Kalligram / Archívum / 1992 / I. évf. 1992. július–augusztus / Onnan vagyok, honnan vagyok, szlovák eredetű vagyok...

Onnan vagyok, honnan vagyok, szlovák eredetű vagyok...

Kövesdi Károly fordítása

Valamennyien tanultuk ezt a dalocskát az iskolában.

Ám, ha csak kicsit is belegondol az ember, első hallásra világos, hogy a dalocska szövege ízig-vérig erőltetett. Erőltetett volt száz évvel ezelőtt éppúgy, mint ahogyan mesterkélt ma is. Azt hiszem, a nemzeti öntudat effajta népisége nálunk sosem létezett, s ma sem létezik. Mi gyetvaiak vagyunk és maguraiak, Felső-Garam mentiek és hegyhátiak. „Szlovák eredetűek?” Ezt csak valamilyen megrögzött nemzetébresztő entellektüel, valamelyik Štúr-növendék agyalhatta ki, egy olyan ideológia hatása alatt, amely idegen a gyetvaiaktól.

Mi nem nemzethez, mi tájegységhez tartozunk. Minket talán még az állambiztonság embere is úgy hív kihallgatásra, mint földi a földit, mint gömöri a gömörit, olyan hangot pendítve meg, ami a csehek vagy a lengyelek számára teljességgel idegen. Lech Walesa a gdanski egyezmény aláírásakor nyugodtan mondhatta Jablonskinak: „Meg kell egyeznünk, elvégre lengyelek vagyunk!”

Amikor utolsó munkahelyemre beléptem, munkatársaim szerettek volna beskatulyázni valahová. A legfontosabb kritérium az volt, honnan származom? Pechem van, Pozsonyban születtem. Pozsony e tekintetben még mindig nem jön számításba, valamiféle tégelynek tekintik, amelybe tartozni csak valami szükség vagy véletlen folytán lehet. Ezért a legtöbb pozsonyi is valamelyik tájegységhez sorolja magát, még akkor is, ha történetesen Pozsonyban született. Apám ágán bobroveci vagyok, anyám révén privigyei. Előbbi is, utóbbi is érdeklődni kezdett irántam, végül is a bobroveciek sajátítottak ki maguknak. Olyan maffia ez (és természetesen nem csak a bobroveciek), amellyel minden pozsonyi munkahelyen, minden szlovák minisztériumban találkozhatunk, még a párt központi bizottságában is. így tehát, apai ágon liptói besorolást nyertem, pontosabban bobrovecit. Sok ilyen „bobroveci” van körülöttünk, hozzám hasonlóan. Felfedezzük egymást, egymásra találunk, összejövünk, barátkozunk. Mi több, még a kivándorolt szlovák is elsősorban „földi”, s csak azután szlovák. Érdemes lenne egyszer ilyen szempontból is megnézni az amerikai szlovákokat!

A dolgot többnyire hajlamosak vagyunk elintézni egy kézlegyintéssel: ugyan, nosztalgiázás, számadói múltunkra való emlékezés. Valóban így van? Ma már tényleg inkább szlovákok vagyunk, mint Felső-Garam mentiek, liptóiak? Egy ausztrál néprajzos számára talán igen, a magunk számára aligha. Nem csupán azért, mert az a bizonyos Felső-Garam menti még mindig úgy tekint a „Mauackyból” származóra vagy egy keletire, mint valami egzotikus teremtményre. Egy liptói ugyan nem tűnik számára annyira egzotikus lénynek, de még mindig nem számít igazán földinek. Találkozhat vele ugyan hivatalosan, formálisan, felületesen, de semmiképpen sem földiként. Mert ez a fogalom összehasonlíthatatlanul többet jelent.

Ez a tájegységező vonás teljes mértékben jelen van még a nyelvünkben is. Az irodalmi szlovák nyelv, csaknem másfél évszázad után is, a többség számára idegen, valamiféle műnyelv, amelyet éppúgy meg kell tanulnia, mint az eszperantót. Miért is titkolnánk: a többség egész életében sem tanulja meg, a tanítók hősies küzdelme, az irodalmi nyelven szónokló politikusok erőfeszítései, az újságok, a rádió, a televízió, a mozi és a színház dacára sem. Nemcsak arról van szó, hogy nem tanulja meg –nem is akarja, s talán nem is tudja megtanulni. Jómagam is szeretném, erőlködöm is, s ötvenévesen is arra döbbenek, hogy még mindig nem voltam képes behatolni a titkaiba, még mindig nem birtokolom tökéletesen. S nem filológiai értelemben, de a legegyszerűbb, a mindennapi értelemben sem. Hogyan is van ez? Dukelský vagy dukliansky? Miért téma, de tematikus? Entellektüelnek számítok, ám az irodalmi szlovák nyelv számomra csak kifejezési eszköz. Nincs szándékomban a végtelenségig tanulni, csupán birtokolni szeretném, mint egy jó, kényelmes, megfelelő szerszámot. Mégsem akar sikerülni. Most már, igaz, nem is figyelek oda annyira, de amíg módomban állt publikálni, mindig megleptek és lenyűgöztek a nyelvi lektorok: a szövegeimen végzett javításokkal valahányszor a tudtomra adták, hogy irodalmilag analfabéta vagyok. Mindig találtak írásaimban valami durvaságot, nem is szólva az apróbb félrelépések tömkelegéről, amelyek az ő steril, sztereotip kifejezésmódjukat sértették.

Mit szóljon akkor az egyszerű hazánkfia? Az irodalmi szlovákot legfeljebb valamiféle egzotikus dolognak tarthatja (hacsak nem Felső-Garam menti), ami nem is való normális ember szájába. Amikor a Vízműveknél dolgoztam Bernolákovóban (a bennszülöttek számára továbbra is Cseklész a neve), irodalmi szlovákságommal valamiféle idiótának tűntem munkatársaim szemében. Ilyen nyelvvel legföljebb ha a televízióban találkoztak. S mivel valamiképpen szót kellett értenünk, kénytelenek voltunk kompromisszumot kötni: én jócskán engedtem az irodalmi nyelvből, ők pedig a saját „természetes” nyelvükre fordították le a mondókámat. Nehogy azt higgyük azonban, hogy csak az egyszerű emberekről, a munkásokról van szó. Ismerek egy csomó értelmiségit, aki használja ugyan az irodalmi szlovákot, de csak az írásbeli megnyilatkozásban. Ha beszél, továbbra is a maga „természetes” nyelvét használja, amely oly távol esik az irodalmi nyelvtől, mint Makó Jeruzsálemtől. Szó sincs stilizálásról, divatról; számukra ez a lehető legnormálisabb, legtermészetesebb dolog a világon.

Nyelvét tekintve a szlovák értelmiség döntő többsége tudathasadásos. Míg nem voltak gyermekeim, ezt a jelenséget egyszerűen kora gyermekkorban elkövetett nevelési hibának tartottam, most azonban a lányaim példáján tapasztalom, hogy sokkal összetettebb a dolog. Apró koruk óta az irodalmi szlovák nyelvet sulykoljuk beléjük, következetesen kijavítunk minden hibát a beszédünkben, minden irodalmiatlan kifejezést irodalmi szóval helyettesítünk. Konokul ismételgetjük őket százszor, ezerszer, mindhiába. Mióta lányaink iskolába, közösségbe járnak, minden erőfeszítésünk hiábavaló. A lányok állandóan a keményebb „ne” tagadószót használják a lágyabb „nie” helyett, keményen ejtik az l-t, a lágyabb, szebb hangzású ly helyett, s „néni”, mondják a „nie je” helyett. A szülők és az iskola egyesült frontja egyszerűen tehetetlennek bizonyult a környezet és a helyi szokások erejével szemben. Szerencsére, a nagyobbik esetében már tapasztalom, hogy kezd intellektuálisan megbirkózni a feladattal: már különbséget tesz a „normális” és a „természetes” között, s aközött, mi a „helyes” és mi a „kívánatos”. Mihelyt a lányok ezeket a különbségeket teljes egészében megértik, képesek lesznek áttérni a mesterséges irodalmi nyelvre, a szüleikhez hasonlóan, de legalábbis kétnyelvűekké válnak, akár értelmiségünk zöme. „Hazára” megtartják a „természetes” szlovák nyelvet, „kifelé” pedig az irodalmi nyelv eszperantóján fejezik ki magukat.

Földijeimmel egész jól megértem magam a „hazai” nyelven, a többi szlovákkal ugyanez természetes kellene hogy legyen az irodalmi nyelv segítségével. Hála a modern kommunikációs eszközöknek, az esetek többségében ez sikerül is – már amennyiben a többiek hajlandók az irodalmi (számukra idegen) nyelvet figyelembe venni. Ha nem hajlandók, védtelen vagyok. Ha például egy keleti rákezd a „Ta to tato to ty tu?” mondókájára, azt sem értem, mit mond. A szepességit harminc százalékban, a hegyhátit úgy hatvan százalékban igen.

Mióta is tanuljuk mi, szlovákok itt a „szlovák szót”? Ötödik, hatodik generáció óta? Mindazonáltal klasszikus költőnk, Hviezdoslav versét szótárral a kezünkben vagyunk kénytelenek olvasni, ugyanúgy, akár a csehek. Mert, ha csak nem vagyunk szakmánkat tekintve is, tehát profi módon szlovákok, még mindig elég nyomorúságos az állapotunk.

Azt hiszem, a nemzet többsége még mindig árulásnak tartja, hogy éppen a közép-szlovákiai nyelvjárást választották ki számára irodalmi nyelvnek, talán azért, mert még mindig túl erős a tájjelleg, nyelvjárás, nyelv szempontjából. Hasonlítsuk össze magunkat például a lengyelekkel vagy a csehekkel. Nekik soha nem kellett azon vitatkozniuk, melyik nyelvjárást válaszszák ki irodalmi nyelvnek.

Ha tehát mint nemzetet, a közös nyelv határoz meg bennünket, arra a következtetésre vagyok kénytelen jutni, hogy bizonyos értelemben mi mű-nemzet vagyunk. Tudom, a fönt emlegetett „természetes” nyelv nem más, mint nyelvjárás, dialektus. De minek a dialektusa? Egy közös nyelvé, az irodalmi szlováké? Semmiképp, hiszen a hegyháti beszéd nem a közép-szlovákiai nyelvjárás dialektusa. Az eredeti, törzsi, ősszlovák nyelvé talán? Ám ha az eredeti, nyelvileg egységes törzs nyelvjárásilag így szétszakadozott, mi alkot belőle nyelvileg egységes nemzetet? Lehet, a nyelvtudósok megbirkóznak az összes történelmi hányattatásunkkal, a „krlešai” ószlávtól egészen a Štúrt követő változatig, ezt a titkot azonban sehogyan sem magyarázzák meg nekem. Milyen nemzet az, amelynek az állam hatalmi nyomására van szüksége ahhoz, hogy szakadatlanul, generációkon keresztül próbálja rávenni (s még ma is eredménytelenül) polgárait a közös nyelv használatára? Képzeljük el, hogy nem lenne ez a kényszerítő erő, hogy egyszeriben nem lennének a kötelező irodalmi nyelven oktató iskolák, hogy a szerkesztőségekben nem ügyelnének a nyelvi lektorok, hogy hivatalosan is a mi „természetes” nyelvünkön kezdenénk el kommunikálni. Mi maradna vajon (nyelvi téren) a mi egységes, szlovák nemzetünkből? Egyedül a Felső-Vág mentiek, s a többiek közül az a pár értelmiségi, aki már annyira magáévá tette az irodalmi nyelvet, hogy végleg kiszorult tudatalattijából a természetes tájnyelvük. Gyanítom, hogy hasonló veszély nem fenyegetne egyetlen szomszéd népet sem – legalábbis nem oly kirívóan, mint bennünket. Nálunk csak a hivatali hatalommal rendelkező irodalmi nyelv menti a helyzetet.

Másrészt viszont, bajosan találkoznánk a közös irodalmi nyelvvel szembeni oly mértékű tiszteletlenséggel bárhol is, mint éppen minálunk. Mivel hivatali hatalmánál fogva közös, maga is „hivatalos”, formális. Aki nálunk népi, nemzeti akar lenni, átvált a nyelvjárásra. S mivel a dialektust a földi beszéli (szlengjeink lényegében nincsenek), az illető tájegységi szlovákká válik. Hány szlovák politikus tetszelgett ilyen pózban az utóbbi harminc év során... Néhányan szerettek volna népiek lenni, mások le sem tudták vetkőzni a primitívségüket – s nem csupán nyelvi kifejezőkészségük tekintetében. Emlékezzünk csak Bacílek rettenetes szlovákságára. Melyik más nemzet elé bátorkodtak volna odaállítani egy minisztert (ha portefeuille nélkül is), aki ne lett volna tökéletesen birtokában nemzete irodalmi nyelvének? Csak nekünk lehetett olyan oktatásügyi és kulturális (!!) megbízottunk, aki sohasem tanult meg szlovákul!

Természetesen túloztam. Végül is a nyelv önmagában még nem képez nemzetet, hisz itt van még a közös történelem és a közös kulturális örökség. Ám ezen a téren sem tudok megszabadulni a szkepticizmus tövisétől: talán jobban állunk valamennyire is ezekkel a kategóriákkal, mint a nyelvvel? Nem tűnik úgy. Végső soron a tájnyelvnek a közös nyelv fölötti uralma már önmagában is a tájegységek történelmi fölényéről árulkodik a közös történelem fölött, a tájegységek kulturális fölényéről a közös kultúra fölött.

Ha már a kultúránál tartunk, a párhuzam evidens. Talán egy évvel ezelőtt Tomáš Štraus esztéta és művészettörténész barátom egy egész estén keresztül azt bizonygatta nekem, mennyire értelmetlen és történelmietlen dolog a „szlovák művészet” fogalmát rávetíteni a történelmünkre. Hisz legalábbis a század húszas éveiig nem beszélhetünk szlovák művészetről: sem népiről, sem hivatásosról. Ezt megelőzően csak tájjellegű, népi kultúráról lehet szó. A népművészet a tájegységek határait sohasem lépte túl. A modort kerámia egyszer s mindenkorra megmaradt modorinak, a zempléni körtánc zempléni maradt azt követően is, hogy a Lúčnica magáévá tette és bemutatta a világnak. A művészet terén csupán a szlovák írásbeliség megteremtésére tett kísérletről beszélhetünk a múlt század második felétől, amely egybefonódott az irodalmi nyelv megteremtésével. A többi területen azonban semmi hasonlót nem találunk: nekünk nincs Štursunk, nincs Smetanánk, Alešünk. Szlovák művészetről mint a közös nemzeti kultúra területéről, valamennyi szférában csupán az első köztársaság megalakulásától beszélhetünk. Az első szlovák festőnek csak Martin Benkát tekinthetjük, előtte csak olyan festők voltak, akik ugyan itt születtek, esetenként itt alkottak és éltek, de semmilyen téren nem nyilvánultak meg nemzeti művészként (a szó eredeti és nem átvitt értelmében). Ugyanez érvényes, nyilván más-más értelemben a szlovák zenére, szobrászatra stb. S ha ebből a szempontból vizsgáljuk nemzetünk kultúrájának (mint egyetlen kulturális közösségnek) más területeit, sok esetben még kirívóbb példákkal találkozunk. Szlovák tudomány például a század húszas évei előtt nem volt (mivel helyi, tájegységnyi viszonyok közt nem is létezhetett). Azt megelőzően csupán egyes tudósokkal találkozunk, akik véletlenül szlovák származásúak voltak.

Végső soron, ez az egész szorosan összefügg a mi nemzeti történelmünkkel. Elég fellapoznunk Szlovákia vagy a szlovákság bármelyik történelmi kézikönyvét, hogy a „mi közös történelmünk” kifejezés kapcsán erős kételyeink támadjanak.

Mikor, milyen eseménnyel és hogyan vette kezdetét a mi folyamatos, közös nemzeti történelmünk, amely valamennyiünk számára közös és folyamatos, akik ma a szlovák nemzethez tartozunk, Pozsonytól a Csap melletti Csernőig? Mert közösnek kell lennie valamennyiünk számára, ha a nemzetnek mint egésznek integráló eleme. Folyamatosnak kell lennie, mivel az egyszer már kialakult nemzet mint egész, csak az egymáshoz kötődő, történelmi jelentőséggel bíró, össznemzeti események folyamatában maradhat fenn. A történelmi folyamat leírása Szlovákia területén, a Nagy-morva Birodalom óta napjainkig, tehát önmagában még nem kell, hogy immanens szlovák nemzeti történelmet jelentsen, mivel ennek hol az egyik, hol a másik feltételét nem teljesíti. Persze, a történész és az ideológus különféle hamis konstrukciókkal segíthet magán, amelyekkel ex post összeköti és meghosszabbítja az ilyen össznemzeti történelmet, úgy, hogy a helyi vonatkozású eseményeknek sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonít, vagy pedig történelmi kontinuitást talál ki ott, ahol annak nyomát sem leljük. Ha ilyen „mankókat” nem használ, a szlovák történész a maga történelmét csupán egyes székhelyek és megyék szintjén írhatja, amelyek között gyakran nem léteztek kölcsönös kötődések, hiányzott a közös fejlődés. A politikai történész e tekintetben hasonló gondokkal küzd, mint a már említett szlovák művészettörténész, vagy egyáltalán a szlovák kultúra történésze. A mi ezeréves magyar besorolásunk ugyan egyfajta közös, egységes történelmi keretet feltételez, ám ez a keret teljes mértékben külső, szervezetlen keret. Az a tény, hogy a mi tájegységi, megyei történelmünk ezer éven keresztül a Felvidéken zajlott, még nem csinál belőle össznemzeti történelmet, főképp, ha ez a keret egész idő alatt labilis és mozgékony volt – vegyük például csupán a szepességi városok tanulságos példáját.

Mivel nemzetileg erős cseh befolyás alatt formálódtunk és öntudatosodtunk, számunkra nagyon hiányzott a régi cseh legendák mítoszteremtő pátoszának szlovák megfelelője. Romantikusaink ugyan megpróbálták pótolni ezt a hiányt, ám nem értek sikert: kísérletük visszhangtalan maradt az egész nemzetben.

Nem kétséges, hogy Kollárral és a Štúr-iskolával kezdődően itt valaki a nemzetnek mint egésznek nevében kezd beszélni, valaki explicit az egész nemzethez fordul, vagy legalábbis ahhoz, amit akkor a nemzet lényeges részének tartottak. Kérdéses viszont, hogy az egész nemzethez (vagy annak lényeges részéhez) szóltak-e, hogy elveik, nemzeti és politikai céljaik össznemzeti töltetet hordoztak-e. Hisz még a mi híres békebeli éveink is messze járnak ettől a törekvéstől. A szlovák ügyért zajló szlovák felkelés Myjavában háromszáz önkéntessel indul, s ebből ötven volt szlovák (mint az Bokešnél olvasható); nos, ez az arány önmagában is elképesztő! Ez a szikra még nem gyújtotta fel az egész nemzetet. Ahhoz, hogy lavina kerekedjék belőle, s magával ragadja az egész nemzetet, ez siralmasan kevés volt. Néhány tűzfészek a szlovák területeken, egy kis taktikázás, s lényegében egy sikertelen egyezkedés Béccsel – ez minden, ami történt, s ami eredményként elkönyvelhető. Félreértés ne essék: eszem ágában sincs lejáratni, megalázni sem Štúrt, sem Hurbant. Ők azt cselekedték, amit cselekedni tudtak, s amit lehetett. Csak éppen nem tudom elhinni, hogy ez lett volna az a nagy egységesítő elem, amely megalkotta a modern szlovák nemzetet, ama történelmi pillanat, amelytől fogva a liptói, a gyetvai és a myjavai egyszeriben szlovákként kezdett gondolkodni. Hisz még az a dicső, szlovák Vidék kialakítását kérő levél, amely a múlt század hetvenes éveiben érte meg sok változat és fogalmazás után végső formáját, gyakorlatilag még az sem számolt egész Szlovákiával és minden szlovákkal. S mégis, ugyanez fordítva is érvényes. A szlovák gondolatot, a nemzeti integrációra való törekvést még a múlt század végén is talán Gömörben, de semmiképpen nem a Szepességen, inkább Liptón, de nem Zemplénben, Túrócon és nem Sárosban találjuk meg.

Ismét csak a cseh nemzetébresztő mozgalommal való összehasonlítás tolakszik a tollamra, amely Palackýtól kezdve Němcován, Havlíčeken keresztül, tágabb értelemben és összefüggő fonalként jut el egészen Masarykig. Hisz ez a mozgalom kezdettől fogva termékeny talajra talált az egész cseh nemzetben, s a csehek már mint kiforrott nemzet nyertek megerősítést és tudatot benne. Ez a mozgalom, és ennek eredményei úgy maradtak meg a cseh tudatban, mint tartós, kitörölhetetlen érték. Elmondhatjuk mi ugyanezt magunkról a múlt századbeli štúri és Štúr utáni mozgalom tekintetében? Nem is a mozgalom tulajdonképpeni értékéről van szó elsősorban, hanem a szlovák nemzeti tudatban való rögzüléséről, egységesítő szerepéről. A tudat kialakulásáról és megtartásáról. Nem, ennek a mozgalomnak még nem volt tömegbázisa a nemzetben – már csak azért sem, mert ez a nemzet még nem is létezett. Nem tudta a szlovákok valós nemzeti érdekeit megformálni, s ezért nem is védhette azokat. Mi maradt meg ebből a mozgalomból a mai nemzet történelmi tudatában? Az irodalmi szlovák nyelv és annak kötelező tanítása az iskolában. Ez ugyan önmagában sem kevés, ám egységesítő elemnek elenyésző.

Talán túl kicsik voltunk ahhoz, hogy önálló államunk legyen? Az osztrákok sem voltak sokkal nagyobbak, a litvánok vagy az észtek talán még kisebbek voltak. Talán nyelvi és kulturális függőségünk a csehektől? Hiszen ők sokkal erősebben függtek a németektől. A nemzet akarta volna így? De hisz a nemzetet itt senki semmiről nem kérdezte: legfeljebb mindenki vele akarta igazoltatni döntéseit. Hisz a közép-európai területek újraelosztása körüli kalkulációk valahol egészen másutt zajlottak és egészen más törekvések mozgatták.

A nemzetet az élő, eleven nemzeti történelem formálja meg. Élő, ami annyit jelent, hogy nem csupán a valós történelmi események, hanem az a történelem, amely beleivódott a nemzet tudatába. Az avarok történelme területeinken számunkra halott történelem. Mi az, ami a történelmi, nemzeti tudatunkban valamennyiünk számára valóban élő, eleven valóság? Mi az, ami oly módon élő és eleven, hogy nem csupán a kötelező állami ünnepeken keresztül jut el a nemzethez, hanem amit a nemzet, úgymond, az anyatejjel szív magába, amelyről a nemzet minden tagjának a nagyapja, az apja úgy mesél, mint saját, szívügyének tartott dologról? Lehet, hogy ez ma már – a tömegtájékoztató eszközök, a totális propaganda korában – ódivatú gondolkodásnak tűnik, ám én hiszek benne. Biztos, hogy ezek is óriási szerepet játszanak, de ami az újságokból és a szónoki emelvényről nem szűrődik át az ember „lelkébe”, kevés reménye van arra, hogy igazsággá és értékké váljék, még ha tökéletesen felépített és ezerszer hangoztatott hazugság legyen is.

Mi lenne tehát az, ami történelmünkből össznemzeti módon él bennünk? Nagyon fiatal nemzet vagyunk, s éppen ezért a nemzeti emlékezetünk is nagyon rövid. A régebbi múltból csupán néhány felvillanás: Pribina és Svätopluk, törökök és tatárok, Jánošík. Semmilyen Régi Szlovák Mondák, kezdve a szlovák ősapa megérkezésétől a Kriváňra. Össznemzeti vonatkozásban a szlovák tudatalattiban a történelmi folyamatosság csak valamikor 1918-ban kezdődik. S éppen itt – az első köztársaság megalakulásának kontextusában – olyan konstellációban indul, hogy a történelmi, nemzeti tudatalattinkat már a kezdetektől valamiféle nemzeti trauma határozza meg.

A nemzeti öntudatra ébredés integráló eleme a „békebeli” időktől látszólag világos és egyértelmű: elszakadni a magyaroktól. Ez azonban a nemzeti önmeghatározásnak csupán negatív módon meghatározható célja volt. Pozitív értelemben ennek a célnak a nemzeti állam megteremtése kellett volna, hogy megfeleljen – abban az értelemben, ahogyan erre a környező nemzetek törekedtek, úgy, ahogyan akkoriban körülöttünk a nemzeti államok alakultak. A szlovákok azonban mindössze valamiféle pótlékot kaptak helyette: az első köztársaságot. Nincs szándékomban megítélni, hogy léteztek-e számunkra akkoriban más reális lehetőségek is, nem akarom értékelni, vajon megfelelő volt-e ez a pótlás. Egy azonban bizonyos: nem a nemzeti választás eredménye volt, nem (valódi vagy fiktív) népakarat terméke a területünkön. A szlovákokat csupán besorolták az első köztársaságba. Igaz, egy maroknyi értelmiségi beleegyezését követően lettek ide osztva, az ő érett mérlegelésüket követően, a szlovák értelmiség Prágához és egyáltalán a cseh kultúrához való történelmi kötődésének eredményeképpen, ez azonban a nemzet szempontjából mit sem változtat a tényálláson.

Mindebből persze, nem következik, hogy nemzetünk nem vette volna jó néven a köztársasághoz való csatolás tényét. Ellenkezőleg: az is igazolja, hogy a köztársaság első nemzeti hőse Štefánik lett – aki ezért az osztályrészért a legtöbbet vállalt. S az is maradt, valahány intenzív törekvés ellenére is, mely arra irányult, hogy személyét kiradírozzák a szlovák történelmi tudatból. Mi mindent követtek és követnek el a „Štefánik-legenda” ellen! A szlovákok azonban továbbra is Baradlára hordják a gyermekeiket, hogy megmutassák nekik a helyet, ahol emlékművet állítottak Štefániknak. Štefánik túlélte az ötvenes éveket is, s a rafinált és alantas kísérletek ellenére, hogy ezen a helyen Štúr-emlékművet állítsanak fel, emléke eleven maradt. S éppen ez az, amiről azt mondtam: a nemzet tudatalattijában rögzült történelem.

Valahol itt rejlik azonban az első nemzeti trauma is, amelynek szimbóluma éppen Štefánik legendája. Ez a legenda a szlovák nemzet tudatalattijának integráló elemévé vált. A nemzet tudatalattijának, amely éppen az új államalakulat határain belül kezdett formálódni és tudatosulni; egy államban, amely a nemzeti államot helyettesítette. Csakhogy ez a „kárpótlás” fokozatosan és egyre inkább korlátozza, szorítja, s nemzetiségileg el is nyomja a nemzetet. Štefánik legendája viszont egyidejűleg vált a csehszlovák államiság integráló elemévé is, amelyben Štefánikot úgy kezelik, mint Masaryk (test)vérét. Esetenként és részben az egyik kizárja a másikat, egyik elnyomja a másikat. Štefánikot a nemzeten belül mind a csehszlovákisták, mind a nacionalisták igyekeznek kisajátítani, miközben mindkét fél ugyanazt fújja: ha Štefánik életben maradt volna...

A másik nemzeti trauma, amely történelmünk további gubancából ered, sokkal mélyebb, sokkal mélyrehatóbb: a Szlovák Állam és a szlovák nemzeti felkelés közötti ellentétből adódik. A Szlovák Állam a független nemzeti állam eszméjét valósította meg, amelynek a nemzeti formálódás, a nemzeti öntudatra való ébredés, a szuverenitás betetőzését kellett volna jelentenie. Kedvezőbb történelmi körülmények esetén, amilyeneket a környező európai nemzetek megéltek, ennek így kellett volna lennie. Mert mi sem lenne logikusabb, mint az a tény, hogy egy európai nemzet a huszadik században beérik, s megteremti a maga nemzeti államát.

Amennyiben a szlovákok függetlensége más konstellációban, más történelmi körülmények közepette valósulhatott volna meg, mára már rég elmúltak volna (közel fél évszázad után) azok a keserűségek és fájdalmak, amelyek a csehektől történő állami szétválást követték. Ma már minden bizonnyal kitűnő partneri viszony lenne köztük, két, egymástól kölcsönösen független nemzet és állam kitűnő kapcsolata, amelyek nem igyekeznek egymást rászedni, nem próbálják meg kihasználni a közös állam (szövetség előtti és utáni) gyengéit, hol az egyik, hol a másik javára.

Sajnos, a nemzeti állam a szlovákoknak ki lett osztva, ráadásul a legalkalmatlanabb történelmi időpontban, a legalkalmatlanabb módon, a leggyűlöltebb és legutáltabb európai rendszer kegyeiből. A hitleri Németország kegyeiből született, annak gyámsága alatt létezett, és annak vazallusa volt. Annak a Csehszlovák Köztársaságnak a romjain jött létre, amelyet nem belső bomlás darabolt föl, hanem külső, idegen hatalom beavatkozása által. Ez az állam nem nyújthatott a szlovákoknak történelmi elégtételt, nem lehettek büszkék rá, keretein belül nem védhették és nem fejleszthették nemzeti függetlenségüket. Ellenkezőleg: egyértelműen ellene fordultak a szlovák nemzeti felkelésben, miáltal, – paradox módon, de teljesen logikusan – nemzeti szuverenitásuk ellen fordultak. Kiálltak a Csehszlovák Köztársaság megújításáért. Ezzel a felújítással ugyan sokat nyertek, de ugyanakkor (éppen a nemzeti szuverenitás tekintetében) sokat is veszítettek. Elvesztettek valami lényeges dolgot: feláldozták magukat a csehszlovák államiság javára.

Elhangozhat az ellenérv, hogy a valóságos áldozat sokkal nagyobb volt, mint amit a csehek és a szlovákok közös államának felújításától vártak a felkelők, s az ő nevükben fellépő forradalmi Szlovák Nemzeti Tanács: hogy itt a mi nemzeti kérdésünk kezelése során a felkelés örökségének mély deformációja történt. Ez mind igaz, az alapvető kiindulópont azonban egyértelmű: a szlovák nemzeti felkelés nem csupán a Tiso-rendszer és annak a Német Birodalomhoz fűződő vazallusi viszonya elleni felkelés volt, hanem maga a szlovák államiság elleni felkelés is. Mert hiszen nem egy másik nemzeti formációval akarta felváltani a Tiso-rendszert, nem a Szlovák Állam külpolitikai irányvonalát akarta megváltoztatni, hanem annak teljes felszámolására, szétverésére törekedett. Az azt megelőző (és csak valamicskét megjavított) status quo felújítása érdekében igyekezett felszámolni azt.

Való igaz, az önálló nemzeti állam önmagában sehol sem oldotta meg a gazdasági, szociális és osztályellentéteket, lényegesen hozzájárult azonban a nemzeti probléma megoldásához, a lakosság immanens nemzeti vágyainak kielégítéséhez. A már fentebb említett összes körülmény ismeretében a Szlovák Államnak nem volt ilyen esélye, s ha volt is, elszalasztottuk, vagy fennállásának rövidsége miatt nem tudtuk megvalósítani. Ez azonban nem magának a nemzeti államnak az elvéből adódó hiba, hanem a pillanatnyi események összejátszásának hibája. Ahogyan különbséget teszünk a csehszlovák államiság vezérelve és a keretein belül uralkodó egyik-másik pillanatnyi rendszer között, ugyanúgy különbséget kell tennünk a szlovák államiság vezérelve és az azt képviselő pillanatnyi Tiso-rezsim között. Az államszövetség létrejötte ebben az értelemben rehabilitálta a szlovák államiság eszméjét (a magasabb, csehszlovák államiság keretében), de semmiképpen nem magát a Tiso-rendszert. Rehabilitálta és visszahelyezte jogaiba a nemzeti államnak mint a teljes értékű nemzet attribútumának az eszméjét – tehát éppen azt az eszmét, amely a történelem során, negyed évszázada, éppen abban a profanizált Szlovák Államban valósult meg.

Igenis, tudatosítanunk kell, hogy az 1969-es szövetség éppen azt rehabilitálta és helyezte vissza jogaiba, amit a szlovák nemzeti felkelés 1944-ben elvetett. A nemzeti önrendelkezés síkján megközelítőleg arra a szintre kerültünk általa, amelyet a Szlovák Államban egyszer már elértünk, beleértve a hasonló korlátozásokat és vazallusi függőséget, amely akkor is létezett.

Persze, nem lehet ezt az összehasonlítást levonatkoztatni, s dobálózni vele. Semmiképpen sem lehet mentegetni vele a Szlovák Állam fasizálódó rendszerét, de itt nem is erről van szó. A nemzeti államban megvalósuló nemzeti önrendelkezés mit sem ér a nemzet számára, ha nem egy demokratikus rendszer kedvező légkörében bontakozik ki. Ennek azonban a fordítottja is igaz. Az első köztársaság burzsoá-demokratikus rendszere a szlovákok számára éppen azért veszített sokat előnyeiből, mert elnyomta őket, és nem engedte nemzeti önmegvalósításuk érvényesülését a kellő mértékben. Az első köztársaság ugyan teljes egészében nemzeti állama volt a cseheknek, de sokkal kevésbé volt nemzeti állama a szlovákoknak (a többi nemzeti kisebbségnek pedig vitathatatlanul elnyomó nemzeti állama volt teljes mértékben). Az egyik oldalon tehát keretet nyújtott a szlovákoknak az első jelentős össznemzeti egybeolvadásra és öntudatosodásra, másrészt viszont az össznemzeti egybefonódás és öntudatosodás elé akadályokat gördített. Éppen ezeket az akadályokat támadta a Szlovák Állam, s döntötte le a szlovák államiság megvalósításával. S habár az első köztársasággal szemben sok tekintetben jelentős visszalépést, a nemzeti önrendelkezés tekintetében haladást jelentett. A felszabadulás a csehek számára nemzeti önrendelkezésük visszaállítását jelenti, míg a szlovákok elvesztik általa, s veszteségük annál nagyobb, hogy a gyakorlatban még a Kassai Kormányprogram által megígért minimumot sem kapják meg. A Tiso-rendszer és a megannyi rossz tapasztalat ellenére azonban a szlovák államiság eszméje már elevenen él, belépett a nemzet történelmi tudatalattijába. Éppen ebben az értelemben jelent visszatérést hozzá a szlovákok számára a föderáció, bár ez a visszatérés a csehszlovák államiság fölérendelt eszméjéhez való kompromisszumos visszatérés.

A szlovák államiság eszméje és a Szlovák Állam rendszere tehát nem egy és ugyanaz, s az egyik nem helyettesíti a másikat. Mindkettő más-más, ellenkező értékjegyekkel lép be nemzeti történelmi tudatalattinkba. Egyetlen más európai nemzetnek sem jutott volna azonban eszébe, hogy a fasizmus járma alóli felszabadulás közben quislingi kormányáról lemondva megtagadja egyszer már megvalósított nemzeti függetlenségét, hogy feladja létező nemzeti államát. Még abban az esetben sem, ha éppen a nácik szüntették meg, mint például Ausztria esetében.

Igaz, ennek az eredménynek a szlovák nemzeti felkelés sem egyedüli, sem maghatározó szereplője nem volt. Ám amennyiben a szlovák nemzeti felkelés a szlovák kérdés megoldásának ilyen módjára jelentkezett, s amennyiben egy ilyen megoldásban vett részt, nem beszélhetünk róla mint nemzeti felkelésről. A szó szoros értelmében vett nemzeti felkelés a nemzeti forradalom olyan fajtája, amelyben a nemzetileg idegen elnyomók ellen folyik a harc (s hazai kiszolgálóik ellen), a nemzeti önrendelkezés eléréséért, megvalósításáért és fejlesztéséért, mindenekelőtt adekvát államalkotói formában, azaz nemzeti állam formájában. A sznf esetében azonban, éppen ellenkezőleg, a nemzeti kormány, a nemzeti függetlenség képviselete (amely saját hatalma védelmében, a saját nemzete ellen idegen hadsereget hívott be), s ebből adódóan lényegében a saját nemzeti állama elleni harcról van szó. Ennek a feladatnak az első része elkerülhetetlen volt, történelmi szempontból haladó, a nemzet részére felszabadító. Ezt a feladatot azonban a történelemben nem a nemzeti, hanem a demokratikus forradalom szokta betölteni. A sznf ebben az értelemben tehát nem nemzeti, hanem demokratikus genezisű forradalom. Ez a felkelés nem nemzeti felkelés volt, hanem a nemzet felkelése, amelyben nem a nemzet érdekeit és céljait képviselte, hanem a demokratikus érdekeket és célokat. Az immanens nemzeti érdekek és célok itt figyelmen kívül hagyattak, a nemzet lemond róluk, más, „nemzet feletti” érdekek és célok javára, amelyek lényege tulajdonképpen politikai hatalomátvétel: a meglévő hatalomnak, a hatalmi szerveinek és struktúrájának megdöntése és minőségileg új hatalom bevezetése, annak szerveivel és felépítésével. Ebben az értelemben ennek a Szlovákiában lezajló demokratikus forradalomnak (amely a szlovák nemzeti felkeléssel vette kezdetét) a betetőzését éppen ez a Szlovákiának a vörös hadsereg általi felszabadításával egybeeső hatalomátvétel jelentette. S ami Szlovákiában kizárólag mint demokratikus forradalom zajlik, Csehországban, tekintettel az eltérő feltételekre (megszállás, protektorátus) a nemzeti és demokratikus forradalom jellegével bír, s emellett elsősorban épp a nemzeti oldalán van a hangsúly: ebben az esetben sokkal inkább jogos cseh nemzeti felkelésről beszélni, amelyet közvetlenül tetőzött be a felszabadítás és az államfordulat.

Ez lenne hát röviden a lényege a szlovákok nemzeti tudatában tapasztalható traumának, amely a Szlovák Állam és a szlovák nemzeti felkelés ellentétéből ered. Egyszerűen és röviden szólva: a Szlovák Állam ugyan nemzeti volt, de nem volt demokratikus, a szlovák nemzeti felkelés ugyan demokratikus volt, de nem volt nemzeti. Nem csupán az antidemokratikus jelen és a fasizálódó jegyek ellen tört ki a Szlovák Államban, hanem annak nemzeti jellege ellen is. Ezért végső soron nem vezethetett a nemzeti függetlenség befejezéséhez, sokkal inkább annak elnyomásához a felújított Csehszlovák Köztársaságban.

Gyanítom, hogy ezek a neuralgikus pontok és a szlovák nemzeti tudatban ható következményeik nagyon lényeges szerepet játszottak ama bizonyos „szlovák jelenség” egész kifejlődésében és megnyilvánulásában a háború utáni, máig tartó történelmünkben. Alapvető pontjai a felvázolt kontextusban elég markánsan kirajzolódnak. A szlovákok (mint kellőképpen ki nem forrott nemzet) körüli problémák onnan erednek, hogy a mi nemzeti önállósodásunkra tett kísérletek a lehető legkedvezőtlenebb körülmények közt zajlottak, s hogy a mi nemzeti forradalmunk valójában máig sem nyert eredményes befejezést.

A betetőzésre tett erőfeszítés, amely a felszabadulás után az új köztársaságban zajlott, s amely követelte a Kassai Kormányprogram érvényesülését mint a szlovákság minimális létfeltételeinek megvalósulását, elutasítást nyert, el lett nyomva, és az ún. burzsoá nacionalisták perével hosszú időre elriasztva: ezt követően már aligha merte valaki is emlegetni a szlovák nemzeti követeléseket. Itt került pont a Szlovák Állam és a szlovák nemzeti felkelés után – az új csehszlovakizmus részéről.

Az eredményes betetőzés esélye csak ezerkilencszázhatvannyolcban vált számunkra lehetővé. Hogy miként használtuk ki ezt a lehetőséget, hogyan bontakoztattuk ki, milyen összeütközésekbe kerültünk általa és mit szalasztottunk el, az már más fejezet. Az alapvető tény, ami az adott összefüggésben érdekelhet bennünket, az, hogy a köztársaság szövetségi alapokra történt helyezése – minden pozitívuma ellenére, amit ez a szlovákság számára jelentett és jelent – új, mély traumát jelent a szlovák nemzeti tudatban. Hasonlóképpen nemzeti önrendelkezésünk megvalósulásának első esetéhez, ez a második létrejötte is csupán a nemzeti függetlenség feladásának árán valósulhatott meg, egy idegen hatalomnak a köztársaság szervezetébe való beavatkozásának árán. A szövetségi Szlovákiát egy megszálló hatalom ajándékozta nekünk, a szövetség létrehozása csupán sebtapasz a létező rendszer strukturális, demokratikus reformjára tett kísérlet nyers szétzúzására. Aminek a demokratikus reform szerves részévé kellett volna válnia, csak annak pótléka lett. A föderalizáció mint a komplex reformok helyett kapott kárpótlás, létének első percétől letöretett, hátrányos helyzetbe taszíttatott. A szövetségi Szlovákia helyzete nagyjából úgy fest ebben a helyzetben, mint elődje, a Szlovák Állam. Igen, a szlovákok, ellentétben a csehekkel, hatvannyolctól megkapták azt, amit szerettek volna. Amikor azonban a prágai tavasz bukását, a hadseregek bevonulását követően testet öltött az, amit akartak, s ami csupán egy magányos, elzárt, izolált torzónak bizonyult az eredeti, gazdag program ellenében – valójában nem volt minek örülni. Azt hittük, becsaptuk a cseheket: míg ők elveszítették a demokratikus folyamatot, mi győzedelmesen bevezetjük a szövetséget. Csakhogy magunkat is becsaptuk, mert a demokrácia nélküli szövetség olyan, mint a partra vetett hal, mint a növény az életet adó föld nélkül.

Kétségtelen, hogy mindazok után, amiken (főleg az elmúlt hatvan év során) keresztülmentünk, nemzetileg sokkal öntudatosabbak lettünk, mint voltunk annak előtte. Nemzetileg sokkal több dolog egyesít bennünket, mint akkoriban, ám a nemzeti összekovácsolódás integrációs folyamatát mindig lefékezte valami. És most már tulajdonképpen fel is tehetnénk a kérdést, nincs-e már túl késő mindezt megvalósítani? Hiszen az európai nemzetek formálódásának és kialakulásának folyamata befejeződött. Úgy tűnik, ma már más, minőségileg új folyamatokról van szó: olyan folyamatokról, amelyekben a magukba zárkózott nemzetek kilépnek a szűk nemzeti keretekből, és valamilyen új, tágabb integrációs kereteket keresnek. És ezért nem tudom, hogy mi, a nemzeti „adósságunkkal” bekapcsolódhatunk-e ebbe a folyamatba, vagy nem marad más számunkra, mint ezt az „adósságot” minél előbb kiegyenlíteni.

1981. 4. 4.