magam az Öcsivel. Átdebattáltuk egypárszor az összes kérdéseket, amelyek most fontosak reánk nézve, és mindenben egyetértünk. Egyelőre igyekezni akarunk mindent megtanulni, amit csak lehet, hogy két év után, ha szükség lesz rá, tudjunk segíteni nektek. Egyelőre ez a legfontosabb.

Már láttam a kibucot közelről is, és örülök, hogy megírhatom nektek, hogy az Öcsi igazán jó helyen van. Ma délután például tusoltam, meleg tus volt és kimondhatatlanul jólesett. Az étteremben egy szép nagy rádió van, az egész világot lehet rajta fogni, meg van ott egy pingpongasztal is. Az ebéd is jó volt, Öcsiké nem akart húst enni, hát kapott helyette édes tejfölt. Nem kell hát sajnálni őt. (...)

Sokszor csókollak mindnyájatokat,

Zsuzsi

Sok csók                    

Öcsitől

(A levelek utólagos megszámozását nyilván eltéveszthették: valószínűleg ez a 13. sz. levél, és a következő a 12-ik.)

13. levél

1939. dec. 13.

Édeseim,

tegnap délután érkeztem meg ide az Öcsihez, Shaur Hagolanba. Öcsi nem tudta, hogy jövök, így könnyen elképzelhetitek, hogy mennyire megörültünk egymásnak. (...)

Nem volt ám olyan könnyű dolog chofest (szabadságot) kapni Nahalalban. (...)

Tudniillik Nahalal egy iskola, jobban mondva intézet. Sokszor azt hiszem, hogy valami filmről van minden lekopírozva. A leányok több osztályba vannak beosztva, és az, aki nem tud ivritül, annak előbb egy évig nyelvet kell tanulnia, és csak aztán kezdheti meg a tanulást, úgyhogy három éven át marad Nahalalban.

Tegnap délután vizsgám volt héberből. Egy tanítónő bevezetett egy osztályba, volt ott katedra, tábla és padok, éppen úgy, mint a gimnáziumban voltak. Leültetett és azt mondta, hogy írjam meg, ivritül természetesen, hogyan utaztam. Soha életemben nem írtam héberül, de mit is csinálhattam volna: megírtam a feladatot. Sok helyesírási hiba volt benne, de fölvettek az első osztályba!

Az első osztály két héttel ezelőtt kezdte meg az előadásokat, és amennyire az első időben meg tudtam figyelni, kétféle módon tartják meg ezeket. Benn az előadóteremben kerül sorra a kémia, történelem, botanika meg még Isten tudja, mi minden. Továbbá vannak még előadások a kertben, a tyúktenyészetben, az istállóban.

Ez mind nem is lenne hiba, csak az a baj, hogy minden előadás héberül van, és én a nehezebb kifejezéseket nem ismerem. (...)

A tanuláson kívül, természetesen, dolgoznak is a lányok, mindenkinek megvan a beosztása. Az első évben az összes munkán átmegy az ember, a másodikban aztán ki-ki két szakmára specializálja magát. A következő munkák illetve szakmák vannak: virágoskert, zöldségeskert és gyümölcsöskert, baromfitenyésztés és istálló, főzés-sütés, takarítás, mosás (géppel), vasalás. (És még mindenféle egyéb, amit még nem volt lehetőségem megfigyelni.) (...)

Öcsi itt ül mellettem, velem egyidejűleg levelet ír a Lacinak. Úgy beszéltük meg, hogy én hozzáírok az övéhez és ő az enyémhez, hát a maradó helyet már neki hagyom. Mindnyájatokat nagyon, nagyon sokszor csókollak,

Zsuzsi

Édeseim! Zsuzsi mesélte, hogy 10 darab zsebkendőt küldött nekem Bandi bácsi, de én még ezeket nem kaptam meg. Nem hiányoznak nekem, csak információképpen írom. El lehet képzelni, hogy milyen boldogok vagyunk, hogy megint együtt lehetünk Zsuzsikával. Nem lesz kevés, amit mesélhetünk egymásnak. (...) Zsuzsikának még mindenféle dologra lesz szükség, cipőpasztákra, fogkrémre, szappanra és egyebekre. Van neki pénze, de azt, úgy hiszem, kár lenne kiadni. Zsuzsi szeretné megkérni Bandi bácsiékat, hogy egy értéknélküli mintacsomagban küldjék el neki ezeket a dolgokat, de én azt hiszem, hogy a legjobb lenne a Rozovszky úrhoz fordulni. (...)

Zsuzsi körülbelül vasárnapig fog itt maradni, nekem ma se dolgozni, se tanulni nem kell, úgyhogy sokat lehetek vele. Még fogunk együtt írni, addig is számtalan csókot küld

Gyuri

14. levél

S. H., 1939. dec. 16.

Édeseim,

öt nagyon, nagyon szép napot töltöttem itt az Öcsinél. Holnap reggel utazom Nahalalba; az előadások két héttel ezelőtt megkezdődtek, lesz mit behozni. De még ha el is késtem valamit az iskolában, akkor se sajnálom, hogy eljöttem. Láttam, hogyan él Öcsi, és nagyon örülök, hogy csupa jót írhatok.

A gyerekek egy szép, emeletes házban laknak, egy szobában négyen, a szobák tágasak és mindegyiknek van balkonja. Reggel körülbelül fél 7-kor kelnek, megmosdanak, felöltözködnek és mennek a reggelihez. (...)

Hétkor munkába mennek a gyerekek. Kint dolgoznak, azt, amit éppen kell. Öcsi mondja, hogy sokat megtanultak. És hogy nem esik nehezére a munka, azt, remélem, fölösleges is írni. Mert hála Istennek, olyan stramm, erős és magas, hogy büszke vagyok rá! Munka után tanulni mennek, és tizenkettőkor van az ebéd. (...) Ebéd után szabad idejük van, aztán ivrit következik, majd vagy földrajz, vagy történelem. Négykor van az uzsonna, hatkor a vacsora. (...)

Ma, szombat lévén, nem kellett az Öcsinek munkába mennie, hát délelőtt csináltunk egy kirándulást a közelben lévő kolóniákba. Nagyon szép volt, voltunk a Tiberias tónál és a Jordán folyónál is. A tó mögött hegyek vannak, a hegytetőkön havat látni.

Az itteni időt mindennek lehet nevezni, csak télnek nem. Napközben süt a nap, kellemes meleg van, egész nap csak szoknya meg egy könnyű blúz volt rajtam. Igaz, estefelé lehűl a levegő, és éjjel jólesik a dunyha. (...)

Itt is nagyon szeretik a klasszikus zenét (emlékszem, a Lustbáder Jožko is írt erről), és gyakran hallgatják. A stoppolást és ehhez hasonló jókat viszont nem gyakorolják. Minden héten rendben megkapják a dolgaikat. Mindig be van osztva hozzájuk néhány lány, aki rendbe hozza a gyerekek holmijait. (...)

Én a leányokkal laktam együtt, vagyis lakom, és ők mesélték nekem, hogy az Öcsi nagyon rendes és pedáns, és az ő szobájában mindig nagy a rend és tisztaság. Őszintén szólva, ezen meg is lepődtem egy kicsit, de meggyőződtem róla, hogy igazat mondtak. Es ha tudnád, mami, hogy milyen szépen kitisztította Öcsi a cipőmet! Az Anička se tudná szebben. De közben már én is belejöttem ebbe, és látom, hogy nem is olyan nagy kunszt az egész. (...)

Remélem, hogy nemsokára majd Nahalalból is legalább ilyen részletesen referálhatok.

Sok, sok milliószor csókollak Titeket,

Zsuzsi

15. levél

1939. dec. 20.

Édeseim,

(...) amikor megjöttem Nahalalba, éreztem, hogy kissé meg vagyok hűlve. De lázam nem volt, hát nem akartam lefeküdni. De másnap elkezdett esni az eső, és éreztem, hogy náthás lettem, és bár továbbra se volt lázam, láttam, hogy az lesz a legokosabb, ha egy-két napra lefekszem. így holnapra már egészen rendben leszek, és egyúttal az utazást is kialudtam, meg a sok, sok új benyomást.

A betegszobában van még öt leány, három gyomorrontással, kettő meghűléssel. Nagyon helyes leányok, egész nap beszélgettünk, főleg németül, mert azt mindenki megérti, és így lassan be leszek avatva az intézet összes titkába. Hogy kihasználjam az időt, kölcsönkértem magamnak egy irkát, hogy leírjam az előadásokat, amelyek mostanáig voltak. A kémiát kértem el, mert arra még jól emlékszem. El nem tudjátok képzelni, hogy milyen furcsa nekem ivritül kémiát tanulni. Még jó, hogy olyan helyesek a leányok és megmondják, hogy mi mit jelent. (...) Én is előbb csak a hébert szerettem volna megtanulni, és csak aztán kezdeni az előadásokra járni, de ez nem lehetséges, mert az előadások csak jövőre kezdődnek újból, és ilyen módon egy évet veszítenék. No de nem félek a tanulástól, mert tudom, hogy könnyen tanulok. (...)

A konyhában egy rettenetes nő tanít, sokat kiabál, de a leányok azt mondják, hogy sokat meg is tanít. Egyelőre még nem tudom, hogy fogom beosztani az időmet, mert nagyon-nagyon kevés idő van, és ez alatt kell tanulni és stoppolni és az apróságokat kimosni és írni meg még Isten tudja, mi mindent csinálni.

Megjegyzem, annak, hogy kevés a szabad idő, megvannak az előnyei is. Az ember nem ér rá sokat gondolkozni. És most igazán kár sokat törni a fejét az embernek. Hiszen úgyis megoldja az idő a legtöbb problémát. És aztán nem ér rá az ember, hogy honvágya legyen. Muszáj bevallanom, hogy egypárszor rettenetes honvágyam volt. Lehet, hogy azért, mert még nincs rendszeres postám tőletek. Öcsi megígérte, hogy ha fog jönni tőletek valami, elküldi nekem. Már nagyon várom.

Rettenetesen gyakran gondolok arra, hogy vajon mit is csináltok mostan. Jársz varrni, mami? Vacsora után el szoktatok menni, vagy az Erzsikéék jönnek hozzánk? Valahogy csak most kezdem megérteni, hogy el vagyok otthonról. (...)

A kibucban, ahol az öcsi van, sokkal jobban tetszik nekem, mint az iskolában. Nehéz volt megszoknom a gondolatát, hogy intézetben vagyok. Ez az intézet valahogy sokkal jobban passzolna Angliába vagy Svájcba, mint Erecbe. Ha látnád a tanítónőket, olyan tipikus vénkisasszonyok mint amilyeneket a filmekben látni. De akad köztük egy pár nagyon stramm nő is. (...)

Még azt, hogy Öcsi írta múltkor, hogy küldjenek nekem fogpasztát meg cipőkrémet, szappant meg egyéb apróságokat. Nem tudom, lehet-e minden további nélkül küldeni Romániából értéknélküli mintacsomagokat. Nagyon kérem nagyapáékat, hogy ha az ilyesmihez szaladgálás, kérvény vagy hasonló szükséges, akkor ne küldjenek nekem semmit, mert utóvégre itt, Nahalalban is meg lehet mindent kapni, és különben is még jó időre van mindenem, amit otthonról hoztam. De ha mégis lehetséges volna küldeni efféléket egyszerű módon, mint békében, akkor kérném, ha küldenének egy Nivea krémet is, meg irkákat. De mindennek meg kell lennie kezdve, különben megvámolják. (...)

A mosással az a helyzet, hogy mindenekelőtt szükséges, hogy minden holminkban legyen egy szám. Én a 70-es számot kaptam, szerencsére, mert így nem kell háromjegyű számokat varrnom. Pénteken be lesz adva minden a mosásba, egy hét múlva, a jövő pénteken megkapunk mindent kimosva. Persze, van, amit magunk mosunk ki magunknak, harisnyát és egyéb apró holmikat, mert mellesleg ezeket a gépek meglehetősen rontják. Ha lesz időm, akkor a jobb fehérneműmet egyedül fogom mosni, legalább addig, amíg tart a szappanom.

Ha tudnád, mami, milyen természetesen tudom kipucolni a cipőmet és kimosni a fehérneműmet: mintha mindig ezt csináltam volna. Nagyon jól fog jönni nekem az iskola, még akkor is, ha némelykor fáj is egy kicsit az embernek a szíve, hogy legalább pár percig nem lehetek otthon. (...)

Nemsokára írok megint. Sokszor csókollak mindnyájatokat, aput meg anyut még egy párszor,

Zsuzsitok

17. levél

1939. dec. 30.

Édeseim,

(...) ma szombat van, mögöttem van egy egész hét, amelyet munkával töltöttem el. Nincs még meg a végleges helyem, mert a beosztás úgy megy, hogy megérkezés után egy ideig, körülbelül 2-3 hétig mindenki ott dolgozik, ahol éppen hiányzik a munkaerő, és csak azután lesz beosztva a torba (tor, az körülbelül annyit jelent, hogy sor). Ekkor az ember egy bizonyos csoportba kerül, és ezzel a csoporttal átmegy az összes toron. Ezek a torok ki is töltik az első évet. Az egyes torok különböző ideig tartanak. A konyha, például 3 hónapot vesz igénybe, a mosoda 3 hetet, egyszóval mindennek megvan a maga rendje. E héten több helyen dolgoztam: a legszebb munka a grapefruit pardesben volt. Oda ki lettünk küldve (3 leány), hogy grapefruitot szedjünk az iskola részére. Húsz zsákot töltöttünk meg, fejenkint ezer darabot szedtünk. Hogy milyen élvezetes volt e munka, azt nehéz leírni. A nap sütött, és csak ingben dolgoztunk, olyan kellemes volt a meleg. Szinte hihetetlennek tűnt nekem, hogy december van, és nálunk síelnek meg korcsolyáznak az emberek.

Egy másik napon pedig kint voltunk a földeken. Olyan földek voltak azok, hogy még sosem voltak azelőtt megművelve, és teli voltak olyanfajta gaznövényekkel, amilyenek nálunk nincsenek, ezért megnevezni sem tudjuk őket. De embernyi magasságúak, azokat kapáltuk-irtottuk. Nekem nagyon jól ment ez a munka is, és a többiek el sem akarták hinni, hogy először csinálom. Nagyon tetszik nekem a kinti munka, és igazán mondhatom, hogy mindig örülök, ha ilyenekre kerül sor. (...)

Most leírom, hogy hogyan is fest egy napunk Nahalalban. Reggel háromnegyed hatkor megszólal a csengő. Hamar felkelünk, megmosakszunk, felöltözünk, kirakjuk az ágyneműt, és megyünk az órára. Tudniillik 6 és 7 között minden reggel van egy óránk, minden nap más tantárgy, a tanrend szerint. Az óra után mindenki megágyazza a maga ágyát, és aztán megyünk a reggelihez. Fél 8-kor kezdődik a munka, és fél 12-ig dolgozunk. Ebéd előtt van pár perc időnk, és ezalatt rendbehozzuk magunkat, kitisztítjuk a cipőnket, kezet mosunk, majd 12 után van az ebéd. Ebéd után még két órát kell dolgozni (naponta 6 óra a munkaidő), a munkát fél 2-kor kellene kezdeni, de némelyik beosztásnál, ahol az időpont nem határoz, 1 órakor fogunk hozzá, és akkor 3-ra be is fejezzük. És ilyenkor, ha az embernek szerencséje van, jön a napnak egy szép és fontos része: a posta. Háromkor van uzsonna, és utána megy mindenki tusolni. Már annyira megszoktam, hogy minden nap tusolok, hogy enélkül nem is érezném magam jól. A tus után átöltözünk tisztába, azaz rendes ruhába (mert legtöbbnyire nadrágban dolgozunk, mármint hosszúban), akkor már rendszerint négy óra van. Ekkor elő kell szedni az irkákat, és átvenni a leckéket, jobban mondva előbb le kell tisztázni az anyagot, és ezt követően lehet nekilátni a tanulásnak. Fél 6-kor megint óra van, fél 7-kor megint, fél 8-kor vacsorához megyünk. Ily módon 8-kor vége a napi programnak, de a 6 óra munka, a 3 óra tanulás, az előkészület az órákra és még sok egyéb apróság úgy kifárasztja az embert, hogy 8-kor menten lefekszik az ágyba, még egyszer elolvassa a leckét, esetleg a levelet is, ha kapott aznap, és már alszik is. (...)

A héber már kezd menni, az előadásokat már teljesen megértem. (...) Már sokat behoztam a lemaradásból. A kémia meg a botanika nem újság részemre, és a többi tantárgy se túl nehéz. Látom, hogy sokat megtanultam a gimnáziumban, sokkal többet tudok, mint azok a leányok, akik Magyarországon maturáltak.

Egészen elfelejtettem, hogy jön az újév, mert itt nem jön. Hát, ha el is késve, boldog éj évet kívánok mindnyájatoknak, édeseim, és hadd hozza meg az új év azt, amit mindnyájan olyan nagyon kívánunk. Sok, sok milliószor csókollak Titeket,

Zsuzsi

18. levél

1940. I. 3.

Édeseim,

az utóbbi napokban egy csomó levelet kaptam. (...) Ha olvasom ezeket a leveleket, egészen ágy érzem, mintha otthon lennék. De különben is olyan hihetetlennek tűnik, hogy már több mint egy hónapja, hogy eljöttem hazulról, és sokszor úgy érzem, mintha még tegnap otthon lettem volna. (...)

Ma először írtam rögtön az órán a rendes irkába, és nagyon jól ment. Minden szót megértek már botanikából; minden az eszembe jutott, amit valamikor tanultam a Hajdúnál. (...) Reggeli után, soros lévén, mentem kitakarítani a szobánkat. (...) Nagyon szép a szobánk, csipkefüggönyünk van meg mindenféle takarócskák, meg virág, igazán barátságosan néz ki nálunk. Minden héten más leány takarít, e héten én, és emiatt egy félórával később megyek munkába. A takarítás nem nehéz, mert mindenki megágyazza a maga ágyát és rendbehozza a dolgait, ki kell söpörni és felmosni a követ. (...)

Nyolckor munkába mentem. Most egy leányt helyettesítek az edénymosásnál. (...) 180 személy után mostunk három edényt, a tányérokat, a tálakat és az evőeszközt, a fazekakat nem, ezek érdekes módon nem tartoznak a dologba. Reggeli és ebéd után mi végeztük el a munkát, az uzsonna és vacsora után megint mások. Kiadós munka, amit el kell végeznünk, és ha az otthoni edénymosásra gondolok, hát a kettőt nem is lehet összehasonlítani. A reggeli utáni edénymosogatás délig tartott, utána a szekrényeket is lemostuk, a követ úgyszintén, és mindent, amit muszáj. Akkor még hamar kipucoltam két pár cipőt, és a munkacipőmet beolajoztam (mondd meg, Mami, Aničkának!). (...) Egy hónap múlva már nem lesz gondom a tanulással, akkor majd rá fogok érni olvasni is, és akkor majd hozzálátok az angolhoz és a franciához, mert nem akarom elfelejteni azt, amit már egyszer megtanultam. Fél 6 és fél 8 között volt még két óránk: tejtermékek és ivrit. És most vacsora után vagyok és sietek befejezni ezt a levelet, mert tízkor leoltják a villanyt, akkorra ágyban kell lennem. (...)

Hogy az egész idő alatt nagyon, nagyon és leírhatatlanul sokat gondolok rátok, azt talán fölösleges is említenem. Úgy el tudom képzelni, ahogy ültök nálunk, az egész társaság, és hallgatjátok a rádiót. A főigazgató, az apu és az Edit néni. Az Erzsike köt, a bácsi szivarozik, és te, anyu, szaladgálsz, hozod a gyümölcsöt vagy a tányért. Most, hogy írom e levelet, úgy érzem, mintha én is köztetek ülnék. Jársz már varrni, mami? Mit csinál az Elza? Mi van Zsabával? Hogy megy az Annának a tanulás? Mit csinál Anička?

írjatok tovább is mindenről, minden apróság érdekel.

Sokszor csókollak mindnyájatokat, édeseim,

Zsuzsitok

19. levél

1940. I. 7.

Édeseim,

ma kimondhatatlan örömöm volt. Annyi postát kaptam, hogy nem is tudtam, hol kezdjem olvasni. (...) Most írok egy kicsit az érzéseimről is, mert gondolom, a faktumokról már írtam sokat. Némelykor nagyon vágyódom haza. Jól vagyok, mindenem megvan, meg vagyok mindennel elégedve és boldog vagyok, és egyszerre szeretnék otthon lenni, egy napra, vagy csak egy órára. Ez természetes, ugye. De vannak percek, amikor megint kimondhatatlanul boldog vagyok. Például amikor a munka jól megy és gyorsan, és arra gondolok, hogy majd azt is megírom nektek, és ti is fogtok ennek örülni: akkor olyan boldog vagyok. Vagy amikor ülök az órán és már megértem az előadásnak minden szavát, és leírom, és az óra után belenézek az irkába: 3-4 oldal teleírva héber jegyzettel, én írtam és el tudom olvasni, és megértem.

(...) Itt, ha valaki akar, megtanulhat dolgozni. A konyha, például, valami csodaszép. Képzeld mami, 200 személynek főznek, de nem valami tömegkosztot, hanem pudingokat meg majonézes dolgokat – és mindig, mindig mást. Nemsokára egy hónapja lesz, hogy itt vagyok, de még alig-alig akad valami, amit kétszer kaptunk volna. A konyha is egy szakma, azt is lehet választani; az első év folyamán három hónapig kell itt dolgoznunk. Mindenesetre az első hónapban még nem főz az ember, hanem tisztít és segédmunkákat végez. Hogy itt mit csinálnak a tisztasággal, az már talán nem is normális. Egyfolytában tart a tisztítás, már-már túlzás, ám igaz, valósággal csillog minden.

Tudod, mami, hogy arra is gondoltam, hogy majd vaj, túró és sajt készítésére fogom specializálni magam. Jó szakmának tűnik ez, abból ítélve, ahogy itt csinálják. „Molherciban” (nem tudom, hogy mi ez magyarul, csak a héber kifejezést ismerem) naponta készül a vaj, túró, sajt (sokféle) az iskola részére, és meglehetősen nagyban. A kertek is nagyon szépek, az istálló és a baromfitelep is. (...)

Az idő elfutott, mialatt itt elbeszélgettem veletek, most már mennem kell az órára.

Sok, sok milliószor, és még egyszer csókollak Titeket,

édeseim,                          

Zsuzsitok

22. levél

1940. I. 20.

Édeseim,

tegnap kaptam az Öcsitől egy hosszú levelet, amelyben mellékelve van egy angol levél a ti részetekre. Azt a levelet ma elküldöm külön. Azért külön, mert én is akarok ma írni egy rendes levelet, és félek, hogy ha együtt küldenem a kettőt, túl nehéz lenne. A nagyapuska annyi kupont küld, hogy megengedhetem magamnak ezt a luxust. (...)

Amíg ez a levél megjön, anyukám, biztosan hozzáfogtál a varráshoz vagy a cukrászathoz. És ha még nem fogtál volna hozzá valamilyen oknál fogva, akkor anyukám, én azt hiszem, hogy jó lenne megkezdeni. Én a cukrászatot jobbnak találnám, egyrészt mert ahhoz már most is sokat értesz, másrészt mert félek, hogy a varrás megerőltetné a szemedet. De ezenkívül is jó lenne megkezdeni az aliátok előkészítését. Sokat gondolkoztam ezen, míg elhatároztam magam ezeket megírni. Mostanáig nagyon keveset láttam az itteni életből és az itteni lehetőségekből, de láttam valamit, amit nagyon fontosnak találok: hogy mi csak bebeszéltük magunknak, hogy nem tudunk dolgozni. Nekem a munka jól megy, és ha az ember tudja, hogy miért dolgozik, akkor a munka nagy öröm. Hogy mihez kezdjünk, erről még ráérünk dönteni. És hogy mihez kezdünk, az nem csak a mi akaratunktól függ, hanem attól is, hogy mennyi pénzünk lesz. De ahogy mondom, van még időnk a végleges döntéshez. A fő dolog az volna, hogy kezdjétek meg az előkészületeket, mert egy alia megvalósítása sok időt vesz igénybe. És arra is rájöttem, hogy nem okvetlenül szükséges letöltenem az egész két évet az iskolában; ha ti előbb ki tudnátok jönni, akkor az iskolában engem nem tarthatnak vissza. Egy biztos, hogy itt az ember megéljen, akár városban, akár falun, e tekintetben mindegy, nagyon sokat kell dolgozni. De azt hiszem, hogy ezt úgyis tudjátok. Csak azért írok mindezekről, hogy lássátok, hogy nem romantizálok vagy fantazírozok, hanem egészen reálisan gondolkodom.

Ma szombat van és ezúttal kétszeresen élvezem, mert a múltkori szombaton dolgoztam. Tudniillik sok a munka, ezért általában minden 3/4. szombatra is esik belőle. Ám a mait jól kihasználtam. Délelőtt voltam egy kiránduláson egy közeli kibucban, Gvad a neve. Nagyon szépnek tűnik, és a jelek szerint nagy és régi kibuc lehet, mert sok ott a 10-12 éves gyerek. Elhatároztam, hogy ezentúl minden szombaton elmegyek valami környékbeli helyre, mert ha folyton csak Nahalalban fogok ülni, akkor vajmi keveset tudok meg Erecről. Ezenfelül minden 8. héten elutazhatok pénteken délután, és vasárnap kell visszajönnöm; ezt ki is fogom használni, úgyhogy nincs kizárva, hogy hét hét múlva elmegyek Öcsihez megint.

Ebédre otthon voltam, persze nem mintha bármelyik kibucban nem ebédelhettem volna minden további nélkül, de az iskolában kötelező az ebéden való jelenlét. Ebéd után lefeküdtem az ágyba, és aludtam egy nagyot, nagyon jólesett a kétheti munka után, és a mai nagy séta után. Most pedig írok nektek, aztán majd az Öcsinek is. El se tudjátok képzelni, hogy milyen boldog és megelégedett vagyok. Megint megvannak a kötelességeim, és megvan a célom. Az, hogy ti kijöjjetek, és hogy itt folytassuk az életet megint mind a négyen együtt; ha nehezebben is fog kelleni dolgoznunk azért, hogy szerényen megélhessünk, azt hiszem, sőt erről meg is vagyok győződve, mind a négyen meg leszünk elégedve. (...)

Bandi bácsi kérdezi az egyik levélben, hogy mi az a Schauzer bácsi ügy. Nos, az valami egészen ártatlan dolog. A Schauzer bácsi egy idősebb úr, aki a mi házunkban lakik az egyik lakásban, és minden este lejön hozzánk és órákig ül nálunk. Ez természetesen nem okoz nekünk nagy örömöt, mert közösségünk már-már egy szűk családi kör, de hát Schauzer bácsit nem lehet lerázni.

Azt hiszem, hogy mindenre válaszoltam, különben e héten kaptam az Erzsikétől és a Lacitól egy hosszú levelet, úgyhogy írtam is Lacinak, ezért is nagyobb az időköz e két levelem között. Sok, sokszor csókolom az egész famíliát

Zsuzsi

23. levél

1940. I. 24.

Édeseim,

vasárnap, jan. 21-én kaptam meg az első, Újév után írt leveleteket, hogy jársz arra a cukrászkurzusra; a te részedre van értelme, mert egyrészt értesz a sütéshez, másrészt minden jól jöhet, amit az ember megtanul.

Ma nézegettem egy kicsit a naptárt, és rájöttem egy nagyszerű dologra: hogy éppen február 3-án lesz nyolc hete, hogy megjöttem Nahalalba, vagyis éppen az Öcsi születésnapjára, így tehát aznapra jogom van szabadságra. Képzelhetitek, hogy mennyire megörültem, és eltökéltem magamban, hogy megyek.

Nagyon valószínű tehát, és remélem is, hogy az Öcsi születésnapját vele együtt fogom tölteni. Már ki is gondoltam, hogy mit viszek neki: halvát. Azt nagyon szereti, és Nahalalban megkapom, és nem is drága.

(...) E héten befejezem az edénymosást, az előírt három hét lejár. A po-elet, aki tanít bennünket és felügyel arra, hogy minden munka rendesen legyen elvégezve, nagyon sajnálja, hogy a jövő héten már nem dolgozom ottan. Nagyon szeret engem és mindig dicsér, hogy tisztán és gyorsan dolgozom.

(...) Vannak itt leányok, akiknek semmihez sincs kedvük: se a tanuláshoz, se a munkához. Azok aztán természetesen nem is érzik jól magukat. (...)

Tegnap volt először egy olvasókönyv a kezemben, azóta, hogy eljöttem hazulról. Mindig annyi dolgom volt, hogy sosem jutottam hozzá az olvasáshoz. De egyre gyorsabban végzek el mindent: egyre gyorsabban mosom ki a dolgaimat, tisztítom ki a cipőmet, és tanulom meg a leckét, úgyhogy hozzá fogok jutni az olvasáshoz is.

Hogy mi történik a világban, arról halvány fogalmam sincs. Igaz, hogy van rádió az iskolában, és este lehet is hallgatni, de én inkább lefekszem, elolvasom az utolsó leveleket, amelyeket kaptam és alszom. Tízkor eloltják a villanyt, de én már rendszerint kilenckor alszom. Újság is van, de ivrit, és nem érek rá, hogy olvassam. (...)

Előre is örülök a leveleiteknek, úgy érdekel minden, ami otthon történik, írjatok mindenről és csak az igazat; ne felejtsétek el, hogy ezt megígértük egymásnak! Én be is tartom az ígéretemet, igaz, hogy mostanáig nem is volt nehéz, mert hála a jó Istennek, csak csupa jóról írhattam. (...)

Sok milliószor csókollak titeket, az ismerősöket üdvözlöm, és még egyszer csókollak titeket,

Zsuzsitok

24. levél

1940. I. 28.

Édeseim,

(...)

Szerdán írtam legutóbbi levelemet, s épp hogy visszajöttem, megtudtam, hogy másnap kirándulni megy az osztályunk. Csütörtökön reggel elindultunk, négyes sorban, énekelve meneteltünk az országúton. (...) Körülbelül két óra gyaloglás után letértünk a főútról és elmentünk Alonimba. Alonim egy teljesen új kibuc, az első német Jugendalija alapította. Fél éve telepedtek le, és szinte hihetetlen, hogy már mennyit fölépítettek. Képtelen vagyok felfogni, hogy fél évvel ezelőtt nem volt ott semmi. Alonimból tovább haladtunk Secha-Brejk-be. Nem tudom, hallottál-e róla, apu, professzor Alexander Seid megtalált ott egy egész várost, mely valószínűleg a negyedik századból való. A fia megmutatott nekünk mindent, a sírokat és a régi utat, nagyon érdekes volt. Onnan tovább gyalogoltunk, egyszerre csak megláttuk a tengert! Lenn a tenger, rögtön fölötte a magas hegyek: döbbenetesen szép látvány. Szebb vidéket tán még nem is láttam. Ott is meglátogattunk egy kibucot, régi, gazdag település, románok alapították, Ihar-Amalim a neve. Az egyik kibuc-tag megmutogatott nekünk mindent – a gyermekháztól kezdve az istállókig, aztán fölmásztunk a legmagasabb ház tetejére, onnan szemléltük meg az egész környéket, miközben vezetőnk magyarázott és elmondta az egész környék históriáját. (...)

Pénteken eljött Nahalalba egy ismerősöm, akivel együtt aliáztam. A mosehavban vannak barátai és ismerősei. Szombaton délelőtt elmentünk egy kis kirándulásra egy közeli hegyre. Onnan ügy látni Nahalalt, mint ahogy mi ismerjük otthoni képekről, jól láthatók az új építkezések. Délután elkezdett zuhogni az eső, de nem okozott nagyobb zavart, mert közben ellátogattunk egy mosehavi családhoz. Ittlétem óta először voltam egy privát házban, és nagyon jól éreztem magam. A családfő egy idősebb úr, az exekutívának a tagja, látni, hogy nagyon intelligens ember. A felesége is nagyon helyes asszony, megkínált teával és süteménnyel, elbeszélgetett velem, ivritül, természetesen, és meghívott, hogy látogassak el hozzájuk máskor is. Mindnyájan nagyon kedvesek, és ha rá fogok érni, akkor majd megint elmegyek hozzájuk. (...)

Tegnap kémiából ismétlés volt. A Chana Meisel is eljött az órára, hogy lássa, hogy haladunk. Ki voltam híva, és nagyon jól feleltem; a lányok is csodálkoztak, hogy honnan tudok olyan jól ivritül. Őszintén megvallva, némelykor nekem is furcsa, ha héberül beszélek, például arról, hogy hogyan fejlődnek a sejtek, és olykor eszembe jut, hogy egy fél évvel ezelőtt még a héber ábécét sem ismertem.

Remélhetőleg nemsokára megint kapok levelet tőletek. Mostanáig hála Istennek nagyon meg vagyok elégedve a postával. Remélem, hogy ti is.

Sokszor csókollak mindnyájatokat,

Zsuzsi

25. levél

1940. II. 3.

Édeseim,

mégis sikerült eljönnöm az Öcsihez a születésnapjára, aminek nagyon, nagyon örülök. Az elmúlt héten folyton dőlt az eső, ezért elhatároztam, hogy szépen otthon maradok, mert itt nem lehet esőben kirándulásokat csinálni. De csütörtökön váratlanul kiderült, én gondoltam egy nagyot és elmentem Chana Meiselhez, szabadságot kérni. Szerencsém volt, mert nemcsak szombatra engedett el, hanem megengedte, hogy már pénteken reggel utazzak. (...) Tizenegykor már itt voltam, és képzelhetitek, milyen nagy volt az öröm, amikor Öcsi hazajött a munkából, és engem itt talált.

(...) Nagyapuskám, nagyon, nagyon szépen köszönöm, hogy nemcsak hogy feladja anyukáék levelét, de mindig ír is nekem. Arról a Sáron vidékén történő kolonizációról fogok érdeklődni, egyelőre még nem volt alkalmam rá. (...) Aztán nagyon szépen köszönöm nagyapuskának a sok, sok kupont. (...) A posta most igazán nagyon rendesen működik, az egyik levél 7 nap alatt érkezett meg Bukarestből, pedig csak egyszerű levélként jött. Az Öcsivel most megbeszéltük, hogy úgy fogunk majd csinálni a levelekkel, hogy ha neki már elfogy a bélyege (mert egy hónapra csak egy bizonyos mennyiségű bélyeget kap), akkor beküldi nekem a leveleket, és én továbbítom őket. Ezenkívül is küldök majd neki minden levelemmel további bélyeget, hogy válaszolhasson nekem.

Az idő gyönyörű, elhoztam a gépemet is, és csináltunk egy pár fölvételt. Remélem, hogy sikerültek és hogy nemsokára küldhetek belőlük. Egész délelőtt a banánoknál sétáltunk az Öcsivel, és jól kibeszélgettük magunkat. Délután fáradt voltam, vagy jobban mondva álmos, azt hiszem, ezt a levegőváltozás okozhatta. Lefeküdtem tehát és el is aludtam. Amikor fölébredtem, nagyot kellett nevetnem, mert eszembe jutott a Margit néni, aki gyakran szidta anyukát, ha nála voltunk, és anyu elaludt. Azt mondta, hogy aludni otthon is lehet, ehhez nem kell látogatóba menni. Még szerencse, hogy Öcsi nem Margit néni, és így is meg van elégedve velem. (...)

Sok, sokszor csókollak mindnyájatokat,

Zsuzsitok

(És, sajnos, itt a levelek sora már szakadozik: az utolsó, 36. levél még megkerült, vagyis tíz levélnyi a hézag. Ám idekerült egy írógéppel írt levél, amelyet Zsuzsi egy Zsanka nevű barátnőjének küldött:)

1940. III. 16.

Zsanka drága,

végre hozzájutok, hogy levelet írjak. (...)

Már négy levelet kaptam Tőled, hogy mennyire örültem nekik, azt igazán el nem tudod képzelni. Utolsó leveledben arról írsz, mit írt Kulička. Nem csodálkozom, mert két előző leveledben írod nekem, hogy közölted vele, hogy mással jársz. Zsanka, remélem, azóta kibékültetek, de ha nem, akkor egyet mondhatok Neked: sose sajnáld, nincs mit sajnálnod. Emlékek – ez a legszebb, amije az embernek lehet. Hogy Nečásek írt, nagyon meglepett és igazán kellemesen. Gyakran gondolok a könyvtárra, az ő magyarázataira a művészetről, irodalomról. Csak most látom, mennyit tanultunk nála. (...)

A leányok – sokan nagyon helyesek, barátkozom velük, de nem mondhatnám, hogy lenne köztük igazi barátnőm, amilyen Te vagy nekem és Elza. Egyrészt nincs időm hozzá, másrészt nem is vágyódom utána.

Lajos – nagyon is idegeimre ment a terveivel, amelyekben mindig fontos szerepet játszottam. Jól tudom, hogy nem szeretem olyan értelemben, ahogy ő akarja, ezért olyan lépésre határoztam magam, mely nagyon nehezemre esett. Megmondtam neki, hogy nem szeretem, hogy rám a jövővel kapcsolatban ne gondoljon. Továbbra is barátok vagyunk, írunk egymásnak, de tudom, hogy ez az ő részéről nem lehet őszinte barátság, ehhez túlságosan szeret engem. De talán idővel jó barátsággá válhat a kapcsolatunk, mert Lajosnak el kell ismernie, hogy azt vele jól és őszintén gondoltam.

Gyurikával kitűnően megértjük egymást, most nemcsak fitestvérem, de barátnőm is szinte; oly ember, akivel mindent, mindent megbeszélhetek.

Tényleg tökéletesen boldog lennék, ha nem kellene állandóan féltenem a szüleimet és összes kedveseimet. (...)

írjál nekem oly gyakran, ahogy csak tudsz. (...) Sokat, végtelenül sokat gondolok Rád és azokra a pillanatokra, amelyeket együtt éltünk át. Csókollak, barátnőd

Zsuzsi

36. levél

1940. IV. 16.

Édeseim,

egy napon kaptam meg nagyapuska levelét Bandi bácsi aláírásával a félíven. Nagyon, nagyon köszönöm, hogy úgy törődnek Öcsivel meg velem. Hogy nem érdemeljük meg, az biztos; bár talán ez nem is érdem szerint megy. A félívet meg fogom jól őrizni, és remélem, hogy nem lesz rá soha szükségem. (...)

Apuka, írod, hogy jó lenne, ha az Öcsi is velem lehetne, ha bemegyek egyszer a Schlesinger leányokhoz. Nem is mondhatom, mennyire örülök, hogy megírhatom, hogy a jövő hét végén, pésach utolsó napjain erre sor kerül. Meghívtak engem nagyon, nagyon kedvesen, és Öcsit is, és hogy egy ismerősünknél hálhat. Most úgy tervezem, hogy Öcsi jöjjön el Nahalalba értem, csütörtökön, pénteken együtt bemegyünk Haifába, és szombaton ott maradunk. Elmegyünk fürödni a tengerbe, már jó meleg van. Vasárnap reggel tovább szeretnék utazni Tel-Avivba; még se Öcsi, se én nem voltunk ott, így szépen együtt elmehetünk. Ha ott leszünk, meglátogatjuk Rozovsky urat; Bandi bácsi egyszer írta, hogy menjünk el egyszer oda, és ha nem is kell semmi, legalább megismerjük. (...)

Anyukám, Te postafordultával kérsz választ arra, hogy mi kellene nekünk, vagy minek örülnénk. Ami engem illet, igazán semmi, de semmi se kell nekem, és mégis, örülni mindennek örülnék, amiről tudnám, hogy Te küldted. (...)

Erzsikém, ne haragudjon, hogy nem válaszolok külön, de most valahogy úgy le vagyok kötve, olyan sok dolgom vam. Hiszen az én szekrényemben is pésachot kell, hogy csináljak. De különben is minden levelem Erzsikének is szól.

Mindnyájatokat nagyon, nagyon sokszor csókollak,

Zsuzsitok

Ennyi maradt meg Zsuzsi leveleiből: csak ennyi, sajnos.

Nem tudni, hogy sikerült a haifai és tel-avivi kirándulás. E szép kiruccanás tervezgetésével dehogyis ért még véget a történet: ezernyi szálon bonyolódott tovább. Csak a levelezés szakadt meg, csak a „novellának” lett itt hirtelen vége. A többi a láng martaléka lett, a tűz mondta ki a végső szót: milyen stílszerű rendezést vág ki néha az élet! Pardon – még hogy rendezés és stílus?! Fészkes fenét! Hát van ennél, létezik ennél – amit az ÉLET produkál – pocsékabb fusermunka?!

(A leveleket terjedelmi okokból kivonatosan közöljük; ugyanezen okokból a 20. és a 21. levelet elhagytuk – a szerk. megj.)