Kalligram / Archívum / 1992 / I. évf. 1992. június / Az idő városa

Az idő városa

A félelem városa volt Budapest, amikor először megláttam; szülővárosomat a félelem uralta, a félelemé volt mindenestül, a Vár utcácskái, a sétányok, a koszos külvárosok és az elegáns allék, minden, a rettegés ült rajta – ahogy a költő mondja – „hatalmas, fekélyes, rút valagával”. Nem dicsekvésből mondom, de ez arra az időre esett, midőn az Esterházy utcát Puskinra keresztelték, következésképp az Esterházy rostélyost Puskin rostélyosra. (Ez utóbbit már a bölcsőből is zokon vettem a munkásmozgalomtól. De mért nem ettem én gazdag és színes életem során soha, sehol egy igazi, jó Esterházy rostélyost? Mért?)

A bölcsőmből egyébként fantasztikus kilátás nyílt a városra, a Vérmezőre, a Várra. Budapest tényleg szép, és ezt azzal a hányavetiséggel jegyzem meg, mint aki tudni véli, a szépség nem fontos, de ha nem fontos, akkor már egyszerűbb szépnek lenni. (Hát ezt még majd át kell gondolni...) Budapest igazi Duna-város. Bécs ez ügyben nem konkurencia, Bécs ügyet sem vet a Dunára, lejjebb pedig a Duna nem vet ügyet – önmagára. Ha nem unnám szenvedélyesen az úgynevezett természetleírásokat, most szépen deskribálnám „a várost, amely gyönyörrel engedi két keble közé a Dunakígyót”. Nagy itt a folyó. Ezt látva az idegen azonnal otthon érzi magát.

Számtalan gyermek apjaként is elfelejtettem, hogy egy bölcsőt meddig használnak, mindenesetre jelképes bölcsőm 51 júniusáig ringott e turisztikailag kiemelkedő helyen, amikor is a gonosz kommunisták parancsolatjára deportálták a családunkat, ami azt jelentette, hogy 24 órán belül a kijelölt kényszerlakhelyre kellett távozni. Ami kettős haszonnal járt: móresre lettek tanítva a nép ellenségei (ezek mi voltunk), valamint lett egy üres lakás, melyet elfoglalhatott egy hű ember, úgyismint elvtárs. Mindenki jól járt. Az, ami Proustnak a madeleine-darabka íze volt a teában, az nekem a Csepel teherautó szaga, amely hajnalban odaállt a házunk elé, gondolom főként Diesel-olaj. Még megjegyzem, mert mulatságos, hogy a Schwarzenberg dédmama taxin követte a teherautót, s egész idő alatt simpfolt, hogy semmit se lát a tájból ebben a hajnali szürkeségben. Apámnak bocsánatot is kellett kérnie; még ehhez is volt ereje.

A víz városa volt az a Budapest, melyet másodjára láttam, 54 nyarán. Apám akkor épp dinnyetermesztőként kamatoztatta jog- és államtudományi doktorátusát egy észak-budai termelőszövetkezetben. Az árvíz áttörte a gátat, és elöntötte a dinnyeföldet. A görögdinnyék úszkáltak a víz fölszínén. Mintha száz meg száz futball-labda! (Ebben az évben volt a futball-világbajnokság Svájcban, melynek döntőjét, mint az köztudott, Magyarország nyerte meg 3 : 2-re az NSzK ellen. – Megjegyzés: régebben tudniillik kettő darab Németország létezett, az NSzK és az NDK.) Ültünk a gyerekbanda a gáton, és halásztuk a dinnyéket... Én kifejezetten szeretem az árvizeket, szociális megfontolások nem korlátoznak, egyszerűen drukkolok a folyónak, hogy sikerüljön megdöntenie az eddigi rekordját. Egy másik alkalommal sok szép és buja vízilegendát mesélek majd el.

Harmadszorra a forradalom városa volt Budapest. Már nem a deportációban, de még vidéken éltünk, egy napra jöttünk föl, azt hiszem fogászatra, és én ellógtam az unokabátyámmal. A bérházon a Margit-híd közelében még tavaly is ott voltak a golyók nyomai, a golyóké, melyeket egy fénylő tekintetű fiatal férfi lődözött ki akkor mellőlünk. Olyan volt, mintha játszottunk volna. Idén renoválták a házat, igen ízléstelenül – amit nem szükséges metaforikusán értelmeznünk.

De föl kell hagynom evvel a korszakolással, még evvel a legszemélyesebbel is, más városoknak mintha volnának korszakai, egy szürke évtizedet válthat a tombolásé, az eleganciáét a szegénységé, a város lehet az éjszakáké, majd a nappaloké, olykor a nőké, aztán a férfiaké, aztán a szerelmeseké, a bankároké – Budapest mintha olyan város volna, ahol a korszakok nem elválaszthatók, ezért amikor a múltjáról beszélek, a félelemről, a Dunáról, a forradalomról, akkor a mindenkori Budapestről beszélek. Egymásra rétegeződik itt az idő, az 1838-as árvizet jelző vonal a Rókus templom oldalán a város közepén és az 56-os golyó ütötte lyuk a falakon egyszerre aktuális, érvényes.

Itt igazán nem múlik el semmi, s talán igazán nincsen is jelen semmi. A múlt és a jövő városa. Ezt szépen – mondjuk egy nyugati Illustriertében – úgy lehetne mondani: Budapest a víziók városa. Az álmoké. A félreértéseké. Budapest mint félreértés. Az önismerethiány mint poézis, s e poézis mint városteremtő erő. És így tovább.

De mégis milyen a ma Budapestje?

Egy magyar filmben azt állítja valaki, hogy New York a világ szíve, amire dühösen azt mondják neki, hogy nincsen is a világnak szíve (és még azt is mondják neki, hogy máskor ne jöjjön be sorszám nélkül, mert mindez egy híres budapesti gőzfürdőben játszódik; ne feledjük, Budapest fürdőváros, illetve Örkény vicce szerint: vérfürdőváros). Ebben a filmben még azt is mondták, hogy New York olyan hely, ahol megváltozik az ember, olyan lesz, amilyennek képzeli magát.

Irodalomban szokásos címkézés, gyors, fölületes eligazodás, mondjuk, hogy Italo Svevo a trieszti, vagy Broch az osztrák Joyce, s így lenne akkor Budapest a puszta New Yorkja, a vasfüggönyös Manhattan? Ez így ugyan hülyeség, de egy város, egy hely valóban azért méltó az említésre, mert ott úgy tudunk önmagunkra pillantani, ahogy máshol nem. Milyen hát ez a pillantás? Mit csinál velem ez a város? Minek látom magamat a város tükrében?

A tegnap Budapestje kettéesett, nem Pestre és Budára, hanem úgy, ahogy az életünk: magánra és hivatalosra, s köztünk nem a diadalmas Duna ezüst szalagja kanyargott egybekötve és elválasztva a két felet, hanem egy csenevész valaki, akit úgy hívunk: én.

Ellenséges viszonyban voltam evvel a várossal, a láthatóval, a hivatalossal. Úgy éreztem, elvették tőlem a várost, hogy Kádár János ellopta tőlem. Ez jellemző reflex volt, az önsajnálaté. Megjegyzem, ez most virágzik csak igazán, most, hogy az elmúlt negyven évet el kéne vállalni, most szívesebben mondjuk, hogy ellopták az életünket, ellopták az éveket, pedig ez így nem igaz, mert ha ellopták, akkor az az ellopott volt a miénk.

A Kádár János Budapestje volt az enyém. De ha valami jó történt velem, mondjuk sétáltam valakivel az Északi Összekötő Vasúti Híd alatt, vagy jól vacsoráztam a Hármashatár-hegyen, akkor azt a saját számlámra írtam, én voltam a Duna és az étteremben a lobogó gyertyaláng meg a nagy panoráma-ablak. Viszont minden rosszat a város nyakába varrtam. Ha betiltottak egy írót. Bevontak egy útlevelet. Száraz volt a kenyér. Valaki hazudott. (Én.)

A kollégák szeretnek egy város iránti szerelemről beszélni, és a szerelem tárgyáról pedig – könnyű macho-beütés – mint egy nőről, pontosabban mint egy ócska cemendéről, aki mindenkivel lefekszik, nem is olyan fiatal, rúzsozása ordenaré satöbbi, satöbbi ötletesen, de mégis, mégis..., ó, az örök szerelem. Ha Prága Közép-Európa szíve, akkor Budapest az öle, írta Konrád – ami azért elég jó mondat.

Az én nőm afféle párttitkárnő volt tehát, egy pártlady (errefelé ezt úgy mondták, pártpicsa, már elnézést). Női lábat, nyakszirtet (stb.!) ideológiai alapon nézegetni bizony eléggé kínos. Főleg, ha szép a nő. (Ismertem egy ilyet, egy valóságost az egyik minisztériumból, enciánkék, nagyon feszes kosztümökben járt, és nézve őt nagyon nehezen lehetett elhinni róla, hogy gonosz, ortodox balos. Dogmatikus – ilyen mellekkel!)

Sértődötten néztem hát a festői ladyt, aki a Duna két partján feküdt, ami lényegében azt jelentette, hogy, védekezésből, nem tekintettem nőnek. Engem újra és újra meglepett, hogy Budapestről mint városról beszélnek az emberek. Hogy Budapest város volna, olyan (csak más), mint Bécs vagy Párizs, erre egyszerűen nem gondoltam.

Mindazonáltal ábrándozni könnyű volt, ábrándozni egy városról, mely vad volna és szenvedélyes, inkább a 20-as évek Berlinét idézné, mint a nyugodalmasabb, szelídebb Bécset, noha amúgy architektúrájában őt utánozná. És ha nem is nosztalgikusan gondoltunk a városra, de azért valamiképpen tapintatosan, mert olyan valamire gondoltunk, amit meg kell óvni, amit úgymond át kell menteni „jobb időkre”. A túlélés mint egyetlen élet-program lekerekíti a dolgok élét.

A legvidámabb barakk belülről nem volt olyan vidám; szomorú sem volt, szürke volt és műanyag, nem a győzelem és nem a vereség tere, hanem a döntetlené. Fortwursteln, Bécsben ezt így mondják.

De mi van most? Csipkerózsika fölébredt álmából, a költők boldogan dalolnak a szabadságban, s a szocializmus szürkéjét felváltja egy sokszínű társadalom sok színe?

Kicsit másképp van ez. Mert főleg fáradtság van. Budapest fáradt. Bon-mot-san fogalmazva: tényleg megváltozott itt minden, csak a hétfő, a kedd, a szerda stb. nem, az nem változott. Ami bizonyos, hogy az enciános nő most egy enciános nő. Ez nem kevés.

Mégse szeretem magát, suttogom.

Pusztább, pucérabb, hidegebb ez a nem-szeretés, mint a régi. Mostanra már nincs kire hárítani a rosszat, az oroszok csupán magukat vitték el, a rosszat, a rosszakat nem – itt álldogállunk tehát a Duna-parton, és meglehetősen tehetetlenek vagyunk.

Fáradt város. Rezignált város. Igen ám, viszont mégiscsak megindult valami. Az idő indult meg. Az idő múlik: ez a hihetetlen, új tapasztalat. A newtoni Budapest. Az idő múlását nevezzük mi most reménynek. A remény városa? Mégis, valahogy úgy van ez, mint amikor egy unalmas partyn hajnalban, amikor már mindenki holtfáradt, és egyszer már berúgott, és egyszer már ki is józanodott, de elmennie nincs hová és kedve sincs, hogy ekkor váratlanul betoppan valaki, egy megnevezhetetlen, gyönyörű, titokzatos lény – nem lehet már tovább darvadozni, mindenki fölugrik, és elkezdődik körötte, a jövevény körül egy ideges, agresszív toporgás.

Ez a türelmetlen toporgás most Budapest.

Nem szeretem.

Nem szeretem a város közlekedését, ezt az állandó agresszivitást, szakszerűtlen lüktetést, ezt az újgazdag száguldást a Münchenből, Bécsből hozott másodosztályú autókon, nem szeretem a közlekedési lámpákat, mert úgy pislognak, mint egy riadt kamasz, kiszámíthatatlanul, össze-vissza. Nem szeretem a túlzsúfolt aluljárókat, rendet szeretnék, de legalábbis eljutni a metrólejáratig, de nem szeretem a rendőröket sem, ahogy elzavarják ezeket az árusokat és zenészeket. Nem szeretem a Váci utcai (arab?) pénzváltókat. Bár állítólag méltányosabb haszonkulccsal dolgoznak, mint a nagy bankok. Egyáltalán az egész szépségesen szép Váci utcát ki nem állhatom, mert az az érzésem, hogy velejéig hazug, olyan az egész Belváros, mint egy Patyomkin-falu, hogy nem nekem épül, hanem a nyugati turistáknak, a Merian-olvasóknak, nem természetes módon magával foglalkozik a város, hanem gazsulálva, görcsösen próbálja kitalálni, hogy az idegennek mi kellene, ami rövidtávú, kisszerű gondolkodás, hisz csak az tetszhetik a külföldinek, ami az idevalósinak tetszik, mert csak akkor lesz valamilyen a város. (Vajon egy bécsi, egy berlini ugyanígy rühelli a Kärtnert meg a Kudammot?)

Nem szeretem a századvég impozáns épületeit (pedig amúgy a kliséket szeretem, a kliséktől nem kell félni, egy város majdnem azonos a kliséivel, igaz, a majdnem miatt lesz érdekes a város), s a Parlamentre pillantva elfog a rémület, vajon mi lehetett az építtetők fejében hajdanán? Mit gondoltak a világról? És mit saját magukról? Micsoda grandiózus aránytalanságok! A királyi Várat és a híres New York kávéházat ugyanaz a Hauszmann Alajos építette. Kávéház és Királyi vár együtt, egy fejben, habos rolád és korona, Habsburg világprovincializmus. Azok a boldog békeidők már akkor is csak álomként léteztek. A mostani nosztalgia tárgya maga is már egy (akkori) nosztalgia tárgya.

Budapest a régi álmait nevezi valóságnak.

Mit is nem szeretek még? A város mozgásban van, új üzletek, Kleider Bauer Kleider Bauer hátán, butikok. Budapest a nagy alkalmazkodó. A magyar jelentős túlélő nemzet, és ebben Budapest külön is leleményes. Az atomháború másnapján, írja Örkény, az Operával épp átellenben, egy romház kövein megjelenik egy cédula: „Hozott szalonnával egérirtást vállal doktor Varsányiné.” Ez a cédula is lehetne Budapest emblémája.

Ezek a félvacak, félfényes butikok a túlélés dokumentumai. De én meg azt szeretném, ha az élet dokumentumait láthatnám, ha én magam is az élet dokumentuma volnék, nem pedig a túlélésé. A túlélés immár elveszítette a történelmi koordinátáit, és élni még nem tanult meg a város. (Tényleg: például hol van, hol maradt a humora? Hol Budapest legendás humora? Hol a pesti vicc?) Rossz periódus ez, két szék közt.

De ahogy említettem, az idő múlik, ezért ez az „ezt-nem-szeretem-azt-nem-szeretem” szerelmi vallomás egyoldalú. Az időről barátságosabban kéne szólni. Szebben. A jelen szép. Mondjuk akkor inkább azt, hogy most kezdődik a város? Most fogja – lassan, lassan – megtalálni magát? Hogy fölemelkedhet saját látomásához? Ez így sok.

Budapest várakozik. Még minden lehet. Még lehetünk minden szék közt, ahogy kell, illik. Minden városnak van titka. A titokról nem lehet beszélni.

Van egy gonosz Budapest, van egy élvezkedő Budapest, egy hatalomvágyó, egy könnyed, egy búskomor, egy mély, egy szellemes, van egy ganéj Budapest, egy hazug, egy lator, egy úriember, van egy formátlan Budapest (műanyag), egy rímfaragó, egy közgazda, a túlzott fölény és a túlzott alázat városa. Ezt így is le lehetne írni: Budapesten „nem boldog az élet. Az utcán az emberek kezüket tördelve járnak, szidják a síró gyerekeket, öklük közé szorítva halántékukat, a folyó menti párkányokra könyökölnek, reggelenként rossz álomból ébredve, és máris újabb kezdődik... És mégis a boldogtalan város minden pillanata magába foglal egy boldog várost, amely azt sem tudja magáról, hogy létezik.”

Budapest formáját az adja meg, hogy milyen hangulatban van, aki nézi. Gyere, gyere, bárki vagy is, csinálj egy Budapestet!