Kalligram / Archívum / 1992 / I. évf. 1992. június / A könyvesbolti segédeladótól a diplomatáig

A könyvesbolti segédeladótól a diplomatáig

Csanda Gábor fordítása

LITERÁRNY TÝŽDENNÍK: A szlovák és magyar értelmiség, a „kulturális elit” az Ön személyében elsősorban a kiváló könyvkiadót és hungaristát tiszteli. Elárulná olvasóinknak, milyen utat tett meg a könyvkiadói tevékenységig és a fordításig?

KAROL WLACHOVSKÝ: Ez az út hosszú volt, ám korántsem kitérők, akadályok nélküli. Egy könyvesbolti pult mögött kezdődött, ahol mint segédeladó szorgoskodtam. E mögé a pult mögé (saját, senkitől sem befolyásolt elhatározásomból) azért kerültem, mivel az érettségi után káderokokból nem vettek fel a Komenský Egyetem bölcsészkarára, a műszaki főiskola gazdaságmérnöki karától (ott káderszempontból megfeleltem) pedig a befejezett harmadik szemeszter után úgy elment a kedvem, hogy egy reggelre virradóan megérett bennem az elhatározás és otthagytam az iskolát. Persze, így utólag szerencsés lépésnek tartom, hogy a könyves pult mögé álltam, mert így váltak a könyvek sorsommá, a műszaki főiskolabeli rövid tanulmányaimnak pedig azt köszönhetem, hogy elsajátítottam egyet s mást a közgazdaságtan titkaiból, úgy is mondhatnám, hogy nem idegen tőlem az ökonómiai gondolkodásmód.

A könyvesboltban teljes jogkörű eladóvá-számlázóvá küzdöttem fel magam. Tevékenységemben azonban a meghatározó szerepet a könyvekkel és az olvasókkal való közvetlen kapcsolat játszotta: belém ivódott a közvetítő szerep. Végül is, a könyvkiadó nem más, mint közvetítő. A könyvesboltot egyébként az irodalom iránt fogékony fiatal egyik legjobb iskolájának tartom. Ott vált élessé emlékezőképességem is. Harminchárom év elteltével is pontosan emlékszem, hogy az akkori idők legkeresettebb Lenin-kötetében, a Materializmus és empiriokriticizmusban nem volt feltüntetve a fordító neve, hogy az összegyűjtött műveknek a 14. kötete volt, s hogy 10,70-be került. Emlékszem viszont arra is, hogy az üzletfőnök legnagyobb szomorúságára aránytalanul nagyra duzzasztottam készletünket a cseh költészetből. Volt mit tennem, hogy valamennyin túladjak, de sikerült.

A könyvesboltból harmadik nekifutásra bekerültem az olyannyira áhított bölcsészkarra (könyvtáros – szlovák nyelv és irodalom szakpárosítással). Mivel a tanulással nem volt semmi gondom, a dékán beleegyezésével kivehettem részemet a Slovenské pohľady szerkesztéséből is, ahova, minden bizonnyal publikációim hatására, 1963-ban Milán Ferko, az akkori főszerkesztő invitált meg. S éppen ő volt az, aki a magyarból való fordításra „rákényszerített”, mivel a szerkesztőség tagjai közül egyedül én vonzódtam a magyar nyelvhez. Első fordításom Käfer István tanulmánya volt, ezt a Szlovákiában élő magyar írók (Dobos László, Duba Gyula, Monoszlóy Dezső) műveinek fordításai követték. Úgyhogy, azt hiszem, mondhatom így: a szükség sodort a magyarból való fordításhoz, a nagy magyar irodalomig pedig autodidakta módon jutottam itteni magyar szerzők révén.

LT: A Slovenské pohľadyból a Tatran könyvkiadóba ment át. A könyvesbolti pulttól a kulturális diplomáciáig vezető útjának ez volt a soron következő állomása.

K. WLACHOVSKÝ: A Slovenské pohľady szerkesztőségében összesen öt évet töltöttem. Ezt tartom második egyetememnek. Az óvodásoknak, ahogy akkoriban A. Matuška a folyóirat több mint száz évre visszatekintő fennállásának korban alighanem legifjabb szerkesztőségét hívta, igen jó külső „nevelői” akadtak: (a teljesség igénye nélkül) M. Hamada, M. Rúfus, S. Šmatlák személyében. Belecsöppentem a szerkesztői munkakörbe, széleskörű kritikai és publikációs tevékenységet fejtettem ki, bizalmas viszonyba kerültem a cseh kultúrával, személyes kapcsolatot teremtettem képviselőivel, (a Host do domu című lappal álltunk „szövetségben”.)

1968-ban az akkori igazgató, Ján Ferenčík biztatására mentem át a Tatranba. Mindmáig ez az anya-vállalatom, hiszen csak „kölcsönbe” vagyok diplomata. A Tatranban mint a sajtóosztály vezetője kezdtem dolgozni, s igazgatóként búcsúztam. Erre a posztra az állami vállalat alkalmazottai jelöltek 1989. szeptember 21-én, pontosan édesapám 80. születésnapján. Paradox, hogy két ízben is jelentősen hozzájárulhattam a Tatran talpra állításához; először a kiadóba jövetelemkor, másodszor pedig a szervezet vezetőjeként. Bevallom, hogy ettől azonban nagyobb örömmel töltenek el a sikeres kiadói vállalkozások és tervek, például a Platón-művek gyűjteményes kiadása. A kiadást a nyolcvanas évek elején kezdeményeztem; „A világirodalom kincsesháza” sorozatban látott fokozatosan napvilágot, s ezzel a több mint háromezer oldalas gyűjteménnyel intettem (bízom abban, hogy ideiglenesen) búcsút a kiadói tevékenységnek. Szívesen emlékezem a Tatran hőskorára, teszem azt, amikor „A világirodalom sikerkönyvei” született – ennek kiadói koncepcióját a rendkívül agilis és céltudatos Soňa Cechová dolgozta ki, a „marketing” pedig nekem jutott. Persze, az élet nem fenékig tejfel, tartja a frázis. Mélyen emlékezetembe vésődtek azok a gyűlölködések is, melyeket sarkított kritikáim és glosszáim váltottak ki. „Wlachovský, Štrasser és Moravčík lenézik a becsületes kommunista írók munkáját” – hozták tudomásomra a megfelelő időben. (A Lódarazsak kirajzása című esszéből-pamfletből idéztem, melyet 1969-ben tett közzé egy bizonyos szlovák költő.) Irodalomban sohasem érdekelt (s nem is érdekel) a szerző pártállása és hitvallása, mindig csak az alkotó tett, az irodalmi alkotás, a szellemi teljesítmény. Ha mindezt nem találtam a műben, akkor kritizáltam, beismerem, eleinte kissé bárdolatlanul, stilisztikailag kevésbé csiszoltan. Ami azonban az ítéleteimet illeti, ma sem kell semmit változtatnom „fiatalabb éveim” kritikáin. És a kritikaírással végül is akkor hagytam fel, amikor megtudtam, hogy egyik recenziómat a Smena napilapban mint „bizonyítási tárgyat” használták fel az 1969 utáni tisztogatáskor. Mert ugye, mi legyen azzal az emberrel, amelyikre „az újságok is rászálltak”. így végződött az irodalommal való együttélésem egyik korszaka.

LT: Ezek szerint több korszak is volt. Jellemezné őket közelebbről is?

K. WLACHOVSKÝ: Lassan őszbe vegyül sötét hajam, így tán jogomban áll összegezni is. Egész röviden azt mondhatnám, hogy eleinte a szerkesztői és a szervezői munka mellett a recenzensi és a glosszaírói dominált, később a kiadói tevékenységem mellett sok időt és fáradságot szenteltem a fordításra, végül ez utóbbi vezetett a kulturális diplomáciáig. Ezt a küldetést azonban már e funkcióba való lépésem előtt is gyakoroltam mint kiadó, amikor is a magyarországi kiadókkal meglévő kapcsolataimat arra használtam fel, hogy az adott kereteken belül egy sor szlovák műalkotást kapcsoljak be a magyar irodalmi és szellemi vérkeringésbe. Hadd említsem meg ezek közül a hetvenes évek szlovák prózájának antológiáját, mely Ballada a kút vizéről (Európa Kiadó) címmel jelent meg, továbbá M. Bútora, I. Hudec, E. Hlatký, P. Jaroš, Ľ. Jurík, R. Sloboda és mások könyveit. A költészetből elsősorban a „nadrealisták” jöttek számításba. Nyomdakész állapotban volt még egy antológia, amely az ún. nagyszombati „konkretisták” generációjának költészetét mutatta volna be, ez a terv azonban anyagi gondok miatt meghiúsult.

Úgy vélem, hogy a kiadói és a fordítói tevékenység, valamint a kulturális diplomácia közt sok a közös vonás. Céljaik legalábbis közösek: szellemi értékekről hírt adni, ezeket az értékeket közvetíteni, az egyszerit új, nagyobb egységbe kötni, ösztönözni a cserét, gazdagítani stb. Ez a küldetés teljességgel megfelel szellemi alkatomnak. Tudatában vagyok annak, hogy nem vagyok szónok-típus, nem kedvelem a tömeget és a tömegmegnyilvánulásokat, másrészt a szertartások is idegenek tőlem. Minduntalan eszembe ötlik, hogy a kommunizmus messze volt, mint megmutatkozott, túlontúl messze, az Isten pedig magasan, sőt néhány szlovák számára túlságosan is magasan. A kereszténységet az embernek önmagában kellene hordoznia, a gondolkodásban, a tettekben kellene megnyilvánulnia, a korrektségben, a toleranciában. Saját bőrömön tapasztaltam, hogy cselekedeteimet csak akkor koronázza siker, ha helyesen ítélem meg a képességeimet és az erőmet, s ha pragmatikusan átgondolom az összes körülményt és a megfelelő lépéseket. Ehhez az elvhez tartom magam.

LT: Több mint egy éve Budapesten tevékenykedik. Milyeneknek ítéli meg a Kulturális és tájékoztató központ céljaiban és szándékaiban beállt változásokat? Milyen elképzelésekkel és tervekkel fogadta el ezt a funkciót?

K. WLACHOVSKÝ: Bevallom, hogy sokáig, talán túl sokáig is fontolgattam és latolgattam, egyáltalán elfogadjam-e ezt a posztot. Nehezemre esett otthagynom a könyveket, hiszen szívemhez nőttek, nemkülönben a kiadó kollektíváját, mellyel összenőttem, s mely megbízott bennem, a munkát illetően nagyobb fordulatra kapcsolt... Ez persze rövid időn belül megmutatkozott a kiadói és a gazdasági eredményeinkben is. Végül mégis győzött az, hogy alkalmam nyílt konkrét tettekkel gazdagítani a cseh–szlovák–magyar kapcsolatokat, különös tekintettel a kultúrára – s mindezt új társadalmi feltételek közt, tehát politikai előírások és kizárólagosságok nélkül. A funkció elfogadásakor tudatában voltam annak, hogy nem ilyen-olyan érdemeim elismeréseként kaptam. Mint már annyiszor a múltban, ezúttal is a változtatni és életre kelteni feladatával álltam szemben, esetünkben ez nem volt más, mint hogy küldetéssel és értelemmel ruházzam fel a kultúrát, mely képes rendbe hozni és jóvátenni mindazt, amit a politika állandóan megbont és szétver. A politika, főként a múltban, különösen a szlovák–magyar kapcsolatok terén éppen eleget vert szét mindkét oldalon. E helyzetben a kultúrát az életadó vízhez hasonlítanám. A vízzel sok mindent lehet csinálni (elvezetni, elrekeszteni, gátat szabni neki stb.), csak megsemmisíteni nem lehet. Mindig talál magának megfelelő utakat, utacskákat (megkerüli, átszivárog, alámossa stb.). Valahogy így van ez a kultúrával is. S örülök, hogy mindez az általam vezetett központra is érvényes. Látogatói szövetségi államunk mindkét köztársaságának kultúráját magukévá tehetik, miközben nem tudatosul bennük, vagy legalábbis nem befolyásolhatók a jelenlegi cseh–szlovák–magyar politikai kapcsolatok neuralgikus, traumatikus ütközőpontja által. Azt hiszem, nem is kell külön említenem, hogy a Bős–Nagymaros vízlépcsőre gondolok.

Nem titkolom, hogy, enyhén szólva: nemigen látogattam korábban a budapesti központunkat. Megvoltak rá az okaim, ezeket most nem részletezném. Elődeimet nem ismertem. Nem volt hasonlítási alapom. Elképzeléseimet azt követően vetettem papírra, hogy előzőleg megvitattam őket a nagykövettel – hazánk Magyarországgal kapcsolatos külpolitikája irányvonalával összhangban. Vezérelvem az irodalmi komparatisztika elméletére épül. Eszerint kulturális csere esetén a befogadó fél játssza a döntő szerepet. Elvégre nem az a fél rekeszti kívül magát, amelyik nem hajlandó felkínálni, adni, eladni stb., hanem az, amelyik nem hajlandó befogadni, átvenni, venni stb. Ez a hozzáállás nemcsak a hazai viszonyok, a kultúra és az értékek alapos ismeretét igényli, elsősorban bizalmas ismeretséget kell kötni a vendéglátó ország szellemi bázisával. A gyakorlatban tehát a pozitív konfrontáció elvéből indulok ki. Azaz, a kulturális jelenségek és értékek egymáshoz közelítésében arra törekszem, hogy ne csak a tájékoztatás síkján, a felvilágosítás szintjén érintkezzenek, hanem hogy a befogadót értékkritériumaikkal szólítsák meg. Ebben az elgondolásban az egyes területek cseh és szlovák szakemberein kívül az előadók és informátorok közt a magyar szakembereknek is megvan a helyük. A jól megválasztott műsorvezető egyben biztosíték arra is, hogy a magyar fél, valamint a bemutatott szellemi termék, illetve a kulturális vagy közéleti személyiség között közvetlen kapcsolat alakul ki. Hogy ne beszéljek ilyen általánosan, mondok egy példát: Peter Jaroš szerzői estje. A magyar olvasónak Szappanos Balázs, az Európa Kiadó vezető szerkesztője mutatta őt be, s ugyanő tartott rendhagyó irodalomórát egy szlovák tanítási nyelvű gimnáziumban. Szappanos Balázs nem szlovakista, nem is tud szlovákul, de elolvasott mindent, ami Jaroštól magyarul megjelent. Senki más nem cáfolhatta volna hitelesebben azt a legendát, miszerint Jaroš Az ezeréves méh című műve magyarellenes regény. Ezt azért említettem, mert Az ezeréves méh 500 példányban jelent meg, s az átlagolvasóig el sem jutott. Ez is egy példa az elmúlt időszaknak a kulturális cseréhez való formális, statisztikai viszonyulására.

Az elmúlt naptári év mérlege azt látszik igazolni, hogy elképzeléseinket megvalósítottuk, s leginkább azokat a rendezvényeinket koronázta siker, melyekben sikerült kiküszöbölnünk a kapcsolatfelvételek rövidzárlatait. Elsősorban irodalmi estekre, szerzői bemutatkozásokra, színielőadásokra gondolok (az A. Bagar Színház, a kassai Thália, a Štúdió S, a Brünni Területi Színház); továbbá a kerekasztal-beszélgetésekre, sajtóértekezletekre, képzőművészeti tárlatokra és kiállításokra (J. Anderle, A. Born, M. Paštéka, O. Zimka, a fiatal morva képzőművészek, a Pozsonyi koronázási ünnepségek, Pozsony a képzőművészet tükrében, Mozart Prágája stb.). Az említett esetekben a hangsúly az élőbeszéden, a közvetlen benyomáson volt.

A Csehszlovák kulturális és tájékoztató központ elnevezésből is adódik, hogy az intézet legfőbb feladata mindkét köztársaság valamint a nemzetiségek kultúrájának a bemutatása és ismertetése. Tevékenységünk alapelvei közé tartozik a központ egyedülálló szerepének tükröztetése – ez alatt azt értem, hogy Szlovákiában magyar nemzeti kisebbségi kultúráról beszélhetünk, a vendéglátó Magyarországon pedig a szlovák kisebbség kultúrájáról.

LT: Ez miként nyilvánult meg a programok összetételében?

K. WLACHOVSKÝ: Minden hosszas magyarázat helyett beszéljen az elmúlt év statisztikája. Eszerint összesen 580 rendezvényünk volt, beleértve a nyelvtanfolyamokat is, ebből, eredetüket tekintve 304 volt szlovák, 213 a cseh és 63 a magyar, úgyhogy a szlovák műsorok aránya a csehekéhez képest 6:4 a szlovák rendezvények javára, s az összes rendezvénynek mintegy egy tizede volt magyar eredetű. Úgy vélem, hogy egyébként is ez az optimális arány.

Ami a Magyarországon élő szlovákok szellemi szükségleteit illeti, nemkülönben pedig a magyarországi szlovák szervezetekét, mindenki irányában nyitottak vagyunk, ugyanakkor viszont nem törekszünk arra, hogy a szlovák kisebbségről történő gondoskodásban a magyarországi szerveket helyettesítsük. Együttműködünk velük a kulturális és művelődési rendezvények megszervezésében, hatékonyan támogatjuk a szlovák kultúra közvetítését. Elsőrendű célunk a kihúnyófélben lévő szlovák öntudat felélesztése. Azt hiszem, e téren is van némi sikerünk; azok, akiknek lehetőségük van az összehasonlításra, azt állítják, hogy egy év alatt annyi kultúrát kaptak Szlovákiából, mint azelőtt több év alatt sem. Például szlovák színház Békés megyében legutóbb több mint hét évvel ezelőtt járt.

LT: Térjünk vissza a funkcióba lépés kezdeti időszakához. Milyen gondokkal találta magát szemben, milyen volt itt a helyzet, a hangulat?

K: WLACHOVSKÝ: Talán nem kell magyaráznom, hogy a bársonyos forradalom előtt a csehszlovák kulturális és tájékoztató központok a hivatalos kül- és kultúrpolitika meghosszabbított kezeiként működtek. Az ilyen módon orientált tevékenység a viszonylag liberális magyarországi rendszerben nem sok eredményre számíthatott. A központ elszigetelődött, leginkább a kreatív magyar értelmiség kerülte. Nos, ezen sikerült változtatnunk. Jelenleg állandóan bővül látogatóink köre, s a központ az összejövetelek „semleges” területének szerepét tölti be. Ez leginkább a toll és az ecset forgatóira vonatkozik. Központunknak tehát megvan a maga szilárd helye a budapesti kulturális intézmények között. Megszűnt a hozzá hasonló külföldi központok sorában utolsóként jegyzett helyzete, sőt, túlzás nélkül állíthatom, hogy nem egy esetben vezető szerepet tölt be – s most egyáltalán nem arra gondolok, hogy Budapest szívében igen előnyös helyen áll s kiváló területi adottságokkal rendelkezik. Figyelemre méltó a népszerűsége is – mind a sajtóban, mind a többi tömegtájékoztatási eszközben. Úgy tűnik, olyan légkört sikerült teremtenünk a központban, mely nem áll távol a magyarok mentalitásától. Ugyanakkor felhagytunk a virsli-sör felszolgálással, s ha már húsra nem futja, Ondrej Antovszký konyhamester krumplikásával tölti meg a „kolbászt”.

LT: Ezzel képletesen azt kívánja érzékeltetni, hogy az anyagi gondok a központot sem kerülték meg.

K. WLACHOVSKÝ: A csehszlovák kulturális és tájékoztató központok, élükön a szövetségi külügyminisztérium alá tartozó külföldi kulturális intézmények igazgatóságával a ma már elavult ún. juttatásos szervezetek elvei alapján működnek. Ez az elv a pénzalapok másodlagos felosztásán alapszik. A központoknak lehetőségük van kulturális kereskedelmi tevékenységet is folytatni, s ilyenekből a múltban jelentős hasznuk származott. Legalábbis némelyiküknek. Többnyire azonban mindez már a múlté. Konkrétan a mi, budapesti központunk mérlege az elmúlt év során jelentéktelen veszteséggel (ez alig haladta meg a 300 000 koronát) zárult, ezt a tavaly befolyt nyereségünk fedezte. Persze az is igaz, hogy nem kellett lakbért fizetnünk, hiszen székházunk csehszlovák pénzből újíttatott fel, s a szerződés szerint ez a befektetés háromévi lakbérünket fedezte. Nos, ez az idő 1992 februárjának utolsó napján letelt. A gondot az okozza, hogy ennek az épületnek, ennek a hajdan A fehér lóhoz címzett vendégfogadónak (nyilván nem Svätopluk lováról van szó) a csehszlovák befektetés megnövelte az értékét, s a magyar fél most többet kér érte. Ez valami hasonló, mint az idegen telken épült ház esete. Nincs mit kertelnem, ma még nincs meg a lakbérhez szükséges pénz. Viszont a saját vállalkozásainkból és kereskedelmi tevékenységünkből nem tudjuk ezeket az eszközöket előteremteni. Mindeközben a Dunán, Bős és Nagymaros közt milliók, több tíz millió úszik el. Csak sajnálhatom, hogy a büszke pesti polgárok a múlt században sugárutak helyett, Velence mintájára nem csatornákat mélyítettek, talán így ma néhány millió a mi központunkhoz is befolyna. De félre a tréfával, tényleg komoly a helyzetünk. Amit ma könnyűszerrel elrontunk, azt később nehezen, vagy egyáltalán nem sikerül helyrehozni. Központunk megszűnését egy ilyen helyrehozhatatlan lépésnek tartanám, arról nem is beszélve, hogy amennyiben a központnak nem Budapesten jelölnék ki a helyét, nehéz lenne egy hasonló, a Magyarországon élő szlovák kisebbség egészére orientált missziót folytatni, mondjuk Békéscsabán.

Pusztán összehasonlításként megemlítek néhány közismert tényt a külföldön működő magyar központokról. Ezekből ez ideig tizennégy működik, újabb öt megnyitását pedig tervezik. Mindegyikük közvetlen dotációban részesül, a székhelytől és a körülményektől függően 10-től 50 millió forintban, ami összesen mintegy 240 millió forintot tesz ki. Hazánknak nyolc működő központja van, ezek némelyike 4 millió koronát kap. Azt hiszem, ehhez nem kell kommentár.

LT: Magyarországon nem létezik nemzetiségi oktatási rendszer. Mikor kerül elfogadásra a nemzetiségi törvény, mely egyben ezt a kérdést is rendezhetné? Mennyiben változott a szlovákok helyzete az első demokratikus választások óta?

K. WLACHOVSKÝ: A magyarországi szlovák kisebbség helyzete semmiben sem hasonlítható össze a Szlovákiában élő magyar nemzetiségű lakosság helyzetével – sem a lélekszámot, sem a nemzeti öntudatot, sem pedig az összetartást illetően. Ezt egyszerűen tudomásul kell venni, minden okfejtéskor ebből kell kiindulni. A siránkozásuk fölöslegesek, a helyzeten már mit sem változtatnak. Saját tapasztalatomból mondhatom, hogy a magyarországi szlovákok többsége jobban beszél magyarul, mint szlovákul. Azt viszont tényleg nem tudom, hogy a szlovákiai magyarok közül hányan tudnak jobban szlovákul, mint magyarul. A magyarországi szlovák etnikum jelenlegi helyzete – az asszimilációs politikától egészen a szlovákoknak Magyarország teljes területén való szétszórtságáig – nagyon sok mindennek a következménye. Ilyen mértékű szétszóródás mellett végül is semmi szükség valamiféle erőszakos asszimilációs eszközök bevetésére. Élet és idő megteszik a magukét – meg is tették. Mindemellett a múlt legfájdalmasabb örökségének a szlovák értelmiség (tanítók, papok) eltűnését tartom. Kérdéses, milyen mértékben járult ehhez hozzá a háború utáni áttelepítési akció, melyet a csehszlovák fél kezdeményezett.

A múltban a magyarországi vezetés hivatalos hozzáállása a nemzetiségi kérdéshez leginkább a deklarált kirakatpolitikának felelt meg, leginkább „kifele” mutatva magát, a szavak és a tettek pedig ellentmondtak egymásnak. E téren ma már változások figyelhetők meg. A nemzetiségi törvény tervezete már kész. A magam részéről azonban én nem ebben keresném a magyarországi nemzetiségi problémák megszüntetését. Óvatosságra int például annak a nemzetiségi törvénynek a sorsa, melyet röviddel az osztrák-magyar kiegyezés után fogadtak el. Ha ezt ma elolvassák, nemigen lehet elmarasztalni lényegét illetően, az akkori időkhöz képest csak úgy árad belőle a példamutató liberalizmus. Törvény tehát már akkor is volt, s mégis, milyen sorsra jutott néhány évvel később a Matica slovenská és a négy szlovák gimnázium? Ezt minden művelt szlovák tudja. Igaz, azóta eltelt annyi idő, hogy a történelem ne ismétlődjék meg.

Úgy vélem, hogy nem kellene a Magyarországon élő szlovákokra ráerőszakolnunk a mi elképzelésünket arról, hogy szerintünk milyeneknek kellene lenniük. A nyitott határok új reményeket és lehetőségeket kínálnak számukra, egyúttal viszont elkerülhetetlen konfrontáció elé is állítják őket, s ez elkedvetlenítheti őket. A dolgok ilyetén állásakor teljességgel öncélúaknak tartom a szóbeli megnyilatkozásokat, ezek általában az etika hiányát kendőzik csupán. Mire jó táviratokban sürgetni bármiféle szlovák nyelvtörvény elfogadását, ha a saját gyerekeimmel csak magyarul értek szót? Nagyobb íróvá válik az, aki önálló állam kisebbségi szerzője lesz? Nyilvánvaló, hogy ilyen kérdésből többet is fel lehetne tenni. Önmagukban azonban nem javítanak a magyarországi szlovák kisebbség helyzetén, ellenkezőleg: bizalmatlanságot keltenek a házon belül.

A Magyarországon élő szlovák kisebbség fejlődése érdekében a legfontosabb tennivalóra kell összpontosítani: felkarolni és állandóan foglalkozni a fiatalsággal még az iskoláskor elérése előtt. A magunk részéről gondolunk erre is (szlovák bábszínházak körútjait, ifjúsági filmek bemutatását szervezzük stb.). Ők jelentik ugyanis a jövendő olvasókat, akik majd egyszer talán a vegyes-, magyar-szlovák lakosságú területeken kezükbe veszik az el nem olvasott szlovák könyveket.

LT: Hol tart ma a hungarisztika szlovák részről? Mi a helyzet nálunk a magyar irodalom fordítása terén?

K. WLACHOVSKÝ: Szlovák hungarisztikáról a szó szoros értelmében nem beszélhetünk. Pontosabban: az a néhány ember, aki ebben a szakmában ténykedik, tulajdonképpen amatőrnek minősül, hiszen mindegyikük más-más diszciplínát tanult. Ezzel nem azt mondom, hogy kevésbé értékes munkát végeznek. Ennek épp az ellenkezője igaz, sokat tettek e téren. Ráadásul ezeket az „amatőröket” fél kezemen meg tudnám számolni, s ha még ketten-hárman közülük ideiglenesen a diplomácia útjára lépnének, valamennyi aktív szlovák hungarista Budapesten élne. Garantálhatom, hogy Ivan Slimákot, a Komenský Egyetem bölcsészkarának dékánját éppen ez az állapot ösztönözte arra, hogy a tanszék terveiből ki ne felejtse a leendő szlovák hungaristák képzését. Kétségkívül ők azok, akik még a századforduló előtt újraéleszthetik ezt a szakágat. Tizenkettő előtt öt perccel!

A magyar irodalom a Szlovákiában fordított nemzeti irodalmak közt az első tíz közé sorolható. Gyakran persze az az érzésem, hogy olykor a kevesebb több lenne. A lefordított és megjelentetett művek közt a vitathatatlan értékek mellett jócskán akad protokoll- és élettelen bibliográfia-szaporító jellegű is, s mint ahogy az ilyen esetekben lenni szokott, a jelentős számú fordítás csak még inkább kiemeli az adósságokat.

Nem kell sokáig lopóznom emlékezetemben: a szlovák fordításirodalomban elenyészően csekély az olyan jellegzetes műfaj, mint amilyen a magyar esszé.

A magyar irodalom fordításának ígéretes beindulása mára anyagi nehézségek miatt megrekedt. Ez nem a magyar irodalom kizárólagos gondja, valamennyi kis nemzet irodalmával ugyanez a helyzet, hiszen ezek nem nélkülözhetik a hathatós támogatást. Esetünkben remélhető, hogy segít majd a szlovák–magyar kulturális csere és a kétoldalú kapcsolatok támogatására létesült alapítvány. Ennek előkészületei előrehaladott állapotban vannak.

LT: Ön szerint mi a fordítás? Interpretáció? Csupán a tiszta racionalitás, vagy a spontán alkotó tett eredménye is?

K. WLACHOVSKÝ: A fordításnak mint tolmácsolásnak vagyok a híve. Ebből adódik, hogy szerintem a jó fordítás egyfajta racionális elmélkedés vagy legalábbis privát interpretáció eredménye kell, hogy legyen – ezt az elméleti felkészülés előzi meg. Ezt a módszert talán a legkövetkezetesebben Kosztolányi Esti Kornél-ciklusának fordításakor tartottam be. Ezek a novellák cizellált, briliáns stílusukkal, na meg felrétegződött irodalmi hátterükkel tűnnek ki. Munkám során a szlovákiai műfordítás-elmélet akkori eredményeit hasznosítottam, így aztán az sem ért váratlanul, amikor Žilka Tibor a fordítást elemezve pontról pontra kimutatta a fordítás során követett gondolatmenetem valamennyi szálát. Szinte csoda, ahogy ugyanazt gondoltuk.

Ha lehetőségem adódott fordítani, mindig olyan művet választottam, mely megfelel fordítói alkatomnak. Végül is így jött létre az esztétikailag transzformált 20. századi magyar polgári irodalom lefordított műveinek kiegyensúlyozott sora a Csáth Géza-művektől a Kertész Ákos-művekig, beleértve a folyóiratokban közölt Esterházy Péter-szövegeket is.

Külön fejezet a Grendel Lajos-prózák fordítása. Ez abból adódik, hogy a szövegek Szlovákiában keletkeztek, van tehát szlovák tárgyi-kulturális hátterük, ráadásul kettőnk esetében egyazon nemzedéki tapasztalatról is beszélhetünk. További sajátosság a szerzővel való együttműködés lehetősége. Ezért azt is mondhatnám, hogy ez már nem fordítás, hanem a szöveg autorizált szlovák változata.

LT: Műfordítói tevékenysége kezdete óta különös figyelemmel kíséri a magyar kisebbségi irodalmat. Grendel Lajos életművét tulajdonképpen meghonosította a szlovák irodalmi kontextusban. Helyzetéből adódóan hogyan értékeli ma a nemzetiségi (kisebbségi) irodalmak küldetését?

K. WLACHOVSKÝ: Köntörfalazás nélkül megmondom: csak egy irodalmat ismerek, a hozzátartozó műfaji és értékkategóriákkal. A kisebbségi vagy nemzetiségi jelzőt járulékosnak tartom, olyannak, mely csak a „kisebbségi/nemzetiségi irodalom” gyűjtőfogalomban kap értelmet. Ez a megjelölés addig értelemhordozó, ameddig e régió kisebbségei/nemzetiségei nem rendelkeznek ugyanolyan jogokkal, mint az államalkotó nemzetek. Hiszen mi is hívta egyáltalán létre a kisebbségi/ nemzetiségi irodalmat? A kisebbség/ nemzetiség képviselőinek nem egyenjogú helyzete és különös sorsa. Abban a pillanatban, amikor ennek az irodalomnak sikerül kiszabadulnia a kisebbség/nemzetiség abroncsából, jelző nélkül működik majd tovább, s a jelző mint értékkritérium megszűnik, csupán mint szűkebb területmegjelölés marad érvényben (magyar nemzetiségi irodalom Szlovákiában, Romániában, a Vajdaságban stb.). Amíg ez az irodalom a kisebbségi/nemzetiségi sors páncélját ölti magára, nincs esélye megütni az egyetemes irodalom hangját. Csak helyi érdekű funkciókat teljesíthet.

Úgy vélem, éppen Grendel Lajos a megfelelő példa arra a szerzőre, aki prózájában csupán alig érezhetően engedi sejtetni a kisebbségi/nemzetiségi sorsot, s nem lobogtatja-lengeti, mint a zászlót. Ez nagyon fontos részlet, mely megkönnyítette szerzőjének a szlovák irodalmi kontextusban való állandó jelenlétét, sőt azt is mondhatom, megkönnyebbítette beépülését a nyolcvanas évek szlovák prózájába. Hasonló módon szeretném látni valamennyi kisebbségi/nemzetiségi szerző távlatait. Persze ez az elképzelés az értékeket tekintve kizár mindenféle regionalizmust, amatörizmust és dilettantizmust, éppúgy, ahogy térségünkben a nyitott határok nem kedveznek az átlagon alulinak, de még az átlagnak sem.

LT: Fiatalabb korában rendszeresen bírálta a szlovák irodalmat, s bizonyára ma is figyelemmel kíséri. Mit jelent az eredeti irodalom a fordító számára, s milyen gondolatokat ébreszt önben az az állapot, melyben jelenleg van ez az irodalom?

K. WLACHOVSKÝ: A fordítónak figyelemmel kell kísérnie az eredeti irodalmat, fejlődési tendenciáit „naprakészen” kell követnie, csakis így válhat a mindenkori nyelvi és tágabb értelemben az irodalmi műveltség alkotó részesévé. Az eredeti irodalommal való kapcsolat híján született fordítások rendszerint gyorsabban öregszenek.

Az irodalom jelenlegi állapota egyáltalán nem lelkesít. Kerek perec kimondva: sokkos állapotban van. Abból, ami az asztalon volt, sok minden az asztal alá esett, és sok minden, ami az asztal alatt volt, nem került az asztalra. Az írót egyszeriben megszállja a hiábavalóság érzése. Senki nem tart igényt a munkájára. Az irodalom mintha nem kellene senkinek. Ennek ellenére azt tartom, hogy nem szükséges forgatókönyvet készítgetnünk az irodalom megszűnéséhez.

Az orvostudomány a sokkot gyógyító módszerként is számon tartja. Leginkább az olyan betegségeknél alkalmazzák, melyekre a pszichikai jelző vonatkozik. Szlovákiában az irodalom az utóbbi időben lelki egyensúlyzavarokkal küszködött, akkor is, amikor legális volt az elnyomó rendszerben, de akkor is, amikor illegális volt a számkivetettségben és a belső száműzetésben. Az első esetben csak a kijelölt határokon belül juthatott érvényre alapvető funkciója és küldetése: autonóm világképet teremteni a szerző művészi meggyőződése és természete szerint. Rosszabb, ha csupán politikai célokat szolgált, s ezzel tulajdonképpen eltávolodott eredeti küldetésétől. A második esetben nehezen, általában nagyon nehezen talált olvasójára. Ráadásul a disszidens irodalom abban is specifikus helyzetű, hogy szerző és műve állandó veszélynek van kitéve. Csakhogy mindez, hál' isten, már a múlté. Jött az örömmámor – aztán a sokk. Ebből a sokkból az nem kerül ki, amit a letűnt rendszer magával vitt. A sokkterápia viszont nem egy számkivetettségben írt művet és szamizdatot is a bibliográfiai tény szintjére süllyeszt. A sokkterápia jótékony hatását abban látom, hogy szellem- és értékosztályozást von maga után, s így az irodalom fokozatosan megszabadul az ideológiai, sőt még a klerikális hordalékoktól is (Szlovákiában ezzel is számolni kell), melyek hosszabb-rövidebb időre pótlólagos, jobban mondva helyettesítő funkciókkal látták el. Az irodalom egyszerűen az marad, aminek lennie kell: irodalomnak. Minden bizonnyal élesen elválik a politikától (publicisztikától). Persze, ez még nem jelenti azt, hogy ugyanaz a személy (személyiség) nem alkothat és politizálhat egyszerre. Olyan, a nagyközönség számára (a magyar nagyközönség számára is) is mert „kizárólag írók” jutnak eszembe, mint Bohumil Hrabal a cseh, Mándy Iván a magyar és Pavel Vilikovský a szlovák irodalomból. Szolgálhatok azonban „kétéltű példákkal” is, itt Mészöly Miklóst és Grendel Lajost említ hetem; miközben mindkét szerző munkáiban éles határ húzható aközé, ami irodalom, és aközé, ami közvetlen beleszól a politikába, mivel nem szándékuk pragmatikus politikai célok szolgálata hasznos irodalommal. Azt hiszem, ez az út viszi át az irodalmat a harmadik évezredbe.