A regényíró

Két Milan Kundera-könyvet jelentetett meg az ünnepi könyvhétre az Európa Könyvkiadó. A karcsúbb, A regény művészete című a Mérleg sorozatban látott napvilágot, s a szerző hét esszéjét tartalmazza, A lét elviselhetetlen könnyűsége című könyv pedig Kundera immár negyedik magyarul is olvasható regénye. Mindkét könyv méltán sorolható az idei könyvseregszemle csúcsteljesítményei közé.

A regény művészete c. esszékötet, ahogyan szerzője aposztrofálja: egy gyakorló regényíró vallomása. E meghatározás egyrészt aláhúzza és kiemeli, hogy Kundera csakis mint regényíró kívánja vállalni eddigi munkásságát vagy még pontosabban: regényein kívül csakis ezt az – általában a regény, ezen belül pedig saját regényei művészetéről – elmélkedő esszéfüzért vállalja. A vallomás szó ugyanakkor kellőképp kifejezi a szerzőnek azt az előrebocsátott felmentését-intelmét is, miszerint szemernyi elméleti becsvágya sincs. Ezek után az olvasó, ha úgy találja jónak, eldöntheti, szépírói vallomásként, a Kundera-regények kalauzaként vagy a regényfejlődés és -elmélet szövegközpontú mérlegeként marad-e meg emlékezetében a könyv. Nem lehet ugyanakkor nem látni, hogy mint regényei, Kunderának ez az esszékötete sem egy-vonalú és egyszólamú: esszé is meg regénytörténet is, interjú is meg szómagyarázat is, vallomás is meg líra is.

A kötet nagyrészt ugyanazokat a kvalitásokat vonultatja fel, melyek a Kundera-regények olvasóit is minduntalan lenyűgözik (a nagyrészt itt annyiban indokoltan leszűkítő, amennyiben egyetértünk Kundera egyik alaptételével: egy regény egyetlen létjogosultsága az, hogy olyat mond, amit egyedül a regény tud elmondani). A látható, felszíni párhuzamok legfeltűnőbbike, hogy ez az esszékötet is hét fejezetből áll, miként egy kivételével valamennyi Kundera-regény; itt is hatott tehát, ahogy a szerző mondja: az ismeretlen értelmű parancs, a forma archetípusa. Ez az akár matematikainak-zeneinek is mondható tagolás e kötetben talán kevésbé indokolható, mint a regényekben, a kompozíció szándékolt láttatása, az ismételten hangsúlyozott és hangsúlyozottan ismételt „megszerkesztettség” azonban olyan Kundera-sajátosság, mely e könyvben is értelmet ad nemcsak a tagolásnak, hanem egyrészt a linearitás hiányának, másrészt a szavak, motívumok rendkívül ökonomikus és szemantikailag körülhatárolt rendszerének is. Kundera módszere: miként a regényekben: megközelítés, kérdező elmélkedés, megnevezés, megragadás. Regényelméleti vizsgálatait ugyanúgy a megismerés szó vezérli, miként regényeit. A Cervantes alábecsült öröksége c. esszében erről ezt vallja: „Az a regény, mely nem tárja fel a lét valamely addig ismeretlen részecskéjét, erkölcstelen.”

Elég gyakori eset, hogy a regényíró a regényei mellett elméleti írásokban is az olvasó elé tárja tapasztalatait, nézeteit, a regényről alkotott és képviselt felfogását. Könnyen megesik ilyenkor, hogy egymás mellé állítva mű és elmélet nem korrespondeál egymással. Milán Kundera esetében nem ez a helyzet. A Jeruzsálemi beszéd: A regény és Európa c. fejezetben írja: „a regény nem szócsöve senkinek, mi több – hadd kockáztassam meg ezt az állítást – még tulajdon gondolatainak sem szócsöve.” S itt most elmondható: a Kundera-esszékötet nem szócsöve regényeinek. Hasonló bölcsességből konstituálódott, elmélkedése éppoly provokatív és kísérletező, mint regényeié. A különbség leheletnyi. Ugyanazt a témát, motívumot, szót a regényben a nézőpont, a látószög, az „emocionális tér” (Kundera szerint „regényt szerkeszteni annyi, mint különféle emocionális tereket egymás mellé helyezni”) determinálja – az esszében mindez valahol a kérdezve-kételkedve állítás szintjén korlátozódik. Mi következhet e leheletnyi különbségből? A Kundera-esszé a regényt vizsgálja. Amit a regény kapcsán, a létről való elmélkedés során történelemről, politikumról, esztétikáról, erkölcsről mond, mind egy-egy konkrét regény illetve regénytípus (jobb szó híján azt mondom: a modern regény) kapcsán állítja – ugyanezek a gondolatok a Kundera-regényekben általános érvényűek, egy lehetséges világ lehetséges helyzeteivé válnak. Lehetségességük folytán mondják el, „amit csak egy regény tud elmondani”.

A regény művészete c. kötet nagy élményt nyújtó fejezete a Mindenek mögött c. esszé – a szerző Kafka-értelmezései. Kafka regényeit elemezve kimutatja, hogy azok hősei kísértetként bolyongnak a végeláthatatlan labirintusban. E regények világa ugyanakkor szerzőjük halála után teljes abszurditásában valósággá vált. Kundera azt vizsgálja, miként lehetséges, hogy – akár prágai barátaival, Max Broddal, Franz Werfellel és Egon Erwin Kischsel is szemben – éppen a magába forduló Kafka életműve vetítette előre a jövőt. Azt a következtetést vonja le, hogy

Kafkának „nem állt szándékában leleplezni egy társadalmi rendszert. Megvilágította azokat a mechanizmusokat, amelyeket az ember magánéletének mikro társadalmi gyakorlatából ismert, s nem is sejtette, hogy a későbbi fejlődés a történelem roppant színpadára fogja állítani őket.” Talán ennyiből is kitetszik Kafka és a magát Kafka szellemi örökösének valló Kundera regényírói rokonsága. Az, ami Kafkánál a komikum szörnyűsége, Kunderánál a lét elviselhetetlen könnyűsége.

Kundera vállalt szellemi elődei közt találjuk Hermann Brochot is, neki, illetve Alvajárók c. trilógiájának Kafkához hasonlóan külön fejezetet szentel. Ebben az esszében is a regény művészetéről szól, a Broch-féle regény művészetéről és természetesen a sajátjáról. A brochi regényművészet „bevégezet-lenség”-ének tapasztalatait levonva állapítja meg, „milyen nagy szükség van 1. a gyökeres lecsupaszítás új művészetére (hogy felfogjuk a modern világban élő emberek létének bonyolultságát, de anélkül, hogy lemondanánk a felépítés tisztaságáról); 2. a regény-ellenpontozás új művészetére (mely egyetlen muzsikává ötvözheti a filozófiát, az elbeszélést és az álmot); 3. a sajátlagosan regényszerű esszé művészetére (vagyis arra a művészetre, mely nem állítja, hogy megcáfolhatatlan üzenettel szolgál, hanem hipotetikus, játékos vagy ironikus).”

A lét elviselhetetlen könnyűsége c. regény harmadik fejezetének Meg nem értett szavak a címe. Ebben a fejezetben találkozunk először Franz nevével, akinek története megbontja és kiegészíti az addigit A fejezet első részében Sabina (a valamennyi szereplőt összekötő alak), Franz újdonsült szeretője levetkőzve a tükör előtt áll, „fején a hajmeresztőén oda nem illő keménykalappal” – olvassuk, természetesen Franz szemszögéből, aki a jelenetet érthetetlennek találja. Később – Sabina szemszögéből – arról értesülünk, hogy sok évvel azelőtt ugyanezt a kalapot Tomáš tette a vetkőző Sabina fejére, „s a látvány mindkettőjüket felajzotta”. A kalaphoz Sabinának több korábbi emléke fűződött, majd a „Tomášsal folytatott szerelmi játékok kelléke” lett. Előbb tehát emlék volt, majd kettejük szerelmi játékának kelléke a kalap, aztán pedig (Sabina magával vitte minden Tomášsal együtt töltött találkozóra) „közös múltjuk dala”. Kundera ezt írja: „A keménykalap motívum lett, egy zeneműnek, Sabina életének a motívuma. Ez a motívum újra és újra visszatért, és mindig más jelentése volt: a sokféle jelentés úgy áramlott a keménykalapban, mint folyómederben a víz”. Nem csoda tehát, ha Franz, aki Tomáš után vált Sabina partnerévé, érthetetlennek találja a kalapos jelenetet, ahogyan tárgyait és szavait is (Sabina is így van Franz szavaival) – mivel „kompozíciójuk már többé-kevésbé le van zárva, és minden szó, minden tárgy mást jelent az egyik darabjában, és mást a másikéban.” Kundera ezt írja: „Pontosan értették az elhangzott szavak logikus jelentését, de nem hallották a szavakon átcsorgó szemantikai folyó csobogását”. Kölcsönös félreértéseiknek köszönheti címét e fejezet, melyben a szerző több részletben közli a meg nem értett szavak kisszótárát.

Nos, hasonló kisszótárt üthetünk fel a Kundera-esszékötetben is: Hatvanöt szó a címe. S bár a szerző részletesen s hitelt érdemlőn leírja, miért s miként állította össze regényei szótárát, szedte ábécébe legfontosabb szavait, s látta el őket hosszabb-rövidebb magyarázattal, okfejtéssel, nem tartom kizártnak, hogy az a vágy is fűtötte, hogy meghalljuk az e szavain „átcsorgó szemantikai folyó csobogását”. íme, néhány részlet a Hatvanöt szóból: „ÁLNÉV. Olyan világról álmodozom, amelyben az írókat törvény kötelezné, hogy kilétüket titokban tartsák, s használjanak álnevet. Három előnye: radikálisan korlátozná a grafomániát; csökkentené az irodalmi élet agresszivitását; megszűnne a művek életrajzi interpretációja. FELEJTÉS. ...A felejtés akarása, mielőtt politikai kérdéssé válna, antropológiai kérdés: az ember ősidők óta arra vágyik, hogy újraírja életrajzát, megváltoztassa a múltat, eltüntesse a nyomokat... A felejtés-téma regénybeli vizsgálatának nincs célja és nincsenek következményei. CSEHSZLOVÁKIA. Regényeimben sohasem használtam a Csehszlovákia szót... Egy államot jobb híján fel lehet építeni egy ilyennyire ingatag szóra, egy regényt nem.”

A lét elviselhetetlen könnyűsége létkérdéseket kérdez újra. Vizsgálja, értelmezni próbálja őket. Valahogy úgy, miként a regény születik: az utólag végiggondolt szálak rögzítésével. A legjobbnak tűnő verzió kiválasztásának és érvényesítésének lehetősége – a regény előnye az élettel szemben. A viszonylagosság persze itt is fennáll – egy regényt is éppoly könnyűszerrel el lehet rontani, mint egy életet. Ez ugyan ismert szentenciának tűnhet, a hangsúly azonban azon van – s nemkülönben Kundera regényében –, hogy kiszámíthatatlan (vagy éppenséggel csak utólag sejthető, megkésve), hol, mi lett elrontva.

S ez a bölcsesség hatja át A lét elviselhetetlen könnyűséget is. Az olvasónak számtalanszor az az érzése, mintha minden akként történne, amint az előre meg vagyon írva – ez a sorsszerűség végig kísért a művön, ugyanakkor ez a fátumszerű életvezérlés teljességgel ráció és logika nélküli, előrelátha-tatlan, mi több, a fátum beteljesülése után is érthetetlen. „Az ember sohasem tudhatja, mit akarjon, mert csak egy élete van, s azt semmiképp sem tudja összehasonlítani az előző életeivel, vagy megjavítani az elkövetkező életei során ...mindent előszörre és felkészületlenül él át.”

Nem csoda, ha ebben a regényvilágban a regényhős gondolatvilágát az „einmal ist keinmal” filozófiája hatja át: „Ami csak egyszer történik, mintha sohasem esett volna meg. Ha az embernek csak egy életet szabad élnie, olyan ez, mintha egyáltalán nem élne.” Az élet súlytalannak tetszik, könnyűvé lesz a lét – ezzel szemben az ember cselekedeteinek megválasztása, a különféle helyzetekben történő számtalan döntéshozatal (mivel helyességük megítélhetetlen és ellenőrizhetetlen) elviselhetetlenül nehéz. Márpedig a Kundera-regény ezeket a különféle helyzeteket vizsgálja. A regényhős (Tomáš) élete legfontosabb döntésekor az „es muss sein” (meg kell történnie) hatása alá kerül. Ha tehát az ember nem ítélheti meg választása helyességét, minden választása nehezen meghozott döntés – „der schwer gefasste Entsch-luss”, amint azt Beethoven írta volt utolsó vonósnégyesének utolsó tétele fölé (a regény egyik folyton új értelmet és dimenziót nyerő vezérmotívuma). A nehezen meghozott döntés ugyanakkor a beethoveni fölfogás értelmében („a nehézség, szükségszerűség és az érték – három, tartalmilag összefüggő fogalom: csak az a nehéz, ami szükségszerű, csak az az értékes, aminek súlya van”) pozitív előjelet kap; fokozatosan érvényre jut a regény filozófiai ellenpontozása (a mű a parmenidészi eszmefuttatással indul, melynek ellentétpár-rendszerében a könnyű a pozitív, a nehéz pedig a negatív pólus).

Szembetűnő viszont, hogy Tomáš valamennyi korábbi döntése, választása, ha nem is racionális, mindenesetre messzemenően pragmatikus szempontoknak rendeltetik alá (elsősorban, s a regény fő témáit tekintve: viszonya a nőkhöz, munkatársaihoz, fiához, környezetéhez), Tereza megjelenésével azonban (tehát attól kezdve, hogy Tomáš beleszeret Terezába) Tomáš döntései érzelmi indíttatásúak. Sabinával, „erotikus barátsága” egyik alanyával szemben Tereza érzelmi alapon rendezi át Tomáš életét, s ez Tomáš számára is meghökkentő: „elvei” ellen cselekszik, keresi a választ, miként dönthetett úgy, hogy az őt magát is meglepi, képtelen felfogni, mi történt („Haragudott magára, de aztán felötlött benne, hogy mi sem természetesebb annál, hogy nem tudja, mit akar”). Úgy érzi, megfeneklett házassága után Terezával új élet kezdődik számára („Hány régi monda kezdődik azzal, hogy valaki megmentett egy kitett gyermeket”) – Tereza a gyermek, akit ő a folyón lefelé úszó, szurokkal kikent mózeskosárból kiemel. S valószínűleg a gyermek s kiemel szavakban keresendő kettejük viszonyának kulcsa: azaz egyfelől (Tomáš felől) ezt a szerelmet az együttérzés (a regény szerint: sátáni adomány) motiválja. Tomášt így a regényben a könnyűség–nehézség ingadozó-változó értékpáron túl az együttérzés mint „létkategória” (továbbá mint cselekedeteit átható motívum, gondolatkörére jellemző szó) határozza meg leginkább, illetve: helyzetét az első két létkategória egymás fölötti dominanciája ingadozásán túl e harmadik látszik hol könnyíteni, hol meg nehezíteni. Mi sem kézenfekvőbb: elsősorban ettől a sors adományozta sátáni adománytól válik a lét könnyűsége elviselhetetlenné. Persze a pozitív és a negatív kunderai viszonylagosságán túl a regényhős gondolatvilágát erősen áthatja a lét bonyolultságának kusza, ellenőrizhetetlen szövedéke: a nehezen meghozott döntés (Terezát követve Tomáš is visszautazik a biztonságot nyújtó Svájcból a tankoktól megszállt hazájába) „es muss sein”-jének kizárólagossága és elkerülhetetlensége csak viszonylag pozitív, helyét betölti az „es könnte auch anders sein”, a másként is lehetett volna. Ez a „másként is lehetett volna” átértékeli, más megvilágításba helyezi Tomáš Terezához való viszonyát is. Addig úgy gondolta, a szükségszerűség döntött kapcsolatukról („Mindannyian elképzelhetetlennek tartjuk, hogy életünk nagy szerelme olyasvalami lehetne, ami könnyű, aminek nincs súlya, úgy érezzük, hogy e szerelemnek be kellett következnie, hogy életünk nélküle nem lenne a mi életünk. Szinte halljuk, hogy maga az összevont szemöldökű és félelmetes üstökű Beethoven játssza nagy szerelmünknek: ess muss sein!”) – most úgy véli, néhány véletlen, ez pedig Tomáš számára negatív tapasztalat. Úgy véli, a kosarat (benne Terezával) talán nem is neki kellett volna kiemelnie a folyóból, bárki más is kiemelhette volna. A gondolat, hogy nem a szükségszerűség, hanem a véletlenek sorozata irányítja szerelmét, Tomášt egészen más létkategóriákkal rokonítja; ebben a pillanatban nyoma sincs benne az együttérzésnek, „mindössze azt érezte, hogy nyomás nehezedik a gyomrára”. A könnyű és nehéz (Tomáš létkategóriái) fejezete tehát e gyomorra nehezedő nyomással ér véget, s ez már Tereza szavait, motívumait, létkategóriáit sejteti (Tereza fejezete azzal kezdődik, hogy Tomášhoz indulván nem ebédelt, nem is vacsorázott – „Tereza a gyomorkorgásnak köszönheti létét”), illetve egyben azt is, miként függ össze könnyű és nehéz egyfelől, lélek és test (Tereza létkategóriái) másfelől. A Tomášt jellemző létkategóriák kérdése (hogy vajon jól tette-e, mikor érzelmeire hallgatott) ezzel minden oldalról meg lett világítva – s mi sem természetesebb: a kérdés még kevésbé vált egyértelművé. A regény e tekintetben sem szolgál feloldással.

Mint említettem, Tomáš és Tereza kapcsolatában meghatározónak tartom a gyermek és a kiemel szavakat. Tereza személye felől ez a viszony a test és lélek vonzáskörén belül kap értelmet. Lélek és test kibogozhatatlan, áttekinthetetlen és viszonylagos oppozíciója Tereza cselekedeteinek és léthelyzeteinek megértésében éppoly döntő fontosságú, mint Tomáš életében a könnyű és a nehéz. Tereza valóban gyermek, abban az értelemben is, hogy hangsúlyosan jelen van gyerekminőségében is („Tereza nemcsak testben hasonlított anyjára; néha arra gondolok, hogy élete is csupán meghosszabbítása volt anyja életének, valahogy úgy, ahogy a golyó útja a kuglipályán is csak meghosszabbítása a játékos kézmozdulatának”), s mivel test és lélek egyben a fent és lent valóságos és onirikus megfelelői Tereza léthelyzeteiben (álmaiban állandóan a „lent” kísérti), Tomášhoz (a ,,fent”-hez) is gyermeki módon kötődik („álmában makacsul szorongatta Tomáš kezét: gyermekkorától erre készült...”). Gyermekként ragaszkodik és viszonyul hozzá (zsarolja, teljesíti parancsait stb.), hiszen „lent”-ről menekül (a lent pedig a test megfelelője, mint az intimitás, a méltóság, az egyéniség cáfolata, a lent mint uniformitás üldözi, a lent mint a „magány megerőszakolása”), anyjától (aki a „test”-et, a „lent”-et képviseli) és környezetétől (felszolgáló egy kocsmában). Egész életében arra készül, hogy Tomáš kiemelje a szurokkal kikent kosárból („Aki elesik, azt mondja: – Emelj fel! – Tomáš türelmesen emelgette Terezát”).

Amiként az együttérzés a Tomáš cselekedeteit, gondolkodását determináló adottság-sújtottság, hasonlóan Terezáé a szédülés, ez a fentről lefelé, lentről felfelé ható erő, mely – olykor még hiányával is – éppúgy uralja őt, mint Tomášt az együttérzés. A szédülés, mely „a zuhanás vágyát kelti fel bennünk, melynek aztán rémülten ellenszegülünk”. A szédülés azonban fordítva is hat, hiszen Terezának olykor „kedve lett volna lezavarni a lélek hadseregét teste fedélzetéről, kedve lett volna beülni anyja barátnői közé, és nevetni azon, hogy valamelyikük hangosat szellentett...” Ez a „kedve lett volna”, ez tartja igazán rémületben Terezát, hiszen ez nem más, mint anyja, s ő, Tereza nem más, mint „meghosszabbítása annak a mozdulatnak, amivel anyja messze maga mögé hajította a szépasszony életét.” Tereza pedig szédül (egy idő óta fizikai értelemben is), élete kettéhasad: álmai nyomasztóbbak, mint nyomasztó ébrenléte. A szédület vonzza le, anyjához, aki megkísérli visszahívni magához („Tereza úgy érezte, hogy végre a húsz éven át áhítozott anyai szeretet hangját hallja, és hazavágyódott”). A szédület vonzza fel, Tomášhoz is („Mohó életkedve egy hajszálon függött: Tomáš hangján, mely egykor felszínre hívta a bensejében riadtan megbúvó lelkét”).

Tomáš azonban – szűnni nem akaró „erotikus barátságai” által – kezdettől fogva összemossa a „lent”-et a „fent”-tel, sőt, Tereza álmai szerint visszaküldi őt oda, „abba a világba, amelyből menekülni akart”. Terezát „úgy vonzotta a gyengeség, akár a szédület”, s azt kívánja magában, legyen Tomáš is olyan gyenge, mint ő. De csupán maga válik gyengébbé, miután „világgá kergeti testét”, ha már Tomášnak nem volt elég jó ahhoz, hogy az egyetlen testté váljék. Ezzel aztán beteljesülni látszik az ő végzete is (hiszen kettejük kapcsolatának tartóssága Tereza hűségén alapult); fokozatosan visszájára fordul korábbi elmélete, mely szerint Tomáš világa, amelybe vágyódott, s melybe a véletlenek összjátékából ő is bekerült, „egy másik világ jelképe” lenne (s mely szerint „nem a szükségszerűség, hanem a véletlen van teli varázzsal”) – ez a varázs veszti el fényét; fokozatosan ráébred, hogy „anyja háztartása” (rokon kifejezés Kafkának „a magánélet megerőszakolása” kifejezésével, hiszen Terezát anyja többször is kiszolgáltatta, lejáratta, belépett legintimebb világába, éppúgy – miként Kafka regényeiben is –, mint a mindenkori hatalom) „ráterpeszkedik az egész világra, és nyújtogatja utána a kezét”; fokozatosan megsejti majd tudatosítja, hogy testi félrelépése valószínűleg a titkosrendőrség aktív közreműködésének köszönhető. Tudatosul benne – ami korábban, másként Tomášban is –, hogy nem, lelke hagyta cserben testét, mint hitte, egészen másról van szó – arról, hogy csapdába került.

Tomáš és Tereza sorsa ekként is egybemosódik (fizikailag is, hiszen nyilvánvaló, hogy Terezát Tomáš miatt zaklatja a rendőrség). A regényhős Tomáš életének zárófejezete: a világtól való elfordulás fejezete. Tomášt a megismerés hajtotta (orvosként és a nők imádójaként egyaránt), a világ birtokbavételének vágya, annak az egymilliomod rész különbségnek a felfedezése, amelyben az „én” az általánostól különbözik, „ami tehát nem tételezhető fel, nem számítható ki előre...”. Ezzel szemben a regény, mely Kundera szerint „nem a valóságot vizsgálja, hanem a létet”, a lehetséges világok egyik legkiábrándítóbbikát sejteti. A világ, amelyben élve eltemetnek egy varjút, riasztó méreteket ölt. Tomáš egy nyilvános (és önkéntes) főbelövető helyre küldi Terezát; Tereza sok más nővel együtt meztelenül táncol egy medence körül, és Tomáš sorban lelövi a nőket – azok nagy örömére; majd a Moldva vize, miként az őszi faleveleket, viszi magával a prágai parkok padjait; aztán a Nagy Menetelés giccse („a giccs paraván, amely eltakarja a halált”; „a giccs a szar abszolút tagadása”: „Sztálin fia a szarért adta oda életét. A szarért elszenvedett halál azonban nem értelmetlen halál. A németek, akik azért áldozták föl életüket, hogy kiterjesszék birodalmukat keletre, az oroszok, akik azért haltak meg, hogy hozójuk hatalma tovább terjedjen nyugatra, nos igen, ők ostobaságért áldozták életüket, és haláluk híján van az értelemnek és az általános érvénynek.”); Tomáš idézést kap, lelövik, estében zsugorodik, mígnem nyúlként elszalad...

A lét elviselhetetlen könnyűsége szerint a világ csapda, a regény pedig annak vizsgálata, mivé lesz az élet ebben a csapdában, miként magyarázható az „én” viselkedése ebben a helyzetben. A fentebb felsorolt, abszurd regényt sejtető abszurditások természetesen nem a regény vázát alkotják, csupáncsak e csapda széleit jelzik.

A Kundera-regény míves, bonyolult, intellektuális szöveg; míves abban az értelemben, hogy nem kiművelt, hogy meghökkentően puritán, bonyolult abban, hogy utánozhatatlanul egyszerű, intellektuálisnak pedig úgy intellektuális, hogy van bátorsága akár sziruposon szentimentálisnak is lennie, ha a téma megkívánja. A téma pedig kínálja magát, s Kundera művészetének nagysága abban rejlik, hogy tudja: mi az, amit nem kell megírni. Korábban André Gide is „tiszta regényt” kívánt létrehozni (minél tisztább lett, annál kevésbé volt regény), eszménye volt a lemeztelenített regény..., a sine ratione azonban Kunderánál valósul meg igazán. A lét elviselhetetlen könnyűséget olvasva úgy tűnik, valóban a regény fejlődik, nem a világ. Ez a regényíró felállította csapda.