Át a határon; Metszés

(Úti levél)

Valójában – bár azt hiszem, túl gőgös ez a szó, legyen talán – Talán a demokráciának nincsen határa.

»Éjszaka értünk a zord maczedon hegyek közé. I. Sándor király idejében itt katonáskodott nagyapám. (Mindez nem lebegtetett fikció. Valódi nagyapám, valódi hegyek között, valódi Szerb Királyságban, ál-Maczedóniában, 1927-ben.) Hétfős rajonukból – mert őrkatona volt ő is – öten-hatan tértek vissza a laktanyába, sokan odavesztek közülük a vad sziklák között az ösvényen, az emberi önkény szabta határon. Maczedon szabadságharcosok lődöztek rájuk a szirtekről és nyiladékokból. Ennek és annak csupán jelképes értelme volt. Az ösvényt járók nem őrködtek semmi fölött, a szabadságharcosok mindentől/mindenkitől függetlenül hallhattak éhen.

Azt hittük tehát, t ú 1 vagyunk, megfizettük az utolsó útvámot is, nem azért a rettenetes, tengelytörő szakaszért, mely következett, hanem a magunk mögött hagyottért. „Ez hát a Balkán.” Összenéztünk feleségemmel, szánk sarkába ugyanaz az undok mosoly ragadt, amit a hazai benzinkutaknál lehet kapni hét márkáért vagy negyvenkilenc schillingért.

Reggel Evzoniban, még mindig maczedon, de már barátságosabb hegyek /cé/cesszürke karéjában. Búcsú és feledés páraleple.

Lemostuk arcunkról a műszerfal viaszfényét. Átvettük belépőkártyáinkat. „Itt nem az állampolgárságot, hanem a nemzetiséget kérdezik” – állapította meg a feleségem. „Hogy van az franciául, hogy besenyő” – kérdeztem. „B, E, S, H, E, N, G, H, I, E U” – betűzte.

Én pedig írni kezdtem apró betűkkel: avar, hun, hongrois, beshenghieu, kun, türk, slovak, czeh, slovan, serb, croatier, jude, daco-roman, allemande... „Zsüff” – szólt közbe feleségem, de én már nem javítottam át.

A görög határőr szó nélkül adta vissza útipapírjainkat. A parancs szerint őt csak az érdekelte, az utazók közül ki görög nemzetiségű.

Később láttuk, nem csak a szabályok emlékeznek még a katonai rezsimre.

Őszi párák fölött gördült a tűzszekér.

„Ez hát a demokrácia h a t á r a” – intettem fejemmel a napégette pusztaság felé.

Az utat kétoldalt a világ egyik leghosszabb kerítése kíséri: a katonai rezsim emeltette mozgó célpontok pillanatnyi megállítására és rövid sorozatokkal való leküzdésük elősegítésére.

„Nézd, a leanderek, mint odahaza a szamárkóró” – figyelmeztettem feleségem, aki szomorú volt, mert a látvány nem emlékeztette vágyképeire, melyeket erről a tájról álmodott.

En elégedetten, szám sarkában lapuló mosollyal szemléltem a gazos telkeken rozsdásodó géproncsokat, az épületeket, melyeket vastag porréteggel fedett márvány borít.

„Még nem vagyunk ott” – vigasztaltam később.

„Hiszen már itt vagyunk” – mondotta és felmutatott egy kétdrachmás pénzérmét, melyen horgony, hajóágyú és -kormány fölött félköríven ez a felirat állt: EAAHNIKE AHMOKPATIA

„Azért gondolj bele, ez az ég ugyanaz, amely őrájuk tekintett” – hazudtam.

„Persze – mondta elkeseredetten – akárha Dévaványa felé járnánk...”

Thesszaloniki határában ellenőriztük útipapírjaink és a nálunk lévő bankjegyeket. Azokat a színes papírszeleteket, melyeket nehezen hamisítható színes nyomással láttak el és édeshazánk nemlétező aranyhegyeit jelképezték, jó mélyen hátizsákjainkba süllyesztettük. Meg kellett állapítanunk, hogy kevés pénzünk van, ezért balra fordultunk Chalkidiki felé. Megpróbáltunk úgy tekinteni az ATHINA felé vezető utat jelző táblára, mint mosóporreklámra...

Ébredezett kisfiunk is, akit egyáltalán nem lepett meg az idegen táj látványa. Érezte, nem léptük még át a minden emberi önkényen felülálló határokat. A tájban nyárfasorok, akáciák. Eszébe jutott, amit elindulás előtt ígértünk neki:

„Menjünk a vízbe!”

Ott ültünk a forró sziklákon, hallgattuk a hűlő motor percenését s a tenger szelíd sustorgását. Fiunk az udvarnyi fövényre szaladt (homokszemek rózsaszín márványból), térdéig csaptak fel a hullámok. Megérintette ujjacskáival a csillámló habokat s azután ijedtségében – vagy tapasztalni vágyott? – bekapta hüvelykjét. A sós ízt érezvén visszaszaladt hozzánk, hunyorogva nézett el messze, az öböl katlanán túl, az izzó égre.

Ő m é g t u d t a, h o g y t ú l v a g y u n k v a l a m i n s m i m á r a z t i s, h o g y i n n e n. «

Metszés

V beszkanyecsnosztyi paralellü nye vsztrecsajutszja, eta mog bü govority.

(A világ első – mindmáig ismeretlen – űrhajósának naplójából.)

Letértem a rendes útról. Ezt onnan tudom, hogy errefelé va

sett az eső, mikor olvastam s ez meglátszik lapjain, habár

dabb a táj, dülöngélnek a távíróoszlopok s oly vészjósló a

gis jólesik tenyeremmel végigsimítani, mint egy ismerős tá

kabócák pizzicatoja. Megállok. Kinyitom az ajtót s tenyere

lvasom: be gyorsan a kiadóba, mert még egy félóráig felíra

mmel végigsimítom a forró, repedezett aszfaltot. Ez minden

szen jó az intenzív süldőtáp fogyása – idézem a mesther st

esetre megnyugtat, kibújtatom sajgó lábam a teniszcipőből

A hármas kötésbe rakott zsákok alkalmi fotelként kínálkozn

s talpam az aszfalton szárogatom. A motor egyenetlen járás

lmbe helyezem magam s bámulom a szemerkélő esőt. Néha bele

át fülelem. Mint mindig, most is eszembe jut a gyújtásmegs

z ölemben nyugvó füzetbe, jesítménye. Ezzel szemben én há

zakító. Elterelem gondolataimat az eloxidálódott érintkező

Közben vevő érkezik, egységestápot kér, készségesen szolgá

kről. Vajon állnak még fák az iszaposodó mederben – kérdez

Az ötven kilogrammos egalizált zsákot – mely növényi, álla

em, bár tudom a választ, azért mégis felkapaszkodom a vasú

edetű őrleményeket valamint malmi söpredéket tartalmaz. Má

ti töltés oldalán. Valóban. A fák még állnak. Napszítta fe

zerszer is zsebráknak érezve magam, gondolkodás nélkül kér

hér ágaik finom rajzolata a tintakék égen. Szégyenemben ba

Ötszáztíz forint ötven fillér. Kedvesen mosolygom. Alighog

múlt zúzalék-köveket görgetek lábujjaimmal. Azután – hazu

k a vevő, máris olvasni kezdem, ujjbegyeimmel végigsimítom

g önvigasztalásképpen – valahová a Pó-síkság vidékére képz

at. ulatlanul, hogy bevárják az érkezőket. Se zászló, se f

elem magam, olasz fiatalembernek 1968-ba, s bizony megelég

m. Az agyam, mint egy cséplőgép, még a szöveget járja. Esz

édessel szemlélem vadonatúj 125-ös Fiatomat, leviharzom a

y össze kellene végre söpörnöm a lyukas zsákokból kiszóród

töltés oldalán, be a kocsiba s csak úgy mezítláb gázt neki

gom a seprűm, sepregetem az életkörforgás porát: húsliszt,

Rádőlök a volánra, mint az a bizonyos halálművész, nyirkos

ontliszt, agyvelőliszt, halliszt a messzi Peruból, no és a

homlokom, arcom ingem mellrészébe törlöm, élvezem a sebess

ormonkészítmények, ez az egész azután a sertések tápláléka

éget, a fordulatot igyekszem 4200-on tartani, ami ugyan ár

llott sertéseket és a vágóhídi hulladékot a fehérjefeldo

talmas a motorra nézve, ez azonban már mindegy, a széthull

iai előírásoknak megfelelően húsliszt, vérliszt, cson

ás határán száguldunk, és ha szétesik az autó, akkor majd

őle és így tovább. A hollandok fejlesztették tök

Béla összerakja, mint eddig mindig, talán egyetlen porciká

hogy még a sertésürülékből is kivonják a t

ja sem eredeti már, többször összetörték, legutóbb egy fia

alán, beteges lelkületű ember vagyo

tal malomipari technikusnő hajtott fának vele. Kórházba sz

tudatom rianások szabdal

állítás közben belehalt sűrüléseibe, de ez már nem az az a

nológiai leírá

utó, legalább hat másikból rakták össze. Papírjai szerint

A kurzivált részeket a Pompeji irodalmi, művészeti és bölcseleti folyóiratból vettem.