Az ember és a múlt

Vannak emberek, akik nem fogják fel problémaként a múltat, sőt egyáltalán nem érzik át a jelentőségét. Akár a saját múltjukról, akár más múltál van szó. Ha ezek az emberek csak azzal foglalkoznak, amiről a múltnak nincs mondanivalója, ezt nem is lehet nekik felróni.

Vannak, akik problémaként fogják fel a múltat, sőt ezt hivatásuknak tekintik. Ezek az ösztönös történészek, akik közül a hivatásos történészek verbuválódnak.

Vannak továbbá emberek, akik nem történészek, még csak nem is ösztönös történészek, de valamilyen célt követnek, s ehhez szükségük van a múltra mint hivatkozási alapra. A mai változásokkal teli, s ezért rendkívüli korszakban úgyszólván mindnyájan ezek közé tartozunk, még ha mindegyikünk másképpen is.

* * *

Az embernek a múlthoz való viszonyulása, akár az egyénre, akár valamely csoportra gondolunk, a történettudomány érdeklődésének tárgya lehetne. Ámde az magával a múlttal foglalkozik, s csak ritkán veszi figyelembe, hogyan élik át ezt a múltat – mint múltat – utólag az emberek (Egy kivétel van: a történettudományok metodológiája figyelembe veszi a hivatásos történésznek az adott szakterülethez való viszonyulását).

A múlthoz való viszonyulás kérdése leginkább a szociálpszichológia és az individuálpszichológia felségterületének tekinthető. E tudományok ugyan valóban figyelmet szentelnek az adott kérdéskörnek, de eközben csak kivételesen támaszkodnak arra a múltra, amely a történettudomány tárgya.

Foglalkozik a múlthoz való viszonyulással a pedagógiai tudományágak egyike, a történelemtanítás módszertana is, de nem nálunk és nem kellő mértékben. Ezzel szemben „az ember és a múlt” témát magára vállalja a hírlapírás, habár nem rendszeresen és nem mindig a kellő figyelemmel.

* * *

Kinek mit jelent a múlt, ki hogyan érzékeli, ki mire hivatkozik, mit fogad el és mit rekeszt ki belőle, hogyan és miért értelmezi – mindez a társadalmi változás idején nagy jelentőségű politikai ügy. – Ha a múlt szemléletének módszereit akarjuk csoportosítani, rájövünk, hogy két alapvető látásmódot hasznos megkülönböztetnünk: a racionálisát és az irracionálist.

A racionális szint azokat az álláspontokat és a nekik megfelelő elgondolásokat foglalja magába, amelyek forráskutatások és kritikai mérlegelések eredményei. Ezek nem szoktak azonosak lenni, de különbözőségük párbeszéd tárgyává lehet, s a párbeszéd voltaképpen szintén kritikai mérlegelés. Lélektani szaknyelven ezt így lehet meghatározni: a racionális szint ápolása a tudatos „én” funkciója, azé, amely a valóságelvhez igazodik.

Az irracionális szint azokat az érzeteket és képzeteket foglalja magába, amelyek eredetük szerint az olyan jelenségek kategóriájába tartoznak, mint az álmok, ábrándok, képzelgések, vágy szülte gondolatok (wishful thinking). Ezek olyan nem tudatos motívumok termékei, amelyek az örömelvnek vannak aláverve, s melyeknek az én általi ellenőrzése nem elégséges vagy egyáltalán nem létezik. Olyan motívumok ezek, amelyek megnyilvánulhatnak közvetlenül vagy különféleképpen álcázva. Az irracionális szint termékei különböző műfajokhoz tartoznak: törekedés formában történelmi babonák, egységes formába öntve epikus mítoszok.

* * *

Megismerésünk, átélésünk és viselkedésünk irracionális szintjét nem akarom kárhoztatni. Már csak azért sem, mert nem tudunk nélküle meglenni. Éppen ez alkotja a múlthoz való viszonyunknak – és nemcsak annak – alapvető összegező rétegét. Szorult helyzetben egyedül erre vagyunk utalva. Ám az ilyen pillanatok nem valami szerencsések és meglehetősen kockázatosak.

Rövidség kedvéért a múlthoz való irracionális viszonyulás minden termékét a „mítosz” megnevezés alatt foglalom össze. És nem teszek különbséget történelmi és politikai mítosz közt, mert szerkezetük hasonló. Kapcsolatuk leginkább a közlekedőedények működési elvéhez hasonlítható. És veszedelmes politikumok. Ha például bizonyos társadalmi csoportok nem hajlandók megválni a manicheus vagy konspirativ mítosz irányította látásmódtól, és a helyzetet ennek szellemében magyarázzák, magatartásuk veszélyezteti a társadalom stabilitását és végső soron annak nélkülözhetetlen működését – befelé és kifelé egyaránt.

Ha a jelenlegi társadalmat kettős felépítésben, mint két tömböt szemléljük – tehát úgy, hogy az egyik oldalon ott vannak a kommunista nyomorúság okozói, a másik oldalon az ártatlan áldozatok; vagy másfelől nézve: a magukat az átalakulással fedező haszonleső hazardőrök s velük szemben naiv áldozataik –, akkor egy hideg(polgár)háborús helyzet képe sejlik fel. Nem kevésbé kedvezőtlen eredmény következik be, ha ebbe a manicheus, illetve konspirativ jellegű egyenletbe a cseheket és a németeket, a cseheket és a szlovákokat, a szlovákokat és a zsidókat stb. helyettesítjük be.

A jelenlegi politikai feszültség (elsősorban a baloldal-jobboldal feszültség, a cseh-német és cseh-szlovák feszültség) gyakran vezet ahhoz, hogy a múltra – a közelmúltra meg a távolabbi múltra – hivatkoznak. Meg a tizenkilencedik századra is.

* * *

Az eddig elmondottak a büszkeség és a szégyenkezés, illetve a nagyszerűség és a kisszerűség s egyúttal az önbecsülés frusztrációját asszociálják. Ily módon az irracionális történelemszemlélet erőterének kellős közepén kötünk ki. Meglehet, hogy akadnak köztünk, akik igazán azt gondolják, hogy csak két lehetőségünk van, azaz: a büszkeség vagy a szégyenkezés.

Ez érthető. Apáink és nagyapáink nemzedékének szüksége volt rá, hogy a tizenkilencedik századot felmagasztalja. Az első köztársaság polgársága hősmondává emelte ezt a korszakot, és úgy érezte, hogy ő maga ennek betetőzője. A náci megszállás ideje alatti nyomorúság hatására az következett be, hogy ezt a szellemi képződményt a vértanúság mítoszává fejlesztették. További formálását a kommunista rendszer propagandája végezte el. Ez a visszaélés nagymértékben rontotta a hitelét.

A tizenkilencedik század mítosza tehát lomtárba került, befagyasztották, illetve visszavonult a posztkommunista relikviák közé, ámde nem szűnt meg létezni. Az eszmék és az értékrend területén a novemberi események után megnyilvánuló tájékozatlansággal együtt jár a kísértés, hogy újraélesszék eredetibb formában, amint ezt a jelenlegi politikai és hírlapírói szólamok bizonyítják. Káros hatása felismerhető a cseh-szlovák és a cseh-német viszonylatban megnyilvánuló kudarcokból.

* * *

Nem hiszem, hogy szégyenkeznünk kellene tizenkilencedik századunkért. Nincs rá ok. Am inkább mint realisztikus eseménysorozatot kellene felfognunk. A mítoszról való lemondás azonban fájdalmas, mert úgy szokás átérezni, mint valami olyasminek az elvesztését, ami kedves volt szívünknek, és nélkülözhetetlennek látszott. Az ilyen lemondást a szomorúság és a csalódás érzései kísérik. A csalódás a csalásból kivezető út. És ez hasznos. A múlt józan szemlélete nem ok a szégyenkezésre. Ellenkezőleg: lehetővé teszi a történelmi tények megfontolt elfogadását, s lényegében jelen van benne a szeretet. S mivel nélkülözni tudja a szemfényvesztést szolgáló rózsaszínű szemüveget, az egészséges önérzet alapjává válhat. A szégyenkezés ez esetben csak átmeneti állapot: mi azért szégyenkezünk, mert beleestünk az öncsalás csapdájába.

A mítosz bűvköréből való szabadulást feladatként foghatjuk fel. Ámde kinek a dolga elvégezni ezt a feladatot? A történettudománynak? Ha megmarad tudománynak, s nem válik az ideológia lakájává, semmiképpen sem. Ám a hivatásos történészek viszonylagos immunitása sem nyújt biztosítékot arra, hogy a mítosz varázsa nem ejt rabul jelentékeny társadalmi csoportokat, sőt még arra sem, hogy nem keríti hatalmába teljes egészében a közvéleményt is. Éppen nálunk, cseheknél, az úgynevezett Goll-iskola virágzásának korszaka a mítoszteremtés virágkora volt.

Nem tartom túlzásnak, ha azt mondom, hogy az említett feladat mindnyájunkra vár, mert a mítosz korlátokat emelő ereje bárkit és bármikor veszélyeztet. Ettől megszabadulni létfontosságú aktus. Ha feladatként fogjuk fel, ne próbáljuk áthárítani a hivatásos történészekre. Ezek pedig ne hallgassanak, és ha megszólalnak, ne találjanak süket fülekre.