Védőbeszéd a szlovákiai magyarok perében

I

A NEGYEDIK ÚT

Az 1945–1948/49 közé eső évek a csehszlovákiai magyarság közel háromnegyed évszázados történetének legmélyebb mélypontját, legnagyobb egzisztenciális válságát jelentik. Az 1945. április 5-én kihirdetett kassai kormányprogram az embertelen és helyrehozhatatlan/jóvátehetetlen intézkedések tömegét zúdította erre a teljes felszámolásra ítélt néptöredékre, mely a második világháború testet-lelket-szellemet egyaránt megnyomorgató, kemény évei után talán joggal reménykedhetett volna jobb, emberibb, szabadabb napok eljövetelében is.

Ezeknek a következményeiben máig ható, vészterhes esztendőknek a feltárása és feldolgozása – tulajdonképpen a szlovák történettudomány jóvoltából – lényegében még a hatvanas években megkezdődött, igazából azonban főleg a legutóbbi évtizedben, s ezen belül is elsősorban Janics Kálmán, Balogh Sándor, Molnár Imre és mások úttörő jelentőségű munkásságának jóvoltából kapott lendületre. Mindent egybevetve – s ide számítva az e tekintetben szóba jöhető cseh és más idegen nyelvű munkákat is –, mára már jó néhány fontos, a további kutatások szempontjából is kikerülhetetlen összefoglaló mű/monográfia áll rendelkezésünkre a szóban forgó területen. Az említett publikációkról elmondható, hogy bár korántsem adnak/adhatnak teljes képet a tárgyu(n)król, egyértelműen kijelölik azokat a tájékozódási pontokat és értékelési szempontokat, melyek a további vizsgálódásokhoz immár megkerülhetetlennek látszanak.

Ugyanekkor azonban az egyelőre még továbbra is feltáratlan területekre, homályban levő összefüggésekre, mielőbb elvégzendő feladatokra is ráirányítják a figyelmet. Az eddigi publikációk, feldolgozások, értékelések közös vonása például, hogy zömmel – úgymond – a nagypolitika, a csehszlovákiai magyarság négy és fél éves kálváriajárásához kapcsolódó cseh, szlovák, magyar, illetve nemzetközi intézkedések, erőfeszítések, tárgyalások különböző aspektusainak elemzése felől közelítettek tárgyu(n)khoz, miközben a csehszlovákiai magyarságra szinte egyöntetűen úgy tekintettek, mint az események passzív elszenvedőjére, s a sorsát némán tűrő, abba tehetetlenül belenyugvó, a legkisebb ellenállást sem tanúsító, erőtlen tömegre. Ez a véleménye például még Janics Kálmánnak is, aki korszakos jelentőségű, kézikönyvként is haszonnal forgatható monográfiájában, A hontalanság éveiben a csehszlovákiai magyar történelem e kétségtelenül legtragikusabb fejezetének máig legátfogóbb és legkörültekintőbb áttekintését/elemzését adta: „A megsemmisítési elméletek tobzódásában maga a magyar kisebbség passzív tömeg maradt, a szólás és védekezés minden joga nélkül; puszta tárgya lett a háború utáni szenvedélyes összecsapásoknak. Nemcsak szervezett tömeg nem hallathatta szavát, de az egyén sem. (Kiemelés tőlem – T.L. megj.) Fábry Zoltán kiáltványa a csehszlovák írókhoz – A vádlott megszólal – az elutasító választ sem tudta kiharcolni, annyira semmivé züllött az a politikai képződmény, amit valamikor szlovákiai magyar nemzeti kisebbségnek neveztek.”

A legújabb kutatások azonban egyértelműen fényt derítettek arra, hogy noha a csehszlovákiai magyarság megfosztatott a szólás és védekezés minden jogától, annak minden lehetőségétől mégsem sikerült megfosztani. S e gondolatot tovább folytatva: ha „szervezett tömegként” nem is hallatta/ hallathatta szavát, nem kevés azoknak a száma sem, akikbe nem lehetett belefojtani a szót. Mi több, az összehangolt tevékenység és bizonyos fokú szervezettség jellemzi az ez idő tájt működött különböző illegális csehszlovákiai magyar karitatív, politikai-érdekvédelmi, vagy éppen művészeti jellegű szövetkezések/társulások ténykedését, amelyek – időnként egymással szemben állva, időnként azonban az egymással való együttműködésre is példát adva, ám gyakran egymástól függetlenül – a maguk módján mind-mind tetemes mértékben hozzájárultak a népközösségüket ért tragédia következményeinek enyhítéséhez. Vagyis ha olykor talán nem is a legszervezettebben, s olykor talán nem is nagy tömegeket mozgatva, azért a tudatos ellenzékiségnek, a lehetőségekkel arányosan szervezett ellenállásnak a terrorral való szembeszegülésnek ma is követhető, szép példáit produkálta ez a „szlovákiai magyar nemzeti kisebbségnek nevezett”, elsietetten elparentált „politikai képződmény”, mely bizonyíthatóan még a legsúlyosabb nyomás alatt sem züllött talán teljesen semmivé.

E kérdéskör egyik kiváló kutatója, Molnár Imre beszél egy helyütt arról a magatartásformáról, mellyel a csehszlovákiai magyar értelmiség az e néptöredéket ért csapásokra reagált. Lévén hogy egészen a legutóbbi időkig szinte semmit sem lehetett tudni erről az értelmiségi magatartásformáról, amely nemkülönben a legújabb kutatások fényében kezd csak kibontakozni előttünk a maga teljességében, a szóban forgó időszakhoz a hallgatás hiedelme, a „néma évek” legendája, mítosza tapadt, ami lám, még az olyan jeles tudóst is megtévesztette, mint Janics Kálmán.

Ma már tudjuk, az üldözöttek nem tűrték, nem is tűrhették néma megadással kegyetlen sorsukat: levelek, beadványok, jelentések, memorandumok, vallomások, s egyéb, az emberi szenvedések és megaláztatások legmélyebb poklait feltáró dokumentumok százai, ezrei, az ellenállás legkülönbözőbb megnyilvánulásai adnak bizonyságot arról, hogy a csehszlovákiai magyarság legszélesebb rétegei – természetesen nemcsak az értelmisége – nem nyugodtak bele oly könnyen a történtekbe. A tiltakozó hangok véget nem érő sokaságából eddig mindössze egyetlenegy volt tisztán hallható: A vádlott megszólal Fábry Zoltánjáé. Ma már tudjuk, Fábry hangja nem a magányos megszólalóé, hanem az egyetlen hatalmas kórusként zengő csehszlovákiai magyar léleknek egyik mélységesen emberi megnyilvánulása volt csupán.

Ennek a kórusnak Fábry mellett Szalatnai Rezső és Peéry Rezső voltak a legismertebb szólistái, de kettőjükön kívül a csehszlovákiai magyarság – s különösen az értelmiség – legnagyobb része is felfokozott szereptudattal, magyarsága melletti meggyőződéses hittel teszi – mindenki a maga posztján –, amit ezekben a nehéz időkben tennie lehetett/tennie adatott. „Ez az értelmiség – írja a már idézett helyen Molnár Imre – az embertelenség és magyarellenesség politikájának állami szintre emelt folytatásakor sem hallgatott el. Az egyre fogyatkozó létszámú magyar értelmiség 1945– 1949 közötti történelme mindenkori példája lehet az emberi kitartásnak és hűségnek. Ez az értelmiség ui., szűkre szabott lehetőségeit a végsőkig kihasználva, hatalmas szervező munkát végzett. Információkat gyűjtött és adott tovább, titokban iskolákat szervezett, illegális sajtót adott ki, jogvédelmet nyújtott és segélyszolgálatot teljesített, egyszóval tette, amire épp szükség volt. Tette mindezt azzal együtt, hogy tudatában volt annak, mindezzel milyen kockázatot vállal magára. Tisztában volt azzal is, hogy az adott esetben a csehszlovákiai magyarság léte vagy nemléte a kérdés. Ha egyszer megíródik a csehszlovákiai magyar értelmiségi lét története, akkor e történet legszebb fejezeteit az 1945–48 közötti időszak eseményei fogják alkotni.” Mindennek tudatosítása, valamint az újabban ismertté vált tények Janics Kálmán egy másik meglátását is továbbgondolhatóvá/továbbgondolandóvá teszik: „Amikor a magyar demokraták, kommunisták, antifasiszták felismerték a helyzetet – írja a tudós történész –, hogy a magyar etnikum erőszakos felszámolásáról van szó, három út (kiemelés tőlem – T.L. megj.) között választhattak: átköltözni Magyarországra (sajnos, a többség így döntött), tiltakozó, néma passzivitásba vonulni (így tett Fábry Zoltán és sokan mások), végül a harmadik út: nemzetiséget változtatni és így keresni az együttműködést.”

Nos, ma már megcáfolhatatlan tény, hogy létezett egy negyedik út is: az eleve reménytelen(nek látszó) helyzetben, kegyetlenül szűk parcellán is tenni, amit lehet s amíg lehet. Mert szerencsére azok is voltak jó páran – így többek között Szalatnaiék, Peéryék (még ha néhányan közülük Magyarországon, ám ott is csehszlovákiai magyarként és a csehszlovákiai magyarság nevében és érdekében) –, akik ezt a negyedik utat választották. Akik – Szalatnai Rezsőt idézve – a képtelen magyarüldözés ellen védekeztek, ahogy lehetett, s az „erkölcsileg visszataszító s megrázóan kiábrándító” kollektív büntetés „szégyenének elhárítását”, „az ütések tompítását”, „a barbarizmus leleplezését” tekintették legfontosabb feladatuknak ezekben a gyászos időkben.

II

ÍRÓK ÉS MEMORANDUMOK

Fábry Zoltán, Peéry Rezső és Szalatnai Rezső nevét említettem az imént.

Ám a sorrendet akár meg is fordíthatnánk.

Fábryról köztudomású, hogy a (fasiszta) Szlovák Köztársaság évei alatt szilenciummal – és börtönnel is – sújtották; 1938 után Szlovákiában, 1939 után pedig már egyáltalán nem publikálhatott, műveinek Reguli Ernő-féle bibliográfiája szerint 1942 és 1946 között nem is írt. S bár időnként a háborús években is meg-megjelenik Pozsonyban, és minden bizonnyal a stósziak és mecenzéfiek leplezetlen antifasiszta fellépésében is része van, marginális helyzetén ez mit sem változtat. Ugyanez vonatkozik a közvetlenül a második világháború utáni években játszott szerepére is: a szlovákiai magyarságra szakadó tragédia súlyos, már-már meghasonlással fenyegető lelki válságba sodorja, titkos naplójának sorait rója, s ha levelezése összekötő kapcsot jelent is számára a világgal és ő maga is tesz egy-egy, rendszerint fontos küldetéssel párosuló kiruccanást Kassára (Simái Béláékhoz – náluk találkozik 1947-ben Jászi Oszkárral is), Pozsonyba, Prágába (?), stószi magányában pergetett napjai mégiscsak az események, történések fő sodrán kívül telnek. Marginális helyzetét illetően tehát továbbra sem történt változás. Ebből adódóan a dühödt szlovák sovinizmus tombolását ellensúlyozó (cseh)szlovákiai magyar (értelmiségi) ellenállásban sem tudott központi szerepet betölteni, amin még A vádlott megszólallal sem sikerült változtatnia. Egyelőre nem tudni miért, de – két Új Otthon-beli közléstől eltekintve – attól is elzárkózott, hogy a magyarországi sajtóban hallassa a hangját.

Vele szemben Szalatnai Rezső és Peéry Rezső (de mások nevét is említhetném), azon túl, hogy a második világháborús esztendők „összezsugorodott” szlovákiai magyar irodalmának, szellemi életének is meghatározó személyiségei voltak, a legsötétebb magyarellenes intézkedések idején is, egészen 1948 végéig (Peéry 1946 márciusától, Szalatnai pedig 1948 júniusától Magyarországon) a csehszlovákiai magyarság létproblémáinak az illegális szervezkedést és a nyilvános publikálást egyaránt vállaló, legfontosabb szószólói maradtak. Ezért tehát e helyen is megismételhetem azt, amit már több alkalommal is elmondtam, hogy a (cseh)szlovákiai magyar irodalom első, 1918–1938 közötti szakaszából az 1938/39–1945 közötti másodikba, valamint a másodikból az 1945-tel, tehát a második világháború befejezésével kezdődő, s lényegében máig tartó harmadik szakasznak legalábbis az első három-négy éves periódusába elsősorban ők ketten képviselik az átmenetet.

Tehát: Szalatnai – Peéry – Fábry.

A három név egyébként sok szempontból – már csak viselőik barátsága okán is – összetartozik. Egyebek mellett összeköti őket például a csehszlovákiai magyarságnak a második világháborút követő sorstragédiája által ihletett, egymással mindenképpen rokonítható, sőt – erre még visszatérek – feltehetően közös írói vállalkozásuk is. Ebből az együttesen eltervezett vállalkozásból azonban évtizedeken keresztül csupán Fábry „nemzetiségi apologetikáját” (Koncsol László kifejezése), A vádlott megszólalt övezte megfelelő – s hangsúlyozom: megérdemelt – figyelem.

Pedig nemcsak Fábry – Szalatnai és Peéry is megírta a maga memorandumát.

E két remekbe szabott írásra, a (csehszlovákiai) magyar értekező próza legjobb hagyományait idéző dolgozatra azonban a feledés sűrű homálya borult az 1948-at következő évtizedekben. És nemkülönben az borult Szalatnai és (különben) Peéry ez időben kifejtett, Fábryénál jóval intenzívebb és hatásában, hatékonyságában az övét a maga idejében felül is múló írói, publicisztikai tevékenységére is.

Szalatnai 1945–1948 közötti kisebbségvédő publicisztikájának egy része – melynek jó néhány darabja azóta is a csehszlovákiai magyar esszé, illetve irodalmi publicisztika nemcsak kisebbségi viszonylatban mérhető értékei közé tartozik – az író két későbbi kötetében (Kisebbségben és igazságban, Pozsony 1970; Két hazában egy igazsággal, Budapest 1982) is olvasható. Ennek ellenére Szalatnainak ezek az írásai mégsem tudtak beépülni a csehszlovákiai magyar irodalom (és művelődéstörténet/kisebbségtörténet) élő hagyományai közé, aminek minden bizonnyal pártpolitikai okai is voltak. Az 1945–1948/49 közötti magyarellenes intézkedésekben vezető szerepet játszó kommunista pártnak különleges érdeke fűződött ahhoz, hogy ezekről az esztendőkről minél kevesebb szó essen, s ilyetén érdekei szempontjából – meg kell hagyni – a „hallgatás éveinek” legendája, mítosza igen hasznosnak bizonyult. De még rosszabbul járt Peéry Rezső 1945–1948 közötti publicisztikája, mely olyannyira elfelejtődött, hogy pályafutásának ez a különösen aktív szakasza évtizedeken keresztül még életművének jó szándékú értékelői előtt is teljességgel ismeretlen volt.

Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy Fábry elhíresült memorandumának, A vádlott megszólalnak is megvan a maga története. Hiszen például ez az 1946-os emlékirat is csupán az Irodalmi Szemlében, majd az író Stószi délelőttök című kötetében láthatott először nyomtatásban napvilágot. (S később is inkább csak beszélni lehetett róla; új kiadásban – Csehszlovákiában – egészen a rendszerváltásig nem jelenhetett meg: még az író Összegyűjtött írásainak az 1938–1949-es időszakot felölelő kötetében is hiába keresnénk. Amikor pedig a magyarországi Kritika 1981 augusztusában a memorandumot mégiscsak újraközölte, a vállalkozás a szlovák pártközpont pokoli köreiben bizony nem kis botrányt kavart.) Fábry 1945–1948 között írt – s több levelének utalása szerint egyértelműen kiadásra szánt – naplója viszont csupán 1989-ben került elő – Repiszky Tamás jóvoltából – és 1991-ben látott napvilágot.

Ugyancsak 1989-ben bukkant rá Molnár Imre Szalatnai Rezső Csehszlovákiai magyarok 1938 és 1945 között című memorandumára (megjelent a Régió 1990. 2. és 3. számában). Az emlékirat keletkezésének időpontját Molnár 1946 elejére teszi, ami azt jelenti, hogy az nagyjából egybeesik A vádlott megszólal írásával. Fábry az Üresjárat tanúsága, valamint egyik Földes Sándornak írt levele szerint ugyanis szintén 1946 januárjától-februárjától dolgozhatott a maga memorandumán, s márciusban írta a magáét Peéry is, amelyre viszont e sorok írója talált rá a Valóság 1946-os évfolyamának 3-5. számában. Ez a tény pedig, nevezetesen hogy hármuké közül egyedül az övé jelent meg közvetlenül a megírása után, tehát még a csehszlovákiai magyarság üldöztetésének idején, az eseményekkel egy időben, kiemelt irodalom-és művelődéstörténeti jelentőséget kölcsönöz Peéry memorandumának. S bór igaz, hogy magyarországi folyóiratban és az is igaz, hogy Posoniensis álnév alatt, de sem ez, sem az nem változtat a tényen: A hét sovány esztendő gazdag termése – alcíme: A szlovákiai magyarok második kisebbségi korszakának tanulságai (1938–1945) – minden tekintetben megelőzi A vádlott megszólalt.

A Szalatnai, Peéry és Fábry közötti személyes – baráti – kapcsolat, valamint memorandumaik keletkezésének hozzávetőleges egyidejűsége önkéntelenül is fölveti a kérdést – ami Szalatnai és Peéry viszonylatában egy pillanatig sem kétséges –, vajon tudtak-e egymás szándékáról, s ha igen, egyeztették-e elképzeléseiket és számoltak-e a közös fellépés és egybehangolt tiltakozás lehetőségével? Érdekes kérdés lehet továbbá az is, hogy hármuk közül melyiküktől származik e memorandumok ötlete?

A vádlott megszólal keletkezésének körülményeit a Párhuzamok, kitérők (Tatabánya 1991) című tanulmánykötetem „Sohse tudott az igazsághoz...” című dolgozatában jártam körül/vizsgáltam meg. Ebben – természetesen az akkori ismeretek szintjén – érintettem a most felvázolt kérdéseket is, s ugyancsak érintettem – még ha csak futólag, az összehasonlító elemzést egy később megírandó tanulmányra hagyva – a három memorandum egymáshoz való viszonyának, valamint a három írás közötti rokon vonások, illetve eltérések kérdését is. Amit szóban forgó írásaimban – a Fábry-napló egyik bekezdése alapján – még csak feltételezni tudtam, nevezetesen, hogy Peérynek közvetlen szerepe lehetett A vádlott megszólal létrejöttében, azt egy időközben előkerült Fábry-levél immár bizonyítani látszik. A kérdéses levelet, melyet a stószi író 1968. október 23-án írt Peéry Rezsőnek, Peéry Stuttgart mellett élő özvegye volt szíves nemrégiben a rendelkezésemre bocsátani, amiért ezúton is köszönetet szeretnék mondani neki. E levelében Fábry memoranduma „aktív részesének” nevezi Peéryt, afféle „noszogató erőnek”, aki nélkül A vádlott megszólal „talán meg sem született volna”. Tanulmányom, illetve a kötetem megjelenése óta azzal a feltételezésemmel kapcsolatban is újabb bizonyító erejű részletek, utalások váltak ismertté, miszerint a három jó barát nagyszabású esszéi egy tervezett közös kötetbeli megjelenés szándékával íródtak, s fölfoghatók egy kollektív elképzelés részelemeinek is. („Egy része ez annak – írja például a Hét sovány esztendő... elkészültét Szalatnai Rezsőnek hírül adó levelében Peéry–, amiről annyit beszélgettünk.”) Mi több, annak idején az sem volt teljesen világos számomra, hogy Peéry még Pozsonyban vagy már Budapesten írta-e 1946-ban a Hét sovány esztendő...-t. Nos, azóta ezzel kapcsolatban is perdöntő bizonyíték került elő. Szalatnai Rezső lánya, Szalatnai Judit ugyanis volt szíves rendelkezésemre bocsátani Peéry Rezső édesapjának írt leveleit, melyek közül az egyik erre a kérdésre is határozott választ ad: Peéry a magyar fővárosba való megérkezésének első napjaiban írta a memorandumát, „persze csak kapásból, adatok nélkül”: „Ahogy Pestre értem – így a levél – első dolgom volt, hogy a szlovákiai magyarok ügyét egy tanulmányban foglaljam össze, illetve tisztázzam a kollektív felelősség kérdését.” A tanulmányt írónk megmutatta Szabó Zoltánnak, akinek az „igen tetszett”, s aki mint „külügyi szempontból fontos anyagot”, lapzárta után „szorította be” a Valóságba. De Peéry imént idézett levelének azért is olyan nagy a jelentősége, mert a maradék kételyünket is eloszlatja azzal kapcsolatban, hogy a Posoniensis álnév alatt valóban ő rejtőzik-e. Ez ideig ugyanis csupán közvetett bizonyítékok alapján következtethettünk a Valóság Posoniensis álnév mögötti szerzőjének kilétére (az eredeti elképzelés az volt, hogy a tanulmány név nélkül, „három csillaggal” jelenik meg).

*

A jegyzetem fölé illesztett címet Peéry Rezső egyik, az Új Magyarország 1946. szeptember 17-i számában megjelent írása éléről vettem kölcsön. E cím ugyanis a Hét sovány esztendő... fölé is kitűnően odailleszthető, sőt, akár Peéry valamennyi 1945–1948 közötti írását is egybefoghatná. Hiszen írónknak az ez idő alatt a magyarországi sajtóban megjelent közel nyolcvan cikke, tanulmánya, esszéje, vallomása voltaképpen nem más, mint egyetlen szakadatlan védőbeszéd a hazájukban üldözött, illetve a hazájukból elüldözött szlovákiai magyarok perében.

A tanulmány újraközlése a Valóság 1946. 3–5. száma alapján történik. A szövegben a nyilvánvaló sajtóhibákat kijavítottam, a központozást, valamint egyes szavak írásmódját pedig a ma érvényes szabályokhoz igazítottam.