Kalligram / Archívum / 1992 / I. évf. 1992. június / Hotel Irodalmi Szemle

Hotel Irodalmi Szemle

Nagy volt a sürgés-forgás az éjszaka... A szállóvendégek szinte percenként érkeztek nagy zajjal, általában a középpontban szeretett volna lenni mind. A szállodafiú, a boy, alig-alig bírt meggyürkőzni a csomagokkal, nagyokat káromkodott, sőt, támadtak még nagyobb bonyodalmak is... A legborzasztóbb dolga a szálloda főportásának, bizonyos Hizsnyai úrnak volt, aki – megbízatása szerint – csak az előre bejelentett vendégeket fogadhatta. A többi vendéget erőteljesen, ugyanakkor udvariasan ki kellett dobnia... Nagyon kényes munka, az biztos. Hizsnyai úr egyébként nem bírta fizetni a melegvíz-számláját, mivel az elmarasztalt vendégek egyfolytában mocskolták. Pedig Hizsnyai úr alapjában véve jóságos ember volt és ártatlan. A főkolompos, aki meghúzódott a háttérben, a szálloda directora, egy Grendel Lajos nevezetű negyvenéves forma férfi volt, aki tutyimutyi viselkedésével, enyhe iszákosságával és szédületesen lágy öltözködésével gyakran megtévesztette a belátogató vendégeket. Na persze, a jobb cégek már előre figyelmeztették a képviseleteiket, hogy vigyázzanak, minden csak átverés, csalás, svindli – az igazi arca ki tudja, milyen. A cégeknek különben felesleges volt aggódniuk, mivel a director kedélyes embernek tartotta magát. Csupáncsak egy rögeszméje volt: az Irodalmi Szemlét a város legdrágább, legnívósabb hoteljává kívánta tenni. A szállodának szakmai körökben már eléggé jól csengett a neve, de hát a director alapos ember volt. A titkárok, a személyzet egész nap felváltva járkáltak, intézkedtek, fogadtak, telefonokat kapcsoltak ki és be, szóval indult a cirkusz, ahogy ezt mondani szokás.

– Jó estét.

– Jó estét, uram.

– Úgy tudom, hogy egy szoba van a számomra lefoglalva...

– Lefoglalva? – kérdezte Hizsnyai úr felvont szemöldökkel, mert ő mindenről tudott a szállodában.

– Igen. Lefoglalva – mondta nyugodtan az éjszakai vendég, és várakozóan túrni kezdte az orrát. Az orrából nyúlós, lehetetlen színű takonyspárgákat bányászott elő, s azokat a legnagyobb természetességgel a fogadópult üveglapjára törölte...

Hizsnyai úr teljesen elképedt. Ő sem éppen a jólneveltségéről volt híres, hiszen maga is szeretett nagyokat fingani, böffenteni, de azért, amit ez az alak megengedett magának, attól teljesen vége lett. Érdekes, mindezek ellenére szimpatizálni kezdett az ismeretlennel, s tán némi halvány sejtelme is támadt, hogy kihez van szerencséje...

– Ha nem veszi indiszkréciónak – szakította meg az ismeretlen úriember elmélyült píkászását–, ön ugye a Győry Attila céget képviseli?

– Hát persze! – lepődött meg most a vendég, s egy utolsó zöldes galacsint sodort szét az ujjai között. – Hogyan találta el? – kérdezte nagy érdeklődéssel.

– Ó... az intuíció... Érti, ugye... Győry Attilát már régóta ismeri a szálloda vezetősége... Régi partner és képviseletének állandó szolgálatára állunk – mondta mézesmázos hangon Hizsnyai úr, már csak a hecc kedvéért is.

– Akkor jól van – szólt megkönnyebbülten a vendég, habár egy szót sem értett az egészből. Ment is felfelé.

– Elnézést uram, de a nevét kérném... ha bediktálná...

– Frontátvonulás.

– Értem, köszönöm Frontátvonulás úr. A 197-es lakosztály. íme, itt a kulcs! – adta át a kulcsot, és egy harsányat üvöltött.– Gabika!

A szállodafiú, akit rejtélyes okokból mindenki csak Gabikának hívott, rögtön jött. Gabikának állítólag még előneve is volt, egy olyan, hogy Csanda. Néhányan, persze a cégek közül, még azt is feltételezték róla, hogy gyerekszobája volt annak idején. Gabika ugyanis megkövetelte a választékos beszédet és maga is úgy beszélt, mint valami szerkesztő... Gabikának mindenhez volt pofája.

– Gabika, vidd fel az úr poggyászát, és nézz utána – kérte a portás jelentőségteljesen hunyorogva, mire Gabika hátborzongatóan bólintott.

Gabikának, azon kívül, hogy egy csomó önjelölt tisztséget kellett betöltenie, volt egy igazán eredeti előjoga, amit maga a director adományozott neki annak idején, egy részegebb pillanatában. Jogában állt, a nap bármely percében pofázni, fúrni, kritizálni, sőt a lakosztályokba igyekvő vendégek poggyászába is belekukkantani, s abból ezt-azt kivenni, eltüntetni, leírni – úgymond, hogy ez fölösleges. Ebből gyakran bonyodalmak robbantak ki, de Gabika maradt a régi... A portás a panaszáradatra csak böffenteni tudott, a director pedig – ha előjött egyáltalán az irodájából – (állandóan a péntek 13-a horrorfilmeket nézte és földimogyorót zabált) az egész ügyet elintézte egy legyintéssel.

– Ja kérem, a Gabika! Most mi legyen vele?

Gabika maradt és provokált tovább a maga spontán, idegesítő stílusában.

Frontátvonulás úr a lakosztályában alig hogy kicsomagolt, már-már remegve a megalázottságtól fel akarta hívni a céget, mikor váratlanul megcsörrent a telefon... Ijedtében nagyot ugrott, kezdett az idegeire menni az egész. A megérkezés, a bonyodalmak, végül meg ez a Gabika, vagy hogy is hívják – jól ellátta a baját! Alighogy átvette a csomagot, rögtön pofázni kezdett, kihányta a lépcsőkre a szavait, sőt, teljes mondatokat vágott a szemétbe. Gabika elemében érezte magát.

– Tessék – vette fel a kagylót Frontátvonulás úr.

– Elnézést a zavarásért – kezdte mondókáját a portás –, de ha megkérhetném, ügyeljen jobban a szereplőire.

– Hogy kire ügyeljek? – kérdezte meglepődve Frontátvonulás úr.

– Hát izé... a tartalomra. Ne csináljanak semmiféle botrányt, ugye érti... Most kaptam az információt, hogy miféle alakokkal van tele az ön tartalma... Ugye érti?! – hallotta a telefonból Frontátvonulás úr, de nem értette.

– Miből gondolja, hogy botrány lesz?

– Az ön cége már régóta a partnerünk, s noha garanciális cég, mégis: a képviseletek állandó botrányok hősei... Higgyen nekem! Csak azt óhajtom, hogy figyelmeztesse a főhőseit. Ugye megérti. A szálloda tele van nagy nevekkel. A botrányt illene elkerülnünk... – búgta a fülébe Hizsnyai úr, szinte olvadozva.

– Milyen botrányokra gondol, uram, mire figyelmeztessek? – kérdezte értetlenkedve Frontátvonulás úr.

– Ej, no! – emelte fel a hangját bosszankodva Hizsnyai úr, mivel eszébe jutott a legutóbbi botrány. – Nézze uram, nem fogok kertelni! Az önök egyik képviseletének a szereplője az étterem kellős közepén maszturbálni kezdett! Érti? Mikor mindenki evett... Gondolhatja, hogy elvette egy csomó vendégnek az étvágyát... Érti?

Frontátvonulás úr nem értette. Egész este buzerálták, s folyton kérdezgették, hogy érti-e? Hát nem értette! Alighogy kihúzták az írógépből, a cég rögtön az életbe lökte. Dünnyögve tette le a telefont, hogy aztán újra tárcsázzon...

– Jawohl! – ordított valaki állati hangon a telefonba.

– Főnök, maga az? – kérdezte boldogan, hogy végre összeköttetésbe került a cégével.

– Daszvidanyja! – mordult rá a főnök álmos hangon. Frontátvonulás úr megint nem értett semmit. Főnöke hülye szokása volt, hogy beszédébe állandóan idegen szavakat kevert, amiket ki tudja, honnan lopott, s ráadásul még jelentésüket sem ismerte. Főnöke egyszerűen imádta az idegen szavakat...

– Mit akarsz? – hördült rá a főnöke, és megjegyezte: – Daszvidanyja.

– Főnök! Itt mindenki hülye! – panaszolta sírós hangon.

– Na és?

– De itt mindenki külföldi szavakat mond! Még Gabika, a szállodafiú is! Ahogy jöttünk felfelé a szobába, telebeszélte a fejemet és nem értettem belőle egy szót sem... Ilyeneket, hogy sokkalta jobb lesz nekem, meg hogy valami stílus, meg grammatikailag, meg reálisan, meg... meg... Főnök, ezek kikészítenek!... Ráadásul kiszórta a soraimat, lehordott, hogy milyen hülye primitív vagyok, meg, hogy ha nem fogok rendesen viselkedni, akkor jól pofán rúg... – panaszolta siralmas hangon Frontátvonulás úr. – És mi az, hogy maszturbálni?

– Azzal te mit akarsz? – lepődött meg a főnök.

– Azt mondta a portás, hogy arra vigyázzak...

– Ki a szálloda portása?

– A névjegyén valami Harisnyási úr volt...

– Hülye! Hizsnyai!... Ismerem a tagot. De vigyázz vele, mert képes lesz még arra is, hogy megreformáljon – oktatta Frontátvonulás urat a főnök.

„Megreformál” – forgatta a szájában... Jó szó...

– Jóságos ég! Itt mindenki őrült?

– Naná! Ez egy ilyen hotel! A szállodafiút is ismerem... Vigyázz vele, mert olyan, mint az időjárás. A szakállától soha nem tudni, hogy miben töri a fejét... Verstehen Sie?

A kérdést nem értette, de azért bólintott.

– Aztán előfordul még egy olyan figura, hogy a Kulcsár... Na fiam, ettől a Kulcsártól egy jelet fogsz kapni. A legvalószínűbb, hogy valami égi jelet.

– Minek?

– Shut up!... Ez meg van beszélve... Ez egy titkos összeesküvés lesz, de nem kötök mindent az orrodra.

– Hogyhogy összeesküvés? Főnök, erről nem volt szó..., meg különben is.

– Pofád befogod! – szakította félbe Frontátvonulás úr siránkozását a főnök és tovább oktatta képviseletét.

– Ide figyelj! Lehet, hogy találkozni fogsz egy jövő-menő figurával, borostás, kócos és kopaszodik...

– Ő lesz a fűtő – próbálta jólértesültségét fitogtatni Frontátvonulás úr.

– Szétrúgom azt a fonnyadt töködet! Nem! Ő a director, te hülye! Érted? A szálloda igazgatója, egy Grendel nevű fazon. Magázódni fogsz vele, nem úgy, mint én... – tette hozzá kissé öntelten a Főnök.

Frontátvonulás úr felfortyant. Alapvetően liberális beállítottságú családból származott, egyáltalán nem ismerte el az egyenlőtlenségeket.

– Miért, te tegezheted, én meg nem?

– Először is, fiam! – ordította a telefonba a főnök. – Még nem őriztünk együtt kecskéket, hogy tegeződjünk, másodszor pedig, amit szabad Jupiternek, nem szabad az ökörnek – kiabált magánkívül a főnök, és majdnem a földhöz vágta a telefonkagylót. Ilyet még nem látott!... Lázadás!

Frontátvonulás úr, mint mindig, most sem értett semmit. Miféle birkákról, ökrökről meg jupiterekről beszél neki?... Csak sóhajtani tudott.

– Oké, főnök... Értem...

– Nohát – mondta a főnök békülékenyen. Nem szeretett haragudni, inkább békülékeny volt mindenki iránt. – Ide figyelj – kérdezett vissza –, kik vannak még a hotelban?

– Azt én nem tudhatom, kérem – kezdte újból a siránkozást Frontátvonulás úr. – Nem tudhatom én...

– Szilencium – dobta a szót a telefonba nagy flegmán a főnök. Maga sem értette teljesen, hogy mit jelent, de intelligenciahányadosa éreztette vele, hogy valahogy passzol a szó a helyzethez. – A telefon mellett látsz egy méregzöld színű füzetet... Abban vannak feltüntetve a vendégek és a cégek is! 1991/2 áll a borítóján. Mit gondolsz, miféle szállodába hoztalak, mi?!

– Megvan... Megtaláltam...

– Azért... Olvasd a névsort...

– Az első emeleten a „Kizárt történetek” úr lakik meg „A kiszolgáltatottak hatalma”...

– Ne a képviseleteket mondd, te hülye! Engem a cégek érdekelnek.

– Itt az van, hogy Mészáros Ottó és Václav Havel – jött a telefonból Frontátvonulás úr idióta hangja.

– Ismerem őket, bár egyik sem konkurens cég. Jó cégek különben. Ha lehet, akkor bratyizzál össze velük. De semmi lopás, mert ha megtudom, akkor kitekerem a nyakadat.

– Nem szoktam lopni – húzta fel az orrát sértődötten Frontátvonulás úr és folytatta: – A második emeleten van egy képviselő, „A mesélő gyilkos”. Ennek a főnöke egy Duba nevű cég...

– Nem érdekes. Valamikor nagyágyú volt a cég, de a feltörekvő vállalkozások egyre gyakrabban billentik fenéken.

– Mi is, főnök? – ujjongott boldogan Frontátvonulás úr.

– Naná, te hülye! Kiről beszélek? Ide figyelj. Olvasd a cégek neveit – jött a főnök bosszús hangja a telefonból.

– Hát itt van a Varga Imre, Monoszlóy, a Tőzsér, Haugová, S. Forgon, Soóky, Balázs F., Kőszegi F., Z. Németh, Ballá meg egy Za-labai nevezetű cég.

– Oké... Elég jó banda jött össze, habár vannak közöttük érdekes klikkek is... Na mindegy. Ismerem őket. De ide figyelj! Szólj a két főhülyének, hogy semmi balhét nem akarok. Épp elég telefont kapok a szállodásoktól...

...Már megint fenyegetőzik!... Már megint! – gondolta Frontátvonulás úr, s újból nem értett semmit.

Ugyanezekben a percekben a képviseletek hasonlóképpen tárgyaltak a cégeikkel, ki hivatalosabb, ki pedig teljesen laza stílusban. Hizsnyai úr, a szálloda főportása röhögve hívta a csomagmegőrzőbe a boyt, a Csanda-kölyköt. Valahonnan előkerült a director, meg a Kulcsár nevezetű alkalmazott is, s immár együtt hallgatók, kukkolták perverz mámorban a cégek belső problémáit, öröklött és fertőző betegségeit, a titkos utasításokat... „Hi-hi-hi-ha-ha-ha” – jöttek a portásfülke felől a patkányröhögésszerű hangok. A szállodások jókat röhögtek, majd be hugyoztak. Elsőnek a director tért magához.

– Vacsora! – üvöltött a portás fülébe, aki ijedtében csuklani kezdett, és hirtelen tájszólásban kezdett el beszélni, amiből senki sem értett semmit.

A szobákban készülődni kezdtek a vendégek, mindenki a kollektív zabálásra, ismerkedésre, kapcsolatteremtésre gondolt, hogy milyen oltári jó buli lesz az egész.

Frontátvonulás úr kilépett az ajtón, és... és elindult, megfékezhetetlenül a botránylavina. Leejtette a kulcsot, s míg lehajolt és koncentrált, ezt a pillanatot használta ki a tartalom. A két főszereplője röhögve szabadult ki a folyosóra, s azzal kezdték tevékenységüket, hogy a falhoz vágták borosüvegjeiket.

– Kit érdekel a csucsó, Zsani, mikor ebben a hotelban letarhálhatjuk a fél világot! Látod ezt, komám, milyen jó balhé van itt? – nézett egy freskóra az előbbi beszélő, egy Süne nevű alak.

– Azonnal jöjjenek vissza! – próbálta őket jobb belátásra bírni Frontátvonulás úr, összeszedve minden meggyőző erejét, s úr volt ugyan, de már nem a helyzet ura.

– Na mi van, faszikám? Nem tetszik a rendszer? Hol van az megtiltva, te hülye? – kérdezte a delírium határa mentén lassan elterülő másik figura, aki a Zsani névre hallgatott, és erősen dülöngélt, jobbra-balra, mint a rendszer. – Inkább énekeljük azt, hogy zúg a folyó, száll a zene, ha dalolnak a négerek, a Mississippi messze viszi – és énekeltek, rekedtes, elivott hangon, és átkarolták a kétségbeesett Frontátvonulás urat. – Na, gyere, énekelj már te hülye!

Frontátvonulás úr kétségbeesett. Itt mindenki idegesítette. A portás, a boy, a director, a félintelligens főnöke, ráadásul ezek is letegezték...

– Nem őriztünk együtt... izéket... – akadt meg, mert elfelejtette, hogy hogy mondta a főnöke neki.

– Na miket?... Mit játszod az eszedet, te kretén?... Mi már akkor megvoltunk, mikor te még a szarban turkáltál!... Érted? És most támadunk kajálni, mert kajásak vagyunk...! – hőrögettek neki a semmirekellők.

Frontátvonulás úr nem tehetett mást – s talán számára ez volt a legcélszerűbb – elsírta magát. Bőgött, mint egy kisgyerek, letargikusan leült a földre, és siránkozva, elmélázva, teljesen elkeseredve játszadozott a kulcsával, közben meg nagyokat hüppögött. A szálloda vendégei csodálkozva tipegtek el mellette, számára ismeretlen megjegyzéseket téve. Már-már feltápászkodott, mikor újabb sokk érte érzékeny lelkét... Valószínűleg az egyik szereplője volt az elkövető, mivel teljesen váratlanul valaki lehányta. Ennek az idő- és térdimenziónak a sugara annyira érthetetlen volt számára, hogy totális pesszimizmusában hirtelen rádöbbent kiúttalanságára, és csendesen beletörődött a helyzetébe. Felállt, s immár megtörve, összeroskadva a csapások sorozata alatt, úgy ahogy volt, bandukolt lefele a lépcsőkön, hogy a képviseletek vacsoráján képviselje feltörekvő cégét... Egy röhej volt a jelenet, bárhogy szemléljük is... Lent a portán Hizsnyai úr kezdett vele üvöltözni. – Nem megmondtam magának, hogy vigyázzon a szereplőire? Nem?! Nézze, mit műveltek velem! Leöntötték a vadonatúj szmokingomat, pedig ezt a jó munkámért kaptam! Érti?! – ordította magából kikelve.

Frontátvonulás úr megpróbálta menteni a menthetőt, s ezért – meggondolatlanul – bocsánatot akarva, a felbőszült portás felé nyúlt. Hizsnyai úr – keletről származó ember volt... A keleti emberek pedig nagyon labilis természetűek... így esett meg, hogy Hizsnyai úr elértette Frontátvonulás úr szándékát.

Frontátvonulás úr még később sem tudott rájönni, hogy mi történt. Arra még emlékezett, hogy az első pofontól ledöntött egy arra igyekvő vendéget, de a későbbi fejlemények visszapörgetésére már nem futotta... Mijéből is? Ezt sem tudta. Frontátvonulás urat hülyére verte a portás.

Így történt, hogy a két szereplőt kellett megkérni, legyenek ott a képviselők bankettjén, mivel a cégüket illik reprezentálni...

– Apafej! Ne nyomd nekünk itt a süket szövegedet! Úgyis ott lettünk volna. Éjfél után pedig a szereplőké a terem. Na, mi van? – oktatták dülöngélve a küldöncöt, a Gabikát, aki nagy erőbedobással gondolkodott (sic!), hogy miként lehetne a két pernahajdert kikészíteni. Egyáltalán nem ültek neki.

– Na jól van, uraim, tehát megegyeztünk – bólintott idegesen, mert még egy csomó dolga volt, s ráadásul támadt egy vizelhetnéki ingere is... – Hé, húzd rá magad! – nevettek azok saját viccükön, s még egyszer beintettek az elmenőben lévő boynak.

Közben, a díszteremben gyülekeztek a vendégek, persze mindenki igyekezett a legtöbbet mutatni magából, parádéztak a versciklusaikkal, a bekezdésekkel, mindenki irtó módon műveltnek akart látszani. A díszasztalhoz érkezési sorrendben érkeztek, s ki-ki oda ült, ahova jónak látta. Kellemes bárzene szólt, csevegés, idill, mikor... mikor kitört a botrány. Egy hölgy éktelenül sikoltozott, többen összefutottak, már-már pánikszerűvé vált a hangulat, mivel a kényes képviseletek nagyon érzékenyen reagáltak mindenre, ami számukra váratlan volt. Később persze kiderült, mi is történt valójában. Éppen egy „Mila Haugová” nevű cég termékei – bájos leánykák a 147–150-es lakosztályból – igyekeztek a terembe, mikor a két ismeretlen, toprongyos, punkszerű alak molesztálni kezdte őket.

– Benyalnál nekik, Zsani? – kérdezte az egyik.

– Jó kenésük lehet – bólintott a másik, és lafatyolt egyet a nyelvével. Igen, a két csirkefogó kevergette megint a lapokat...

Ekkor sikoltott fel az egyik nőci. Megpördült, átesett egy igyekvő pincéren, aki el is ejtette a kezében lévő húsleveses tálat. A húsleves a nőre löttyent, amitől újból sikoltozni kezdett, ismeretlen nyelven... A segítségére egy gombóc sietett, tisztára, mintha csak a húslevesből lépett volna ki.

– Azonnal kérjenek bocsánatot a hölgyektől! – sziszegte feléjük, mire azok átmentek párbeszédbe.

– Na mi van köcsög? Csak ne olyan nagy hévvel kezelgesd azt a bébit. Azt hiszed, nem látjuk, hogy te is tapizol orrba-szájba?

Az ismeretlen úr teljesen elképedt ekkora elvetemültségen.

– Ha nem vagyok indiszkrét... kikkel van szerencsém? Én a „Duba” céget képviselem... de nem hiszem, hogy önök valakit is képviselnének – váltott hangnemet büszkén a gyilkosa.

– A „Győry” céget, te... Most mi van, megállt benned a szar?

– Nem ismerek semmiféle „Győry” céget – mondta az úr paprikavörösen.

– Azt majd pont te fogod megmondani, te köcsög! Eltaposunk, mint egy svábbogarat, érted?

Ki tudja – talán még mást is begyűjtött volna az önérzetes úriember, ha nem jön segítségül a director.

– Na de uraim! Uraim... kéremö, oszoljunk... Ne csináljuk a botrányt – karolta át a két fiatalembert, és oldalra ment velük.

A szállóban szinte mindenki nagyestélyiben mozgott, csupáncsak a director járkált a maga módján lomposan. A két Győry-szereplővel így kifejezetten elvegyült. A fiúk nemcsak azért kezdtek szimpatizálni a directorral, mivel lappangó intelligenciájuk megsúgta, hogy jó jóban lenni a szálló igazgatójával, hanem a stílusa miatt is... „Érdekes, ahogy a figura beszélö!” – gondolta a Süne névre hallgató gyerek, csípte a kopaszfejűt...

– Fiúkö... Bírjátok ki addig az éjféligö... aztán úgyis a szereplőké a porondö... Na... Éjfélö utánö a képviseletekö kiengedik a szereplőiket. Ö... És akkor már mindenre fel leszünk készülve – törölgette a zsebkendőjével a homlokát, mire végre kinyögte a mondandóját.

...Végül is megegyeztek. A jelszó: „Csak semmi balhé éjfélig.” A director bement az irodájába és önelégülten koccintott magával, hogy ilyen jól sikerült átvágni a két zöldfülűt... „Végül is novellaszereplőkkel van dolgom, vagy miaszösz...” – morogta, és a tükörbe puszit nyomott a homlokára. „Éjfélig a helyzet meg van mentve” – jegyezte meg drámai hangon, de később még azért hozzátette: „...éjfél utánö... meg meglátjuk. Öö.”

A díszteremben végre mindenki helyet foglalt, a képviselők szigorú felügyelete alatt a szereplők is, majd kis idő múlva kialakultak a klikkek, trécselni kezdtek egymással a képviseletek, pletykáltak, a cégekről, a képviseletekről, ki mikor, s hogyan született, hogy írták meg őket, egymás neveiről, a szállodáról, a boyról (hogy „micsoda egy alak”), a bunkó portásról..., szóval mindenről s mindenkivel, csak a két toprongyos punkkal nem állt szóba senki, mivel hamarosan híre kelt a teremben, hogy egyáltalán nem képviselők, csupáncsak egyszerű szereplők! Képviselő nélkül! Hallatlan! Botrány! És milyen büdösek! Ez mégiscsak sok! A két punk azonban nem zavartatta magát, nagyon jól megvoltak így is.

– Hé! Ha még egyszer így nézel rám, akkor kapsz egy nyakast! – figyelmeztetett éppen egy jobb körökből származó képviselőt az egyik punk.

– Rá se ránts! Nézd már, mennyi potya! És ezt a süket képviseleteknek kell mind bekajálniuk – jöttek ki a szemei a Zsani nevűnek, mikor kihozták az étellel teli tálakat...

A két punk végre elhallgatott. Ettek..., vagyis... inkább zabáltak... Tele pofával nyomták le a falatokat, mint akik két napja nem ettek (valóban nem ettek)... Ez ment egészen éjfélig. Ettek, ittak – később már csak ittak, böfögtek, énekeltek, zavarták a képviseletek elmélyült pletykálkodását. A szálloda pedig kitett magáért. Pazarul ellátták az egész bagázst – adtak a reklámra. Éjfélre végre a képviseletek kiengedték a szerződésnek megfelelően védő szárnyaik alól a szereplőiket, míg maguk visszatámolyogtak a szobáikba. A büszke képviseleteknek nem volt ínyükre, hogy mindenféle jöttmenttel letegeződjenek...

Alighogy eltűnt az utolsó képviselő is, a díszterem hirtelen megtelt energiával, ötlettel, élettel és vidámsággal... Hiába – a szereplők, a hangulatos szavak kavalkádjai, a mondatok, a rímek, a beköpések oltári bulit tudtak csinálni.

A hotelt közben lezárták, mivel egyre több éhenkórász, protekciós, beajánlott képviselő próbált szobákhoz, sőt lakosztályokhoz jutni. Egy úr például, kevéssel zárás előtt betámolygott a portára és egy levelet nyújtott át a Hizsnyai úrnak. Hizsnyai úr valójában jó ember volt. Most is azért volt morcos, mert mélyen megbánta korábbi tettét... Néha sajnálkozó pillantásokat vetett a még mindig a sarokban kuksoló és csendben sírdogáló Frontátvonulás úrra.

– Mit akar?! – mordult az ismeretlen jövevényre Hizsnyai úr.

– Kérem, engem a Heti Ifiből küldött a ... – kezdte mondókáját az ismeretlen, aki láthatólag nem volt tisztában azzal, miféle tranzakciók mennek szakmai, szállodás berkekben...

– Nézze, uram! Ez egy szálloda és minden hely foglalt már. Szarok magára meg a panziójára. Elegem van már, hogy mindenki hozzánk küldi a vendégeit. Nem fognak ránk sózni senkit. Érti?

– Értem... vagyis nem... – hebegte az ismeretlen sírós, ragadós hangon, amiből a tapasztalt Hizsnyai úr rögtön megértette, hogy miféle képviselővel van dolga. – De azért engedje meg, hogy ... – kezdte az ismeretlen újból.

– Lelépni. Tünés. Na, gyerünk! – ordított egy nagyot Hizsnyai úr. – Hordár! Hol a büdös francba vagy, Gabika?!

Hizsnyai úr ideges lett, s az éjszakai járókelők a Mihály kapu alatt egyszer csak arra lettek figyelmesek, hogy egy ismeretlen figura röpül kifelé az „Irodalmi Szemle” hotelból a szállodások éktelen káromkodása kíséretében, akik a majmokat és az ismeretlen úr édesanyját hozták összefüggésbe egy röpke pillanatra...

Nagy nehezen lezártak mindent, „végre lezártuk a Szemlét” – mondták egymásnak szakmai nyelven, kezet ráztak és elindultak a díszterem felé, hogy még egy nagyot röfögjenek...

A díszteremben már igazi balhés hangulat terjengett, ugyanis már nemcsak szereplők, szavak, rímek dorbézoltak, egész bekezdések is kiszabadultak... Patakokban ömlött az ital, a vér, néhány ledér versciklus már az asztalokon táncolt, az üvegek szerteszéjjel hevertek, emitt egy hányadék büdösödött, egy másik helyen éppen közösültek, nevettek, verekedtek, szkanderoztak, kurjongattak – mindezt a legspontánabb elrendezésben, csak úgy szubjektíve, a szállodások diszkrét felügyelete alatt, s ha egy hülyébb képviselő megpróbált sírós, nyávogós hangon fellebbezni – hogy ő nem tud aludni –, csak ez volt a válasz: – Ez az Irodalmi Szemle szálloda és nem kolostor. Verstehen Sie?