A cseh–szlovák viszony problémái 1989 novembere után a politika szemszögéből

Bevezetés helyett

Dolgozatomat 1991 novemberében–decemberében azon tapasztalataim alapján írtam, melyeket 1989 novembere után a cseh–szlovák viszony drámaivá válásának közvetlen részeseként kezdetben a Nyilvánosság az Erőszak Ellen (NYEE) Koordinációs Bizottságának tagjaként (1989 november–1990 március), majd a Koordinációs Központ elnökeként (1991 április–szeptember), valamint a Nyilvánosság az Erőszak Ellen Szlovákiai Tanácsának elnökeként (1990 szeptember–1991 május), az 1989-es novemberi forradalom és az 1990-es parlamenti választások győztes mozgalmának egyik részeseként szereztem. Ezért dolgozatomban nyilván fellelhető e mozgalom politikai optikája, eszmerendszere.

A dolgozat írásakor a cseh–szlovák viszony kérdése a politikai viták kereszttüzében volt. Ezért munkám írásakor arra törekedtem, hogy az általánosabb érvényű és nagyobb horderejű kérdésfelvetések helyett elsősorban az események kronológiáját és kölcsönös összefüggéseit vegyem vizsgálat alá. Békésebb időkben azonban dolgozatom egy átfogóbb elemzés alapját is képezheti.

A probléma genezise

l.

A nemzeti és nemzetiségi feszültségek a cseh–szlovák viszony alakulásában rejtett formában már a közös állam kikiáltásától (1918) nyomon követhetők. Felszínre azonban csak akkor kerültek, amikor a társadalom drámai átalakulásokon ment keresztül, így pl. a II. világháború elején és végén, majd 1968-ban, az emberarcú szocializmus megvalósítására tett kísérlet idején. A kommunista párt, illetve a totalitárius rendszer a nemzetiségi kérdést nemlétezőnek tekintette. 1989-ben azonban teljesen váratlanul, sőt robbanásszerűen ismét előbukkant. Ám az a mód, ahogyan ez napirendre került, nagyrészt a totalitárius hatalom repressziós politikájának köszönhető, amely hosszú évtizedekig elfojtotta a meglevő problémákat. A történések drámaivá válásához azonban hozzájárultak az új politikai erők is, mert nem szenteltek kellő figyelmet ennek az érzékeny témának, s ezzel a nemzetiségi kérdés ügyét mintegy átengedték azoknak az erőknek, akik 1989 novemberében, illetve közvetlenül a forradalom után nem jutottak hatalomhoz.

Idegenkedem a történelem démonizálásától annak ellenére, hogy számos jel arra mutat, hogy a november utáni fejlődést ma akár úgy is felfoghatjuk, mint egy jól megírt forgatókönyvet azon személyek túlélésére, akik közvetlenül felelősek voltak a kommunizmus éveiért, évtizedeiért, akik az országot a gazdasági, ökológiai és erkölcsi csőd szélére juttatták. 1989 novembere azonban mindenképpen a forradalmi tettek ideje volt. Ha eltekintünk az olyan kérdésektől, mint a régi rendszernek való behódolás, geopolitikai kontextus (a kelet-közép-európai gazdasági és politikai változások) stb., megállapíthatjuk, hogy a forradalmi változásokat kezdeményező polgári mozgalmak már a kezdet kezdetén magukban hordozták nézeteik fokozatos differenciálódásának szükségszerűségét és a potenciális szakadás lehetőségét. Itt nem csupán a Polgári Fórum vagy a Nyilvánosság az Erőszak Ellen sokféle nézetet magába foglaló tág spektrumára gondolok, nem csupán a régi rendszer titkosügynökeinek beszivárgására az újonnan alakult politikai mozgalmak és pártok soraiba, nem csupán azokra, akik a kialakult helyzetet személyes ambícióik megvalósítására igyekeztek kihasználni, hanem arra a bizonytalanságérzetre és félelemre is, melyet a gyorsan változó életfeltételek váltottak ki az emberekben. A kialakuló új rendszer igazi próbakövét már a kezdetben két probléma jelentette: a nemzeti-nemzetiségi kérdés (amely a későbbi fejlődés során az államjogi elrendezés körüli vitákban csúcsosodott ki) és az ország társadalmi-gazdasági transzformációjának, átalakításának kérdése (amely viszont később a gazdasági reformmal kapcsolatos vitákban konkretizálódott).

A társadalmi feszültség első komoly megnyilvánulására 1990 januárjában került sor a szövetségi parlamentben. A vita tárgyát az ország új megnevezése képezte. A látszólag triviális kérdésből hirtelen igazi dráma kerekedett. Akkor még maga a vitát kezdeményező köztársasági elnök, Václav Havel is úgy vélte, hogy elég az ország nevéből elhagynunk a „szocialista” szót, s e napirendi pontot a szövetségi parlament le is zárhatja. Csakhogy a „Csehszlovák Köztársaság” megnevezés egy olyan állammodellt feltételezett, amely viszont a szlovák képviselők jelentős hányada számára elfogadhatatlan volt, mivel túlságosan is a csehszlovák nemzet elvét idézte fel, a cseheknek a szlovákokhoz való paternális viszonyát, a beteljesületlen szlovák államiság érzését. Ezt követően a robbanásig feszült helyzetet az állam külön cseh és szlovák megnevezése volt hivatott enyhíteni. Az 1990. március 29-én elfogadott alkotmánytörvény szerint hazánk cseh megnevezése „Csehszlovák Szövetségi Köztársaság”, szlovák megnevezése pedig „Cseh–Szlovák Szövetségi Köztársaság” lett. Szlovákiában azonban ezt az érzelmileg felkorbácsolt parlamenti vitát, s az azt követő döntést úgy kommentálták, hogy „Ott van nektek a kötőjel, most már hallgassatok!”. Csupán kimerítő, fárasztó viták eredményeképpen, 1990 áprilisában született konszenzus az állam új nevét illetően (Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság).

Az újonnan kialakított föderáció híveinek és ellenzőinek tábora, sőt a november utáni fejlődést ellenzők tábora ebben a felgyorsult és ideges légkörben kezdett formálódni. (Természetesen akadtak olyanok is, akik a kezdeti eufóriából apátiába estek, mivel úgy vélték, hogy a politikai változások üteme nincs pozitív hatással az életszínvonal alakulására.) 1990 március végétől Pozsony az immár nyilvánosan fellépő nacionalista erők arénájává változik. A szlovák nacionalista tüntetők között már ott vannak azok, akik a nyelvtörvény ún. maticás (a Matica slovenská kulturális intézmény által beterjesztett, kimondottan magyarellenes élű) változatának követelői lesznek, de ott vannak a militáns szeparatisták (akik közül kiemelkednek az újonnan alakult Szlovák Nemzeti Párt aktivistái), valamint az egykori titkosrendőrség emberei is. Abban az időben zajlik le a szlovák parlamentbe történt kooptálásokkal kapcsolatban kirobbant konfliktus is. A lakosság első alkalommal éli meg azt, hogy az 1989-es forradalom egyik vezető személyiségét, a Nyilvánosság az Erőszak Ellen mozgalom képviselőjét, Ján Budajt, a szlovák parlament elnöki posztjára javasolt személyt a képviselők leszavazzák a régi rendszer funkcionáriusával, a kommunista Rudolf Schusterral szemben. 1990 márciusában a Szlovák nemzeti felkelés téren (ott, ahol az 1989-es novemberi kommunistaellenes tömegtüntetések lezajlottak) a tömeg már azt skandálja, hogy „Totalitárius Nyilvánosság az Erőszak Ellen”, „Önálló Szlovákia”, „Elegünk van Prágából!”, „Magyarok a Duna mögé!”, „Zsidók Palesztinába!” stb. Ezzel egy időben számos nemzeti orientáltságú párt és mozgalom jön létre, sőt nacionalizálódik a szlovák politikai spektrum jelentős része (nemcsak a kommunista párt, hanen a Kereszténydemokrata Mozgalom is). A nacionalizmus belsőleg monolit (totalitárius), ám ugyanakkor irracionális ideológiája a kompromittált kommunizmus pótszereként kínálja fel magát a tömegeknek.

2.

A Polgári Fórum és a Nyilvánosság az Erőszak Ellen 1989 novembere után figyelmét elsősorban az ország polgári alapelveinek megteremtésére és a gazdaság átalakítására fordította, így a nemzeti és nemzetiségi kérdést az újonnan létrejött politikai pártok aknázták ki saját politikai és hatalmi céljaik elérésére. Csupán a szélsőséges és agresszív nacionalizmussal való szembenézés és az egyre mélyülő társadalmi válság döbbentette rá a hatalmon levőket arra, hogy a stabil fejlődés kulcsát a cseh–szlovák viszony kérdésének rendezése jelenti. Ekkor azonban már megkezdődik a politikai erők átrendeződése (bebizonyosodott, hogy a nacionalista make-up éppúgy megtalálható a Demokratikus Baloldal Pártjában, mint elődjében, a kommunista pártban), a nemzeti és nemzetiségi kérdés rendezése kapcsán megsokasodnak a konfrontatív megnyilatkozások. Ez korántsem egyedülálló jelenség, hiszen a posztkommunista államokban mindenütt minden mozgásban van, s a gyakorlati kérdések ideologizálása, a politikai paletta jobb- és baloldali polarizációja, valamint a nacionalista törekvések bármelyik pillanatban irracionális társadalmi fejlődéshez, véres konfliktusokhoz vezethetnek, Cseh–Szlovákiában azonban az ilyen irányú fejlődéshez hiányzik a történelmi ok és a politikai szándék.

1990 áprilisában a cseh és a szlovák politikai koalíciós partnerek előzetes megállapodást kötnek arról, hogy a közös állam integritása feltételezi mindkét tagköztársaság elsődlegességét, sajátos jellegét és integritását. A szlovák politikai pártok és mozgalmak többsége akkorra már nyilvánosságra hozta választási programját. Ezért érdemes idéznünk egy rövid passzust a Nyilvánosság az Erőszak Ellen mozgalom választási programjából, abból a programból, amely a későbbiek során a szlovák nacionalisták szemében a „nemzetárulás” szimbólumává válik. Az „Esély Szlovákiának” címet viselő programban ezt olvashatjuk: „Álláspontunk szerint az igazi szuverenitást a két nemzeti tagköztársaság szuverenitása jelenti, a föderáció szuverenitása pedig származékos, delegált. Mindkét nemzeti tagköztársaságnak önmagának kell intéznie saját ügyeit, szövetségi szinten pedig csak a külpolitikát, a honvédelmet, a pénzügyi politikát kell meghagyni, s az átmeneti időszakban még azokat a területeket, amelyekről külön megállapodást kell kötni. A mi föderatív állammodellünk az erős tagköztársaságokra épül, azok kormányára és parlamentjére.”

Annak ellenére, hogy az alulról építkező föderáció elvét már 1968-ban törvénybe iktatták, hiszen mind a cseh, mind a szlovák parlament már akkor elfogadta a föderatív államjogi elrendezést, ezt az elvet most a cseh fél bizalmatlanul szemléli. Csehországban ugyanis a nemzeti identitás kérdése nem merült fel, s a Szlovákiához való viszonyukban nem látták saját helyzetüket egyenlőtlennek (erre a Cseh Köztársaság lakosságának nem is volt semmi oka). Ma azonban már joggal tehetjük fel a kérdést, hogy vajon az így megfogalmazott program nem hordozta-e magában azt az időzített bombát, amelyik az ezt követő államjogi viták során még nagy károkat okozhat. Az alulról építkező föderáció elve ugyanis az egyes nemzeti tagköztársaságokból, nem pedig azok polgáraiból eredeztette a kompetenciákat, miközben a kompetenciák javasolt megosztását nem előzte meg ezek szakszerű elemzése.

Az államjogi elrendezésről folyó viták az 1990-es parlamenti választások után a tagköztársaságok és a föderatív állam kompetenciáinak megállapítása körül forogtak. A Cseh Köztársaság politikai pártjainak és mozgalmainak képviselői kezdetben a szlovák kezdeményezést szánalmas tényként kezelték (a szlovák kormány azt javasolta, hogy szövetségi hatáskörben a védelmi, pénzügyi, külügyi, adó- és vámpolitika maradjon, illetve a környezetvédelem néhány területe). A cseh és szlovák koalíciós partnerek közötti párbeszéd hangneme ekkor kezd megváltozni: az egyre szaporodó konfliktusok során a cseh fél a szlovák partner megbízhatatlanságával érvel, a szlovák fél pedig azzal, hogy a cseh politika képviselői nem akarják elismerni a szlovákok jogos követeléseit. Az egyenrangú partnerek párbeszéde ezáltal a nemzet, az igazság, az állami stabilitás, a gazdasági reform körül kialakult permanens csatává változik. Ekkor azonban már egyértelművé válik a politikai erők differenciálódása. 1990 őszén a Polgári Fórum felbomlik, s a parlamenti választások győztes mozgalmából fokozatosan kiválik a Csehszlovák Szociáldemokrácia, a liberális Polgári Mozgalom, a mérsékelten jobboldali Polgári Demokratikus Szövetség és a Václav Klaus vezette rámenős Polgári Demokrata Párt. A politikai konszenzus elérését azonban a szinte megszámlálhatatlanul sok politikai párt és mozgalom a maguk szerteágazó érdekeivel teljesen lehetetlenné teszi. Az érdekkonfliktusok azonban még a demokratikus erőket is kezdik felbomlasztani. A kommunisták és a nacionalisták ekkor joggal érezhetik azt, hogy minden úgy történik, ahogyan az az általuk megírt forgatókönyvben áll. Ekkor még úgy tűnt, hogy a Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság fejlődésének stabilitását egyedül a Nyilvánosság az Erőszak Ellen mozgalom képes biztosítani, amely a felgyorsult változások közepette is megőrizte integritását (a szlovák kormánykoalíció tagja volt még ekkor a gyönge Demokrata Párt, az észrevétlen Független Magyar Kezdeményezés, valamint a „túlságosan” nemzeti és enyhén reformellenes Kereszténydemokrata Mozgalom).

3.

Az ellenségkeresés retorikáját (az 1989 novemberét követő fejlődés nehézségei okozójának felmutatását) számos szlovák politikai párt és mozgalom magáévá tette. Csehországban ezt valamiféle atyai megfedéssel („Na, jól van, intézzétek el magatok között, csak arra vigyázzatok, nehogy közben kárt okozzatok!”) és idegesen fogadták. Az efféle „politizálás” azonban hamarosan a koalíciós politikai pártok közölt is meghonosodik. A nemzeti és nemzetiségi kérdés kezelése során a kooperációt egyre inkább a konfliktusok váltják fel, s ez a militáns nacionalisták és szeparatisták malmára hajtja a vizet. A háttérben azonban egészen más probléma érlelődik meg: a politizálás módszerének problémája (lehet-e antidemokratikus módszereket alkalmazni a demokráciáért vívott harcban?), valamint az ország jövőjének kettős (polgári és nemzeti) víziója. A kialakult helyzetnek leginkább a hithű kommunisták örültek, s azok, akik a saját lukratív (gazdasági, hatalmi) érdekeik megvalósításán fáradoztak. Ezek között első helyen az ún. régi struktúra, a kommunista rendszer emberei álltak, akik számára a forradalom olyan lehetőségeket teremtett a vállalkozások terén, amilyenekről a régi rendszerben még álmodni sem mertek. Amíg Csehországban a politikai életben jobboldali–baloldali polarizáció ment végbe, Szlovákiában ez a polarizálódási folyamat a nemzeti és nemzetiségi kérdés körül zajlott (minél „nemzetibb” volt egy program, annál inkább kétségbe vonta az erőteljes és átfogó gazdasági reform szükségességét).

Az államjogi elrendezés körüli vitát befolyásolják a szlovák politikai életben beállt változások, mindenekelőtt a liberálisok (Nyilvánosság az Erőszak Ellen, Demokrata Párt, Független Magyar Kezdeményezés) és a keresztény doktrinerek (Kereszténydemokrata Mozgalom) közötti rejtett ellentétek. A vita tárgyát ismét a nemzeti és nemzetiségi kérdés képezi, de a háttérben már ekkor érződik, hogy hamarosan láthatóvá válnak a gazdasági-társadalmi transzformációról, illetve ezek gyakorlati megvalósításáról alkotott, egymástól eltérő elképzelések is. A nemzeti orientáltságú szlovák pártok és mozgalmak politikájának szerves részét képezik a gazdasági reform enyhítését, illetve a gazdasági reform szükségességét egyenesen megkérdőjelező megnyilatkozások. Mindezt Szlovákia sajátos helyzetével, a rosszabb kiindulási ponttal indokolják (nehézipar, a reform negatív szociális kihatásai stb.). E problémák kiéleződésében azonban az egyes politikai pártok és mozgalmak képviselőinek személyes és pártambíciói is nagy szerepet játszottak. Ezt mindenekelőtt az egyházi felépítést követő Kereszténydemokrata Mozgalomban észlelhető hatalmi harcok során tapasztalhattuk. Itt feltétlenül meg kell említenünk a szlovák katolikus fundamentalizmust, melynek képviselője, a Kereszténydemokrata Mozgalom vezetője, a Szlovák Köztársaság kormányának akkori alelnöke, Ján Čarnogurský a cseh liberalizmusban reális veszélyt lát Szlovákia szellemi fejlődésére, ezért a liberalizmus ellen konkrét lépéseket is tesz (erről a későbbiekben még szólok). A kialakult helyzet ezért elsősorban a szeparatistáknak kedvez (a közvélemény-kutatás szerint közvetlenül 1989 novembere után a szlovákok hat százaléka, nem egészen két évvel később pedig már csaknem húsz százaléka óhajtja Szlovákia önállósodását).

Az önállósulást nyíltan és egyre erőteljesebben követelő Szlovák Nemzeti Párton kívül az önállósulást támogatja még a Szlovákok Független Pártja, a Szlovák Nemzeti Demokratikus Mozgalom, a Szlovák Néppárt, a Szlovák Nemzeti Egység stb. Mind gyakoribbá válnak a tömeggyűlések, tömegtüntetések, melyek különböző – de már első pillantásra is nyilvánvalóan nemzeti jellegű – jelszavak meghirdetésével (pl. az augusztus végén Rózsahegyen megtartott „nemzeti megemlékezés Andrej Hlinkáról”) nyíltan az önálló Szlovákia kikiáltását, a szlovák sérelmek orvoslását követelik, megkérdőjelezik a szabad parlamenti választásokból győztesen kikerült törvényhozó és végrehajtó szervek legitimitását. A sajtó egy része (Zmena, Nový Slovák, Slovenský národ, Hlas Slovenska stb.) a nacionalista és szeparatista érvek felkorbácsolásával befolyásolja a lakosságot, ám ugyanakkor elhallgatja a nacionalista és szeparatista törekvések szószólóinak múltbeli tevékenységével kapcsolatos tényeket (pl. a Szlovák Nemzeti Egység vezetőjének, Pánisnak polgári múltját, a nacionalista sajtó kiadóinak, pl. M. Šavelnak politikai előéletét), valamint a Matica slovenská vezető képviselőinek kapcsolatát a kommunista rezsim állambiztonsági szerveivel stb. Éppen ellenkezőleg: támadásaik középpontjában a szövetségi állam eszméjét elfogadó politikusok és politikai csoportosulások állnak. Számos ilyen megnyilvánulás a Kereszténydemokrata Mozgalom részvételével, illetve egyetértésével zajlik (pl. a nemzeti pártok blokkjának 1990. augusztus 14-i nyilatkozata, melyben Szlovákia függetlenségének és szuverenitásának kihirdetését követelik, avagy a már említett rózsahegyi emlékünnepségen elfogadott, a Szlovákia önállóságát és szuverenitását követelő Memorandum). Ettől kezdve az államjogi elrendezés körüli vitába a két legerősebb, egymással koalícióban levő szlovákiai politikai mozgalom, a Nyilvánosság az Erőszak Ellen és a Kereszténydemokrata Mozgalom közötti belső viták és ellentétek is belejátszottak. A Kereszténydemokrata Mozgalom az államjogi elrendezéssel kapcsolatban azt az elvet hirdette, hogy Szlovákiának saját „csillagának” kell lennie az Európai Közösség zászlaján, s a Nyilvánosság az Erőszak Ellen mozgalomtól eltérően ítéltek meg az állam szerepét a gazdasági reformfolyamatban (a kereszténydemokraták szerint az államnak regulálnia kell a vállalatok működését, „morális” felügyeletet kell gyakorolnia a tömegtájékoztatási eszközök fölött stb.). E konfliktusok hátterében nagyon prózai ok: a hatalmi struktúrákban való részvételért folyó harc állt. S itt őszintén meg kell mondani, hogy ebben a harcban a kereszténydemokraták sokkal nagyobb sikereket értek el, mint a többi koalíciós partnerük.

A szlovák parlamentben a helyzet ágy alakult, hogy az ellenzéki pártok egy részének (pl. Együttélés, Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom) támogatósa nélkül a legfőbb törvényhozói testület Szlovákiában működésképtelenné vált volna, ez pedig a gazdasági-társadalmi transzformációs törvények meghozatalának megakadályozása révén az állam destabilizálásának forrása lehetett volna. Ez a helyzet pedig nem csupán a szlovák politika iránti bizalmatlanságot, hanem a soviniszta tendenciák feléledését is kiváltotta a cseh lakosságban (ezért egyre gyakrabban halljuk tőlük a „ha akarnak, hát menjenek” kifejezést).

Az 1989 novembere utáni politikai stabilitás legnagyobb próbakövét Szlovákiában a nyelvtörvény elfogadása jelentette. Ekkor nézett először farkasszemet egymással a Szlovákia önállósulását követelők tábora és a kormánykoalíciót képező pártok és mozgalmak. A vita részben az utcán (tömeggyűlések, éhségsztrájkok, tüntetések a szlovák parlament épülete előtt), részben a parlamentben zajlott. A koalícióellenes erők élére a Jozef Markuš vezette Matica slovenská állt. A maticások leghatásosabb eszköze a zsarolás volt. Az éhségsztrájkot folytatók például a szlovák parlament épülete előtt verték fel sátrukat s váltak a szlovák főváros sajátos színfoltjává. A lakosság ugyan hozzájuthatott némi információhoz az események igazi hátteréről (az éhezők kilétéről, arról a „bérről”, amit ezért a „munkáért” kaptak stb., lásd Metropolitan, 1991. december 12.), az emberekben azonban kialakult a félelem érzése – félelem az agresszivitástól, az állam széthullásától, az önálló véleményalkotástól. A növekvő munkanélküliség, az életszínvonal csökkenése, a szociális biztonság megszűnése mindehhez a félelemhez párosulva olyan robbanásveszélyt jelentett, amely nagyon kedvezett a demagóg politikai kalandorok hatalmi törekvéseinek. A maticás nyelvtörvényjavaslat (amely kizárólagosan csak a szlovák nyelvnek mint állami és hivatalos nyelvnek a törvénybeiktatását javasolta) és a „koalíciós” nyelvtörvényjavaslat (amely ezt a kizárólagosságot a nemzetiségi kisebbségek jogaira való hivatkozással elutasította) közötti vita valójában közvetlenül és nagyon kiélezett formában tükrözte a két, egymással összeférhetetlen nemzeti programkoncepciót: a belsőleg monolit („elsősorban szlovák vagyok, s csak másodsorban valami más”) és a belsőleg pluralista koncepciót („egyidejűleg vagyok szlovák, csehszlovák polgár és európai”). Vagyis a vita hátterében az állt, hogy vagy a poszttotalista társadalom romjain is győzedelmeskedik a polgári társadalom eszméje, vagy pedig a Szlovákiából az ajtón kiűzött (kommunista) totalitárius rendszer az ablakon visszatér, de immár „nemzeti színekbe” öltözve. Ma már nyilvánvaló, hogy a nyelvtörvény maticás tervezetének elfogadása (amely azonban a nemzeti kisebbség jogainak korlátozása miatt sértette volna a nemzetközi normákat) a cseh felet is felelőssé tette volna a nemzetközi normák megsértéséért a Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság területén. Ugyanakkor ez azoknak a szlovákiai politikai erőknek a vereségét is jelentette volna, akik a szövetségi állam eszméjét vallják. A szakembereknek feltétlenül értékelniük kell majd az akkori hisztérikus helyzetet, azt, hogy milyen erők álltak az események hátterében (milyen szerepet játszott az események alakulásában az egykori titkosrendőrség, milyen mértékben befolyásolták az eseményeket a külföldi szlovák emigráció aktivistái, akik az önálló Szlovákia gondolatának rendkívül aktív hirdetői voltak stb.).

Mindenképpen tény, hogy 1990 őszén csúcsosodtak ki a hatalmi harcok, feszültségek. A szlovák kormány miniszterelnöke, Vladimír Mečiar (a Nyilvánosság az Erőszak Ellen mozgalom képviselőjeként) például egyre nacionalistább húrokat penget, jól irányított (dez)információs kampányt folytat, amely során felhasználja a tömegtájékoztatási eszközökkel való kapcsolatait (ebben a Národná obroda című napilap kommentátora, Igor Cibula játszik gyászos szerepet), az egykori titkosrendőrségről még belügyminiszterként szerzett ismereteit pedig nem habozik saját politikai céljai elérésére felhasználni (ezzel kapcsolatban némi fogódzót ad a szlovák parlament honvédelmi bizottságának 1991. évi jelentése).

Novemberben a két nemzeti parlament rendkívül drámai körülmények közepette elfogadja az ún. kompetencia (illetékességi)-törvényt, amely módosítja a csehszlovák föderációról szóló 143/1968 sz. alkotmánytörvényt, s amely a két nemzeti köztársaság és a szövetségi köztársaság közötti törvényhozást szabályozza. A döntő fontosságú tanácskozás előtt Václav Havel köztársasági elnök azzal a kéréssel fordult a szövetségi parlamenthez, hogy az illetékességi törvénytervezet vitáját halasszák el, s előtte fogadják el a népszavazás (referendum) kiírásáról szóló törvényt, illetve a köztársasági elnök hatáskörének kiszélesítéséről szóló törvényt. A kompetencia-vita azonban ezzel még nem ért véget. Ennek hátterében ugyanis nem a közös állam működésének kritériumai álltak, hanem politikai motívumok. A politikusok többsége számára ugyanis teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy e kérdés kapcsán nagy népszerűségre lehet szert tenni. A Szlovák Köztársaság akkori miniszterelnökének, Vladimír Mečiarnak a kijelentése a kompetenciák megosztásáról bizonyára bekerül a történelemkönyvekbe. A miniszterelnök ugyanis a szlovák parlamentben azt mondta, hogy „a szükségesnél magasabbra tettük a lécet, hogy elérjük követeléseinket”. Nem nehéz elképzelni, hogy az efféle megnyilatkozás hogyan hatott a cseh közvéleményre (a szakemberekről már nem is szólva). Ennek ellenére a kompetenciatörvény elfogadását a szlovákiai proföderalista pártok és mozgalmak úgy interpretálták, mint a nacionalisták demagóg jelszavaival szemben kivívott haladó nemzeti programot. A későbbiek során azonban megmutatkozott, hogy a kompetenciákról folytatott vita a politikát odáig juttathatja, ahol a konszenzusról, a közös államról már szó sem lehet. Ennek illusztrálására elég a szlovák belügyminisztériumot említeni, amelyik – a megállapított kompetenciákkal ellentétben – saját titkosszolgálat és ügynöki hálózat kiépítését kezdte meg. Maga a szlovák belügyminiszter, Ladislav Pittner volt az, aki a szlovák hadsereg létrehozásának gondolatával kokettált, aki bennem komoly félelmeket keltett Szlovákia biztonságát illetően (itt konkrétan az 1990. november 17-én és október 28-án történt eseményekre gondolok, amikor Pozsony főterén alkotmányos védelemben részesített személyeket támadtak meg, ám a vizsgálat eredményéről a lakosság nem kapott semmiféle tájékoztatást, sőt azon incidens vizsgálatának eredményéről sem, melyet a nyelvtörvény elfogadásának idején a szlovák parlament épülete elleni támadás jelentett). Amikor a két tagköztársaság és a szövetségi köztársaság közötti kompetencia-vita kimondottan politikai üggyé változott, attól kezdve e vitára elsősorban a lakosság fizetett rá.

A cseh–szlovák viszony megoldásának kérdése ezt követően áttevődik a tagköztársasági és szövetségi alkotmány kidolgozásának síkjára. Ugyanakkor kiderül, hogy az új államjogi elrendezésre tett javaslatok ügyében nem alakult ki konszenzus a felek között. Amíg a szlovák politikai pártok és mozgalmak számára a felülről építkező föderáció elve elfogadhatatlan, a cseh fél számára elfogadható. Az igazság az, hogy magának az alulról vagy felülről építkező föderációnak a fogalma ideologikussá kezd válni, s talán helyesebb lenne, ha az unitáris államnak föderális állammá való átalakításáról beszélnénk. A feszültségek kiéleződéséhez hozzájárult még a Nyilvánosság az Erőszak Ellen mozgalom kettészakadása (nagy csinnadrattával kiválik belőle a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom) és a politikai erőviszonyok ezt követő alakulása Szlovákiában. A szakemberek számára azonban kezd nyilvánvalóvá válni, hogy valójában nem az államjogi elrendezésről folytatott viták jelentik az igazi, közvetlen veszélyt, hanem az, ha a két tagköztársaságban más-más, egymással összeegyeztethetetlen politikai struktúrák és gazdasági mechanizmusok alakulnak ki.

1991 februárjában és márciusában a prágai vár Vikárka nevű vendéglőjében három találkozóra kerül sor az új alkotmány előkészítésével kapcsolatban. Ezen a találkozón a köztársasági elnök előterjeszti saját alkotmánytervezetét, ám ez alig van összhangban a szlovák elképzelésekkel (a tagköztársaságok kompetenciái Havel értelmezésében a szövetségi kompetenciák decentralizációja révén keletkeznének). A jelenlevők meglepetésére a Kereszténydemokrata Mozgalom azzal a javaslattal áll elő, hogy a két tagköztársaság a közös államhoz való viszonyát egy jogi aktussal – belső államszerződéssel rögzítse (később kiderült, hogy ezzel a követeléssel először a szlovák kormány exminiszterelnöke, Vladimír Mečiar állt elő). Ám kezdettől fogva az is nyilvánvaló volt, hogy a kereszténydemokratáknak még nincsenek pontos elképzeléseik sem a szerződés tartalmát, sem elfogadásának módját illetően. A Szlovák Köztársaság szuverenitásának elismerését ugyanakkor lélektanilag fontos aktusnak tartották, nemkülönben fontos ütőkártyának a saját kezükben. A Kereszténydemokrata Mozgalom következetes álláspontja végül azt eredményezte, hogy a Nyilvánosság az Erőszak Ellen mozgalom egy jogilag korrekt alkotmánytervezetet nyújtott be, olyat, amelyik elfogadása elhárította volna a szlovákiai és föderális koalíció konfliktusának lehetőségét. Ekkor azonban már a Kereszténydemokrata Mozgalom a konföderatív államjogi elrendezés gondolatával kacérkodott (amelynek értelmi szerzője – az egykori szövetségi belügyminiszter-helyettes, Samel szerint – ismét csak Vladimír Mečiar volt), valamint az ún. tiszta szlovák alkotmány gondolatával (ez valójában olyan alkotmányt jelent, amelyben még említés sem történik a Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaságról).

A kereszténydemokraták ebben partnerekre is találtak a Szlovák Nemzeti Párt, a Szlovákiai Zöldek Pártja és a Demokratikus Baloldal Pártja egy részénél. Ez az ún. tiszta, a szlovák parlament által elfogadott alkotmány a Szlovák Köztársaság (az önálló szlovák állam) alkotmánya lett volna, amely (az időközben szintén elfogadott tiszta cseh alkotmánnyal párhuzamosan) egyes kompetenciákat szövetségi szintre utalt volna át. Ennek ellenzői azzal érveltek, hogy ennek az alkotmánynak az elfogadása alkotmányellenes volna (az új szövetségi alkotmány elfogadásáig ugyanis a régi szövetségi alkotmány van érvényben, ez pedig nem teszi lehetővé egyik nemzeti tagköztársaság számára sem azt, hogy önálló alkotmányt fogadjon el), megsértené az ország jogfolytonosságának elvét (semmi garancia nincs arra, hogy a Szlovák Köztársaság ún. tiszta alkotmányának elfogadása után megállapodás születik a szövetségi alkotmányt illetően). Az igazság azonban az, hogy a cseh és a szlovák politikai képviselet közötti kölcsönös meg nem értés még ennél is jóval mélyebb volt. Ezt bizonyítja a köztársasági elnök szóvivőjének, Michal Žantovskýnak az az 1990 márciusában elhangzott kijelentése, hogy az alulról indítványozott föderáció megteremtése egyet jelent az állam egységének szétverésével. Ehhez hasonló nézeteket akkoriban nemcsak a köztársasági elnök legközelebbi munkatársai vallottak.

Az államjogi elrendezéssel kapcsolatos szakmai és ügyrendi huzavona a társadalmi élet más területeire is kihatott. Megalakul például a Szlovák Közgazdászok Független Egyesülete (NEZES), amelyik kétségbe vonja az országban folyó gazdasági reformok helyességét. A tömegtájékoztatási eszközök nagy hatással vannak az emberek véleményének formálására: a közvélemény-kutatások azt igazolják, hogy növekszik azok száma, akik a föderáció szétesését óhajtják, vagy már nem hisznek abban, hogy az országot egyben lehet tartani. Az államjogi elrendezés és a gazdasági reform körüli viták tetőződése idején (ez utóbbi során az ellenzéki pártok – de maga a Kereszténydemokrata Mozgalom is – a szlovák parlamentben egyre gyakrabban érvelnek a sajátos szlovák helyzettel) szakad ketté a Nyilvánosság az Erőszak Ellen mozgalom, részben annak az egyre erősödő nézetkülönbségnek a hatására, amely néhány hónappal azelőtt a Polgári Fórumot sem kerülte el, részben a Nyilvánosság az Erőszak Ellen vezetése és a mozgalom képviseletében szlovák miniszterelnöknek kinevezett Vladimír Mečiar közötti ellentétek következményeként. Vladimír Mečiar (először a Nyilvánosság az Erőszak Ellen egyik minisztere, Milán Kňažko révén a televízióban) azzal vádolja meg a Ventúr utca 10-et, a Nyilvánosság az Erőszak Ellen Koordinációs központját, hogy manipulálja a kormányt, hogy inkorrekt politikát folytat. A mozgalom viszont azzal vádolja a szlovák miniszterelnököt, hogy visszaél azokkal az információkkal, amelyekhez belügyminiszterként jutott hozzá, hogy működésképtelenné tette a kormányt, hogy hazudik és félrevezeti a lakosságot (pl. azzal, hogy külföldi útjai során Szlovákia számára mintegy százezer munkahelyet teremtett és tetemes pénzt szerzett). A Nyilvánosság az Erőszak ellen Vladimír Mečiar hatalmi törekvéseiben teherré vált (főként azután, hogy nem őt választották a mozgalom elnöki posztjára), amit az is bizonyít, hogy 1990 decemberétől ignorálta a mozgalom fő politikai szervét (nem vett részt az ülésein, nem vette figyelembe határozatait). A vita a miniszterelnök és két miniszter (a külügyi kapcsolatok minisztere és a privatizációs miniszter) leváltásával végződött. Ugyanakkor a Vladimír Mečiarhoz való szolidaritásból lemond a gazdasági stratégiáért és a pénzügyekért felelős két miniszter (ám ebben a politikai licitálásban az ellenzéknek – a kereszténydemokraták egy részének asszisztálásával – sikerül megbuktatnia a Nyilvánosság az Erőszak Ellen mozgalom két további kormánytagját: a szlovákiai gazdasági reform kulcsemberét, Jozef Kučerákot és a kormány alelnökét, Vladimír Ondrušt). Az erőviszonyok tehát étrendeződnek, amelynek során a Mečiar vezette frakció a jellegzetes Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom néven ellenzéki tömörüléssé válik. A mozgalmat nem csupán a Mečiar vezéri egyéniségéhez való vonzódás jellemzi, hanem erős nemzeti és szociális beállítottság is. A Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom a szlovák politika palettáján a föderációellenes és reformellenes erőket erősítette meg (A. M. Húska exminiszter, a mozgalom egyik vezető embere ezt nagyon tömören így fejezte ki: „Az előrelátás a konföderációt kívánja meg.” A mozgalom parlamenti képviselői a Demokratikus Baloldal Pártjával és a Szlovák Nemzeti Párttal együtt blokkolják a parlamenti munkát.) A szlovák kormányban megerősödik a Kereszténydemokrata Mozgalom pozíciója (Vladimír Mečiar leváltása után az új szlovák kormányfő Ján Čarnogurský lesz), a cseh parlament viszont elutasítja az államszerződés gondolatát azzal az ellenvetéssel, hogy az nem felel meg a Cseh Köztársaság elvárásainak, s egyébként is csupán a szlovák politikai pártok és mozgalmak nyomásának eredményeként született elképzelésről van szó.

1991 tavaszának zaklatott atmoszféráját a Pozsony főterén lezajlott incidens (a fanatikus szeparatisták megtámadják a köztársasági elnököt), a szlovák kormány összetételében történt változások is jól jelzik (a közvélemény-kutatások szerint Vladimír Mečiar akkoriban a lakosság nyolcvan százalékának támogatását élvezte). Attól kezdve nyilvánvalóvá válik, hogy az államjogi elrendezés kérdése a hatalomért és a demokrácia jellegéért vívott harcot is jelenti. Az alkotmányellenes megoldás lehetősége sem kizárt. A Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom a szlovák parlamentben a nemzeti blokkot erősíti, s ha Vladimír Mečiar a kereszténydemokrata vezetés számára nem lenne elfogadhatatlan személy, a föderációt óhajtó politikai erők húznák a rövidebbet. 1991 májusában (a köztársasági elnök lányi rezidenciájában) bonyolult, már-már konfrontatív tárgyalások folynak a cseh és a szlovák parlament képviselői között a két tagköztársaság közötti államszerződésről mint a lehetséges stabilizációs megoldásról (pár hónappal később azonban a cseh fél ismét megkérdőjelezi az ott kötött megállapodást). A cseh politikai erők (de maga a cseh közvélemény és a cseh tömegtájékoztatási eszközök is) leplezetlen ingerültségről tesznek tanúbizonyságot. A szlovák követelések gyors változásainak állandó felemlegetése az állam lehetséges szétesésének katasztrofális következményeit elemző forgatókönyv kidolgozásában csúcsosodik ki. A politikusok patetikus megnyilvánulásai és emocionális üzenetei a vita szerves részévé válnak. Ám ekkor már nem csupán a szlovák szeparatisták óhajtják az ország szétesését. A Cseh Köztársaság politikai szerveiben is sokan pálcát törnek a közös állam jövője felett. Az események alakulásában fontos határkövet jelent az illetékes kormányok, parlamentek, politikai pártok és mozgalmak képviselőinek 1991 júniusi kroměříži találkozója, melyen Václav Havel írásos kérdéseket intézett az ország minden jelentős politikai képviseletéhez. Az első kérdés így hangzott: „Támogatja-e a Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság föderatív államjogi elrendezését?” A Cseh Köztársaság politikai pártjai és mozgalmai (a Liberáldemokrata Part kivételével, amelyik tartózkodott a válaszadástól) egyhangúan igennel válaszoltak a feltett kérdésre. A szlovák politikai pártok közül csupán a Szlovák Nemzeti Párt válaszolt egyértelmű nemmel. A Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom a konföderatív elképzelés mellett állt ki. A Kereszténydemokrata Mozgalom sem a föderatív, sem a konföderatív elrendezést nem ellenezte. Úgy tűnt tehát, hogy minden rendben van, jöhet a finálé! Bebizonyosodott azonban, hogy a szociológiai felmérés és az élet között most is mély szakadék tátong.

5.

A politika színpadán meghonosodnak a kemény szavak, a személyeskedések, a kormánykoalíció önellentmondásos megnyilatkozásai. A közös állam esetleges szétesése miatt érzett nyugtalanság mellett azonban érezhetővé válnak a politikai pártok és mozgalmak hatalmi törekvései, hiszen közelegnek az eredetileg 1992 márciusára tervezett parlamenti választások. Ebben a légkörben pedig szinte törvényszerű, hogy kétségbe vonják a törvényhozó testületek struktúrájának hatékonyságát. A társadalmi válság elkerülése érdekében Václav Havel köztársasági elnök alkotmányos kezdeményezéssel áll elő. A társadalom előtt egy harmadik forradalmi fellendülés lehetősége merül fel, de ezúttal nem a kommunisták, nem is a „régi struktúrák” ellen irányulva, hanem a demokratikus választásokból kikerült parlament ellen, melynek viselnie kell az államjogi elrendezés minden terhét. A Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság egyetlen olyan személyisége, aki az ország integritását testesíti meg, maga Václav Havel, ám még ő is sokat veszíthet karizmájából és autoritásából, ha javaslatait a szövetségi parlament elutasítja.

Csehszlovákia államjogi válsága 1991 novemberében és decembere elején csúcsosodik ki. A cseh parlament alelnöke, Jan Kalvoda ismételten kinyilvánítja, hogy az államjogi kérdésről tárgyaló szlovák partnerek részéről nem tapasztalt őszinte törekvést a közös állam megőrzésére. A szlovák féllel tárgyaló cseh delegáció egy része pedig megértéssel fogadja az efféle retorikus kijelentéseket (mondván, hogy „legfőbb ideje már keményen fellépni a szlovák magatartással szemben”).

A francia Liberation számára adott interjújában Ján Čarnogurský azt állítja, hogy Szlovákia függetlenségének kinyilvánítása elkerülhetetlen, ám ezt az európai integrációs folyamatok részeként kell elérni. Ha azonban az Európai Közösség elutasítja Szlovákiának mint a Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság egyik tagállamának önálló belépését az Európai Közösségbe, akkor Szlovákia kiválik a közös államból, hiszen e kiválást a jelenleg érvényben levő alkotmány is lehetővé teszi. A szlovák önállósulásnak – Čarnogurský szerint – az ezredfordulóig meg kell történnie.

A lakosság körében végzett propagandájuk során a Szlovák Közgazdászok Független Egyesületének (NEZES) képviselői követelik a gazdasági reform leállítását elutasítják a népszavazás kiírását (amely szerintük semmit sem old meg), s olyan gazdasági intézkedések bevezetését javasolják (például a mezőgazdaságban), melyek inkább az egymással háborút folytató államok gazdaságát jellemzik. Ebben a rendkívül feszült társadalmi légkörben intézett üzenetet a televízió képernyőjén keresztül a szlovák nemzethez Petr Pithart, a Cseh Köztársaság kormányfője (1991. november 9.). Üzenetében szólt a cseh politikának a szlovákokkal szemben elkövetett hibáiról (T. G. Masaryk csehszlovakista koncepciójáról, a szlovákokkal szembeni cseh paternalizmusról, pozitívan értékelte Andrej Hlinkát stb.), s a közös állam megőrzésére szólította fel az országot. A Kereszténydemokrata Mozgalom részéről Ján Čarnogurský szlovák miniszterelnök és Ivan Čarnogurský, a szlovák parlament alelnöke üdvözölték Petr Pithart üzenetét. Ivan Čarnogurský szerint Szlovákia elfogadja a két tagköztársaság között kötendő államszerződést, s a közös állam léte csak akkor kerül veszélybe, ha a szerződést a cseh fél elutasítja. Ugyanakkor azonban a Cseh Köztársaság iskolaügyi minisztere, Petr Vopěnka nem ért egyet Pithart üzenetével. A két világháború közötti, Masaryk vezette Csehszlovákiáról elmondott pitharti szavakat kommunista véleménynek minősítette, amely elsősorban a militáns szlovák szeparatisták malmára hajtja a vizet. Sőt, Vopěnka nyilatkozatának befejezésekor patetikusan még azt is hozzáfűzte, hogy ő a cseh kormány egyetlen cseh minisztere. Másnap a televízió híradójában maga Václav Klaus is azt mondotta, hogy a trencsénteplici tárgyalásokon a kompetenciák szétosztásáról kötött megállapodások jelentik a közös állam dezintegrációjának kezdetét, s e tárgyalásokon Petr Pithart is részt vett, ezért a felelősség őt is terheli, sőt Klaus Pithartnak a cseh–szlovák együttélésről megfogalmazott „kettős ház” metaforáját is a föderációtól a konföderáció felé tett elhajlásnak minősítette (erre pedig Klaus szerint Pithartnak nem volt mandátuma), bírálta Pithartot, amiért ebben a kiélezett helyzetben személyes üzenetet intézett a szlovák nemzethez, s magát a föderációt korlátozott érvényűnek minősítette, amely – éppen a kompetenciák megosztása következtében – gátolja a gazdasági reformot. 1991 novembere közepén a Cseh Köztársaság privatizációs minisztere, Tomáš Ježek a Liberationnak adott interjújában a közös állam gyors szétesésére hívta fel a figyelmet, amely kifejezi a szlovákok stratégiáját, sőt végeredményben lehetővé teszi, hogy a két tagköztársaság az eddiginél szorosabbra fűzze egymással gazdasági kapcsolatait. Az efféle megnyilatkozásokból a független megfigyelők kétféle következtetést vonhattak le: 1. az ország szétesése szükségszerű, s csupán arról van, szó, hogy ki vállalja a széteséssel járó felelősséget; 2. a közös állam megmaradását a lakosság többsége helyesli, s csupán azon politikai csoportosulások jövője bizonytalan, akik az államjogi elrendezés kapcsán kialakult helyzetben saját pozíciójuk megerősítésén, javításán fáradoznak.

A népszavazásról szóló törvényjavaslatot a szövetségi parlament sok huzavona után 1991 november elején elfogadta, pedig az ellenzék mindent elkövetett annak érdekében, hogy a népszavazás alkotmányos garanciái ne jöjjenek létre. Különös módon éppen azok a politikai pártok ellenezték a népszavazás elvének törvénybe iktatását, akik a közös állam megszűnésén fáradoztak. Azzal érveltek, hogy az államjogi elrendezés kapcsán még nem merítették ki az összes lehetőséget, maga a referendum pedig nem oldja meg a jövő államának formáját. November közepén azonban a szövetségi parlamentnek már minden igyekezete ellenére sem sikerült feltennie az i-re a pontot a népszavazással kapcsolatban: a parlament nem tudott megállapodni a népszavazás alkalmával felteendő kérdésekben a kereszténydemokraták, a kommunisták, a Szlovák Nemzeti Párt és a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom képviselőinek magatartása miatt. A politikai pártok és mozgalmak közötti huzavona, a kialakult patthelyzet feloldása érdekében ismét Václav Havel lép fel kezdeményezőleg. Az 1989. november 17-i események második évfordulóján előterjeszti azon javaslatait, melyek az országot a válságból hivatottak kivezetni. Az alkotmánytörvény olyan értelmű módosítását javasolja, amely lehetővé teszi a köztársasági elnök számára a népszavazás kiírását, meghatározza azokat a teendőket, melyek kimozdíthatnák a holtpontról az alkotmány-előkészítő munkálatokat, ismerteti a törvényhozói testületről és a választási törvényről alkotott elképzeléseit. Olyan alkotmányos garanciákat kíván elfogadtatni, melyek lehetővé teszik a köztársasági elnök számára, hogy kritikus helyzetben feloszlathassa a szövetségi parlamentet.

Az elnök által előterjesztett javaslatokkal kapcsolatos másnapi reakciók nagyon kimértek: Havel javaslatait Čarnogurský tanulmányozza, Pithart (Polgári Mozgalom) és Čalfa (Polgári Demokratikus Unió – Nyilvánosság az Erőszak Ellen) üdvözli, Mečiar (Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom) elutasítja stb. Pedig a köztársasági elnök kezdeményezésének idején a cseh–szlovák viszonyban kialakult válság megoldásával kapcsolatban csupán három alkotmányos megoldási lehetőség létezett: időközi választások kiírása, a kialakult problémák megoldásának elnapolása az 1992-es választások utáni időszakra, az államszerződéssel és a népszavazással kapcsolatos megállapodások megkötése még a választási kampány kezdete előtt.

Természetesen voltak alkotmányellenes megoldási lehetőségek is. Ezek egyikét a Der Standardnak adott interjújában Vladimír Mečiar is fölvázolja. Interjújában Mečiar „nem zárta ki a véráldozatokat abban az esetben, ha Szlovákia önállóságát nem sikerülne elérni demokratikus eszközökkel” (idézi: Smena, 1991. november 16.).

Nagyon veszélyes lehetőségként merül fel a nemzeti orientáltságú pártok és mozgalmak koalíciójának létrehozása Szlovákiában (ezt a Kereszténydemokrata Mozgalom november közepén lezajlott választmányi ülésén a mozgalom „nemzeti szárnyának” képviselője, Viliam Oberhauser szorgalmazta). A közös állam szétverésének ugyanis manapság többféle módja lehetséges. Ezek egyike például az, hogy a két tagköztársaságban egymástól diametrálisan eltérő politikai helyzet alakuljon ki (a gazdasági reformmal kapcsolatban is), amely lehetetlenné teszi a megállapodást. E reális veszély tudatában határozták el a szlovák kormányban lévő három párt (Polgári Demokratikus Unió – Nyilvánosság az Erőszak Ellen, azaz az 1991 őszén a Nyilvánosság az Erőszak Ellen mozgalomból létrejött Párt, valamint a Független Magyar Kezdeményezés és a Demokrata Párt) tagjai, hogy leszavazzák a kereszténydemokrata kormánytagokat, s a kompetenciák elosztásakor és az alkotmánnyal kapcsolatos tárgyalásokon a föderalista elvet fogják támogatni. Ezáltal Szlovákiában a koalíciós kormányban valamiféle kettős kormányzás alakul ki, amely a parlamenti ellenzék számára újabb kormányválság kirobbantására adott ösztönzést. A szövetségi elvet valló szlovák politikai erők részéről ez egyértelmű gesztus volt a cseh partner felé, a cseh fél mégis újabb és újabb garanciákat kért arra nézve, hogy Szlovákia megbízható partnernek bizonyul. A cseh kormány az 1991. november 30-i ülésén azonban megszegte a röviddel azelőtt a szlovák kormánnyal kötött megállapodást, és saját javára megváltoztatta a nemzeti tagköztársaságok és a szövetségi köztársaság közötti pénzügyi elosztásra vonatkozó megállapodást. Bár nem nagy összegről, kb. ötmilliárd koronáról volt szó, ám ez a politikai gesztus jelzésként szolgált arra nézve, hogy az államhatalmi struktúra kritikus pontjához érkezett. A kialakult ideges, feszült helyzetet mindenki a saját szája íze szerint kommentálta: a szlovák parlament ellenzéki képviselői (mindenekelőtt a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom és a Szlovák Nemzeti Párt) az „Ezer szó Szlovákiáról” című felhívásukban a külföld tudomására kívánták hozni (kétségbe vonható adatok alapján) Szlovákia csehek általi „elnyomását”. Ezzel párhuzamosan Mečiar mozgalma kampányt indít az időközi választások kiírására Szlovákiában (a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom 1991 december közepén megtartott tömeggyűlésén elhangzottak szerint ezzel a javaslattal először a Kereszténydemokrata Mozgalom vezetője, Ján Čarnogurský állt elő). A helyzet azonban rövidesen normalizálódik: a kormányok vezető képviselői a köztársasági elnök kezdeményezésére megállapodnak a költségvetés kérdésében (szövetségi forrásokból – hogy milyenekből, erre senki sem tud választ adni – ötmilliárd koronát hasítanak ki, melyet a két tagköztársaság között a lakosság számarányának megfelelően osztanak szét). Erről a megállapodásról egyenesen Brünnből (1991. december 4.) a Polgári Demokrata Párt elnöke, a szövetségi kormány elnökhelyettese és egyúttal pénzügyminisztere, Václav Klaus tájékoztatja a nyilvánosságot. Az „Ezer szó Szlovákiáról” című felhívást a tekintélyes külföldi szervek (például az ENSZ) nem kompetens szervek kezdeményezéseként értelmezik („Csehszlovákia nevében az ENSZ-hez egyedül Csehszlovákia kormánya fordulhat, nem pedig valamelyik tagköztársaság kormánya, vagy parlamenti képviselői” – Mladá Fronta Dnes, 1991. december 3.), s a szlovák parlament elutasítja az ellenzéknek a parlament elnöksége és a szlovák kormány átalakítására, illetve az időközi parlamenti választások kiírására tett javaslatát. Ugyanebben az időben az akkori legerősebb szlovák politikai pártban, a Kereszténydemokrata Mozgalomban nagyon feszült légkör uralkodik. A mozgalom második legerősebb embere, a szlovák parlament egyik alelnöke, Ján Klepáč a parlamentben mozgalombeli kollégája, Ivan Čarnogurský visszahívására-leváltására szavaz, ugyanakkor Ivan Čarnogurský 1991. december 5-én – röviddel azután, hogy a Kereszténydemokrata Mozgalom alelnöke és egyben szóvivője síkra szállt a közös állam mellett, mint az egyedül járható út mellett – kijelenti, hogy a kereszténydemokraták „az önálló Szlovákiát alkotmányos úton kívánják létrehozni”. 1991 december végét általában szimbolikus érvényű megnyilatkozások jellemzik. A Mečiar-féle mozgalom és a kereszténydemokraták először folytatnak egymással tárgyalást (miközben a sajtóban arról folyik a vita, hogy ki szorgalmazta először az időközi parlamenti választások kiírását). Kezdenek kialakulni a választási koalíciók, s már újévtől megkezdődnek a választási kampány előkészületei. 1991. december 11-én a szövetségi parlament jóváhagyja a büntetőtörvénykönyv módosítását, amely a kommunizmus támogatását és propagálását ugyanolyan szankciókkal sajtja, mint a fasizmus propagálását. E törvénymódosítás elleni tiltakozásul a Cseh és Morvaország Kommunista Pártjának két parlamenti képviselője éhségsztrájkot (?) kezd a parlamentben; a szövetségi parlament januárra napolja el a köztársasági elnök alkotmánymódosító kezdeményezését, akkorra, amikor a népszavazás esetleges kiírására már nem jut elég idő... Lassan közeleg az igazság órája. 1991 és 1992 fordulóján a szlovák parlament alkotmány-előkészítő bizottsága nyilvános vitára bocsátja az alkotmánytervezet szövegét, amely jól tükrözi a politikai élet kaotikusságát, bizonytalanságát, hiszen az alkotmánytervezetben egyaránt szó van az önálló Szlovákiáról, a föderációról és a konföderációról.

Lehetséges válaszutak

Ha a parlamentek megegyeznek egymással és aláírják az államszerződést, elfogadják az alkotmányokat, akkor:

Első lehetőség: a Cseh Köztársaság és a Szlovák Köztársaság közötti államszerződés, valamint a két tagköztársaság és a szövetségi köztársaság alkotmánya alapján a gazdasági mechanizmus számára fontos kompetenciák a szükségesnél is nagyobb mértékben a tagköztársaságok kezébe kerülnek, ezáltal a két tagköztársaság gazdasági fejlődése divergens irányba mozdul el, melyből már csak egy lépésre van az ország destabilizálódása.

Második lehetőség: az új társadalom kialakítására tett lépésekkel járó szociális problémák azt eredményezik, hogy a parlamenti választások eredményeképpen a két tagköztársaságban kialakult politikai erőviszonyok egymással szöges ellentétben levő törekvéseket fejeznek majd ki (Szlovákiában például baloldali koalíció jön létre, Csehországban pedig jobboldali). Ez pedig kizárja azt, hogy megegyezés szülessen köztük egyrészt az államjogi elrendezés kérdésében, másrészt a gazdaságpolitika területén.

Harmadik lehetőség: elsöprő győzelmet arat a Kereszténydemokrata Mozgalom, illetve annak az a szárnya, amelyik a mai nyugat-európai civilizációs modellben az ország szellemi fejlődését veszélyeztető tényezőt lát. A liberális értékek elvetése olyan harmadikutas koncepció, amely egy új szellemi centrum kiépítésének fikciójára épül, a gyakorlatban pedig az államkapitalizmus elveire (a tömegtájékoztatási eszközök fölötti ellenőrzésre), a szlovák társadalom klerikalizációjának kezdetét jelenti, amely a Cseh Köztársaság polgárai számára nem csak hogy idegenül hangzik, de éppenséggel teljesen elfogadhatatlan. De elfogadhatatlan azon szlovákok számára is, akik nem akarnak hátrafelé menni (vissza a klerikális kollektivizmushoz, ahelyett, hogy a nyugat-európai modern liberalizmus eszméjét követnék). Ennek teljes megértéséhez Milan Žitnýre kell hivatkoznom (Rešpekt, 1991. november 18.), aki a Kereszténydemokrata Mozgalom országos választmányi ülése kapcsán Ján Čarnogurský ott elhangzott beszédét idézi: „Mi keresztülvisszük, hogy a vallás visszakerüljön az iskolákba.” (taps) „Mi a kultúra erkölcsiségének garanciája vagyunk.” (taps) „Amikor a Kultúrny život című lap megjelentette Kasarda (Talán) Utolsó vacsora című elbeszélését, elutasítottam a lap további állami támogatását.” (nagy taps) A kereszténydemokraták ülése csupán finoman jelezte azt, ami még csak ezután történt. 1991 november 24-én Szlovákia templomaiban felolvasták a szlovákiai püspökök pásztorlevelét, amelyben többek között ezt olvashatjuk: „A keresztényeknek mint teljes jogú és az ország többségét alkotó állampolgároknak joguk van azt követelni, hogy a tömegtájékoztatási eszközökben olyan műsorok legyenek s olyan mennyiségben, hogy kielégítsék ennek az egyébként erkölcsileg züllött társadalomnak az igényeit, mégpedig saját érdekükben.” Vagy: „Szerintünk az államnak mindenekelőtt a lakosság, de főleg a családok megfelelő anyagi eszközeinek biztosításáról kell gondoskodnia.” (A pásztorlevél teljes szövegét a Kereszténydemokrata Mozgalom lapja, a Slovenský denník is közölte.)

Az államjogi elrendezésről, a gazdasági reformról, a kompetenciák megosztásáról stb. folytatott viták hátterében számos olyan összefüggés van, melyről szólni kell. Már utaltam arra, hogy a politikai elit képviselőinek retorikája általános meg nem értéshez vezet – mindenekelőtt az egyszerű emberek körében, akik már-már képtelenek felfogni, mi is történik valójában a politikában. Ezt a/ vagy a politikusok fáradtsága okozza (hiszen 1989 novembere óta teljes erőből dolgoznak, s ez a felgyorsult viszonyok közepette nem elhanyagolható tényező), vagy a hozzá nem értésük (a rendszerváltás előtt nem vettek részt a politikai életben), esetleg a politikusi utánpótlás kérdésének elhanyagolása (azokkal, akik a régi rendszert életben tartották, az új rendszert nem lehet kialakítani); b/ vagy az állam fokozatos felbomlasztásának forgatókönyve okozza, melyet nem csupán a hangos szlovák szeparatisták írtak, hanem azok is, akik az ország kettészakításától egyéni ambícióik könnyebb megvalósítását remélik. S ha már a napi politika nem professzionális színvonaláról és a politikai elit kudarcáról szólok, feltétlenül meg kell határozni ezek legfőbb okát. Sajnos, mint a kommunizmus idején, most is hiányzik a visszacsatolás. Csakhogy most a visszacsatolás, visszajelzés nem a központ és a kiszolgáltatott tömeg között szűnt meg, hanem a hatalom egyes központjai (prágai vár, parlamentek, kormányok, politikai pártok és mozgalmak) között.

Függelék

Dolgozatomat 1991 karácsonya és szilvesztere között írtam. Akkor még nyugalom honolt. Ám hamarosan megszólaltak a fegyverek. Januárban a szövetségi parlament a Demokratikus Baloldal Pártja, a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom és a Szlovák Nemzeti Párt a Kereszténydemokrata Mozgalom egyik szárnyának, a magyar politikai mozgalmak és a morva nacionalista képviselők hathatós támogatásával elutasították Václav Havelnek a népszavazás kiírására tett alkotmánymódosító javaslatát. Éppen azok a pártok és mozgalmak képviselői hánytak fittyet csaknem hárommillió választópolgár írásos követelésére a népszavazás kiírásának érdekében, akik rendszerint „a nép nevében” szónokolnak. Elgondolkodtató viszont az a tény is, hogy a Szlovák Nemzeti Párt és a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom (a Polgári Demokrata Párt egy részének asszisztenciája mellett) a szövetségi parlamentben megakadályozta annak a javaslatnak az elfogadását, amely szerint a Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság alkotmánya csak akkor lépne érvénybe, ha azt a két nemzeti parlament is elfogadná. Mindkét javaslat előterjesztője Václav Havel köztársasági elnök volt, az egyetlen integráló tényező a szétforgácsolódott politikai palettán. Dolgozatomat 1992. február l-jén fejeztem be, s magam is kíváncsi vagyok arra, milyen körülmények között veszi majd kezébe a tisztelt olvasó.

P. S.

Dolgozatom írása során nyújtott segítségükért köszönetet mondok barátaimnak, munkatársaimnak, mindenekelőtt dr. Josef Alannak (Károly Egyetem Társadalomtudomány Kar, Prága), dr. Pavel Hollendernek (Comenius Egyetem Jogtudományi Kar, Pozsony), dr. Otakar Šoltysnak (Károly Egyetem Társadalomtudományi Kar, Prága), dr. Marián Timorackýnak (Comenius Egyetem Bölcsészettudomány Kar, Pozsony) és dr. Ernest Valkonak, a szövetségi parlament képviselőjének.