A társadalom tüdeje

Málló vakolat, rozsdamarta esőcsatornák, gidres-gödrös útburkolat, kapualjakból kicsapó ammónia-bűz, állati és emberi ürülékkel pöttyözött franciakert, kiürítetlen kukák, üres tekintetek, romlás, sötétség, tompaság – és a tiporni kész, duhaj törzsi ösztönök, hangzatos üdvtanok, messiásvárás, száz lépésenként vetítővászon nagyságú hajnövesztő reklám, pártderű, plakátmosoly, csordareflex, nyájkomplexus, csokornyakkendő, trikolor – Közép-Európa a XX. század utolsó évtizedében.

Közöny és lázas erjedés.

Modorpróba, pártválasztás, elvcsapodárság – vagy politikai cölibátus. Aktív vagy passzív állásfoglalás. Egyik sem értelmezhető pontosan, egyik sem meggyőző egészen. És mindez kikerülhetetlen.

Ez a régió súlyos nagypolitikai karambol áldozata volt, s mivel az ütés a fejet érte, az értelmiséget sújtotta, a következmény a teljes emlékezetvesztés lett. Ráadásul a szélvédő üveg apró darabokra repedezett a ráütődő koponyacsont alatt, így a térség társadalmai a látásukat (a világlátásukat, a kilátásaikat) is elvesztették. Gubbasztunk a feje tetejére fordult gazdasági roncsban – megannyi szellemi és erkölcsi roncs –, és vad vágtára ösztökéljük, de az se előre, se hátra.

Általános emberi értékeket zászlóikra tűző újdonsült politikai mozgalmaink érdekcsoportokra esnek szét, és pszeudopártokká válnak. Egy-egy pártkezdemény úgy választ eszmerendszert céljai legitimizálásához, mint újgazdag hölgyek hajuk színéhez a rúzst. És éppolyan idétlenül. Nem tudni pontosan, merre van a bal oldal, és azt sem, merre van a jobb. Az ún. középpártok pedig éppenséggel árnyalatra és állagra való tekintet nélkül mindent magukra kennek, ami a kezük ügyébe kerül. A baloldali pártokon belül jobboldali érzelmű platformok keletkeznek, a jobboldaliak keblén pedig baloldaliak. Semelyik sem tud lemondani semmiről. Mintha csak mindegyik egy új egypártrendszerre készülődne.

Olyan emberek váltak, hipp-hopp, harcos nemzetiekké, akik három év előtt a családfájukat is átültették, és a kereszténydemokraták népes táborában is találhatók néhányan, akik nem sokkal ezelőtt még a Megváltót is leelvtársazták. Na és a liberalizmus hívei között is előkelő pozíciókba tolakodtak azok, akik még ma is úgy viselkednek, mint egy hepciáskodó uradalmi intéző.

Persze ez így egyetlen konkrét politikai pártra sem teljes mértékben jellemző, ám maradéktalanul jellemző a helyzetre. Mert a negyven évig tiltott eszmerendszereket, s az azokból sarjadó politikai irányvonalakat nem elég megismerni – bár legtöbbünknél még ez is bizonyos fokú előrelépést jelentene –, hanem teljes mértékben magunkévá kell tenni – magunkhoz igazítani és hozzáigazodni. Ehhez pedig nem elég a puszta ismerethalmaz vagy a szimpátia. Lelki-kulturális ráhangolódás is szükségeltetik.

A világ eszmeáramlatainak fő sodrából egy kéngőzös, elmocsarasodott holtágba kormányzott társadalom tagjaként rendkívül nehéz – már-már lehetetlen – zsigereinkig átérezni azt, ami a szellemi közlekedés fő útvonalain magától értődőén adódik. A szerves társadalmi fejlődés hiánya szerepcseréhez vezet: a politikai pártok azok, amelyek kitűzik az elérendő célokat a társadalom elé. A pártok tehát nem csoportérdekeket képviselnek, hanem az ilyen vagy olyan nemű általános jólét vízióját próbálják az érdekek szerint már ma is erősen tagolt társadalomra ráerőltetni. Valódi politikai érdekegyeztetés azonban csak akkor lehetséges, ha az érdekek megtalálják a hozzájuk legközelebbi eszmerendszereket, és fokozatosan áttevődnek eszmei síkra.

A politika akkor válik a társadalomra nézve ártalmatlanná, ha megmarad eszmei síkon. Ha befolyásolni, nevelni, diktálni akar, ha a társadalom tüdeje kíván lenni, hogy helyette lélegezzen, ahelyett, hogy követné, kiszolgálná és eszmeiesítené a társadalmi mozgásokat, a társadalom megfullad. Ha a politika – még ha csak a kapott mandátumok arányában is! – azonosítja magát a társadalommal, és gyámolító üdvtanaiból fabrikált céljait kitűzi a társadalom elé, és noszogat és ágál és sajnálkozik és megsértődik és durcássá válik és begörcsöl – mert ez a magatartás még jobb esetben is ide vezet! –, akkor maga sem lesz képes saját szerepéhez felnőni.

A politikai célok azonosítása az eredendően sokrétű, spontán és öntörvényű társadalmi törekvésekkel, az egyén szempontjából diktátumgyanús helyzeteket szül. Könnyen megeshet, hogy a közérdekűvé magasztalt politikai célok végül már annak az érdekcsoportnak a valós törekvéseit sem fejezik ki, amelyik azokat meghirdette. S mivel a pszeudopártok csak a céljaik révén tudnak valamelyes arculatra szert tenni, megmaradásuk érdekében mindörökkön kénytelenek ragaszkodni a rögeszméikhez.

Ha egy pszeudopárt kormányra jut, céljainak valóra váltásához minden eszközt felhasznál, vagy belső válságba kerül és tovább osztódik. Az egyszemélyi tekintélyre alapozott és erősen centralizált kormánypártok esetében nincs más megoldás, mint megkísérelni a rögeszmék megvalósítását. A valódi cél – a párt legitimitásának a megőrzése. Egy hataloméhes pártvezér szemében ez a cél bármilyen eszközt szentesít. Legyen a cél bár utópisztikus, haszontalan, elfogadhatatlan vagy megvalósítható, elfogadható, sőt egyenes üdvös – a konklúzió ugyanaz: semmilyen politikai cél nem szentesíti az eszközt!

Mert a politikában a cél maga az eszköz.

A hatalmi politikát a hatalomgyakorlás hogyanja minősíti. A XX. század végén már Közép-Európában sem lehet liberális bölcsesség nélkül korszerűen kormányozni egy államot. A liberális szemléletű politikus pedig az, aki a politikában nem a céljai valóra váltásához szükséges eszközt látja, hanem az egyéni szabadságok koordinációjának a fórumát.

Liberálisnak lenni nem ugyanaz, mint a liberalizmus hívének lenni. Térségünk politikai pártjainak megnevezései és politikai irányvonalaik meghatározásai még a legjobb esetben sem jelentenek többet, mint a szimpátia kifejeződését bizonyos eszmerendszerek iránt. Több-kevesebb következetességgel konkrét tartalmat nyerő irányultságok ezek, semmi esetre sem az individuum által mélyen átélt, a kulturális-társadalmi kataklizmák révén rögzült tapasztalatok rendszere, nem saját méretre szabott működési elvek, inkább csak a tudósi vizsgálódás tárgyai vagy homályos sejtések.

Ha megalakulna, mondjuk, az albán konzervatív párt, mihez kezdene az angol konzervativizmus hagyományaival?! És mit konzerválna a saját politikai hagyományaiból?! Nagyon csiszolt parlamentáris demokrácia, és még hozzánk képest is elképesztően jómódú társadalom az, amely – ha csak egy rövid történelmi korszakban is – megengedheti magának a nemzeti hagyományokba való bezárkózás gyakran nagy áldozatokat követelő luxusát.

A világra való nyitottság nem zárja ki a hagyománytiszteletet, de egy olyan hagyományt, amely nem tartalmazza a kulturális szintézis lehetőségét, éppen a hagyományok gazdagodása érdekében – ki kell zárni, meg kell haladni.

Régiónkban ilyen önmaga levében fortyogó kulturális hagyomány szerencsére nem létezik. Nagyon is létezik azonban a nemzeti hagyományok hamis szemlélete és az önrendelkezés elvesztésétől, a nemzet széthullásától, a beolvadástól való – legtöbb esetben alaptalan – félelem.

A politikai érdekből történő nemzeti vészharangozás a félig emésztett eszmék zavarosában jól kamatozik. A nemzeti populizmusnak azonban nincsenek távlatai, persze nem biztos, hogy a demagógiáknak távlati céljaik vannak.

Még egy vargabetű végzetes következményekkel járhat. Akár egy egész nemzet szempontjából is. Viszont már az is nyilvánvaló, hogy az egyensúlyi állapothoz vezető út nem lesz nyílegyenes, sőt, az is előre látható, hogy meglehetősen göröngyös lesz. Be lehet vezetni egy, az európai normáknak megfelelő demokratikus politikai feltételrendszert, de nem lehet bevezetni egy kultúrát. A keretet saját – és teljesen természetes módon sajátságos – tartalommal kell megtölteni. Vannak persze olyan területek is – bankvilág, diplomácia, üzleti élet –, ahol az amerikaiaknál is amerikanizáltabbaknak kell lennünk, ha sikereket akarunk elérni. Mi többiek azonban nyugodtan járhatunk akár bő gatyában és pitykés dolmányban is, ha úgy tetszik, mint ahogy a japán nők is hordják még a kimonót, és alkalomadtán a skót férfiak is viselik a szoknyát.

Folyamatában kell elkapnunk a dolgokat, hiszen nincs kész társadalom, nincs kész gazdaság, s félő, hogy mikorra lemásolunk valamit, akkorra éppen saját szülőhelyén is leszálló ágba jut az adott struktúra.

A legfontosabb az, hogy ne hagyjuk megfeledkezni a politikusainkat arról, hogy a tüdő hólyagos szerkezetű légzőszerv; a társadalom tüdőhólyagocskái az állampolgárok; és amit belélegeznek, az a szabadság.