Kalligram / Archívum / 1992 / I. évf. 1992. június / Belső tájak

Belső tájak

Monoszlóy Dezső: A szerelem öt évszaka

Nem könnyű a kritikus dolga akkor, ha – szándéka szerint – értelmezni és elfogadtatni kíván egy, a szokásostól eltérő, másfajta szemléletet, ha ezt a másságot szeretné felmutatni hüvelykés mutatóujja közt, mint valami bogarat; azt a fajta prózajelenséget, melyet önmagában egyszerűen Monoszlóy-jelenségnek hív. S mivel maga is csupán tapasztalataira hagyatkozhat, nem is igen tudja, miként közelítsen e mássághoz, anélkül, hogy magyarázkodnia kelljen, anélkül, hogy szavakat, fogalmakat kelljen értelmeznie.

Nem vitás, hogy a művészet mint a valóság tükröztetése sokak szeme fényét elvette, olyannyira, mint a szemre irányított tükörben a szemet érő nap fénye. A tükröztetett valóságról alkalmasint kiderült, hogy nem volt valóság, jobban mondva, hogy nem az a valóság volt. A hamisság volt, s ekként fénye, a konkrét prózai mű is hamis volt vagy legalábbis megvolt rá minden esélye. Ezért egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy ma az értő olvasó inkább a hamisság fölismerésére összpontosít, s kevésbé fogékony a másságra. Adott esetben: nemigen tud mit kezdeni egy nagyszabású, esetenként bizony még tán egzotikusnak is tűnő prózával.

Nem kertelek tovább, arról van szó, hogy e tükrözés/tükröztetés-elmélet annyit ér az olvasó, s esetenként a kritikus kezében, mint amennyit, mondjuk, az íróéban a tapasztalat. Önmagában semmit. Legalábbis semmi lényegeset akkor, ha az olvasó a másik kezében egy Monoszlóy-prózát tart. (De mondhatnék Grendel-prózát is.) Az olvasói-kritikusi tapasztalat, különösképp, ha mondjuk Krúdyig vagy Mikszáthig sem igazán nyúl vissza, ilyenkor mit sem ér. Azon sem csodálkozom tehát, ha az effajta prózát nem értik vagy nem úgy értik.

Bizonyos fajta próza a művészetet műveli. Az ilyen novella és regény általában nem tesz mást, csak tükröz. Az író életrajza oka és célja a műnek, a mű okozat és eszköz. Az ilyen műnek persze ettől függetlenül vagy éppen ezért célja van. Hogy célját elérje, természetesen különböző fátylakat, lepleket, pókhálót, nemzetiszín szalagot, kutyabőrt, igazolványt, alsóneműt stb. aggat a tükörre. A szerző szereplőket talál ki maga helyett, hús-vér alteregókat, akik aztán vagy megsemmisülnek vagy a mennyekbe mennek. Helyette.

Ezzel szemben a Monoszlóy-próza (és a Grendel-próza is) tükörbe nézés. Vagy maga a tükör – ideális esetben. Fátyol persze van, de nem azért és nem olyan. Először is mögé lehet nézni, másodszor: mögé lehet látni. Látni engedi (mondjuk az életrajz helyett) a belső tájat. Miközben látható a szerzőnek e belső tájhoz való viszonya is, hiszen a fátyol mögött nyílt kártyákkal folyik a játék. (A milliomos halálában nem szereplő, protagonista, nem a „főhős” járja meg a földi útvesztőt és a pokol bugyrait, hanem Monoszlóy Dezső, a főhős-mesefigura csak az elengedhetetlenül szükségszerű „maszk”, „eljárás”, „segédeszköz”, melytől a szerző az utolsó pillanatban megválik – tisztán pragmatikus célokból, például, hogy ne neki kelljen megőrülnie vagy meghalnia. Ugyanezt teszi Grendel a Thészeusz és a fekete özvegyben; nála a segédeszköz mitológiai alak.) A kérdést – mármint annak kérdését, sikerül-e jó művet írni – mindig az dönti el, sikerül-e a kellő, azaz az egyetlen lehetséges és legvégső pillanatban helyet és szerepet cserélnie írónak és eszköznek. Ha a pillanatról lekésik, valami módon mindig megsemmisül. Ha elhamarkodja, nem sikerül jó művet írnia.

De nem a párhuzamokról akartam írni, csupán a másságot próbálom érzékeltetni. Hogy ez a fajta próza más indíttatású. A tájainkon klasszikussá vált próza általában fátyolozott és leplezett, ez a fajta próza pedig fellebbenti a fátylat és leleplez. Szabad rálátást nyújt arra a belső tájra, amely persze azért mégsem vonatkoztatható el attól, amit fentebb életrajznak neveztem. A leleplezés (többek közt az említett regényekben is) tragikus következményű. A leleplezés módja ezzel szemben mesei, mítoszi, anekdotikus és habkönnyű. Egy kicsit mikszáthi, egy kicsit krúdys.

S mivel többnyire a szerelem témája köré szerveződik, banális, s minden banalitás valahol mélyen igaz és őszinte. Mint A szerelem öt évszaka című Monoszlóy-kötet, ez a rózsaszín remekmű. Öt novella, illetve tulajdonképpen négy, az ötödik ennek a négynek kerete, vagy az ötödik az ezt megelőző négy újragondolása, ahogy Monoszlóy mondja: „visszamenőleg kiszimatolása”. Persze ez nem ilyen egyértelmű, mint ahogy e novellafüzér sem egyértelmű, mert a Monoszlóy-prózában semmi sem egyértelmű. A táj, a környezet változik és mindig más, de valamiben mindig ugyanaz; mindig ugyanarról a belső tájról van szó. Minden az olvasóra van bízva, asszociálhat, variálhat, rakosgathatja a mozaikokat. (A végén úgyis mindig ugyanaz a kép jön ki.) Minden az olvasó fantáziájára van bízva – mert a szerzőé határtalan. A Japán szerelem című novella móló-jelenete a fiatal kadéttal például A milliomos halálának hasonló jelenetét asszociálja, az meg egy másikat; mint a vízbe dobott kő: látszólag egyik hullám a másikat váltja, pedig csak ugyanaz gyűrűzik mind messzebb. A mozaikok így is, úgy is egymásba illenek, s ez már persze nem az olvasói fantázia kérdése. Mert, mint mondtam, semmi sem egyértelmű. A móló éppúgy lehet kupleráj vagy börtön, a kadét lehet kincset kereső kisfiú, potenciális milliomos, kiszolgáltatott rab stb. stb. („Senki sem hinné, hogy még egy évet a katonaiskolában kell töltenie. Miért éppen a katonaiskolában? Nem mindegy?”) A valóság a hagyományos módon többé nem érhető tetten („Hasztalan kutatott hangok, szagok, ízek után, régi kották közt turkált, szétmállott télikabátszövetet tapintgatott, végül a lexikont is elővette.”), a tegnap, a múlt nem tapintható ki egzakt módszerekkel, a lexikon például éppen a lényeget nem tartalmazza (ezt írja meg Danilo Kiš is A holtak enciklopédiájában), az „egyetemes tapasztalat” („Talán az, amit mások is tudnak, neki is segítségére lesz.”) fabatkát sem ér... Mert egyrészt: „Egy harminc év előtti városban át lehet mászni a falakon, fel lehet kapaszkodni a templomtoronyba, ki lehet lépni a szálloda ablakán, és azonmód a fenyőerdők tűlevele alá lehet kuporodni. De ha nem az ablakon lép ki az erdei útra valaki, akkor vajon hány métert kell menetelni?” (A Marienbadba egyedül című novellában), másrészt: „Némely ház, anélkül, hogy tataroznák, átfestenék vagy bármit is változtatnának rajta, nagyobb mimikrivel rendelkezik a kaméleonnál. Az csak a színét cserélgeti, egy ház azonban olyan metamorfózisra képes, mintha angyallá változna az elefánt, vagy ha a vadlibák homlokára muskátliskertet varázsolna valaki. (...) Van egy olyan ház is, az utóbbi időben gyakran elmegyek mellette, amely láthatatlanná is tud válni.” (Vadlegelő Csillag). S ha föntebb azt írtam, hogy semmi sem egyértelmű, ezt most azzal egészítem ki, hogy valahol, valamikor minden egyszeri, megismételhetetlen, megfoghatatlan. S biztos, hogy minden relatív – ez főként a térre és az időre (a történelemre, a megtörténtre, a múltra) vonatkozik. Ahogy például A milliomos halálában írja Monoszlóy: „Az egész osztályban egyedül én voltam török, s az egész osztály ellen védtem a nándorfehérvári várat. Az élmény belém vésődött, azóta sem tudtam elfelejteni. Ha nagyon egyedül maradtam, megkapaszkodtam a törökségemben, és lassan rájöttem, hogy egy kicsit mindenki török, aki gondolkodik.” S persze nem állhatom meg, hogy még egy ide vonatkozó mondatot ne idézzek, talán a legszebbet, A szerelem öt évszaka című novella indító mondatát: „György nem azon tűnődött, hogyan öli meg a sárkányt, hanem azon, hogy az ember tulajdonképpen kettőzve éli az életét, egyszer, amikor történik vele, s egyszer, amikor utánagondol.”

Persze, az is igaz, hogy Monoszlóy nem egyszer éli az életét, s nem egyszer gondol utána. Ez az olvasó privát szerencséje, lehetősége. Már akié. A Monoszlóy-kötet felkínálja ezt a lehetőséget. A belső tájba való bepillantás korántsem könnyű és egyszerű lehetőségét. A többi az olvasón múlik. Mert a szerző szerint „a bizalom és a még egyszer lehetséges. Egyszóval ugyanazokkal a szereplőkkel az egész élet megváltoztatható.”

S persze, számomra egy pillanatig sem kétséges az, hogy Monoszlóy Dezső nagyon is tudja, hogyan öli meg a sárkányt. (S még egy utolsó párhuzamot: Thészeusz nem egészen tudja, miként ölhetné meg Minótauroszt, s kicsoda valójában Minótaurosz.)

Ritka csodálatos könyv A szerelem öt évszaka. Mese – a szó valamennyi jó értelmében. Mesék a mesében. Látszatra mind olyan ártatlan, olyan banális. Olyan tündéri. Mint az Ezeregyéjszaka meséi. A címadó novella is mintha arról szólna, hogy az egyik börtönlakó nőkről mesél a másiknak, a Hentesnek, aki ettől teljesen megváltozik, „mesére szomjas gyerekként csüng az ajkán.”

Ahogy említettem: mint a vízbe dobott kő: látszólag egyik hullám a másikat váltja, pedig csak ugyanaz gyűrűzik mind messzebb. S hogy a szerző meséiben meddig jut el az olvasó, az rajta múlik. A szerelem öt évszakában kitűnő novellákat olvashat. S ha feltárult előtte néhány mozaik abból, amit belső tájnak neveztem, akkor ezek a mozaikok biztos nyugtalanítják. S talán az olvasó is arra a következtetésre jut, mint Hentes, „hogy az embernek a múltjából semmi haszna nincsen”. Vagy arra, hogy „nincs is múltja”. Vagy arra, hogy „ezt legföljebb szeretné.” „Ettől helyreállt a nyugalom, úgy, mintha egy tóba dobott követ semmissé tett volna a visszafelé pergetett mozdulat.” De ez már a Menekülés Szodomából című Monoszlóy-regény.