Hét sovány esztendő gazdag termése

Attól az időponttól kezdve, hogy a német Európa hatalmasságai az első, majd a második bécsi döntés alkalmával meghúzták a Duna-medencei államok új határvonalait, a csehszlovákiai és erdélyi magyarság e vonalon kívül rekedt részének az eddiginél keményebb sors jutott osztályrészül – a békebeli fogalmakhoz képest.

Hogy a Romániában maradt erdélyi magyarok milyen új tapasztalatokat szereztek, milyen lelki és politikai átalakuláson mentek keresztül, arra adatok hiányában nem térhetünk ki. Itt csupán a szlovákiai évek tapasztalatairól és hozamáról lesz szó, bár e sorok írójának az az érzése, hogy azok a nagy vonalakban egyező tárgyi, politikai és lélektani feltételek, melyek Antonescu és Tiso országában létünk alakulását és eszmélkedésünk útját megszabták, nyilván mély analógiát és önkéntelen párhuzamosságot teremtettek a két kisebbség magatartásában. A kitűnő brassói publicista, Kacsó Sándor Lélekvesztőn című kisregénye, mely a negyvenes évek elején jelent meg, igazolni látszik e feltevést. Ez a könyv nyilván nem tudott sokat mondani az irodalom barátainak, és Magyarországon csak az új nemzetiségi helyzeteket valamennyire ismerő emberek láthatták, milyen mélyekből csillan fel e bátortalan jeladás. Szlovákiában Kacsó mondatai rokon közegre találtak. A magunk kifejezést kereső gyötrődését, két nacionalizmus cenzúra-gyakorlata közötti bújócskáját, a magunk reménytelen patriotizmusát tükrözte a könyv. Román és magyar fájdalmat tudott átélni írója, s mondatai mögött meglátszott, hogy a brassói éjszakák olyan szenvedélytől nyugtalanok, melyek magyar megfelelői ellen a Kacsó fajtájú demokraták egy fél életen keresztül verekedtek Ady és József Attila nevében.

Az a szűkebb téma, amiről most beszélni szeretnék, az első pillanatban jelentéktelennek tűnik. A romország embereit a kívülről jövő apatikusnak és közönyösnek látja fajtája sorskérdéseivel szemben. Van ebben talán valami jogos bizalmatlanság is, hiszen a közelmúltban ezt a társadalmat tehetségtelen, rövidlátó és gyenge politikusok a közösség és fajta sorsának jelszavaival kergették abba a háborús és polgárháborús pusztulásba, mely atomjaira bontotta a nemzetet és szinte kizárólagos gonddá és élménnyé a fizikai lét fenntartásának egyéni mikéntjét tette. A romokon és letargián túl, a csehszlovákiai magyar kisebbség általános helyzete olyan, mint az elítélté, aki a kegyelem reménye és az ítélet végrehajtása feletti félelem között hányódik a siralomházban. Kit érdekel ebben a helyzetben annak a hetvenezer embernek a története, aki Csehszlovákia harmincnyolcas felbomlása után mint elhanyagolható mennyiség eltűnt a Nagy Színjáték süllyesztőjében, hogy nemzetek gigászi küzdelmének adjon helyet, olyan jelenéseknek, melyek végül is arra edzették meg a nézőket, hogy milliós tömegek és egész nemzetek eltűnését tartsák csupán érdekesnek?

A világ hozzászokott a szenvedés és pusztulás nagy arányaihoz, s az emberi sors viszonyában egyre inkább a nagy számok törvénye érvényesül. Az a nemzet azonban, mely teljes egészében nem nagy szám, ezt a szemléleti módot nem teheti magáévá. Márpedig általános magyar szempontból sem lényegtelen az, amiről most szólni kívánunk. A tanulságok, melyeket hét kisebbségi esztendő Szlovákiában kitermelt, sok kérdést tisztáznak a magyar társadalomnak a háborús magatartása és az úgynevezett általános magyar háborús felelősség viszonylatában (mely inkább a magyar vezető rétegek felelőssége címen emlegethető).

A sors különös iróniája, és sajnos, kegyetlensége, hogy az úgynevezett kollektív háborús felelősség legsúlyosabb terheit annak a közületnek kell elviselnie, melynek ésszerű és erkölcsös viselkedése a legnagyobb rosszindulattal sem vitatható, s mely hét esztendőn keresztül annak a rendszernek csendesen tűrő áldozata és ellenzéke volt, mely rendszer állítólagos híveiként és támaszaiként gyakorolnak most rajta súlyos megtorlást: a fasizmusé. Ez a közület hét esztendős megpróbáltatásai alapján vádbeszédre készült és most védekeznie kellene – ha bírái meghallgatnák. Mondjunk itt el valamit e védekezésből, illetve vádemelésből, nem azért, mintha gyakorlati értelmében túlságosan hinnénk, hanem azért, mert vele a magyar demokrácia történelmi tapasztalatanyagát erősítjük, s az európai demokráciának a kisebbségekre vonatkozó általános igazságait támasztjuk alá.

Fordítsuk először arcunkat a régi csehszlovák demokrácia múltja felé. Az új csehszlovák demokrácia egyik politikai közhelye ma, hogy 1938-ban az állam felbomlását a nemzetiségi kisebbségek magatartása, illetve a masaryki ihletésű 1918-as alkotmány okozta, mely politikai szabadságot biztosít a kisebbségi állampolgároknak. A politikai közhelyek, tételek és igazságok, sajnos, hatalmi helyzetek függvényei, úgyhogy az e tétel körüli csehszlovák vita láthatólag nem taglalta a kérdés mélyebb történelmi, társadalmi, lélektani összefüggéseit. Mi itt eretneki gondolatokat vagyunk kénytelenek kifejezni, illetve megismételni a haladó szellemű magyar és cseh gondolkozóknak a harmincnyolcas válság idején kifejtett nézeteit. Ezek a gondolkozók és politikusok 1918-ra mentek vissza, amikor a három és félmilliónyi németségnek a cseh történelmi határ gondolatával indokolt bekebelezését több független cseh gondolkozó a távolabbi jövő szempontjából vitatható hatású cselekedetnek minősítette. A csehszlovákiai magyar területekre vonatkozóan is ismeretes a Hodža körüli reálpolitikusoknak az emigrációval való nézeteltérése, melyet pusztán az emigráns kormány példátlan ügyessége döntött el a néprajzi határtól gyökeresen eltérő optimális álláspont javára. A csehszlovák állam masaryki elgondolása és megalapítása a kisebbségekre vonatkozó nemzetközi kötelezettségekkel egyezően e kérdéseket elvileg az oszthatatlan demokrácia alapján hidalta át. így a mai csehszlovákiai vita a nemzetiségek kizárólagos állambontó felelősségéről tulajdonképpen burkolt támadás az államalapító elnök elvei, politikai és erkölcsi hagyománya ellen. Magyar radikális részről a nagy válság idején felvetődik a kérdés: elég idő-e húsz esztendő ahhoz, hogy öt nemzet együttélésének összetartó ereje erősebbnek bizonyuljon ama roppant feszítő erőknél, melyek Európa legszervesebb közületeinek felbontására készülődtek akkortájt, s melyek – mint később láttuk – egész földrészünk politikai erőképletét és építményét szétbontották? (Halász Miklósnak Csehszlovákia című, a válság idején a Századunk kiadásában megjelent könyve, akár a többit, e kérdést is bátran és világosan fogalmazta meg.)

A csehszlovák ötödik hadoszlop kérdése német, másodsorban szlovák és csak harmadrangúan magyar vonatkozású ügy. Nem vitás, hogy az oszthatatlan demokráciával Henlein szudétanémet pártjának roppant tömegei, a csehszlovákiai német hitleristák példátlanul visszaéltek. Politikai küzdelmük végső soron odairányult, hogy a csehszlovák vezető politikusokkal az elképzelhetően legszélsőségesebb engedmény vonalán se szülessen meg egyetértés. Ez a küzdelem azonban végső fokon nemzetiségi álarcban megvívott hatalmi és világnézeti küzdelem volt. A németeknek minden jogos követelményét messzemenően teljesítjük, a nemzetiszocialistákét azonban nem – írta az első köztársaság utolsó nyarán Čapek Károly, a nagy cseh író. Erről természetesen szó sem lehetett. Elsősorban nem németek, hanem nemzetiszocialisták kértek jogokat. Éger Berlin nélkül csupán jelentéktelen vidéki városka volt, Prága ellen rajta keresztül a német főváros kovácsolta a terveket. Elmarasztalható-e ezért az a csehszlovák nemzetiségi demokrácia, mely tiszteletben tartotta a kisebbségeknek a szabad életmegnyilvánulásra vonatkozó elvi jogait? Erről a demokráciáról legfeljebb csak azt lehetne mondani, amit Maurois mondott a versailles-i békéről: ott, ahol engedékenynek kellett volna mutatkoznia, hajthatatlan, ott, ahol szigorúnak kellett volna lennie, túlságosan engedékeny volt.

Mindezt mindegy lelkiismeretvizsgálatként mondom, hiszen azok közé tartoztam, akik egy időben komolyan hittek Csehszlovákia svájci fejlődésének lehetőségében és nem vették figyelembe a többségi és kisebbségi nacionalizmusok roppant erejét. Hogy egy szellemileg igen alacsony fokon álló, jelentéktelen német tornatanárnak sikerült milliós tömegeket mozgósítania Masaryk Tamás állama ellen, azt nem lehet kizárólag a brutalitás és a külső hatalmi eszközök igénybevételével indokolni. Az a hőfok, mely a nemzetiségeket a húszéves államban összeforrasztotta, nem bizonyult elég erősnek – ez a probléma másik oldala. A svájci vagy elzászi németséget sem az etnikai elv, sem az újfajta világnézet ereje nem tudta helyéből megmozdítani, komolyan még megkísérteni sem, ami azt jelenti, hogy a történelmileg hagyományos együttélés formája, a demokrácia kohéziója igenis kiállta a versenyt az európai történetben eddig alig ismert erejű bomlasztó akarattal. A közös haza, a közös szabadság eszméje győzedelmeskedett itt a nyers erőszak, hideg politikai számítás és a nyájösztön együttes támadása ellen. A pátria fogalma erősebbnek bizonyult a verség eszméjénél, és akkor tudott győzelmet venni a német egység Európát széthasító varázsán, amikor az ellenoldal az ideiglenes vereségek keserű korszakát élte. A német bomlasztó munka a fiatal államban a történeti erők hiányát, a patriotizmus gyengeségét használta ki, s a demokratikus és szocialista cseh elit ellen nemzetiségre való különbség nélkül az alvilág ösztöneit, az osztályközi hordalékanyag kalandorhajlamait, a sovinizmusok és nacionalizmusok vak ösztöneit mozgósította jobboldali tömegfelkelésre. Čapek özvegye a közelmúltban jelentette meg egy cseh folyóiratban azokat a leveleket, melyekkel férjét a nagy válság idejében a cseh szélsőjobboldal bajvívói elárasztották, az író humanizmusát és Masaryk elnökkel való fegyverbarátságát okolva azért, hogy az állam a Német Birodalommal való együttműködést nem tudta megoldani. A henleinizmusnak így lett kitűnő fegyverbarátja az a Hlinka-párt, mely a szlovák autonomizmus ürügyén évtizedes harcot folytatott az első köztársaságnak szabadelvű, demokrata, felvilágosult, a nagy cseh egyházi és világi szabadságharcosok hagyományait követő szelleme ellen, melyet a régi Néppártban szervezett felvidéki szlovák katolikus papság sehogyan sem tudott megemészteni.

Nem kétséges, hogy ha a hitlerista bomlasztó tervnek a német és szlovák kérdés hatalmas emelője nem kínálkozik, akkor a belső cseh ellenzéki hangulat és jobboldaliság vitorlájába fújja kiapaszthatatlan szelét, amint ezt Franciaországban kísérelte meg egy időben látszólag sikerrel. A ma olyan népszerű csehszlovák tétel fordítottja előttünk elfogadhatóbb: ha az államot harmincnyolcban a többség-kisebbség viszonylatában svájci értelemben a fejlődés magasabb fokán éri a válság, az ötödik hadoszlop bomlasztó munkája lényegesen nehezebb lett volna. Van egy igen fontos pont, amiben az új köztársaság alapvetése önkéntelenül is igazolja ezt a bírálatot: a szlovák kérdést az új Csehszlovákiában lényegében azon a síkon kezelik, melyre a szlovák autonómia harmincnyolcas vívmányai emelték a szlovákság ügyét. Nem vitás, hogy a szlovák függetlenségi törekvések és autonomista mozgalmak nélkül a két nép együttélése ma lényegesen más lenne – a csehek szupremáciájának javára. Igaz ugyan, hogy a szlovákságot a besztercebányai felkelés emelte az államalkotás magasába és a győztes népek sorába, e felkelés előfeltétele azonban az önálló szlovák haderő jelenléte és az a viszonylagos mozgási szabadság volt, melyet a köztársaság megszűnésével az úgynevezett önálló szlovák állam tett lehetővé, ugyanakkor, amikor ezt az önállóságot érthető okokból megteremtő Német Démon a cseh népet néma engedelmességre kényszerítette és súlyos szolgaságba igázta.

A német ötödik hadoszlopnak ez az ország valamennyi nemzetiségét és törzslakosságát a jobboldali tömegzendülés hangulatába sodró lendülete a szlovákiai magyar lakosságot a maga népi valójában meglehetősen érintetlenül hagyta. A sorsdöntő politikai lépések lehetősége a Hlinka-párt kezében volt, mely főleg agrár és katolikus színezetű tömegekkel a háta mögött harmincnyolc nyarától kezdve egyre láthatóbban és céltudatosabban kapcsolta be helyzeti energiáit a válságba és 1938. október 6-án olyan autonómiát hirdetett meg Zsolnán, melynek iránya a dualizmus átmenetével az elszakadás felé mutatott. Úgy véljük, nem vezet magyar elfogultságra, amikor mindezt úgy summázzuk, hogy a nagy válságban a cseh medencében a henleinizmus, Szlovákiában pedig a szlovák autonomizmus volt a komoly és döntő tényező.

Nem kívánunk itt kitérni a volt magyar, túlnyomórészt konzervatív liberális, jobboldali katolikus, utóbb szélsőjobboldali vezetés alatt álló ellenzéki magyar pártok szerepére a csehszlovák válságban. A Henleinnel kötött taktikai szövetséget nem mentheti és nem igazolhatja semmiféle szubjektív szándék. A felvidéki magyar hivatalos politika szűkhomlokú ámokfutója, Jaross Andor e szövetség minden konzekvenciáját levonta, egészen a magyar fasizmusban vállalt jelentős szerepléséig és egykori fegyvertársaival való bukásáig. Nem kétséges, hogy benne a jobboldali tömegzendülésnek olyan felszínre vetődött kalandorát kell látnunk, akinek labanc mivoltát nem mentette semmiféle magyar hátsó gondolat. Ez már akkori szereplésében is nyilvánvaló volt. Az azonban bizonyos, hogy a Csehszlovákiával szemben világiassága és baloldali demokratizmusa miatt rosszindulatú, de a németektől politikai módszereik és hódító terveik miatt idegenkedő konzervatív magyar kisebbségpolitika a válság éveiben sem vitt az utcára tízezres, forrongó tömegeket, s így a tömegek aktivitása szempontjából a magyar pártok fellépése meglehetősen jelentéktelen volt. Azokban a harmincnyolcas őszi és nyári hónapokban, amikor a pozsonyi utca először látott százezres szlovák autonomista tömeget a pittsburgi szerződés évfordulóján, Pozsonyban két egészen jelentéktelen irredenta tüntetést láthattunk csupán, néhány száz főnyi résztvevővel, azt is csak a magyar-csehszlovák területi tárgyalások folyamán.

A színmagyar területeken ez a demonstráció természetesen jóval élénkebb volt, de ott is csupán akkor, amikor e területek sorsa már nyilvánvaló volt. A válság legsúlyosabb hónapjaiban összetűzést csupán a Rongyosgárdának a határon átszivárgó emberei váltottak ki. A szlovákiai magyar lakosság – elsősorban a parasztság – igen józanul és nyugodtan élte a maga életét akkor, amikor a felbomló ország szabotázsoktól, petárdák és kézigránátok robbanásától és óriási tömegtüntetésektől volt hangos. A jelenlévő politikai akarat ellenére a magyar akció nem tükrözte a világnézeti tömegmozgalom jellegét. Ne kísérjük most útjára a volt csehszlovákiai magyar lakosság zömét, mely az anyaországgal való egyesülés elemi erejű örömünnepe után néhány nappal átélte a vigasztalan macskajajt: a Régi Magyarország demokráciaellenes közigazgatásával, úrhatnám és félrevezetett hivatalnokságával, katonai drilljével és sivár kasztrendszerével való találkozást.

Ezt a változást a szlovákiai magyarság az új határok kínai fala mögül szemlélte: örömét, csalódásait és az azt követő lelki válságot már nem ismerte. A magyar osztálytársadalom satujába szorítva a felvidéki közember, immár nagyon is megszépítő messzeségből, a csehszlovák korszak demokratikus előnyeire emlékezett: a magasabb életszínvonalra, a politikai demokrácia nyújtotta lehetőségekre, az udvarias hatóságokra, a kultúrautonómiára, a majdnem ingyenes alsó és középfokú oktatásra, szóval mindarra, mely életét a múltban gazdagabbá és érdemesebbé tette. A régi tétel vált itt be: csak a fejlődés magas fokán álló, kiegyensúlyozott társadalomnak lehet felszívó és hasonító ereje. A csehszlovákiai magyarság húsz esztendőn keresztül a maga bőrén keresztül érezte és ismerte a régi államkeret hibáit: most megtanulta, milyen előnyei voltak a hazai kasztállammal szemben.

A szlovákiai magyarok ebben a korszakban viszont megtudták szenvedéseik és élményeik útmutatása alapján, mit jelent a kisebbségi sors egy német patronátus alatt álló, klerikális-fasiszta színezetű államban, az úgynevezett önálló Szlovákiában. Az érdekeiben sértett szlovák nacionalizmus fojtott tűzzel lángolt vagy kormosán füstölgött ez új kisebbségi lét megszűkült láthatárán. A kisebbségi élet éltető közege: a demokrácia, legalábbis mint tétel és jogérv, meglepő gyorsasággal a semmibe foszlott körülöttünk, maradt a nemzetek létharcának a hatalmi helyzet és a német szupremácia megszabta riasztóan nyers légköre. Ebben a helyzetben, mely, úgy véltük, minden eddiginél kényesebb volt, az anyaország szinte semmit sem mulasztott el arra vonatkozóan, hogy sorsunkat még súlyosabbá ne tegye.

A hazai vezető politikusokban és politikailag hangadó rétegekben bizonyos soha ki nem mondott irigység és ellenkezés élt a szlovák államkoncepcióval szemben. A szlovák autonomista, majd szeparatista mozgalom igen kezesen alkalmazkodott a német Délkelet-Európa divide et impera elvéhez, és a német kegyekért való versenyfutásban behozhatatlan »előnyöket« szerzett. A lengyelországi hadjáratban a Vág völgyében felvonuló másfél milliós sereg és a szlovák fasiszta kormánynak szinte órákon belül végrehajtott hadműveleti bekapcsolódása megadta erre a magyarázatot. Szlovákia létoka a német tervben a szláv kirakatállamon túl nyilván az állandó fenyegetés, illetve bizonyos kijelölt feladatokért járó esetleges jutalom megrögzített lehetősége volt dél felé. A szlovákok ebből a helyzetből minden részükre kicsikarható előnyt feltűnő »reálpolitikai« érzékkel hoztak ki. A szlovák klerikális-fasiszta államvezetés hajlékonyabbnak, ügyesebbnek és rugalmasabbnak bizonyult, és Budapest felé mindig fölényesen vezette a játszmát. Magyarország ugyan – nyilván a németeknek szánt gesztus következtében – elsőnek ismerte el az önálló szlovák államot, de vele szemben nem volt világos és egyöntetű külpolitikai elgondolása. Riasztóan mutatkozott meg ez, valahányszor azt hallottuk, hogy felelős magyar kormányférfiak szerint Szlovákia nem életképes és önmagától fog összeomlani. (Ez az elgondolás kihagyta a számításból, hogy Szlovákia a volt Csehszlovák Köztársaság életerős és hatalmas gazdasági lehetőségeivel és a Vág-völgyben összpontosított tartalékjaival indult útjára, tehát olyan gazdag örökséggel, mely a rendelkezésre álló szakszerű gazdasági és közigazgatási vezetéssel, majd a német ipari befektetések támogatásával az ország lakosságának viszonylagosan magas életszínvonalat, a pénznek pedig komoly vásárlóértéket tudott biztosítani.)

A baráti gesztust ellenséges cselekmények követték. A kárpátaljai határ Magyarország javára történt kiigazításának kész katonai ténye, majd Igló bombázása és a bekebelezésre célzó állandó suttogó propaganda olaj volt a szlovák szenvedélyeknek a novemberi döntés óta parázsló tüzére. Ezeket a szenvedélyeket izzították fel azok a hírek, melyek a magyar közigazgatási hatóságok túlkapásairól számoltak be az átcsatolt területek szlovák telepeseivel és törzslakosságával szemben. A régi magyar osztályállam a magyarok befogadására és az anyaállamhoz való beillesztésére sem volt felkészülve, a nemzetiségekkel aztán végleg nem tudta, mitévő legyen. Teleki Pál nyilván hiába beszélt a legrégibb magyar nemzetiségi politika korszerű és humanista átértékeléséről, amikor a magyar közélet szinte minden ízében értetlenül állt az ésszerű, modern, tehát egyenjogúsításon alapuló nemzetiségi politikával szemben, talán egy szűk szellemi elit kivételével, mely a gyakorlati politikába a régi Magyarország összeomlásáig nem tudott beleszólni. Ám ha magyar részről nem is halmoztak volna hibát hibára, itt, a határon túl megszégyenülten kellett hallanunk, mint gyűjt a modern szlovák nacionalizmus a régi Magyarország ellen olyan vádanyagot, mely egyrészt a liberalizmust, németellenességet és zsidóbarátságot hánytorgatta fel, közben azonban bőven kitért a magyar kasztrendszer, az alacsony életszínvonal és a látható siker nélküli külpolitikai kétlakiság megcáfolhatatlan tenyéré. Hírlapi vitákban igen nagy kedvvel védtük a szabadelvű és függetlenségi hagyományt, a többi ellenérvet azonban kiütötte kezünkből a valóság sejtése vagy ismerete. Duna-medencei létharcunknak egyik legválságosabb időszakában így semmisítette meg nemzetiségi érveink igazát a magyar feudál-kapitalizmus, az otthoni kasztrendszer leverő és menthetetlen társadalmi és politikai valósága. Azt kell mondanunk, hogy a szlovák államot a velünk való küzdelemben az első köztársaság demokráciájának gazdasági, életszínvonalbeli és közfelfogásbeli öröksége juttatta mindig fölényes helyzetbe. Felületes dolog ugyanis egy közületet az általa hangoztatott elvek szerint megítélni. Az önálló szlovák államban a külszínre szinte túlzottnak látszó németbarátság, az elvi demokrácia – sajtószabadság és választójog – kiküszöbölése, a fasiszta állami doktrínák gépies hangoztatása mellett a gyakorlati és gazdasági demokráciának számos eleme, s elsősorban a régi demokratikus államgépezet változatlan személyi kádere a múlt és jelen között folyamatosságot jelentett és átmenetet teremtett a Csehszlovák Köztársaság visszaállítása felé is. A közhivatalnoki kar szinte egyöntetűen szolgálta végig a két köztársaságot, aminek sok előnyét látta az állandóan tisztogatást sürgető Tiso-állam. Az új rendszer forrófejű nacionalista izgatói mögött ez a megbízható szakemberi testület jelentette a helytállás és fejlődés lehetőségét. A besztercebányai felkelést elsősorban ez a szakemberi, hivatalnoki, katonai derékhad tette lehetővé, mely mindkét köztársaságot egyforma szakértelemmel szolgált.

A magyarországi hibák, tévedések és támadó jellegű cselekedetek politikai kihasználásában és értékesítésében az egykori szlovák rendszer propagandistái és politikusai a maguk szempontjából mesteri munkát végeztek. Az úgynevezett zsidókérdés mellett a magyar ügy évekig az ellenzéki tömeghangulat bevált és rendszeresen alkalmazott biztosítószelepe volt. November másodikát, a bécsi döntés napját a kormány félhivatalos gyászünneppé deklarálta, melyen országszerte, de különösen Pozsonyban, főleg fiatalságból összeverődő, ezrekre menő tömegek tüntettek a bécsi döntés ellen. A pozsonyi magyarok évről évre szorongó félelemmel gondoltak erre a napra, mely a pozsonyi magyar sajtóorgánum fekete napja volt. Az Esti Újság, majd a Magyar Hírlap szerkesztőségét két ízben dúlták fel ilyen tüntetések alkalmával, melyek szokványos műsorába tartozott a magyar cégtáblák leszaggatása, a magyar kereskedők kirakatainak bezúzása, s a macskazene a magyar követség előtt. A novemberi tüntetést a sajtó és rádió módszeres hadjárattal készítette elő. A német Délkelet-Európa rendezési elvének őszintesége és tartóssága e novemberi napokon mutatkozott meg immár titok nélkül, amikor az egyik csatlósállam fővárosának azt is megengedték, hogy német határozat és politikai mű ellen lázadjon feluszított tömegekkel és forradalmi gesztusokkal – a másik csatlósállam megfélemlítésére, melytől több szolgaiasságot, hajlékonyabb alkalmazkodást, több gabonát és több katonát kívántak így kicsikarni. A bécsi döntés szerencsétlen és boldogtalan megoldása után, mely a szlovákiai városokat és azok vitális körzetét kétfelé szakította és a két nép viszonyát végzetesen elmérgesítette, szlovák nacionalista részről tervszerű és tudatos hadjárat indult, meglehetősen széleskörű tudományos és sajtógépezettel. A szlovák autonomista közírók és politikusok ebben elsősorban azzal érveltek, hogy a bécsi döntés aláírásánál még Chvalkovský dr., a megcsonkított Cseh-Szlovákia külügyminisztere volt jelen, s így az a közben állami önállóságot kivívó szlovák nemzetre nem kötelező. A szlovák szeparatista nacionalizmus politikusai a döntéssel rájuk szálló ódiumot az annak idején mérsékelt és ésszerű területi javaslatokat felvető cseh politikusok, elsősorban Masaryk elnök vétkéül tüntették fel, aki, mint ismeretes, többször jelölte meg a Csallóköz kérdését a területi változásokra irányuló tárgyalások alapjául, melyektől elvben nem zárkózott el. Közölték ezenkívül Beneš elnöknek a válság esztendejében Chvalkovský külügyminiszterhez küldött levelét is, melyben az elnök engedékeny magatartást javasolt a magyarokkal szemben. A szlovák nacionalizmus így tehát ezt a létezése alapjául szolgáló tehertételt is a régi számlára írta és rabulisztikusan kihasználta az emigrációval vívott harcában, melyet ugyanazzal a váddal illetett, mellyel az a honi szlovák vezetőket: magyarbarátsággal, ami, úgy hisszük, mindkét esetben szembeötlő túlzás volt. Aki az elmúlt hét esztendőt Szlovákiában töltötte, úton-útfélen tapasztalhatta, hogy a magyarellenes hangulatot a szlovák kormánynál tervszerűbben eddig még nem terjesztették. Hogy ebben a kormányban számos olyan politikus ült, akinek magyar nevelése vagy családi kapcsolata közismert volt, nem változtatott a dolgon, hiszen tudjuk, hogy egy nemzet frissen beolvadt tagjai rendszerint a legtürelmetlenebbek. A csehszlovák időkkel éles ellentétben ezekben az években vált közkedvelt szokássá, hogy a magyarokról mint szedett-vedett ázsiai népről, tatárokról, ősellenségekről, basztard-népről stb. beszéljenek a lapokban, csapszékekben és az utcasarkokon. E féktelen nemzeti izgatás ezekben az években eddig még nem tapasztalt hevességet ért el. Faji, kulturális és társadalmi alapvetése azt igyekezett a széles néprétegek tudatába vésni, hogy a magyarok Európában betolakodó és idegen, kulturálisan átvevő, tehát alacsonyabb rendű, társadalmilag elmaradt és aszociális nemzet. A propagandának ezen az alapvetésén erősen érződött a Herder óta a nemzetiszocialista fajelméleti népszerűsítőkig szerves fejlődés-utat bejárt német romantikus magyarság-szemlélet, melyet, mint ismeretes, a nácizmus legismertebb elméleti apostolai is osztottak és csak napi politikai meggondolások alapján módosítottak a politikai széljárásnak megfelelően. Ezekben az esztendőkben a szlovák nevelés és történetírás a szlovák felsőbbrendűség gondolatát dobja a közéletbe, és a régi nagynémet eszmélkedők és propagandisták röpiratainak szellemével egyezően kezdi a fajilag és kulturálisan „basztard” magyarság történelmi és szellemi teljesítményeit faji elemeire szétszedni. Magyarok Ázsiába – ez volt évekig a pozsonyi utca szólama, s a szlovák fiatalságban szinte szemmel láthatólag nőtt meg a magyarsággal szemben öntudatosított faji felsőbbrendűség tudata. A sajtó Simonyi Iván boldogtalan emlékű Grenzbotejának hangján írt az elzsidósodott Budapestről, s arról a szerencsétlen magyar népről, melyet dégénérait arisztokraták és dégénérait zsidók tesznek boldogtalanná és harmadrendűvé a fajilag tiszta és társadalmilag kiegyensúlyozott szlovákság szemében. A magyar történelem és szellem kitűnő képviselőivel szemben ekkor teszik divatossá a vérvizsgálatot azzal a panasszal egybekötve, hogy a magyarság elhódította Hunyadit, Zrínyit vagy Petőfit a szláv kultúrától. Lassan kialakul az idősebb szlovák nemzedék eszmevilágától teljesen idegen szemlélet, mely a magyarra majdnem úgy tekint, mint a német hitlerista tekintett a zsidóra, az alacsonyrendű fajnak, a „nem-embernek” kijáró szuverén megvetéssel. Az anyagilag és társadalmilag kiegyensúlyozott közületeknél az ilyen szemlélet veszélyesebb és hatékonyabb, mint abban a társadalmi közegben, ahol az ilyen gondolkodásmód csupán a többitől érzületben és felfogásban élesen elszigetelt vezető réteg sajátja. A régi magyar nacionalizmusnak ez összehasonlításban sokkal erőteljesebb képviselői és civilizáltabb eszméi voltak. E nacionalizmust képviselő politikusok és gondolkodók azonban csak egy osztálytársadalom falán keresztül, presztízsük nyomatékával tudtak szólni a nemzetiségi kérdésben teljesen közönyös széles néprétegekhez. A demokratikus közegben ható nacionalizmus a középosztályinál mindig hatásosabb és maradandóbb. Amit feljebb a szlovák társadalom állandó demokratikusabb szerkezetéről mondottunk, az most meggondolandó, hiszen az ő nevelésük és propagandájuk a hét éven keresztül is mélyebben nyomult le és szélesebb körben általánosodott, mint a főleg középosztályon nyugvó régi magyar nacionalizmus eszmevilága. (Valószínűnek tartom, hogy Konstantin Čulen, a robusztus népfi nagyobb közösségnek beszélt, mint Milotay István, az úri demagóg, de annak, amit mondott, több hitele is volt, talán éppen azért, mert igen egyszerűen mondta el.)

Az megint a magyar középosztályi nacionalizmus iskolájának a szlovák középosztályra gyakorolt érdekes hatása (íme, így nevelik és növelik egymást ezek az erők a Duna-medencében), hogy a szlovák revíziós propagandát a magyar hatása nyomán építették ki. A szentistváni gondolat így nemzi a pribinai gondolatot, a harmincmillió magyar vágya a hatmillió szlovákét, a történelmi határ és jog elmélete a Nagymorva Birodalomra emlékeztető történelmi jogét – „a mindent vissza” és a „nem nem soha” fogadkozásai pedig szószerinti fordításukat. Az állam térképének új határa mögött pontozott vonal figyelmeztetett a régebbi határ fel nem adott igényére, így fordult a revizionizmus fegyvere és taktikája az anyaország felé, azzal a különbséggel, hogy igényét a csonkaország jóléte, viszonylagosan magas életszínvonala és demokratikus nacionalizmusa támogatta – meg a londoni emigráció.

Lehet, hogy az úgynevezett független szlovák állameszme hirdetőit bizonyos kompenzáló tevékenység vezette, hiszen a szlovák csatlósállamnak ama délkelet-európai német világba kellett beleilleszkednie, mely a területek fejében jelentős teljesítményeket követelt a magyaroktól. Ilyen kompenzáló törekvés magyarázhatja azt is, hogy hét esztendőn keresztül meglehetősen élénk propagandát folytattak nemcsak a trianoni határok visszaállításáért, hanem e határok jelentős kiterjesztéséért Magyarország kárára. A német élettérelmélet adott itt ösztönzést és kiindulási alapot. A két és fél milliós nemzet vágyainak nyelvére fordított szlovák élettérelmélet, melynek Bokeš Ferenc dr. és Stanislav professzor voltak megfogalmazói, hol a homályba merült ősiség alapján követelt dunántúli határkiigazítást, hol pedig a Bükk és Mátra vidékére jelentett be igényt etnikai foltokra, avagy – Miskolc esetében – életfontosságú gazdasági érdekekre: általában a szlovák népszaporulat emelkedő irányára hivatkozva. Ez a koncepció nem volt csupán a tudományos műhely vagy kiadványok ügye. A sajtó, s mint a totalitárius rendszerekhez illik, az utca is népszerűsítette „le, egészen Vácig” csatakiáltással, mely nem egy tüntetésen harsant fel. Érdekes dolog, hogy a kitelepítés, illetve a lakosságcsere eszméjét szlovákiai viszonylatban ez a politikai garnitúra vetette a köztudatba, mint a békeszerződés után megbővülő Szlovákia kisebbségpolitikájának megoldását. Ezt az elgondolást első ízben Mach Sándor volt belügyminiszter ismertette, és a kisebbségi magyar sajtó annak idején e miniszteri nyilatkozat kapcsán utalt e megoldás embertelen és demokráciaellenes mivoltára, olyan fogalmazásban persze, amit az akkori cenzúraviszonyok megengedtek. Lehet, hogy a szlovák szeparatista vezetők a magyarkérdés ilyen felfogását képzelték annak a hídnak, mely őket a München-ellenes, s a csehszlovák integritás alapján álló politikusokkal összekötheti, és így utat biztosíthat számukra a jövőbe is. Annyi azonban biztos, hogy ez a széles körű és a népszerű igények számára átszerelt nevelés és hírverés, melyet Budapest a kezdeti katonai agresszió után egyre tehetetlenebbül és tanácstalanabbul szemlélt, maradandó hatást gyakorolt a szlovák közvéleményre, és a szlovákiai magyarok életét, különösen a szórványokon, bizonytalanná, nyugtalanná és fenyegetette tette. A hivatalos kisebbségi politika felénk a reciprocitás gyakorlását valósította meg és így kiszámíthatatlan és váratlan megtorlásokkal élt, hiszen sorsunkat egy ellenőrizhetetlen tényezőtől: a magyarországi nemzetiségi politikától tette függővé, melyről annyit tudtunk csupán, hogy nem hatják [át] azok az elvek, amiket Eötvös, Mocsáry Lajos vagy Jászi hirdettek a nemzetiségek felé.

A hangjában rendkívül éles és a sovinizmus torzképrajzoló jellegzetességeit magán viselő, fojtott szenvedélyű és romantikus lendületű magyarellenes propaganda különösen az ifjúság lelki- és ösztönvilágára hatott erőteljesen. A régi – részben kisnemesi gyökerű – szlovák középosztály és vezető réteg magyarságszemléletét minden politikai avagy elvi ellentét és elutasítás ellenére történelmi, szellemi és nyelvi tények ismerete kötötte vagy határozta meg. Közben azonban a két nemzet elszigeteltsége egyre erőteljesebb lett és olyan nemzedékek nőttek fel, melyeket nyelvismeret a magyar kultúrával vagy szellemiséggel, a magyar valósággal és annak alanyi megjelenésével már nem kötött össze. Ezek a nemzedékek már mindent szószerinti teljességgel fogadtak el, amit nekik a magyarokra vonatkozóan az iskolában, a sajtóban, a politikai vitairatokban elmondtak. Úgy hisszük, nem tévedünk, ha feltételezzük, hogy ennek a fiatalságnak a lelkében már ugyanolyan érzelmi torzkép – ha nem iszonyúbb – él velünk kapcsolatban, mint amilyen a magyar fiatalság szívében élhetett, ha a múltban a románokra vagy a szerbekre gondolt. Az ilyen kényszerképzet és lelki seb feloldása elsősorban a szóban forgó nemzet kultúrájával való ismerkedés lehet. Ezt a szlovák szeparatista politikusok a legnagyobb eréllyel akadályozták meg és az erre vonatkozó kisebbségi magyar kezdeményezéseknek idejekorán gátat vetettek. Amikor a szlovák műfordítók élgárdája igénybevételével Szalatnai Rezső Fekete vizek partjainál címmel modern magyar lírai antológiát állított össze kitűnő szlovák tolmácsolásban, az autonomista sajtó valóságos pergőtüzet indított a kötet szerkesztője ellen, világszemléleti kifogások özönével, úgyhogy a támadó cikkek terjedelme összefoglalva többszörösen felülmúlta megtámadott könyvét. Amikor a pozsonyi magyar gimnázium önképzőkörének kezdeményezéséből a kör tagjai egy szlovák középiskola tanulóival melegedtek össze együttes gyűlésen: a tanügyi hatóságok a meglepő sikerű vállalkozást azonnal letiltották.

A szlovákiai magyarság napisajtója – melyet ilyen szempontból igen tudatos és felkészült szellemi csoport irányított –, minden kísérletet megtett abban az irányban, hogy ezt a traumát feloldja. Az Esti Újság, majd a Magyar Hírlap kétoldali támadás megkockáztatásával visszanyúlt a szláv-magyar kultúrközeledésnek az első köztársaságban kiépített alapjaihoz, és bár komoly politikai veszéllyel járt, folytatta ezt a tevékenységet. A fasisztakérdést a szlovákkérdéstől igyekezett gondosan elválasztani, a szlovák fizikai és szellemi alkotásokat mindenkor figyelemmel és méltányló érdeklődéssel kísérte. A politikai szerkesztőség ügyelni igyekezett az emigrációs tervekre, s a csehszlovák-ellenes izgatás legszenvedélyesebb időszakában sem ment túl a távirati irodák kötelező híranyagán, az önálló vélemény vagy kommentár sokszor tüntetésszámba menő mellőzésével. A lap vasárnapi mellékletében kétnyelvű versközléseket hozott és a szlovák irodalmi események ismertetése mellett a magyarországi szlavisztika használható eredményeit is számon tartotta. A besztercebányai felkelés idején a Magyar Hírlap volt az egyetlen sajtóorgánum, mely következetesen és szigorúan semleges maradt, az önálló állásfoglalást mindenkor mellőzte, és a felkelésről a pozsonyi lapoktól, no meg a német járszalagon futó délkelet-európai sajtótól elütő hangnemben írt legalább annyiban, hogy kiküszöbölte a nemzeti szabadságharcok jellemzésére kialakított útszéli nemzetiszocialista terminológiát. Ennek a hatéves magatartásnak megvolt az a jutalma, hogy a pozsonyi magyar napilap példányszáma időnként egymagában verte a német és szlovák kormánylap összegezett példányszámát. Főleg csendben és belül ellenzéki elemek olvasták szívesen a magyar napilapot, mely a jóval nehezebb szlovákiai sajtóterepen az ellenzéki magyar újságírás hírszolgálati gazdagságát, humánus hangját, mérsékelt és hűvös tónusát és kritikai látásmódját igyekezett a lehetőségek szélső határáig megvalósítani, elsősorban az akkor ilyen téren vezető Magyar Nemzetét.

Egy ellenzéki lap azonban – bármennyire is népszerű az országban – komoly közvélemény-formáló munkát csak úgy végezhet, ha szervezett politikai erő áll mögötte. A szlovákiai magyarság pedig ahhoz lélekszámban túl jelentéktelen volt, hogy érette az anyaországi politika megváltozzék. Ilyen szempontból áldozati bárányok voltunk a németbarátság oltárán, mint ahogy később az lett az egész ország és az egész nemzet a régi Magyarország irtózatos erejű összeomlásáig. A pusztító erejű szenvedélyen, melyet a bécsi döntés és ami utána következett, a vitalitásban egyre inkább növekvő szlovákságban kiváltott, békülő hangú, patrióta nevelést kezdeményező és közép-európai humanizmust sürgető cikkek nem tudtak változtatni. A helyzet kulcsa az anyaországi politika kezében volt, mely ésszerű világpolitikai elhelyezkedéssel, a magyar érdekek okos és lehetséges megvédésével, közép-európai távlatú demokratikus kisebbségpolitikával etnikai igényeit hosszabb távra is érvényesíthette volna, ha meghozza azt az áldozatot, amit a világ elvárt tőle, mint Kossuth népétől, s ha szomszédainál előbb vagy azokkal egy időben, de nagyobb erőkkel szakad el a német imperializmustól, és az országot a szövetségesek – valójában azonban létfenntartása érdekében mozgósítja. Az előbbi magyar kormányok rosszindulatú katonai és gazdaságpolitikai gesztusai után a Lakatos-kormány elsőnek folytatott katonai reálpolitikát, amennyiben – mint azt Šujan a Szlovák nemzeti felkelés című könyvében is megállapítja – jóindulatú semlegességet tanúsított a szlovák felkelés iránt, és katonailag passzív maradt a határon, ami a felkelés egyik alapfeltétele volt. A végzetes október 15-én azonban – miután a fegyverszüneti proklamáció a már körülzárt Besztercebánya számára az egyetlen kiút lehetőségét csillantotta fel, s így szlovák–magyar viszonylatban hatalmas helyzeti lehetőséget hordott magában – a régi Magyarország magával együtt külországi véreit is sírba fektette.

A határon túl élő magyarság – akár az anyaországi ellenzék – balsejtelmektől kínozva, évek óta meglehetős borúlátással szemlélte azt a fejlődést, melynek, úgy látszik, sajnos, ilyen drámai erejű végjelenetbe kellett torkollnia. A német elözönlést a társadalmi színvonalban kiegyensúlyozott, nemzeti érzésükben oszthatatlan, politikai kultúrában nagyigényű népek is csak súlyos megrázkódtatásokkal viselték el. Münchennel a magyar politikának olyan válságos korszaka következett el, melyben csak olyan magatartással vizsgázhattunk volna sikerrel, melynek gazdasági és társadalmi előfeltételei nem voltak adva. Soha világosabb nem volt a tétel érvénye, hogy jó külpolitikának egészséges belpolitikán kell alapulnia, mint ekkor. A hatesztendős magyar-szlovák viszonyt és a München óta felvetett etnikai kérdés kialakulását is ez szabta meg. A régi Magyarország fantasztikus osztálykülönbségei, fellahnépének mezítlábas nyomorúsága, uralkodó rétegének maradi szelleme és politikai rövidlátása, középosztályának kritikátlan és felületes nacionalizmusa nemcsak egy rendszer és hatalmi szerkezet, hanem az egész magyarság ellen szolgáltattak hálás érveket. Nem vitás, hogy a magyarok földrajzi helyzete amúgy is kényes a Duna-medencében. A szláv népek száz esztendővel ezelőtt elkezdődő fejlődése és az elvesztett első világháború óta ez a helyzet nagy távlatból nézve egyre kritikusabb. Aki a magyarkérdést kívülről szemlélte, tudja, hogy az immár olyan látomások után, mint Wesselényié, Kossuthé vagy Jászié, sürgős cselekvés után kiált. E víziónak azonban, sajnos, nem voltak reálpolitikusai, akik érvényesítették volna a tételt, hogy csupán a gazdaságilag felszabadított, társadalmában demokratikusan kiegyensúlyozott, a kultúra és szabadság jogait arányosan elosztó magyarság tudja nemzeti létérdekeit megvédelmezni, és csak a szabad Magyarország lehet a Duna-medencei szabadság harcosa. Csak az tudja erővel, szorgalommal és tehetséggel kiküszöbölni azt a fenyegetést, melyet számára tragikus földrajzi fekvése jelent.

A szlovákiai magyarságnak általában véve okos életösztöntől megszabott és a totális esztendők nyomásában kialakult viselkedését az anyaországtól élesen eltérő gazdasági és társadalmi, valamint politikai tényezők határozták meg. Az a közület, melyben élt, az anyaországnál általánosabb és nagyobb anyagi jólétet élvezett. Az osztálykülönbségek éles válaszfalát a viszonylag magas életszínvonala, a közös nemzetiségi gond és az egyívású gondolkozásmód meglehetősen fellazította. A hat esztendő alatt pontosan és részletesen kiismerhető német uralmi módszerek, a német gőg, brutalitás és pöffeszkedés a magyar közembert közel hozták a cseh és szlovák kisemberhez, aki sokszor csakolyan ellenzéki szellemű volt, mint magyar társa. Itt különösen a cseh-magyar barátkozásnak voltak meg a tárgyi és szellemi feltételei, hiszen a cseheket a magyaroknál sokszor erőteljesebben üldözték, és a cseh kisember németellenessége valószínű volt. A mai uralkodó politikusok nyilván nem is sejtik, mennyi cseh-magyar barátkozás született meg a műhelyekben, söntések homályán, kávéházi asztaloknál vagy a légvédelmi pincék támfái alatt ez évek folyamán. Szlovák vonatkozásban, természetesen, főleg ellenzéki hangulatú emberekkel köttettek ismeretségek, de a magánember fejlettebb erkölcstana sokszor áttört olyanoknál is, akiket az utca nacionalizmusa és jobboldali zendülése igyekezett a maga számára megnyerni. A magyarok a szlovákiai városkákban, de elsősorban a falvakban az üldözöttek összetartásával segítettek a meghurcolt zsidóság vagyontárgyai és élete megmentésében. Ebben a mentőmunkában a szlovákiai magyar református egyház lelkészei példamutatóan vették ki a részüket, és ezért a legsúlyosabb német sajtótámadásokat és Illavát is vállalták. Puskás Lajos, zólyomi református lelkész ellen a Grenzbote valóságos pergőtüzet indított a keresztelések ügyében elfoglalt bátor álláspontjáért. Ez a megfélemlítő támadásroham sem rendítette meg a lelkészt, aki a több hónapos börtönt visszatáncoló nyilatkozat nélkül ülte meg.

Régi cseh-magyar református hagyomány és példás kisebbségi etika érvényesült a pozsonyi református egyházközségnek abban a cselekedetében, mellyel a negyvenes évek legelején a szlovák belügyminisztérium döntése alapján templomból elűzött cseh testvéregyháznak saját templomát ajánlotta fel, ahol a katolikus önkény éveiben cseh és magyar istentiszteletek váltották egymást.

A szlovák és német sajtó világnézetileg egy hangra szerelt szócsövei e reális patriotizmusért és az új európai erkölcstant és politikai felfogást láthatóan elutasító magatartásért hat éven keresztül számtalan esetben támadták a szlovákiai magyarokat, akiknek életútjában e támadások nem egyszer útjelző táblát jelentettek a politikai rendőrség fogháza felé. A hírhedt Grenzbote és Gárdista zsargonná tette a szlovákiai „idegen” elemek: a csehek, zsidók és magyarok elleni egységes izgatást, több vezércikket írt a szlovákiai magyarok defetista viselkedéséről és a szövetségesek iránti rokonszenvéről, s állandóan hangoztatta, hogy az ország a németek és szlovákok országa, ahol sem idegeneknek, sem „magyarónok”-nak nincs helyük, hiszen ezek idegen testet jelentenek a szlovák államban. A szlovák sajtó észállító csűrés-csavarások igénybevételével a legbarátibb gesztiók esetén is vagy a rejtett irredentizmus vádjával, vagy demokratikus, liberális és zsidóbarát hajlamait felróva, támadta a magyar kisebbséget. Ezeket a támadásokat a magyarországi német politika változásai alapján erősítették vagy halkították. Az ország ellenzéki szellemű és politikailag érett lakossága szempontjából mindez közömbös volt. De nem volt nyilván közömbös ama ifjú emberek tudata számára, akik ezekben az esztendőkben nőttek fel, és akiket hét éven keresztül ez a légkör alakított politikus emberré.

A kisebbség ezekben az esztendőkben kezdte megérezni, milyen a zsidósors. Sajnos, illúzióink csak abban voltak, hogy ezt a velünk szemben alkalmazott kisebbségpolitikát a szlovák fasizmus művének tekintettük, mely a rendszerrel együtt fog sírba kerülni.

Hogy a szlovákiai magyarság elutasítóan állt szembe az „új Európa” német kísérletével és a nemzetiszocializmussal, azt mindenekelőtt a németeknek köszönheti. Szlovákiát a németek afféle kísérleti telepnek tekintették, ahol a behódolt és barátságos népekkel szemben tervbe vett befolyásolási rendszerüket próbálták ki. Karmasin Ferenc, a nácizmus német-cseh származású szlovákiai helytartója több ízben kifejtette, hogy Szlovákia útmutatás és példaadás a német győzelem után megépítendő Európa, elsősorban Délkelet-Európa számára. Nos, hát magyar szempontból ez a példaadás rendkívül tanulságos volt. Csupán az a kár, hogy az anyaországi németbarát középosztályi közvélemény nem vonta le e kísérlet konzekvenciáit. Pozsonyból tisztán látható volt a német ellenőrzés alatt kialakított csonka kisantant terve és politikai légköre. Hogy ez a kisantant a magyarok megfélemlítése volt, vagy rábírási kísérlet arra a csendőri szerepre, melyet a magyar jobboldal annyira igényelt – ezt nem lehet pontosan tudni. Az antiirredentista és a történelmi Magyarország jogigénye elleni támadást nyíltan és láthatólag a németek vezették Pozsonyban. Hogy közben a berlini mandarinok mit sugdostak Milotay, Mecsér, Oláh, Sztójay vagy Rajniss fülébe, azt nem tudtuk. Karmasin a Mach belügyminiszterrel együtt tartott népgyűléseken vagy a Grenzbote hasábjain nemegyszer figyelmeztetett arra, hogy holmi fehér lóról Szlovákiával kapcsolatban senki se álmodozzék. A németeket itt a nemzetiszocialista politikai alapvetés vezette, mely az első világháború elvesztésének egyik legfontosabb okát az osztrák–magyar szövetség tehertételében látta, és nemcsak szubjektíven idegenkedett a magyaroktól, hanem az országot is meghasonlottnak tartotta a nagy szerep betöltésére, mely szerep így végül is csak arra szorítkozott, hogy akár a voronyezsi hótorlaszok között, a kelet-európai nagy futásban is a magyar utóvéd fedezte a német visszavonulást, és Buda meg Fehérvár pusztulása szerezte meg a német összeomlás néhány hetes haladékát.

A fentebb már említett új német délkelet-európai „rendező elv” lényege az volt, hogy a német népcsoport állandó beavatkozásával és gondos ellenőrzésével megfélemlíti és kordában tartja a többségi nemzetet, melynek német formába öntött politikai alakzatot ad, a kisebbségeket pedig nem létezőknek tekinti. Ez az elgondolás teljesen mellőzte Közép-Kelet-Európa néprajzi adottságait, és minden Duna-medencei államban erre a kettősségre rendezkedett be vagy igyekezett berendezkedni. A romániai magyarokkal, a magyarországi románokkal együtt így mi is süllyesztőbe kerültünk. A „népcsoportok” elméleti elismerése ugyan színleg ismételten megtörtént, ez azonban gyakorlatilag a csehszlovák demokráciában kiépült kisebbségi jog fokozatos leépítésének volt tetszetős kulisszája. A szlovákiai ruszin kisebbségről hét év folyamán csak az ellenük rendezett büntető hadjáratokkal kapcsolatban hallottunk, a magyar kisebbség politikai, kulturális és szellemi élete ez idő alatt egyre fokozatosabban zsugorodott össze. A szlovákiai városkák utcáinak és tereinek nyugalmát szinte naponként felverte a Hitlerjugend sípjának és dobjainak fülrepesztő lármája és a német félfegyveres alakulatok csizmáinak dübörgése, a pozsonyi és vidéki magyar lakosság számára ezzel szemben végül az évente egy ízben megrendezett katolikus zarándoklást sem engedélyezték. Német és szlovák részről állandóan utaltak e két nép alkotó és rendező jelenlétére, míg a ruszin vagy a magyar kisebbség létezésének említése már szinte önmagában eretnekségnek számított.

A német–magyar viszony így Szlovákiában macska-egér barátság volt. Azokból az intézményekből és testületekből (Kárpát-egyesület, Természetbarátok, evangélikus egyházak, orvos- és természettudományi egyesületek), melyekben harmincnyolc előtt németek és magyarok békésen tevékenykedtek együtt, a szlovák fordulat után a szudétanémet befurakodók, avagy az elvadított hazai németség a magyarokat az egyesületi demokrácia legelemibb játékszabályainak mellőzésével, ha kellett, hamisítatlan nemzetiszocialista brutalitással távolította el vagy tolta háttérbe. Minden olyan intézmény, ahol német-magyar összetételű erőviszony volt jelen, magyar szempontból végleg elveszett, akkor is, ha azt magyar kezdeményezés hívta életre, magyar pénz és munka tartotta fenn. Ez az erőszakos és elvadult beavatkozás és a szudétanémetek nem titkolt magyargyűlölete, természetesen, megfelelő ellenhatást váltott ki a szlovákiai magyar társadalom szinte minden rétegében. Ezt az egységes magatartást támogatta a Szlovákiában 1938 őszén megindult disszimilációs folyamat, mely a hadállásokat világosan felismerhetővé tette. Ez a disszimilációs kiválás nem annyira a vérségi összetétel, hanem az egyéni jellem próbája volt. így előfordult nemegyszer, hogy magyar nevű német szakadárokkal csatáztak azok a szláv vagy német nevű magyarok, akik a hűség szépségét éppen ebben a közelharcban ismerték fel, s akiket történelmi emlék és szellemi kultúra a származásnál is erősebben kötözött a magyarsághoz a helytállás éveiben. A szubjektív németellenesség harmincnyolc után igen sok, nemzetiségi szempontból közönyös és apolitikus magyart késztetett nyílt színvallásra. Két szlovákiai német faluban, Stószon és Mecenzéfen a lakosság jó részében a nemzetiszocialista módszerek és a szudétanémet agresszivitás iránt érzett ellenszenv olyan fokú volt, hogy a népszámláláskor magyarnak vallotta magát, és a hatóságoktól magyar nyelvű iskolákat követelt. Nem véletlen, hogy ezekben a falvakban a baloldal mindig erős volt. Mecenzéf lett az a német hely, melyet Hitler nem tudott meghódítani, amint azt annak idején az amerikai lapok is megírták. Karmasin helytartó megkövezve volt kénytelen menekülni a lázadó faluból. A Szepesség hatéves krónikája számos hasonlóan tanulságos adattal szaporítaná a német–magyar együttélés viszontagságos történetét.

Ezek az élmények a szlovákiai magyarok között meglehetősen egységes politikai érzületet és fasisztaellenes vonalon egyre érezhetőbb cinkosságot alakítottak ki. Ha harmincnyolcban akadtak még lelkek, akik úgy hitték, hogy a közös jobboldali világnézet lehetőségei számukra nemzeti érvényesülést jelentenek, gyorsan kiábrándultak e hiedelemből. A magyar egységet, mely a német diktatúra és a fasiszta kisebbségpolitika elutasításának egyöntetűségében bizonyult teljesnek és tartósnak, ezentúl csupán öt-hat értelmiségi embernek az anyaországi jobboldaltól irányított tevékenysége bontotta meg a negyvennégyes márciusi német megszállás után. Ezek a megtévelyedett emberek márciustól kezdve nyílt támadásba mentek át, de önálló sajtót csak akkor tudtak kiharcolni, amikor Pozsonyban a német Sicherheitsdienst és a Gestapo volt élet-halál ura, tehát néhány héttel az összeomlás előtt. A velük szemben megnyilvánuló általános elutasítás és ellenállás következtében ezt a kérészéletű napilapot csak közvetlen német segítséggel, a fegyveres SS kiadásában tudták csak megjelentetni a lazuló határokon átmenekülő magyar nyilasok támogatásával.

A németekkel szemben elfoglalt álláspont egyöntetűségének gyakorlati próbája az volt, amikor a szlovákiai magyarok e tömeges futás tényével idegenkedve álltak szembe. A menekülők a vendégbarátság melegségével egy időben dörmögő kritikát és rosszalló megjegyzéseket kaptak a menekülés értelmetlenségére vonatkozóan. Igen sok menekültet tanácsoltak vissza a hadművelettől még nem érintett területek felé, a szlovákiaiak pedig – hacsak nem kötelezte őket erre katonai parancs – a menekülést egyöntetűen utasították vissza. E kisebbségnek volt oka rá, hogy az ellenfélnek szurkoljon. Kivárni, maradni, ez volt az általános jelszó, különösen a budapesti törzslakosság impozáns helytállása óta.

A szlovákiai magyar kisebbség patrióta magatartásának döntő és súlyos próbája volt a besztercebányai felkelés. Lehetetlen elképzelni, hogy ha a szlovákiai magyarok ténylegesen sértették és nem támogatták volna a lakosságnak 1944-ben élesen németellenes érzületét, nem állt volna bosszút ezért a felkelő nép, mely abban az időben fegyverrel kezében számolt le a fasizmus tényleges híveivel. Ennek a felkelésnek talán vagy két magyar halálos áldozata volt – tragikus félreértés következtében. A rendszer magyargyűlöletet hirdetett hat éven keresztül, és a felkelők a nácikon és a rendszer kiszolgálóin álltak bosszút. Igaz, hogy a felkelés ekkor mellérendelt magyar kezdeményezésre számított, és aggódva tekintett a határ felé, mely az októberi bukásig néma maradt. így hát Besztercebányán csak október után merült fel a magyarkérdés. A közös harc hevében a nemzetek összeforrni látszottak a német megszállók ellen. Ám ha ez így van is, a fegyveres nép cselekedeteivel mégiscsak felvetette volna a magyarok jelenlétének ügyét. A kisebbség magatartásának, sajtója és közvéleménye viselkedésének tudható be, hogy ez nem így történt. Besztercebánya a fasiszta elnyomókat kereste, ezen a vonalon magyarokkal nem került szembe egészen az októberi fordulatig, illetve a nyílt magyar ellenállás csődjéig. Nehezen is találkozhatott volna, mert azok a magyarok, akik látóhatárán mozogtak, a rendszer elnyomottjai voltak, nem elnyomók és nem betolakodottak. A kisebbségi magyarság fegyverforgató fiatalsága arányában maga is ott volt a mozgósított hadseregben, melybe egy Pozsony környéki magyar falu egymagában több mint száz harcost küldött. Tiszti vagy közemberi minőségben osztotta az űzött sereg sorsát az átszökött vagy a fogságból átálló honvédalakulatokkal együtt a menekülésig, a halálig vagy a német gyűjtőtáborokig.

E részvétel jelentőségét nem szabad eltúlozni, hiszen itt arról volt szó, hogy egy kisebbség teljesíti állampolgársági kötelezettségét – elhallgatni azonban igazságtalanság. A magyar passzív emberfajta, és természete nem predesztinálja a spontán fegyveres felkelésre. A besztercebányai felkelés magyar részesei igazolják, mit teljesített volna a magyar haderő, ha szintén egységesen, szervezetten és zártan sorakozik fel a németek ellen. Az országban szétszórtan vergődő elkeseredett hangulatú magyar honvédek nyilván örömmel csatlakoznak a felkelőkhöz, ha a tisztikar csődje be nem következik, s ha a felkelők a hegyekben nem szigetelődnek el.

A helybeli magyar lakosság ellenzéki szolidaritása a felkelés leverése után példásan fejeződött ki. A szlovákiai magyar falvak csakolyan cinkosi segítséggel rejtették el és öltöztették át a felkelőket a büntető átfésülést végző németek elől, mint az ország parasztságának többi része. A magyar középosztály és munkásság ugyanakkor mély szorongást érzett a németek jelenléte és az ellenforradalmi cselekmények következtében, mely sokszor a magyar polgárság jogait veszélyeztette ama szlovák buzgóság miatt, mely a megbízhatatlanság okán újból a magyarokat vette elő, ahol tehette. Kiélezte a helyzetet, hogy a helybeli magyarok ezekben a hónapokban buktatták el az anyaországból sugalmazott nyilas szervezkedést.

A német áfium kollektív elutasítása és a felkelés idején tanúsított józan és korrekt magatartás után ez a harmadik jellempróba, amiről még beszélnünk kell. Es talán ez a legfontosabb, hiszen itt a magyar lelkek legvégzetesebb megkísértéséről volt szó. Sokan azért lettek nyilasok odahaza, mert elítélték a régi rendszert, avagy kizárólag e rendszerhez való ragaszkodás okán ítélték el a nyilasságot. A szlovákiai átlagmagyarnak volt sokszor nagyon is keserű bírálata a régi Magyarországról, de szíve mélyéből utálta a nyilasokat, kiknek szlovák és német elvbarátai miatt annyi megaláztatásban volt része. Nyilasok maguk vagy magyarok?- – kérdezték vásárló honvédektől nemegyszer a pozsonyi piacon, s ezt a kérdésfeltevést helyes ösztön sugalmazta. A német rendszert, szándékot, hanghordozást és a velünk szemben megnyilvánuló gyűlöletet a szlovákiai magyarok pontosan ismerték, ezért a német eszme magyar cselédeiről hallani sem akartak néhány hóbortos rajongó kivételével, akiben félelem vagy mazochista hajlam dolgozott. A nyilasok megjelenését a külföldi magyarok számára úgyis baljós jelek előzték meg, melyek már a katasztrófa sejtését hívták ki: a németek akadálytalan magyarországi bevonulását és az egykor mégis szabad magyar földön megkezdett jól ismert emberfogdosó tevékenységüket. A szlovák vasúti vonalakon néhány hét múlva megjelentek a deportáló vonatok ijesztő sűrűséggel, s azt már tudtuk, milyen előzményei vannak mindennek. Márciusban „elnémult az igaz ember”, azóta a szlovákiai kis sziget élete is amolyan halált sejtő várakozás és nézelődés lett, immár csupa aprómunka, a bujdosókon való segítség a bátrak és merészek részéről... A Magyar Hírlap címek nélkül, „magyarországi események” fejléccel közölte sűrű hasábokon a távirati irodák egyre megalázóbb jelentéseit. A fegyverszüneti proklamációt követő néhány nappal a lap önként leállt, mintegy jelzéséül annak, hogy ezt tekinti magyar végszónak. Pozsonyban, a két esztendeig német ellenőrzés alatt álló területen, háromhavi ostrom és próbálkozások után sem jött létre kisebbségi nyilas párt, és a szervezők dolguk végezetlenül futottak a felbomlott és vert sereggel nyugat felé. A nyilas szervezők egyről elfeledkeztek: olyan területen dolgoztak, ahol a németeket évek óta ismerik.

Ilyen előzmények után szálltak le az ostrom előtti órákban pincéikbe a szlovákiai magyarok, telve keserűséggel a múlt, és csendes bizakodással a jövő iránt.

Egy szlovákiai magyar menekült matracokkal és batyukkal megterhelt csónakjában kuporogva ötlött fel bennem először a gondolat, hónapok múlva, a szigetközi Duna-ág gyorsan futó partjainak virágait bámulva, melyekkel a régi haza intett istenhozzádot az éles szeptemberi fényben: nem fogják most ezek az emberek valami iszonyatos indulati revízió alá vetni cselekedeteiket? Útitársam javakorabeli férfi, egy azok közül, akik hét esztendő alatt sokat szenvedtek és bátran harcoltak. A Hlinka-gárda terroristái a nevetőgörcsig kínozták tíz órán keresztül, mint „fehér zsidó”-t verték, és fényképezték zsinagógában, egy hónapig feküdt huszadmagával egy négyszemélyes cellában, megvonták iparengedélyét, négyszer átkutatták lakását – véletlenül ő vezette a döntő menetben a harcot a nyilas ámokfutók ellen. Most kiutasítják azok, akiknek ügyéért harcolt. Mi lehet a lelkében az ilyen embernek? Milyen lehet az: 1938-ban és 1945-ben eltemetni egy világot, milyen érzés lehet, hogy valaki sok harc után attól kap halálos döfést, akivel egy táborban hitte magát? „Nagyon magyar volt”: most ezért kell elhagynia házát, kenyerét, hazáját, barátait... Elfelejtették, hogy demokrata volt, bátor harcos volt, és nem félt a sebektől, amelyeket a közös ellenség osztogatott.

Ennek az útnak – és a többinek – a múltra vonatkozó önbírálat mégsem lesz következménye.

Egy vesztett csatában becsületesen próbáltunk verekedni. Ez minden, és ezen nincs már átgondolnivaló. A harcosok talán túlélik ezt a csatát, melyben valamennyien súlyosan megsebesültünk. Az elesettek emlékét pedig őrzi annak a zászlónak becsülete, amellyel győzni indultak, és amely alatt meg kellett halniuk.