Rendezői deficit s a színészmesterség Mohácsa

Háy Gyula: Mohács

Politikailag nehéz időkben a történelmi dráma általában írónak és színháznak egyaránt hálás téma. Amikor az egyenes beszéd, a nyílt politikai véleménynyilvánítás tilos vagy veszélyes, viszonylag könnyű(nek látszó) dolog más történelmi kor leplébe burkolni az alkotó(k)nak a kor kérdéseivel kapcsolatos állásfoglalását. A befogadó (néző, olvasó) azonnal tudja, megérti a mondanivalót, mivel ez általában a hatalom, a fennálló társadalmi rend „kritikája”, könnyen ráhangolódik a kívánt hullámhosszra. A dolog tehát egyszerűnek látszik, a látszat azonban nagyon csal. A „közvetlen behelyettesítés”, az egyenlőségjelek kitétele lehet pillanatnyilag hatásos társadalmi tett, értő kezekben komoly esztétikai értékeket hordozó produkció is létrejöhet így, jó történelmi drámát írni mégis borzasztó nehéz. A színházi előadással ellentétben ugyanis az írott műnek ki kell állnia az idő próbáját is. Uralkodók jönnek-mennek, hatalmi rendszerek cserélődnek, s igazi műalkotásnak csupán az minősül, amelyik minden korban „aktuális” marad, melyben „minden kor megleli önmagát”. Az ilyen műveknek számos jelentésrétegük van, mélyebb igazságok hordozóiként nem azonosságokat, csupán analógiákat rejtenek, s ezek a kor igényei szerint bonthatók ki belőlük. A magyar irodalomban mindezt Háy Gyulánál talán senki sem tudta pontosabban. Igazolásul álljon itt néhány sora: „Vannak felszíni sőt nem is mindig felszíni analógiák régmúlt és jelen között és ezek kibontásával sok mindent érthetőbbé tehetünk az ábrázolásban. De az analógia sohasem azonosság. Hasonlóság helyett egyenlőségjelet tenni múlt és jelen közé: csökkenti, vagy megsemmisíti az igazság meggyőző erejét. (...) Egy-egy külsőleg hasonló vonás sokszor biztos reagálást vált ki a közösségből, de a műnek és hatásának esetleg éppen ebből a könnyűszerrel felidézett reagálásból több a kára mint a haszna.” Az elméleti fejtegetéseken kívül persze Háy igazolására (elsősorban!) itt vannak történelmi drámái, amelyek közül Beke Sándor immár a harmadikat vitte színre Komáromban. A revolúcióként ható 1969-es Isten, császár, paraszt és a színházat évtizedes „haldoklásából” feltámasztó 1990-es A ló (CALiguLÓ) után kísérletet tett a talán legtöbb „konkrétummal” összekapcsolt művel, a Moháccsal is. Ha a Mohács valahol színre kerül, mindenki azonnal 1956-ról kezd el beszélni, hiszen a szerző e művét a forradalomban való részvétele miatti bebörtönzése során 1956-60 között írta a márianosztrai börtönben. Hogy az 1956-os forradalom és Nagy Imréék sorsa adta az inspirációt, az ép ésszel aligha vonható kétségbe. Ha azonban a Mohács valóban „56-os mű” lenne, ha csupán az adott történelmi eseményről szólna egy másik nemzeti sorstragédia ürügyén, mára nem lenne több történelmi vonatkozású érdekességnél. 1956 – annak ellenére, hogy a történelemoktatás megpróbálta agyonhallgatni, s a mi nemzedékünk a történelemórán csupán annyit tudott meg róla, hogy a „szocializmus megdöntésére tett burzsoá ellenforradalmi kísérlet” volt – mára már történelem. Sokak számára megismerni vágyott, jelentősége folytán a mai politikai eseményekre is hatással levő, de mai életünket közvetlenül már mégsem befolyásoló, bennünket közvetlenül nem érintő történelem. Ezért a csak erről szóló bármely mű is csupán a történelmi olvasókönyv s nem a művészi alkotás szintjén szólhat hozzánk. A Mohács azonban sokkal több ennél. Lenyűgözően pontos dramaturgiai érzékkel, kiváló dialógustechnikával megírt aprólékos elemzés uralkodó és hatalom viszonyáról. Arról, mit tehet a tényleges hatalommal nem rendelkező, de a nemzet, a haza sorsát szívén viselő etikus (és nem politikus!) ember (II. Lajos) a saját hatalmukat, önös érdekeiket mindenek fölé helyező főurakkal szemben. Az elmondottakból máris nyilvánvaló a föntiekben emlegetett analógia: lehet-e a másak aktuálisabb kérdése, minthogy mivé lesz az ország a hatalomért marakodó, saját érdekeiket mindig a közös érdekek fölé helyező politikusok acsarkodásai s a „külföld” – szintén a saját pillanatnyi hasznára spekuláló, szívesen ígérgető, de tényleges segítséget nem nyújtó – „asszisztálása” közepette. Háy darabja – legalábbis az én számomra – itt és most erről szól(hatna). Nincs szó tehát történelmi tablóról, „idejétmúlt” gondolatokról, a Mohács mai színpadra kívánkozó érték. A cselekményt lassító esszészerű monológjai, s helyenként talán túlzóan is aprólékos elemzései miatt nem Háy legjobb drámája, de színpadért kiáltó mű. Értékeit mindkét eddigi magyarországi bemutatója – a Szirtes Tamás rendezte gyulai (majd Madách Színház-béli) kissé steril, alig értelmezett, mégis helytálló produkció, s Ruszt József szegedi, erőteljesen és pontosan aktualizált, szinte szertartásszínházzá stilizált, felkavaróan igaz rendezése – igazolta.

Sajnos a komáromi Jókai Színházban csupán spekulatívon, a néző gondolkodó, elemző megközelítésével igazolódnak a dráma értékei, azok nem magából az előadásból derülnek ki. Ez nem (vagy nem elsősorban) a rendező Beke Sándor hibája. Beke láthatóan ezúttal is pontosan végigelemezte a drámát, s talált is saját „olvasatot”, melynek középpontjában Lajos, az etikus ember áll. A király a mű elején lélekben még gyerek, álmodozó, szerelmes ifjú, aki a dráma folyamán érik felnőtté, döbben rá az uralkodói felelősségre. A saját hatalmuk érdekeinek mindent alávető főurak, az „uralkodó rokonok” (Miksa és Ferdinánd) és a mindent ígérő, de semmi tényleges segítséget nem nyújtó pápa között magára maradó ember eljut az egyetlen lehetséges cselekvésig – az önfeláldozásig. Ennek az értelmezésnek a színpadi megvalósításához mindenekelőtt szükség van egy olyan tehetségű fiatal színészre, aki képes ezt a nagy ívű fejlődést a színpadon eljátszani. A még főiskolás Boldoghy Olivér ebben a művészi kudarcnak minősíthető előadásban is igazolja: ezt a feltételt képes lenne teljesíteni. Nagyon szép színházi pillanatokat tud teremteni, pl. monológjaiban, vagy azokban a jelenetekben, amelyekben ehhez partnereitől is segítséget kap. Az előadás legsikerültebb momentuma pl. a Mária–Lajos jelenet, ahol az egyébként is nagyon jó teljesítményt nyújtó Kovács Ildikó méltó partnere tud lenni Boldoghynak. Kovács szelíd visszafogottsággal alakítja Mária királynőt, s ez a róla elmondható legnagyobb dicséret. A rendező ugyanis nem fordított sok gondot a királynőre, elmaradt Mária–Lajos szerelem alaposabb, részletesebb kibontása, s e kapcsolat hatásának elemzése Lajos uralkodói, politikai, emberi magatartására; de nem tisztázott a Mária– Zápolya viszony sem.

Az előadás legjobb színészi teljesítménye mégsem a főszereplők, hanem a Kanizsai Dorottyát alakító Lőrincz Margit nevéhez fűződik. Az alakítás értéke a határozott, pontos és következetes jellemrajzban és az ábrázolt jellem sokszínűségében rejlik. Egyaránt megismerhetjük belőle a figura nagyságát, „tartását” és emberi fogyatékosságait, hibáit is. Ugyancsak dicsérhetők: a vendég Koncz István és Skronka Tibor, elsősorban visszafogottságukért, önmérsékletükért. Volt néhány jó pillanata Boráros Imrének is, ő azonban már sokszor belement a többiek üvöltöző, rohangáló, handabandázó vagy patetikusan szavaló (de szintén ordító) „stílusába”. Szomorú, de úgy tűnik, a társulat számos színésze számára a rendezőnek „nagyon ki kell találnia valamit” (mint tette ezt Beke a CAliguLÓ-ban), hogy üres színpadi pózaiktól megszabaduljanak, vagy azok elviselhetőkké váljanak. Sajnos ezúttal ez Beke Sándornak nem sikerült, s így az egyes színészi alakítások már-már elviselhetetlen ürességétől, a pózolástól nemcsak a stiláris egység hull ízzé-porrá, de megbukik a rendezői értelmezés, a produkció egysége is. Lajos drámája ugyanis nem érthető meg a magyar főurak hozzá (s a haza, a kereszténység érdekeihez) való viszonyának kibontása nélkül. Holocsy István (Zápolya), Dráfi Mátyás (Báthori István), Bugár Béla (Bakics Vajda), Tóth László (Brodanics), Ropog József (Tomori Pál), Németh István (Bornemissza János), Bajcsi Lajos (Szálkai érsek), Pőthe István (Udvarmester), valamint Fazekas Tamás m.v. (Ferdinánd) és a feleségét alakító Mák Ildikó sem jellemeket nem formálnak, sem a királyi párhoz – és az egymáshoz – való viszonyukat nem bontják ki, csupán szövegüket mondják el az elviselhetőnél jóval nagyobb hangerővel. Színészi teljesítményük teljes csődje (Mohácsa!) csődbe juttatja az előadást is. A gyakran „hangkulisszát” képező nemesurak szánalmas téblábolása és mosolyogtatóan bugyuta „kórusai” viszont egyértelműen a rendező számlájára írandók. Kemény Árpád m.v. díszlete „túlstilizált” és semmitmondó, a felhasznált kellékek (pl. a műanyag kupák és tálcák) helyenként megbotránkoztató-an primitívek, sőt ízléstelenek. Ugyancsak ízlésficamok jellemzik a jelmeztervező Papp Judit m.v. munkáját is (leginkább Zápolya és Ferdinánd jelmeze volt bántó, de a pápai nuncius „ráncolt blúza” is inkább egy bakfis divattündér, mint a szentszék képviselőjének ruhatárába illő).

Csurka István Deficit

Furcsa előzmények után került bemutatásra Csurka István Deficit c. drámája a Komáromi Jókai Színházban. Úgy hírlik, sokan kifogásolták, hogy a tavalyi – sikeresnek a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető – Házmestersirató bemutató után újra Csurka-mű szerepel a dramaturgiai tervben. Azért nevezem ezt furcsa előzménynek, mert az előző évadbeli előadás sikertelensége még nem érv az idei bemutató ellen. De furcsa magának a Deficitnek a sorsa is. Az 1967-ben született dráma megjelent ugyan Csurka 1970-es kötetében, de színpadra csak 1979-ben kerülhetett – akkor viszont ugyanaz a rendező (Horvai István) a Pesti Színházban mindjárt két változatot is készített, ami merőben szokatlan egy repertoárszínházban, és jelzi a darab iránti rendkívüli érdeklődést.

A Deficit az értelmiségiek helyzetét, viselkedését, lehetőségeit boncolgató magyar drámák vonulatához tartozik. Ez a téma a második világháború utáni magyar drámairodalomban Sarkadi Imre műveiben jelenik meg először. Sarkadi önpusztító figuráival szemben Csurkánál kisebb történelmi megrázkódtatást átélt, az állandó külső „nyomástól” aberrált lelkű alakok jelennek meg, akiknek ifjonti lendületét már a kezdet kezdetén megtörték, s akik a legkülönbözőbb pótcselekvésekbe menekülnek. Ilyenek a Ki lesz a bálanya? pókerjátékosai, s ilyen X is, a Deficit főhőse. Az írói alapélmény itt nyilvánvalóan a „fényes szelek” nemzedékének „megtörése”, az egy eszmében hívő, magát nagy dolgok véghezvitelére hivatottnak tartó, de a sztálinista-rákosista önkény által erőszakkal „visszafogott”, sokszor a józan ész feladására is kényszerített, lelkileg fokozatosan megnyomorított generáció sorsa. A Deficitben X, a negyvenes mérnök és jóval fiatalabb felesége, Y a korhoz és környezetükhöz viszonyítva jelentős anyagi jólétben élnek. X mégis úgy érzi, nincs módja képességei valós kihasználására, világmegváltó forradalmi álmait elvették tőle, s most a kisváros másik értelmiségi párjával, Z-vel és W-vel folytatott végtelen „duma-partik” jelentik egyetlen szórakozását. A másik párban Z szelíd lelkű tanár, aki fiatalabb feleségénél, a sokat megélt W-nél. W anyai gondoskodással formálta őt a saját képére, alakította – számára megfelelően – családi életüket. A kisváros poshadt unalmában azonban ők sem lehetnek elégedettek. Mint X mondja: „Z-ék ugyanolyan szerencsétlenek, mint mi. Nekik is van annyi agytekervényük, amennyi már bizonyos igényeket jelent.” X úgy érzi, ez az unatkozó tétlenség már elviselhetetlen, feltétlenül tenni kell valamit: „Ha még sokáig nem történik semmi, én elpusztulok. (...) Még csak reményt sem látok valami pozitív értékű történésre. Jót nem tehetünk, tegyünk rosszat. Magunkon nem segíthetünk, ártsunk magunknak. Mindegyik jobb, mint a tétlenség, állóvíz, a pocsolya, amiben most vagyunk.” X közli Z-vel elhatározását: csábítsák el egymás feleségét anélkül, hogy azok tudomást szereznének megegyezésükről. Az ötletben benne van a lehetőség, hogy X-nek esetleg sikerül magáévá tenni W-t, míg Y hű marad hozzá. A kísérlet azonban fordítva sül el. Z vonakodása ellenére belemegy a „játékba”, de végül Y csábítja el őt, míg W ellenáll X-nek. Amikor kiderül, hogy Z és Y egymáséi lettek, sőt valami érzelem is föllobbant közöttük, W azonnal akcióba lép, és Z megalázkodva, Y-t faképnél hagyva oldalog vissza hozzá. Kap két pofont és az ügy el van intézve. W megmutatja, hogy X-nek nem az ágyban, hanem szellemileg igazi partnere. Ő talán meg tudja érteni X lelkiállapotát. Másrészt ő is nagy manipulátor; házasságukban ő irányítja a történéseket, mintegy hatalmában tartja Z-t. A történetnek ez a „realista” vonulata lehetne egyszerű családi négyszögtörténet is, bulvárszínmű szintű sztori, de Csurkánál nem erről van szó. A realista mellett van a darabnak egy szimbolikus síkja is: a titokzatos hegedűtok, melyet X a már a darab elején is hangsúlyosan emlegetett ládában tart. Ehhez még Y, a felesége sem nyúlhat hozzá, és tizenegy éve ő sem nyitotta föl. A W-vel folytatott beszélgetésből azután megtudjuk: a tokban X életének értelmét, egy géppisztolyt és a Kommunista Kiáltványt rejtegeti. A hegedűtok felnyitásakor viszont kiderül, hogy az üres. Nem derül ki viszont hogy, X csupán képzeletében őrizte-e az emlegetett tárgyakat, vagy valóban megvoltak, és titokzatos módon eltűntek. Eltűnésükkel azonban – ha a szimbólumot komolyan vesszük – X életének értelmét veszítette el. A nagy eszmék, illúziók ugyanis nem őrizhetők meg a világ elől elrejtve egy hegedűtokban – mint W mondja: „a hegedűtokba hegedű való.”

A Deficit értékeinek objektív megítélése a legutóbbi időkig nagyon nehéz volt. A megírása (1967) és kötetben való megjelenése (1970) idején elsősorban politikai érdeklődést kiváltó mű drámai, esztétikai értékektől független „aurája” csak erősödött a bemutató hatalmi szóra történő kényszerű halogatásával. Talán ezért, az 1979-es Pesti Színház premier után számos kritikában nem a darabelemzést, hanem az ítész politikai hovatartozását érezni. Az évad legjobb magyar drámájának járó Kritikusok Díja odaítélése egyértelmű állásfoglalást sejtet, de az indoklások nagy részében ott találjuk a mentegetőzést, a hivatkozást adósságra, meg-késettségre – tehát újra csak művészeten kívüli szempontokat. Van, aki nyíltan megvallja, hogy számára világos, miért nem került bemutatásra a darab rögtön a megírása idején: „1968 az ultrabaloldal, Párizs, a Mao-Biblia és Prága esztendeje volt. Ilyen valódi és szellemi lőporfüstös hangulatban egy fegyvert rejtegető és a forradalomról rébuszokban beszélő hős könnyen félreérthető lett volna.” (Kőröspataki Kiss Sándor). Mások a megkésettség érzését hangsúlyozva fejezik ki kétségeiket, elhárítva az egyértelmű állásfoglalást a mű értékével (maradandóságával) kapcsolatban; úgy vélik, a megírás és a bemutatás között eltelt idő „...a bemutatott darabnál a legelőnytelenebb. Már nem abban a közegben szól, amelynek íródott, s még nem ahhoz a közeghez, amely ezt a múlt képeként vehetné tudomásul. »Köztes« helyzetbe került, s ez meghűti benne-körülötte a levegőt. Már semmi sem szól oly forrón, mint ahogy íródott, s még semmi sem hűlt ki annyira, hogy ettől új fényt kaphatna.” Bár a korabeli kritikák többsége pozitív végkicsengésű, csupán egyetlen kritikus (Bulla Károly) merte leírni: „...milyen szép és igazságos egyetértés lenne, ha »mérges kis irodalmi fullajtárok és aggok« között (ahogy Kosztolányi fogalmazott Liliom-kritikájában) többen mondanánk ki: a Deficit kitűnő, sőt nagyszerű munka.” A kétség és bizonytalanság részben érthető, hiszen a darabnak számos értelmezési lehetősége von, és bármennyire a szerző korosztályáról és a 60-as évekről látszik is szólni, ahhoz, hogy generációs drámának vagy kordrámának tekinthessük, alapvető kérdések eldöntése hiányzik a műből. Nem tudjuk pl., melyik forradalmat érzi magáénak X. Egyesek szerint a hegedűtokot, s benne a géppisztolyt és a Kommunista Kiáltványt, „két abszolút fegyverét a felszabadulás óta őrizte” (Mészáros Tamás), mások szerint a fényes szelek nemzedékének megkeseredett, csalódott tagjáról van szó, s vannak akiknek 1956-ot jelenti a darabbéli forradalom (erre utal a tizenegy éve föl nem nyitott láda – a mű keletkezésének időpontja 1967). Számon is kérik, hogy „sem az ellenforradalmárok, sem a rend védelmezői, de még az akkor riadt, kiábrándult parton ülők sem tudnak azonosulni X-szel”. (Nagy Péter). Véleményem szerint Csurka a kérdést nem politikai óvatosságból nem döntötte el. így érte el ugyanis, hogy műve, időben távolabb kerülve kora eseményeitől, tágabb értelmezési lehetőséget kapjon. (Az 1985-ös szolnoki előadásra készített szövegváltozatból már a Che Guevarára való egyetlen konkrét utalást is kihagyta.) Azt, hogy a mű merőben eltérő értelmezési lehetőségeket rejt, már az ősbemutató rendezője, Horvai István is világosan látta. Ezért rendezte meg a fent már említett két változatot, melyek egymástól lényegesen különböztek. Horvai sötét és világos változatnak nevezte őket. A világos változatban X a forradalomból kiábrándult, a cselekvési lehetőségek hiányától szenvedő, egykor szebbreményű mérnök, aki „az ágyban kíván forradalmat csinálni, ha már az életben nem lehet”, valamiféle pótcselekvést kísérel meg, ami rosszul sül el, de jó képet vág hozzá és minden megy tovább az eddigi kerékvágásban. A sötét változatban ezzel szemben már hangsúlyt kap, hogy X, a megkeseredett ember megkísérli manipulálni a környezetét, ahogyan az elnyomó hatalom manipulálja az alattvalóit. Ebbe a változatba bekerült és különös hangsúlyt kapott X egy félmondata „Úgy döntöttem...” – ez utalás arra, hogy előre elhatározta a dolgokat, nem unaloműző hirtelen ötletként találta ki a feleségcserét. A darabértelmezés kettősségét Hankiss Elemér is felveti: „Értelmezhető ez a darab némi rosszindulattal egy olyan értelmiség kritikájaként, amelynek beállítottsága, magatartása, ha nem is infantilis, de legalább is kamaszos. Úgy érzi ez az értelmiség, hogy ha nem lehet látványosan történelmet csinálni, ha nem lehet egyik napról a másikra fenekestül felforgatni a világot, akkor ez az élet már nem is igazi élet. (...) Van azonban egy, a magyar értelmiség szempontjából kedvezőbb értelmezése is e darabnak. Érthető úgy is, hogy egy olyan értelmiséget mutat be, amelyet a körülmények erőnek erejével a magánszférába szorítanak mint gyereket a szülők a gyerekszobába, s amelyet kizártak a felelősségteljes közéleti cselekvés teréről; amely nem érzi magát a társadalom szerves részének, nem szenvedhet együtt a szenvedőkkel; nem alakíthatja önnön történelmét; nem lehet határozott, pregnáns történelmet s társadalmat alakító világnézete (...) és így tovább.” A Deficit tehát tág értelmezési lehetőségeket kínál, könnyen átlépve a koron, amelyben íródott, s azokon a konkrét történelmi eseményeken is, melyek főhősének sorsát befolyásolhatták. Kőröspataki Kiss Sándornak az ősbemutató után feltett kérdésére: „A darab ugyanúgy végződik, de ugyanarról szól-e? Ezt lehetetlen megállapítani, mert közben hatalmasat változott a világ.” – ma már egyértelmű a válasz. A darab nem ugyanarról szól, hiszen a bemutató óta eltelt időben akkorát változott a világ, aminőt 1979-ben elképzelni sem tudtunk. Ha a darabot ma újraolvassuk, mégis egyértelmű szellemi izgalommal tölt el, mert a korabeli konkrét történelmi utalások helyett immár egyetemes, vagy mai érvényű gondolatokat, kérdéseket vet föl. Mint értelmezési lehetőség igazán aktuális a Hankiss-féle első változat, a „magánélet belterjessége és a végső nagy eszmék között a közéleti-politikai szférában” cselekvésképtelen értelmiségről. Hankiss másik változata a körülmények ereje által a magánéleti szféra szorított emberről a társadalmi változások után látszólag aktualitását veszítette, a kérdés azonban nem ilyen egyszerű. Az évtizedeken át elnyomott, lelkileg megnyomorított, infantilis állapotban tartott, a hatalom által manipulált ember ugyanis lassan elveszítette (elveszíthette) erkölcsi mércéjét, tartását, és lassan maga is manipulátorrá vált (válhatott). A darabban W mondja X-ről, hogy „jó ügyért rohadt el” – de lehet-e, szabad-e bármilyen ügyért lelkileg elrohadni? A társadalmi, politikai elnyomás megszűnésével ezek a lelki deformációk nem szűnnek meg egyik napról a másikra, az évtizedes beidegződések, félresikl(at)ott gondolkodási sémák nem változnak meg egy csapásra. Sőt... Létrejött valamiféle szintézis, vagy legalább átfedés Hankiss két típusa között. A fentiek alapján deformált lelkű ember ugyanis a közéleti-politikai szférában valóban képtelenné válik az adekvát cselekvésre.

Csurka műve tehát számos, ma is aktuális értelmezési lehetőséget kínál, nyugodtan tarthatjuk ezért modelldrámának. A Komáromi Jókai Színházban egy pillanatra azt hittem, ezt Seprődi Kiss Attila rendező is felismerte. Erre vallott ugyanis a Platzner Tiborral közösen tervezett színpadképe, ahol a négy sarokba állított, a lakásbelsőt keretező reflektorok, állványok arra utaltak: valamiféle laboratóriumi helyzetet láthatunk majd, ahol a szereplők viselkedésének tanulmányozásával egy társadalmi modellt tárnak elénk. Sajnos, ez a reménykedés a szó szoros értelmében csupán pillanatokig tartott. Hamarosan kiderült ugyanis, hogy a rendező azt rendezte meg, amiről Csurka műve nem szól: egy családi perpatvart, két unatkozó házaspár szánalmas játszadozását, amiben semmi érdekes és meghökkentő nincs; ilyen értelemben a mű valóban aktualitását veszítette. (Kit lep, vagy botránkoztat meg ma már egy feleségcsere, kiben ébreszt egyetemes érvényű erkölcsi dilemmákat?) Voltaképpen nem értem, miért nem érdekelték a rendezőt a lehetséges társadalmi összefüggések, miért nem vette észre, hogy a modellhelyzetből egyetemes érvényű (mindenesetre ma is aktuális) mondanivaló bontható ki. Dusza István Új Szó-beli kritikájában feltételezi, hogy a rendező mindezt látta, de megijedt következetes végiggondolásától és színpadi kibontásától. Ha jól értem Dusza okfejtését, talán azért, mert az író Csurka műve esetleg a mai politikus Csurka ellen dolgozhatott volna. Ha ez az okfejtés igaz, az már nem csupán művészi-esztétikai, de erkölcsi kétségeket is fölvetne. Maradjunk hát inkább a szakmai kérdéseknél. Azon kívül, hogy Seprődi Kiss rendezése átgondolatlan, a magánéleti perpatvaron túl nem szól semmiről, hiányzik belőle a szakmai mívesség is.

Az első részben például szembetűnően nem törődött a tétlen szereplők beállításával, holott aki a színen van, annak reagálnia, viszonyulnia kell a körülötte zajló eseményekhez, akkor is, ha azok csupán a magánszférát érintik. Ezzel szemben a komáromi előadásban a tétlen szereplők sokszor csupán tehetetlenül téblábolnak jelenésükre várva. Ugyancsak érthetetlen egyes díszletelemek, kellékek és jelmezek használata is. A színpad közepére állított, a hegedűtokot rejtő kelengyetartóra szót sem érdemes vesztegetni, ha ugyanis a darab nem kerül mélyebb értelmezésre, a hegedűtok – és üressége – szimbolikus jelentésének megfejtésére, értelmezésére kísérlet sem történik, akkor fölösleges azon töprengeni, miért áll ez a kellék az előadás egész ideje alatt ilyen hangsúlyos helyen. Nem értem viszont a pasztellszínű szobában megjelenő harsány párnákat (amelyeket már az évad eleji Rokonok előadásban sem értettem, s most onnan köszönnek vissza. Ilyen szegény a színház, vagy a tervező fantáziája ennyire szegényes?). Ugyancsak felfoghatatlan számomra, miért visel W szolid öltözékéhez rikító színű kendőt (pántot?) a hajában, s miért néz ki Y lila ruhájában, elképesztő frizurájával ízlésficamban szenvedő divatlibának, mikor erre sem a szövegben, sem az előadásban további utalást nem találunk? (Jelmez: Fábikné Nagy Erzsébet) Érthetetlen a számomra a színészválasztás is, mégpedig a vendég Házi Tanya esetében. A színésznő oly elképesztően külsőséges, annyira kívül áll a produkción, annyira csupán a magamutogatás szándékát (hogy Y-ét vagy a színésznőét, azt nem merem eldönteni) érzem játékéból, hogy senki el nem hitetheti velem, hogy hazai terepen nem akadt volna alkalmasabb színésznő Y szerepére. Kérdés persze, hogy a rendezőtől magukra hagyott színészek mit tehettek egyáltalán. Cs. Tóth Erzsébet W-je ugyanis szintén érdektelen, külsődleges figura maradt. Nem lehetett érezni benne az anyáskodó zsarnokot, a másik manipulátort, aki egyedül képes szellemi partnere lenni X-nek. Helyette hangzatos szavalásokat és a szöveg komediális elemeinek túljátszását kapjuk tőle. A két férfi szereplő játékában már benne rejlik egy jó előadás lehetősége is. Skronka Tibor Z szerepében kellően visszafogott; rendezői értelmezés hiányában ez a legtöbb, amit tehetett. Figurája így is megmutatja, hogy éppen az ilyen emberek, a magukat manipulálni hagyok szükségesek ahhoz, hogy a társadalmi manipulációk létrejöhessenek, hogy minden hatalom addig mehet el, ameddig alattvalói engedik. Külön fejezetet képez Boráros Imre alakítása (X). A színész, függetlenül a rendezői elképzeléstől, ill. annak hiányától, játékában megmutatja a nagy manipulátort, aki jelentős szellemi energiáit ennyire félresiklatva tudja csak felhasználni. Aki látszólag győzelmekhez szokott, de a társadalmi vereségek annyira megedzették, hogy mostani veresége csupán egy pillanatra rendíti meg, s hamarosan képes úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Nem riad vissza az érzelmi zsarolástól sem. Hiába rejlik azonban Boráros alakításában egy jó előadás lehetősége, a rendezői deficit ezúttal pótolhatatlan.