...születése; Reinkarnáció; Szalag; Delej; Alpinisták, galambok; Tej; Urbanizáció; Pucc

...születése

Emlékszem: virradt, rügyezett, s a falu bolondja arra járt. „Megérzés” – mondta, miként ha víz a földre loccsan. S megállt a ház előtt. Amíg első csecsemősírást nem kapott, nyöszörgött maga is, miként benn a vajúdó anya. Amint meghallotta, amit akart, tüstént tágított onnan. Utána utcahosszán egyre-másra már csak sapkáját dobálta és kikiabálta, hogy: „Ló fülében várja szél, s négy boka csilingel hozzám”.

Reinkarnáció

Csengetnek. Nyitom az ajtót, ott áll egy jóvágású, hetven körüli úr, s átnyújtja a levelezőlapot, mely nekem lett címezve, de valahogyan Floridában az ő postaládájában kötött ki, ő meg gondolt egyet, és elhozta nekem ide, a Drakula földjére, merthogy nem volt szíve elsüllyeszteni a tévelygő küldeményt. Különben is eleget ült már Floridában – gondolta –, egy kis levegőváltozás neki se árthat.

Elvettem tőle a levelezőlapot, átfutottam. A csónakházból írták avégett, hogy szurkoltassam le sürgősen matuzsálemi csónakom fenekét, különben rövidesen megeszi a fene. Mondom a floridainak, hogy én behívnám, de se piám, se kávém, se rend a lakásban. Palacsintát ugyan süthetnék, de ahhoz meg most kedvem nincsen. Igazán nem számít – mondta a floridai úr, nem azért jött ő el ilyen messzire. Ha nem azért, akkor egész nyugodtan bejöhet. Én tényleg nem bántam, hogy személyesen elhozta a levlapot. Csónakom valóban ebek harmincadjára himbál ott, a dombon túli halastavon.

Ahogy jobban megnéztem magamnak a floridait, az lett az érzésem, hogy én vagyok, korosabb változatban. Szóvá is tettem neki. Nemigen hitte, habár ő is hallott és olvasott már ilyesmiről. Nem hitte, hogy ő is én vagyok, ugyanis ő még nem halt meg, így tehát ő nem lehet az én előéletem, így érvelt. Bár, ki tudja, toldotta meg kissé elgondolkozva. Aztán összebarátkoztunk ripszropszra és átmentünk a közeli borozóba. Azóta is ott vagyunk.

Szalag  

„Hoztam valamit vidékről” – kezdte a barátom, Lobb, ahogy belépett. Megszoktam már, hogy soha nem jön üres kézzel hozzám. Erősen szeret nekem adakozni. Ez nála olyan, mint a mély levegővétel, mint a szomjúság eloltása borral. „Ám lássuk” – mondtam felnézve a tölgyfa golyó csiszolásából. Egy magnókazettát tartott a kezében, amit mindjárt le is akart játszani nekem. „A magnó az ágy alatt van – mutattam –, de most semmi kedvem a zenebonához”. Ő rám se hederített, előhúzta a magnót, betette a kazettát, elindította. Ilyen nincs! El nem hiszi azt nekem senki, amit Lobb barátom kazettája művelt. Fenyő-, jázmin-, akácrönk-, húsleves-, főttkolbász, meg még a jóisten tudja, hányféle illat áradt a magnószalagjáról. Mintha erdőben vagy anyám konyhájában szédelegnék mámorosan és egyszerre. Az állt a szalagon. Lobb azt tudta rá felvenni.

„Szabadalmaztatni akarom – mondta Lobb később –, azt szerettem volna, hogy te szippants belőle először” – toldotta hozzá, miután a magnót kikapcsolta s a kazettát zsebre vágta mosolyogva. Fölényesen mosolyogva, mint akinek a fejébe szállt a dicsőség.

Delej

Arra számítani, hogy ott majd derűvel lesz teli az oázis, meg a tevék púpja, szerintem eleve baklövés. A kecske, az akácfa és a kútgém ellenben hajthatatlan. Ki sem lehet verni a fejükből a derűhiszemet. Csak vonulnak csökönyösen, rendületlenül, étlen-szomjan, mintha az ígéret földje felé. Az oázisnak nevezett hely meg csupa káka és békalencse. És felülről bagolyhuhogás.

Csöppet sem élvezem a dolgot. Legfennebb a kecske képmutatását lehetne megmosolyogni, de ahhoz én túl elcsigázott vagyok. Szóval semmi de semmi rózsás e világvégi szúnyogtelepen. Amazok meg – a kecske, az akácfa és a kútgém –, mint akik látják az angyalukat, vagy legalábbis mintha egy legendás cukrászda kellős közepébe pottyantak volna. Fülig szaladva a szájuk, és parttalan a kedvük.

Én meg, nyakig az alkonyatban, még mindig savanyú, még mindig derűtlen. Már-már alszom, amikor végre engem is elkap a hév, a szabadesés különös érzete. Megbabonázva szóródni kezdek, mint a porcukor, és marcipán ízétől zsong minden porcikám.

Alpinisták, galambok

A hegymászók, amint a Licsdajla csúcsára felérnek, nyomban szirti galambok szállnak a vállukra, a fejük búbjára. A még ziháló férfiak mit sem sejtve odáig vannak a fogadtatástól. Csakhogy a galambok úgy hozzájuk ragadnak, mintha gyökeret eresztettek volna beléjük. Nemhogy elhessegetni, letépni se lehet a tollas turbékolókat. Órákig folyik a hercehurca odafenn, s ez úgy lefoglalja a sziklák bajnokait, hogy pillanatig se tudnak örülni saját teljesítményüknek, de még a lenyűgöző kilátásnak sem.

A hegymászók végül is belátják, hogy nincs mit tenni, s szirti galambokkal a vállon, a fejbúbon ereszkednek alá, és indulnak haza. Mintha nem is büszke sziklamászók, hanem galambkupecek vagy kóbor bohócok volnának.

Szerencsére odahaza, a fürdőszobában minden jóra fordul. A galambok ugyanis annyira elbájolódnak a tükör és a csempe ragyogásától, hogy leválnak maguktól, akár a pióca, mely kéjesen degeszre szívta magát vérrel. Leválnak és belerepülnek a kápráztató fényes felületekbe. S mint az űrlényeknek, talányosan nyomuk vész. És ottjártukat nem őrzi se karcolás a vállakon, se sebhely a fejbúbon. De még a Licsdajlát megmászó alpinisták emlékezetében sem marad híre-hamvuk.

Tej

Valószínűleg a tejszállítók bolondoznak velünk mostanában. Mire fel ébredünk, az erkélyünket telirakják zacskós tejjel. Egész nap isszuk, osztogatjuk ingyen a hetedik lépcsőházban is, egy része mégis ránk soványodik. Hiába. Nem tehetünk róla. Ki győzi ezt?

Minap átvirrasztottam az éjszakát, hogy tetten érjem a csínytevőket. Észrevehették éberségemet, ugyanis a hecc erkélyünkön ama reggelen elmaradt. Mint aki jól végezte dolgát, nagy álmosan kikönyököltem az ablakon. Ha beszéltem volna, azon szent pillanatban elakad a hangom. Még ilyet! Az utcánkat teljes hosszában dugig megtömték zacskós tejjel. Még szerencse, hogy szombat volt, s mindenki ráért. Déltájra a katonákkal megtisztítottuk az úttestet, helyreállhatott a forgalom. Ám az átható tejszag még az állomáson is érzett. Mondogatták is az utasok: „Mintha a tejgyárba futna be a vonat.”

Urbanizáció

A város utcáin lehetetlenné vált a közlekedés. A kidobott, felesleges holmiktól. Nemhogy biciklivel, de gyalog se lehetett lavírozni már a roncsautók, sánta szekrények, repedt fürdőkádak, koszos rongyhegyek között. Máról holnapra a patkányoké lett az utca. A városlakók meg gondoltak egyet, és számtalan rést ütöttek a válaszfalakon. Hamarosan kialakult a házakon belüli közlekedés rendszere. Ahol udvar, kert vagy egyéb távolság tátongott a szomszédok között, ott alagutat ástak. A jövés-menés működni kezdett, mint az egérlyuk, mint a metró nyomvonalai.

A változás egyfajta befelé fordulást is magával hozott. Megszűnt a sörkertezés, a szabadtéri mozizás, az érkező kormányzó felé integetés pici zászlóval. Mind elmaradtak, miként az istentisztelet utáni tereferék is a templomkertekben.

Az arcok sápadtsága igen jól tükrözi a lélek szabad levegőre vágyását éppúgy, mint az intimitásra sóvárgást. Ezek szóba se jöhetnek a fent ecsetelt állapotok miatt. Egyelőre. Addig legalábbis, amíg egy rosszcsont kölyök el nem kezd játszani a tűzzel.

Pucc

A temérdek szemét láttán úgy vélte Mocc, az erős sváb legény, hogy nagytakarítani kéne. Fogta hát nyírág seprűjét, útkaparóját, és nekilátott felseperni a Balkán félszigetet. Egyedül, mintha csak udvarseprésbe kezdene. Még az ürülék- és köpetfoltokat is gondosan eltüntette az aszfaltról. Egyetlen nap alatt.

Alkonyodott, és már csak a lovas szobron maradt némi csutakolnivalója, amikor odament hozzá egy alacsony, toprongyos rendőr, és faggatni kezdte arról, hogy mire fel is az ő nagy nekibuzdulása. Mire Mocc, az erős sváb legény azt válaszolta: „Hát azért, hogy rend legyen, te colonkos komisszár”. Majd se szó, se beszéd, fogta, s gatyába rázta, ráncba szedte a toprongyos kicsi polcájt, már pusztán csak azért is, hogy mutasson valahogy a felsepert félszigeten. Az egyenruhás kicsi colos ezzel el is lett intézve. Mint aki skatulyából, úgy pattant, úgy csillogott-villogott. Szalutálva, hálálkodva le is lépett puccba szedett őkelméje.

Moccnak azon az estén valahogy nem akaródzott korán hazamenni. Valami jó társaságra vágyott, de olyat egyetlen kocsmában sem talált. így aztán hanyatt feküdt a hűs, harmatos füvön, s jobb híján belefeledkezett az augusztusi hullócsillagos égboltba. Talán könnyű álomba is szenderült volna ottan, ha jobb lapockáját nem nyomja annyira cudarul egy öklömnyi békasó.