Kalligram / Archívum / 1992 / I. évf. 1992. június / A cseh-szlovák viszony alakulása a kommunista uralom bukása után

A cseh-szlovák viszony alakulása a kommunista uralom bukása után

Fazekas József fordítása

A cseh-szlovák viszonyban tapasztalható feszültség azt jelzi, hogy a kommunista rendszerrel történt szakítás után búcsút kell vennünk Csehszlovákia eddigi államjogi elrendezésétől is. Az új államjogi elrendezésre tett, egymástól gyökeresen eltérő javaslatok azonban azt sugallják, hogy nem csupán a jövővel kapcsolatos elképzeléseink, hanem a múlttal kapcsolatos kérdésfeltevéseink is meglehetősen nyitottak, bizonytalanok. A külső szemlélő számára úgy tűnik, hogy a csehek és a szlovákok közötti új történelmi „kiegyezés” folyamata zajlik, valójában azonban inkább az európai, sőt a világ politikai és területi rendezésének örökségéről van szó. Ennek megértéséhez pedig vissza kell nyúlnunk az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlásához s a monarchia romjain létrejövő új államalakulatokhoz (köztük Csehszlovákiához), a II. világháború utáni politikai elrendezéshez, majd az azt követő és egyben megerősítő hidegháborús időszakhoz, valamint a kialakuló szocialista világrendszer örökségéhez.

Ezek összeomlásszerű dezintegrációs folyamatokat indítottak meg, amelyek ma a nacionalizmus jegyében zajlanak. A két Németország egyesítése, Jugoszlávia szétesése, a balti államok önállósulása és főleg a Szovjetunió megszűnése valójában az európai térség változásának ugyanazon folyamatába illeszthetők. Európa kétpólusú képének megszűnése ugyanakkor kétféle folyamat beindulását eredményezte: Kelet-Európában a szuverén nemzetállamok eszméje került előtérbe, Nyugat-Európában pedig az integrációs törekvések, melyeknek gyökerét a nyugat-európai országoknak a miénktől eltérő geopolitikai helyzetében és 20. századi történelmi és társadalmi fejlődésében kell keresnünk. Ha helyesen akarjuk értelmezni napjaink eseményeit, s meg akarjuk érteni az európai posztkommunista országokban végbement változásokat, elemzésünket nem korlátozhatjuk pusztán a csehszlovákiai helyzet feltárására.

A posztkommunista országok nemzeti alapon történő transzformációs (átalakulási) folyamatának elemzésekor a leginkább használatos séma szerint az egyik kollektivista ideológiát (kommunizmus) felváltotta egy másik kollektivista ideológia (nacionalizmus). A nacionalizmust ugyanakkor a kommunizmus utolsó mozzanataként értelmezik, amely mintegy kitölti azt a vákuumot, amely a kommunizmus bukásával keletkezett. Ezzel kapcsolatban kétféle nézet alakult ki. Az egyiket azok vallják, akik a nacionalizmusban a dezintegrációs mozzanatokat hangsúlyozzák, mégpedig vagy az államok széthullását s a politikai hatalomnak konfliktusokkal és harcokkal együtt járó újraelosztását, vagy más jelentős folyamatok megzavarását, melyek döntő befolyással vannak a posztkommunista országok fejlődési lehetőségeire – legyen szó akár politikai (a demokrácia, a jogállamiság és a polgári társadalom kialakítása), akár gazdasági folyamatról (áttérés a piacgazdaságra). Ebből a szempontból nézve az újraéledő nacionalizmus nemcsak hogy nem vezet el a prosperitáshoz, a szabadsághoz és a demokráciához, hanem ezeket még közvetlenül veszélyezteti is. A Jugoszláviában tapasztalható brutális nemzetiségi konfliktusok ezt kellőképpen igazolják.

A másik nézet szerint a kommunista uralom teljes megszűnésének, a nemzetközi kapcsolatok és az új európai integráció kialakításának feltétele éppen a szuverén nemzetállamok kialakítása, amelyek egyrészt kiteljesítik az egészséges és szükséges államhatalmi decentralizációs folyamatot (politikai, közigazgatási, gazdasági, kulturális, katonai stb.), másrészt kielégítik a nemzeti identitás természetes igényeit. E nézet szerint a hegemónia- és a dominancia-ellenesség – még ha az nacionalista keretek között történik is – a kommunizmus hatalmi törekvéseitől való elfordulást jelent, tehát pozitív és természetes folyamatról van szó. Az a tény pedig, hogy közben fellángolnak a hatalmi harcok, sőt az erőszak minden formáját alkalmazzák, csupán azt jelzi, hogy a társadalmi viszonyok megváltoztatásáért indított forradalmi küzdelemről van szó. E felfogás szerint a nacionalista küzdelem a nemzeti méltóságért, a kulturális és civilizációs önállóság autentikus jogaiért vívott harc részét képezi, ez pedig nincs ellentétben az Európában végbemenő integrációs folyamatokkal, mert csak az egyenrangú államok igazi nemzeti szuverenitása képes meggátolni azt, hogy az egyesített Európa víziója ne torkolljon új uralomba és egyenlőtlenségbe. A kommunizmustól való megszabadulás és a nemzeti államok kialakításának programja e felfogás szerint az új európai integráció politikai és kulturális feltételét jelentik.

Az ismertetett két nézet – tehát a dezintegrációs és a decentralizációs elképzelés – azonban egymással élesen szemben áll. Ahhoz, hogy válaszolni tudjunk arra a kérdésre, hogy a cseh-szlovák viszonyban tapasztalható konfliktusos, sőt kritikus helyzet hogyan függ össze a mélyebb strukturális változásokkal, meg kell vizsgálnunk azokat az alapvető tényezőket, amelyekben ezek a konfliktusok megnyilvánulnak.

A társadalmi fejlődés Csehszlovákiában megrekedt az extenzív indusztrializálás (iparosítás) szintjén. Hetven évvel ezelőtt a fejlődési dinamikának ez a típusa az Osztrák–Magyar Monarchia területén keletkezett új államalakulatok számára még vonzó, szükséges és reményteljes perspektívát jelentett. Bár az érintett államok nemzetiségi és etnikai homogenitása már akkor sem volt elhanyagolható tényező, az extenzív indusztrializmus mégis egy új (közös) állami szuverenitás képét vetítette előre. Ennek rendelődött alá a nemzetfogalom is, így a csehszlovakizmus lényegében állami doktrínává vált. A cseh és szlovák területek között meglévő gazdasági és társadalmi szintkülönbségek nemhogy nem váltak a feszültség forrásává, hanem éppen ezek leküzdésének programját jelentették.

Ehhez hasonló elképzelésekkel találkozunk a II. világháború befejezése után is, hiszen a kommunista hatalom maga is a „különbségek megszüntetésének” elvét vallva a „szocializmus építésének” egységes iparosítási tervét hirdette meg. A extenzív iparosításnak ez a modellje a kommunizmus egész időszaka alatt érvényben maradt, jóllehet a hetvenes évek végén és a nyolcvanas években kísérletek történtek az intezifikációs program elfogadtatására is. Ehhez azonban alapvető strukturális változtatásokra lett volna szükség, amelyek nem csupán az irányítási mechanizmust (mindenekelőtt a reformot, a központi tervezés elutasítását) érintették volna, hanem azokat a fő alapelveket is, amelyekre az egész rendszer épült (a kommunista hatalom és a marxista ideológia monopóliuma stb.). E kísérletek kudarca – megsokszorozódva a tényleges civilizációs autarkiával – viszont azt jelentette, hogy a csehszlovákiai fejlődési irány fokozatosan és egyre kézzelfoghatóbban eltért a nyugat-európai országok fejlődésétől. A konvergenciaelmélet – amennyiben nálunk valamilyen formában szóba került – csupán a Kelet és a Nyugat közötti egyre mélyülő szakadék leküzdését jelentette. A lakosság azonban egyre jobban tudatosította, hogy itt nem pusztán műszaki lemaradásról van szó, ezért elégedetlenségét fejezte ki a fogyasztás színvonalának visszaesése, a szabadság- és emberi jogok korlátozása miatt.

A folytatódó extenzív indusztrializációs folyamat azonban hamarosan a természeti források brutális kiaknázását eredményezte. A természeti források nem csupán kimerültek, hanem devasztálódtak, lehetetlenné tették az újabb beruházásokat (így nem volt lehetőség az intenzív gazdaságra való áttérésre) stb. A nem innovációs jellegű extenzív növekedés negatív következményei azonban nem voltak ugyanolyan hatással az ország minden részén. Az iparosításnak ez az extenzív változata, amellyel Csehszlovákia megkezdte újkori történelmét, az elmaradottabb Szlovákia számára pozitív eredményeket hozott, főként akkor, amikor a fejlődéshez szükséges többi lehetőségei kimerültek. Sőt a hetvenes és a nyolcvanas években – a normalizados stratégiával összefonódva – még hatékony fejlődési perspektívát is jelentett (magában foglalva azonban azt a veszélyes egyoldalú fejlesztést is, amelynek következményei ma a szlovák gazdaságot sújtják). Ez ugyanis együtt járt a kvalifikáció és a műveltség növekedésével, új, tehát relatíve modernebb ipari egységek létesítésével, a hivatalnokréteg stb. növekedésével. A gazdaság transzformációjának mai perspektívájából szemlélve azonban ma már ezeket a régebbi folyamatokat jóval bizalmatlanabbul, kritikusabban és elutasítóbban ítélik meg Szlovákiában, mint Csehországban, ahol az extenzív fejlődés már régen értelmét veszítette, hiszen meggátolta a más irányú fejlődést; a cseh politikai irányzatok pedig ma egyértelműen a radikális gazdasági reformok, a piacgazdaság megteremtésének szükségességét vallják.” Ez utóbbin nem pusztán a gazdasági folyamatokat értik (annak minden szervezési, technológiai és egyéb más sajátosságaival együtt). Elképzelésük mélyén egy egészen más „rendszernek” a képe lebeg a maga játékszabályaival, egy olyan rendszeré, amely áthatja a társadalom, az emberek viselkedését. A múltban első helyen szerepelt a központilag irányított újraelosztás elve, melyet még a kommunista rendszer állított uralma középpontjába. A központi újraelosztás elleni ellenszenv azonban ma már nem csupán verbális, hanem inkább elméleti kritikát jelent, így elsősorban egy olyan új rendszer bevezetését, amely a nyugati országok hosszú társadalmi fejlődésére alapoz. Ez azonban egy olyan folyamat, amelyet ma még a társadalom átfogó átalakításának homályos kifejezésével illetnek.

Itt azonban feltétlenül meg kell jegyeznünk, hogy a transzformáció nacionalista változatának szószólói elutasítják a fejlődés indusztriális és poszt-indusztriális koncepcióját (ez pl. a liberalizmus, az ún. fogyasztói társadalom kritikájában nyilvánul meg) mint tőlünk idegen, importált társadalmi variánst. A szlovák társadalom sajátos, a csehországitól eltérő jellegének hangsúlyozása pedig teret ad azoknak a nézeteknek, melyek szerint ez az idegen változat paralizálja a természetes és tradicionális értékeket (a szláv jelleget, tiszteletet az iránt a szülőföld iránt, amelyet éppen a mértéktelen iparosítás tett tönkre stb.). Az efféle nézetek (melyek átfogó, bár más kontextusban történő kifejtését Szolzsenyicinnek a Harvard Egyetemen tartott előadásában találjuk meg) szorosan összefonódnak a nacionalista beállítottságú ökológiai mozgalommal, a Matica slovenská tevékenységével, a katolikus ideológiával stb., s lehetővé teszik, hogy a reformellenes erők széles bázisra leljenek a lakosság körében.

A gazdasági reformmal kapcsolatban felmerül a kérdés, hogy ki mit veszíthet. Bár mindenki tudomásul veszi a gazdasági recessziót, ám annak lefolyásáról, mértékéről és időtartamáról már eltérnek egymástól a vélemények. Különösen Szlovákiában jelent ez az átmeneti időszak nagyobb megrázkódtatást (a már említett okok miatt), ezért itt a gazdasági reformhoz való viszonyulás eltér a csehországitól. A gazdasági reform mérsékeltebb változatának szükségességét (amely a szlovákiai lakosság körében kedvező fogadtatásra talált) éppen azzal az általánosan elfogadott elvvel indokolják, hogy a reformmal járó relatív veszteségek Szlovákiában jóval nagyobbak lennének, mint Csehországban. Hasonló érveléssel találkozunk azon követelés esetében is, amely szerint Szlovákia sajátos helyzetére való tekintettel jobban oda kell figyelni a gazdasági átalakítással járó társadalmi következményekre. A gazdaság transzformációjának szociális és kereszténydemokrata változata, vagyis az extenzív iparosítás modelljének megszüntetése és a szabad piaci viszonyok megteremtése lehetővé teszi a visszatérést az intenzív gazdasági fejlődéshez. Ezzel szemben a gazdasági átalakítás cseh változatát érthetetlen módon többnyire azonosítják a föderációs (szövetségi) elképzelésekkel. Bár Szlovákiában mindezt úgy értelmezik, mint a cseh dominancia (uralom) egyik formáját (amely pragocentrizmusban nyilvánul meg), vagy éppen a szlovák viszonyok iránti érzéketlenséget, holott a lényeg egészen másutt van: a két köztársaság (Csehország és Szlovákia) tényleges gazdasági egymásrautaltsága, összefonódása megköveteli a gazdasági átalakítás egységes szabályrendszerét. Bár a felmerülő ellentétekre sikerül gyakorlati megoldást találni, ezek hátterében azonban jóval mélyebb ellentétek vannak, mint az az első pillanatban tűnik. A meg-megújuló és bizonytalan kimenetelű ún. kompetencia (illetékességi)-vita nem egyszerűen a cseh-szlovák kiegyezés új variánsa körül forog (amennyiben nem pusztán a működő piacgazdaság perspektívájából, az állami beavatkozás minimalizálása szempontjából szemléljük a kérdést). Az államjogi elrendezés, a kompetencia körüli vita hátterében nem pusztán az állami intézményekkel, hanem az egész társadalommal kapcsolatos, egymástól alapvetően eltérő konpetenciók közötti harcról van szó.

A gazdasági átalakítás alapvető szabályainak szintjén fontos tényezőként jelenik meg a gazdasági reform ideológiai háttere. A piacgazdaság libera-lista koncepciójának, amely főként a tömeges privatizációban vagy a monolit hatalmi kollektíváktól (állam, egyház stb.) való elhatárolódásban ölt testet, sok ellenzője van. Ezek általában a „szociális biztonság” vonzó jelszavára hivatkoznak, ám ennek garanciát ismét csak valamilyen kollektíva vállalhatja magára. így a gazdasági átalakítás összefonódik ideológiai elemekkel, mégpedig abban a helyzetben, amikor az összeomlott kommunista ideológia helyén keletkezett űrt kitöltik a nem individualista, nem liberális beállítottságú ideológiák. Ezért nem véletlen, hogy Szlovákiában éppen ez a tendencia érvényesül s ölt egyre agresszívabb formát. Ezzel szemben Csehországban a gyűlölt kommunista kollektivizmus helyett nem alakult ki más kollektivista (nacionalista, vallási, szociáldemokrata) alternatíva, ezért ott a liberáldemokratikus programnak nagyobb a vonzereje.

A társadalmi transzformáció nacionalista változatának tehát megvannak a maga szociális-gazdasági gyökerei. Mégis felmerül a kérdés, hogy a gazdasági önállóság, azaz a két országrész teljes önállósága csupán veszélyezteti-e a gazdasági fellendülést, avagy éppen lehetetlenné teszi azt. Ha eltekintünk az autarktikus válaszadástól (amely szerint mind a szlovákok, mind a csehek számára előnyösebb a különválás), akkor mindnyájunk számára nyilvánvalóvá válik, hogy a legfőbb érveket nem a gazdasági eredményekben kell keresnünk, hanem elsősorban a hozzá vezető kiszámíthatatlan következményekkel járó utakban. Ha a gazdasági átalakítás nem egységes elvek szerint megy végbe, a végeredmény mindenképpen (tekintet nélkül az államjogi elrendezésre) két, egymástól független gazdaság létrejötte lesz, amely természetesen maga után vonja majd a cseh-szlovák viszony új tapasztalatokkal kiegészült kiéleződését. Ezért a közös célhoz vezető kétféle útról szóló elképzelés mindenképpen dezintegrációs folyamatokat indít be (amely nem csupán a közös állam megszűnését, hanem az egész transzformációs folyamat megtorpanását eredményezheti), nem pedig az együttélés decentralizált modelljének kialakítását.

Ugyanakkor ma már senki nem vitatja, hogy Csehszlovákia a mai nacionalista áramlatok szemszögéből tekintve művi államalakulat. Az I. világháborút követően az állami doktrína ugyan respektálta a nemzeti sokszínűséget, de csak mint az egységes állam másodlagos attribútumát. Ezért ma tulajdonképpen visszatérünk (s nemcsak mi) a nemzetállam fogalmához mint természetes geopolitikai alakulathoz, képződményhez melynek középpontjában a kulturális-eszmei szférában megnyilvánuló kollektív tudat eszméje áll. A nemzetállam eszméje még ma is fontos szerepet tölt be: „...összefogja a társadalmat, amelynek egyes szektorai egyre erőteljesebben szakosodnak, s ezáltal egymástól eltávolodnak. Csupán a nyílt, őszinte, közös nyelv képes egybefogni a nagy egészet. A nemzetállam a maga pozitív demokratikus értelmében azt jelenti, hogy az emberek többsége hisz a közös nyelv hatékonyságában, a megegyezés lehetőségében. Az a remény, melyet a nemzetállam korából örököltünk, a demokrácia legfőbb erkölcsi normáját jelenti” – írja V. Bělohradský, miközben rámutat annak a nacionalizmusnak a destruktív oldalaira is, amelyre a nemzetállam eszméje leginkább támaszkodik (a nemzeti tisztaság mítosza), s arra, hogy a nemzet fogalma maga is „politikai konstrukció”. Mindennek természetesen megvannak a közigazgatási és alkotmányjogi kihatásai, vetületei. Ebből a szempontból Csehország és Szlovákia között jelentős eltérés tapasztalható. Amíg Szlovákiában a forradalmi átalakulás és transzformáció nacionalista köntösben megy végbe, addig Csehországban (ha eltekintünk a morvaországi nacionalista megnyilvánulásoktól) ennek nyomát sem találjuk. E felfigyeltető jelenségnek a gyökerét nem csupán a nemzeti hagyományokban, a saját és más nemzethez (vagy néphez) való viszonyban kell keresnünk, hanem a társadalmi élet eltérő szerkezetében is (megélt valóság, életstílus).

Ennek az eltérésnek az okát kétféleképpen magyarázzák. Az első magyarázat szerint a csehek nemzeti öntudatának kialakulása – az önálló cseh államisághoz való kötődéssel – már a 19. században megtörtént, s a nemzeti öntudat a későbbiekben immár természetes, átélt, nem pedig elérendő állapotként szerepelt. Ezzel azonban – paradox módon – a nemzeti öntudat el is veszítette kultúrateremtő erejét, megszűnt elérendő célként létezni, sőt bizonyos értelemben kiüresedett kategóriává vált. Pedig az egykori monarchiaellenes érvek nagyon hasonlítanak azokhoz az érvekhez, melyeket ma Szlovákiában hangoztatnak. Talán csak a „nemzeti felszabadító harc” kifejezés vált ki bennünk jogos ellenszenvet, mivel túlságosan is a kommunista politika militáns terminológiáját idézi fel bennünk. Emellett azonban még sok más mozzanat játszott fontos szerepet, például a cseh, német és zsidó kultúra csaknem elfeledett szimbiózisa, melynek jelentőségét máig sem mértük fel kellőképpen, vagy éppen a nagymértékű urbanizáció és a városi polgári kultúra kialakulása. A nemzeti identitástudat létrejöttének eredményeképpen kialakult az értékek egyetemes és intézményesített rendszere, melyben az állam „nemzetfölötti” intézményként, a társadalmi együttélés különböző formáinak összességeként szerepelt

Szlovákiában azonban a helyzet egészen másképpen alakult. A nemzeti tudat mintegy a „törzsi” hovatartozás szükséges kellékeként rögzült az emberekben a hagyomány ápolása és a természetes (területi) kollektivitás domináns, diszkriminatív „mi”-érzése révén. A nemzet fogalmának romantikus értelmezése a „deformált”, modern ipari és városi környezet kritikájával párosulva az olyan értékekre helyezi a hangsúlyt, mint a „nyelv”, „föld”, „rokonság”, „ország”, „népi kultúra” stb.

A Csehország és Szlovákia közötti eltérések és azok forrásainak, megnyilvánulási formáinak leírása annál inkább fontos feladat lenne, mivel ez szorosan összefügg a kultúrák együttélésének kérdésével, azzal a kérdéssel, hogy – Toennies terminológiájával élve – az intézményesített társadalom modern típusa és a hagyományos ősközösségi társadalom közötti különbség lényegét a történetiségben kell-e keresnünk, tehát a fejlődési stádiumuk közötti különbségekben, vagy pedig a kettő struktúrájának különbözőségében. A tényleges eltérésen kívül bennünket most inkább az a kérdés foglalkoztat, hogy milyen képet is alkothatunk önmagunkról és „másokról”, illetve hogyan vélekednek egymásról és viselkednek egymással szemben a csehek és a szlovákok. Ezek az önmarcangoló, nehezen levetkőzhető sztereotípiák ugyanis fontos szerepet játszanak a politikai programok és érdekek szintjén – akár mint ezek forrásai, akár mint jól hasznosítható érvek. A két nemzet egymáshoz való közeledése már a 19. századtól aszimmetrikus volt. Amíg a csehek elsősorban a szlovák népi kultúra iránt mutattak érdeklődést (népviselet, népdal stb.), a szlovákokat a cseh anyagi kultúra (iskolaügy, műszaki és közgazdasági műveltség, állami bürokrácia stb.) vonzotta.

Ennek az aszimmetriának számos konkrét megnyilvánulási formája volt mind a cseh és szlovák értelmiség közötti kapcsolatokban (például a húszas és a harmincas években), mind a baráti kapcsolatokban (pl. más elvárások alakultak ki az emberekben a Szlovákiába, avagy Csehországba, illetve Prágába történt utazás kapcsán). Szükségesnek tartjuk azonban megjegyezni, hogy a századforduló óta már többen felhívták a figyelmet Szlovákia gazdasági potenciáljára. Amikor 1907-ben K. Kálal azt írta, hogy „aki uralja a szlovákiai nagyipart, az az Osztrák–Magyar Monarchia döntő tényezőjévé válik”, tulajdonképpen olyan gondolatfolyamatot indított el, amely hosszú évtizedeken keresztül foglalkoztatta a társadalmat. A szovjetszocialista korszak azonban ebben alapvető előrelépést jelentett. Ám a Szlovákia ipari fejlesztésének kérdését meghatározó központi döntés – melynek meghozatalában természetesen szlovák politikusok és szakemberek is közreműködtek – végül is nagyon ellentmondásos fejlődést eredményezett (a mai viták hátterében éppen ezek állnak), s ez nem csupán a hadiiparra vonatkozik, hanem magára a privatizációra is (pl. számos szlovák vállalat névleges értéke jóval magasabb tényleges piaci értékénél).

Ezen a helyzeten még a kommunista politika és ideológia homogenizáló stratégiája sem változtatott, sőt egyre inkább elmélyítette és módosította, s nem csupán a gazdaság területén. így érthető, hogy a kommunista rendszer összeomlása kiváltotta reakciók ennyire eltérnek egymástól. Szlovákiában elsősorban azok jutottak szóhoz és befolyáshoz, akik a túlhangsúlyozott nemzeti (népi és vallási) hagyományokra, illetve a velük kapcsolatos és a régi rendszer által némileg módosított értékekre támaszkodtak (szociális biztonság, nemzeti szolidaritás stb.). Ezzel szemben Csehországban (talán Dél-Morvaország kivételével) a pragmatikus értékek kerültek előtérbe (az ideológiával szemben kialakított opportunista magatartásokkal párosulva, melynek azonban még komolyabb következményei is lehetnek).

Az általános feltételezés szerint az indusztrializmus növekedésével fordított arányban csökken a nemzeti tradicionalizmus jelentősége. Ezért ennek figyelembevételével ebben a kontextusban sokkal jobban érthető a két nemzet viszonya a közös államhoz. A szlovákok nacionalista kezdeményezése, illetve a csehek ellenszenve a közös állam nacionalista alapon történő kialakítása ellen valójában az együttélés kétféle elképzelésének szembesülését jelenti. Amíg az első esetben Csehszlovákia (vagy Cseh-Szlovákia) léte összekapcsolódik a nemzeti majorizálással, addig a második esetben egy ilyen elképzelést történelmi visszalépésnek, anakronizmusnak tartanak (a nemzeti identitás szerepe szempontjából). A meglevő feszültségnek és az empátia vagy a megértés hiányának számos kísérőmozzanata van: az egyik félnél a hangsúly azokon az egyetemes értékeken van, melyek túlmutatnak a nemzeti horizonton (polgári társadalom, szabad piacgazdaság, egyéni szabadságjogok stb.), a másik félnél pedig a partikuláris értékeket ruházzák fel egyetemes érvénnyel (nemzet, nemzeti önállóság, nyelv, katolicizmus stb.). Másképpen fogalmazva: az egyik oldalon a civilizációs-geográfiai identitást hangsúlyozzák (a Nyugathoz való tartozást), a másik oldalon pedig inkább a kulturális-történelmi identitást (a hagyományokhoz való hűséget). E kétféle szemléletnek megvan a maga kihatása az állam szerepének megítélésére is: az államnak vagy a régiókkal szembeni, vagy pedig a nemzettel szembeni szuverenitását, hatalmi-közigazgatási formáját hangsúlyozzák. Ennek konkrét, aszimmetrikus megnyilvánulását fejezi ki az egyes köztársaságok (Csehország, Szlovákia) politikai reprezentációjához való viszonyulás: amíg az ország nyugati részén ez a szövetségi (föderális) politikai szervekkel való konfrontációt jelenti, addig a keleti országrészekben a saját lakossággal való konfrontációt.

Itt nyomban két probléma is felvetődik. Az első az, hogy vajon a cseh lakosság miért föderalista, a szlovák lakosság pedig köztársaság párti? E jelenség általános (és főként szlovák) magyarázata szerint ezt a csehszlovakizmus továbbélése magyarázza, avagy (élesebben megfogalmazva) a cseh sovinizmus. Anélkül, hogy ezt az állítást megcáfolnánk, még feltétlenül ki kell egészítenünk egy újabb mozzanattal. A cseh országrészekben vagy teljesen hiányoztak a cseh szervek (pl. nem működött Cseh Kommunista Párt mint a legnagyobb hatalmi szerv), s ez csökkentette a „cseh” politika tényét, vagy pedig a meglevő cseh szerveket teljesen jelentéktelennek tartották. Ez pedig azt eredményezte, hogy nem alakult ki az a releváns cseh politikai reprezentáció, amelyik az államjogi elrendezést illetően a mindennapi életbe ültette volna át a vitákat.

A második probléma ennél jóval általánosabb és jelentősebb. A kérdés az, hogy hogyan viszonyul egymáshoz a nemzeti politikai reprezentáció álláspontja a lakosság, azaz a választópolgárok álláspontjához és elvárásaihoz. A népszavazás kapcsán kialakult vita elsősorban olyan ellentmondásokat hozott a felszínre, amelyek elsősorban Szlovákiában léteznek. Ebben még nem lenne semmi kóros, hiszen a kulturális és politikai reprezentáció álláspontja többé-kevésbé eltér a választópolgárok álláspontjától, s kezdeményező, aktivizáló szerepet tölt be. Egyrészt itt a demokrácia ismert paradoxonáról van szó, arról, hogy a politikai élet az oligarchikus módon viselkedő politikusok uszályába kerül, másrészt pedig arról, hogy a politikai reprezentációnak meg kell fogalmaznia azokat az érdekeket, amelyek a lakosságban csak fokozatosan érlelődnek és fejlődnek ki. Látens meglétük azonban azt bizonyítja, hogy könnyen ellentétek keletkezhetnek a lakosság kinyilvánított célkitűzései és a politikusok gyakran ködös elképzelései között. A cseh-szlovák viszonyban ellentmondásos helyzet alakult ki: amíg Szlovákiában a politikai licitálás nem támaszkodik megbízható módon a közvéleményre (így gátolhatták meg például a népszavazás kiírását), addig Csehországban a közvélemény dinamizálódott, s ennek eredménye az lett, hogy a cseh politikai reprezentáció is megoszlott az államjogi elrendezés kérdését illetően. Zárójelben azonban meg kell jegyeznünk, hogy az ún. hallgató többség egyáltalán nem a tájékozatlanok és tehetetlenek tömegét jelenti.

A közvélemény-kutatás eredményei azonban önmagukban megtévesztőek lehetnek a politikai helyzet értékelését illetően, hiszen kifejezhetnek különféle csoportérdekeket, továbbélő sztereotípiákat, megcsontosodott magatartásokat és előítéleteket, pillanatnyi érdekeket, a politikusok meggyőző erejét (demagógia, népszerűség stb.), valamint a tömegtájékoztatási eszközökre gyakorolt nyomást. A kiélezett helyzetben nem szabad lebecsülni azt a szerepet, melyet a még formálódó, erőtlen demokratikus rendszerben a múltból örökölt tapasztalatok töltenek be, mindenekelőtt a saját, a hivatalostól eltérő véleménynyilvánítástól való aggodalom. A félelem része, amely az emberek egy egész nemzedékének gondolatait és cselekedeteit kísérte, a jogi és politikai intézményrendszer megváltozásával még nem tűnt el véglegesen. Éppen ellenkezőleg, nagyon is jelen van az egyéni és csoportpszichózisban, s kényszerhelyzetben komoly konfrontációt eredményezhet (főleg akkor, ha a félelemnek megvannak a reális alapjai).

A cseh-szlovák viszonyban kétségtelenül fontos szerepet játszanak az egyes magatartásokba, magatartási sztereotípiákba beszüremlő történelmi tapasztalatok. Amikor a cseh-szlovák viszonyról beszélnek, általában mindig Szlovákiáról van szó, s a szlovákok részéről (már 1918-tól) Csehország, a csehszlovakizmus (vagy a „föderalisták” megnevezés) mindig a nacionalizmus megnyilvánulását jelentették. Ez az aszimmetria különös, dialógus nélküli helyzetet eredményezett, amelyben a saját érdekünkben felmutatott argumentumok mindig elnyomták mások véleményének meghallgatását, ezért általában a hatalmi döntések kerültek előtérbe. Az olyan történelmi helyzetek, mint amilyen az önálló szlovák állam megléte, a kommunista diktatúra importálása Szlovákiába, Szlovákia indusztrializálása, az 1967-1970-es reformkísérletek meghirdetése és bukása, a normalizáció időszaka az 1970-es években stb., hatottak azokra a nézetekre is, amelyek ma azokat a magatartásbeli sztereotípiákat jelentik, amelyekkel nagyon nehéz termékeny, eredményes párbeszédet folytatni. Ugyanakkor olyan helyzetről van szó, amelyek szakmai megítélése és interpretálása leegyszerűsített publicisztikai érvelésekkel vagy különféle érdekektől áthatott magyarázatokkal történik, amelyeket az emberek könnyebben elhisznek. Az így kialakuló kommunikációs akadályok pedig lehetővé teszik, hogy a sokféle „igazság” képe rögzüljön az emberekben, ám ezek szembesítése során csupán a nézetek közötti feloldhatatlan ellentétek megállapításáig juthatnak el. A militáns és nem demokratikus közegben kialakított nézetek sokfélesége ma pirruszi győzelmet aratott. Ugyanakkor mindenki számára világos, hogy csupán a tartós és termékeny párbeszéd válhat a cseh-szlovák viszony konstans tényezőjévé.

A dialóguson kívül azonban ma a gyakorlati politika van napirenden, azaz a cseh-szlovák viszony intézményes formáiról való tényleges döntés. Ennek alapját a közös állam kettéválását vagy szétesését behatároló negatív elképzelés képezi, pontosabban az az állapot, amelyet az esetleges kettéválás eredményezne. A közös állam megőrzésére tett erőfeszítések ma a napi gyakorlati politika tárgyát képezik. Az ún. kompetencia-viták valójában a további politikai egyezséghez vezetnek, s ennek hátterében látnunk kell a permanens megállapodást, amely a cseh-szlovák „kiegyezés” körül folyik. Ez azonban csupán a mindenki számára jól látható probléma „első síkját” jelenti. Mögötte azonban ott húzódik a közös állam formájának kérdése, ez pedig az első sík intenciói szerint két autonóm egység együttélése felé mutat. A szlovák fél részéről ez az elképzelés már explicit formát is öltött, ezért a cseh félnek ezzel az eshetőséggel is számolnia kell. Ezzel szorosan összefügg a közös állam működésének kérdése, mindenekelőtt a szövetségi állam szerepének jelentős csökkenése. Ez a perspektíva – a szélsőséges megoldási lehetőséggel, azaz az ország két önálló államalakulatra való szétesésével együtt – jelenti azt az alapot, amelyikkel reálisan számolni kell. A közös állam transzformációja korántsem csak „technológiai” kérdés, azaz nem csak annak a kérdése, hogy ez kinek milyen nyereséget vagy veszteséget jelent rövid távon.

A várható veszteségek réme azonban komoly érvet jelent abban a helyzetben, amelyben a gazdasági transzformáció megköveteli a maximális működési mechanizmust. Ezért nem csupán „technológiáról” van szó, hanem többről: a transzformációval szembeni politikai felelősségről. Itt pedig már új köntösben nyilvánul meg az államjogi elrendezés nem nacionalista síkja, az, hogy itt valójában a társadalom jövőjéről alkotott kétféle koncepció szembesüléséről van szó.

Ezzel pedig ismét visszakanyarodtunk a cseh-szlovák viszonynak ahhoz a síkjához, amelyről már a bevezetésben szó volt: az egymástól eltérő civilizációs koncepciók megvalósításáról, avagy más szóval a posztkommunista társadalom transzformációjának kétféle koncepciójáról. A cseh pragmatizmus és a szlovák ideokratizmus (melynek ködös „jegyei” mögött azok az eltérések húzódnak meg, amelyekről már szóltunk, de még ehhez járul néhány további is, pl. a fejlődés szocialista változatához való viszony) találkozását nem csupán a két egymástól történelmileg eltérő szociokulturális entitás határozza meg, hanem az a nagyon is konkrét és fölöttébb ingatag geopolitikai térség és történelmi helyzet is, amelyben még csak most formálódnák az új társadalmi rendszer új elvei. A nemzetállam eszméjének nem csupán a nemzeti öntudatosodási folyamat betetőzését kell jelentenie, hanem szorosan kötődnie kell azokhoz az értékekhez is, amelyek a jövendő állam alapját fogják képezni. Ezért szükséges hangsúlyozni, hogy a közös állam cseh térfelén azok az értékek állnak az előtérben, amelyek a Csehszlovák Köztársaság megalakulásához kötődnek (demokrácia, humanizmus, vallási türelem), illetve amelyek lehetővé tették az egyéni csoportérdekek fejlődését (pragmatizmus stb.). A közös állam szlovák térfelén viszont a helyzet egészen másként fest: itt a népi, a kulturális, a vallási és egyházi hagyományok, a nemzeti szolidaritás, az anyanyelv stb. hangsúlyozása a társadalmi szolidaritás, a történelmi folytonosság elvével párosul. Ezáltal elhatárolódnak a társadalmi élet liberalista koncepciójától mind kulturális, mind pedig szociális vagy gazdasági szinten.

Csehszlovákia két, egymástól eltérő történelmi hagyományokkal, társadalmi szerkezettel rendelkező nemzetből alakult ki, ám közös történelme során a cseh és a szlovák nemzet viszonya az ellentétek kiegyenlítésén keresztül az együttélés felé haladt. Ma azonban minden jel arra mutat, hogy a széthúzó erők hatására az eddigi együttélést az autonóm, önálló lét váltja majd fel. Ezért csupán abban reménykedhetünk, hogy ennek következtében ne keletkezzenek új – nem csupán térbeli – határok. Sem nálunk, sem Európa más részein.