Szalonkázás

Majdnem egy éve már, hogy – természetes (sőt, a fölötti) naivitásomnak szelepét tollammal megbökdösvén – világra . sziszegtetem élhetetlen (mert hatalomtalanul kertelés nélküli) és szenvedélyes (mert a tudaton innen aktivizálódó) gondolkodói önmagamat. Egy év hosszú idő. Ha az irón hegye hosszan birtokolja a szelep bibéjét, s az a kiáradó túlnyomás egyre gyöngébb szelletétől nem izzik már fonóvá – túlságosan is az.

Ám mit ér a hossz, ha célt nem ér!

Bizony, görcsös hergelhetnékjében az én pennám tintától taknyos orra sem mindig tapintotta ki a körbevonagló szelephüvelyt, így hát nem csoda, hogy szellemi naivitásom fölös (atmo)szférái javarészt belsőmben rekedtek, és ami kipisszent belőle, nem képes légkört teremteni ott, ahol a légzésnek kopoltyús hagyományai vannak. Ha belegondolok, végül is nekem illene fulladoznom..., de nem gondolok bele, inkább kigondolok ezt-azt: hol egy tüdősen is megostromolható pocsolyát, hol egy kis sivatagot. Pedig jól tudom, a honi irodalmi közeg tenger sok bárgyú eszelősség, a kisebbrendűségi érzés táplálta üldözési mánia, a hiú sértődömség, a gőgös butaság és az álszent elkötelezettség óceánja. Nagy, süket víztömeg, mely elnyeli a hangokat; szerencsére a falsakat éppúgy, mint a tisztábban csengőket.

Rettentően naiv voltam, amikor azt hittem, viszonylag artikulált kiáltásaimmal sikerül visszhangot keltenem, érdemi vitát provokálnom. A halállomány leginkább érintett része persze csak felháborodottan tátogott – mi mást tehetett volna?! Aki egy tőmondatban is elvéti a szórendet, jobb, ha hamarább sértődik meg, mint hogy vitázni kényszerülne.

Szűkebb környezetem irodalmi közgondolkodása tehát, legalábbis egyelőre, kicsinyes mimózaságok és atavisztikus dühök mákonya maradt, ami persze (sokakkal együtt) engem is hidegen hagy – már amennyiben (a) közben én is nyilvánosan gondolkodhatok. Na és annyi ingert azért mégis keltettem, hogy – lám! – ezt most itt tehetem meg.

Megértük hát – új lappal bővült a köz! Remélem, általa tovább tágul a rés, melyet a (bel- és kül-)honi süketség azbesztfalába oly nagy hévvel vájtunk – mi, akiknek ez volt az „ingünk” és magunkra is vettük. Pedig senki minket ezzel a küldetéstudattal fel nem ruházott, annál többen akadtak, akik szívesen megruháztattak volna valami fakabáttal... – de borítsunk rá fátylat! (Bár kora nyári divatnak ez így már kissé bizarr.)

És ezzel egyszer s mindenkorra befejezettnek tekintem egzisztenciális siránkozásaim gyakorlati részét, nevezetesen a hazai publikációs lehetőségek korlátozásával fenyegető helyzet miatti aggodalmamat, amely helyzet előidézésében mellesleg magam is jelentős szerepet vállaltam, s talán kissé túldramatizáltam bekövetkezésének jelentőségét és eltúloztam lehetőségének valószínűségét. Végül is Tőzsér Árpád személyében még az Irodalmi Szemle élére is olyan egyéniség került, aki a hazai írók túlnyomó részének bizalmát élvezi, köztük – minden kölcsönös csipkelődésünk ellenére – az enyémet is. Ez persze kizárja azt, hogy mindenki bizakodása beigazolódhassék. Én azonban tudom: most – talán először, talán nem utoljára – igazam lesz.

Az Irodalmi Szemle új arculatának sikeres kialakítását, színvonalas működésének lehetőségét övező bizalmamat erősíti, hogy a lassan már körvonalazódó két lapkoncepció nem mutat jelentős megegyezéseket, átfedéseket, míg a szerkesztői szándék mindkét oldalon egyértelműen színvonalorientált.

A Kalligram pozsonyi székhellyel megjelenő folyóirat – ez minden, ami a Szlovákiában születő magyar irodalomhoz mint elméleti egységhez közvetlenül köti. Ha tekintetbe vesszük, hogy szerzői bázisunk jelentős részét kikerülhetetlenül a hazai tollforgatók alkotják majd, a spontán kötődés mértéke mégis jelentős lesz. Szerzőink állampolgári illetőségét azonban semmilyen formában nem kívánjuk lapunk alapeszméjének megtámogatására felhasználni.

A Kalligram elsősorban a Művészet – azon belül a művészi irodalom (szépirodalom) – fóruma kíván lenni. A magyar nyelven alkotó szépírókon kívül potenciális szerzői bázisunkhoz tartozónak tartjuk kék bolygónk minden tőrőlmetszett kalligramátorát is – persze a magyar fordításirodalmon keresztül.

A folyóiratunk fejlécében külön kezelt Gondolat nem az általunk támogatni kívánt művészeti irányzatok gondolattalanságára utal – épp ellenkezőleg: a művészet gondolaton túliságára, arra az artisztikus műfajokat jellemző megismerésmódra, amely az egzakt jellegű gondolat helyett a gondolkodásmód struktúrájának szubjektív képét tárja elénk. Ez a meghatározás természetesen nem jelent rangsorolást; a Művészet (mint alább kiderül, tulajdonképpen csak a művészi igény) előtérbe állítása pusztán lapunk profilírozásaként értendő...

...illetve én – szokásomhoz híven hadd beszéljek megint csak a magam nevében – azon leszek, hogy a Kalligram ilyetén arculatra tegyen szert. Már csak azért is, mert szellemi környezetünkben az ilyen jellegű lap olyan ritka, mint a fehér holló. Szárazabbnál szárazabb tudós szakdolgozatok nélkül ma már a művészeti lapok sem számítanak szalonképeseknek. Én úgy hiszem, több szempontból is indokolt, hogy ne tegyük le névjegykártyánkat olyan szalonokba, ahol a személytelenségig merev nyelvi egyenviselet kötelező követelmény, és a túlhangsúlyozott szakszerűség kietlen oszlopcsarnokát a sznobizmus lila köde lengi be. Először is: ilyen elvárásoknak nem tudnánk megfelelni. Másodszor: jobb lenne, ha nem is akarnánk. Harmadszor pedig: a szakszerűség, az egzakt gondolatiság nem feltétlenül zárja ki a személyiségi jegyekkel telített, művészi szempontból is igényes, metaforákkal, szimbólumokkal, nyelvi kreációkkal dúsított esszéisztikus megfogalmazást. A mindinkább szellemi aljnövényzetnek tekintett művészeti élet fölé magasuló irodalom(stb.)tudori Parnasszus ormán hadd díszelegjen csak az elszellemtelenített szakszerűség sasfészke! Mi ne akarjunk szalonképesek lenni, ne korlátozzuk magunkat eszelősen mindenttudóvá és savanyúvá a látszatfölény délibábja végett. S ne lihegtessük magunkat körbe a szellemi élvezettől ájuldozók siserehadával. Fütyüljünk a szalonokra – vegyük célba inkább a számunkra elérhetőbb, szerényebb, de emberi ízdetektorainknak sokkal ízletesebb szalonkát Az esztétikai hedonizmus légyen a mi „erős várunk”, s annak legmagasabb ormán fészkeljen a mi belei tartalmától élvezetes ízű szalonkánk – ínyencségünk tárgya, és – kicsinyítő képzős értelmében – egymásra lelésünk pirinyó, de annál bensőségesebb színhelye. Legyünk tehát, amennyire lehet, szalonkaképesek, hogy a szalonkára emelt fővel lehessünk éhesek.

Nem kevesebbet jelent ez, mint annak a magatartásnak a tudatos felvállalását, amely sem az elemzett műalkotás létrejöttének, sem a műalkotások elemzésének alkotói folyamatából nem rekeszti ki a (fogalom-, forma-, stílus-, elméletteremtői stb.) kreativitást a bevett sablonok mechanikus alkalmazásának a javára, illetve minden ízében (porcikájában) a komplex érzékelés lehetőségét biztosítja, sőt, követelményként támasztja azt az alkotó elé. A szalonka azért oly ínycsiklandó esztétikai csemege s egyszersmind azért nem tárgyalható részelemeire bontva, azért nem belezhető ki, mert minden egyes porcikájának az ízét (zamatát) nagy mértékben determinálja beleinek tartalma. A szalonka fűszerezése önmaga épülésének kezdetétől annak organikus végkifejletéig, az ízek végső összeéréséig, minden közbeeső fázisban is eleve adott. Ha egy gasztronómiailag (esztétikailag) kifejlett példányt fűszerétől – következésképp ízlésétől és bélsarától – megfosztok, csak egy halom döglött hús és egy kupac aszott csont marad. Ezt azonban nem tehetem meg. Nem tudom megtenni, mert képtelenség. Szalonkát csak szalonkával lehet összehasonlítani. Két szalonka ízének beérettségi fokát összevetni pedig csak egy újabb szalonka segítségével lehet. Itt semmire sincs recept. Mindent elölről, a szavak, a fogalmak, a stílus megalkotásától, a „kaptafák” esetenkénti újbóli megteremtésétől kell kezdeni. S erre leginkább az esszé alapvetően kísérleti jellege ad módot.

Föntebb szó volt a lapunk fejlécében szereplő Művészet és Gondolat feliratról, mely nem szokványos módon próbálja meghatározni szerkesztőségünk elvi célkitűzéseit. Arról is ejtettem már szót, hogy az elméleti megalapozottság nem lehet akadálya az új, esetenként változó fogalmi rendszerek, terminológiák alkalmazásának. Persze csak akkor, ha az alkalmazó átütő erejű érzékletességgel, kristálytiszta kifejezőerővel, tehát elégséges plaszticitással írja le alkalmazott módszerét s e módszer kulcsfogalmait. Valamint, ha a saját rendszere szerinti következetesség követelményének is megfelel. Ezzel kapcsolatban hangot adtam azon személyes véleményemnek is, hogy a Gondolat világának számos területe bevonható a Művészet személyiségi jegyekkel zsúfolt, eredendően szubjektív, ám minden szintézisre éhes, mindent fölemészteni kész offenzív megismerésmódjának működésébe. Itt – félreértések elkerülése végett – jónak tartottam kifejezésre juttatni nagyrabecsülésemet a tudományok egyelőre szintetizálatlanjai iránt is. Aztán bátorkodtam, régi rögeszmémet meglehetősen hosszadalmasan kifejtve, megállapítani azt is, hogy a művészethez érdemben csak művészi eszközökkel lehet közelíteni. Itt hozzáteszem, amit amott elfelejtettem szóba hozni, nevezetesen azt a közismert empíriát, hogy nem minden művészi igényű teremtmény beleinek tartalma nyújt maradandó pozitív katarzisélményt a hússal való együvéérés tekintetében. A szalonka a kevés kivételek egyike.

Nagyjából ennyi fért bele a fönti néhány sorba. Plusz az elkerülhetetlenül bekövetkező félreértelmezések. Mindez együtt (különösen a belemagyarázások jóvoltából) már nem is kevés – nyugtázhatom jóleső megelégedettséggel.

Most pedig végre rákanyarodhatok írásom korábban megszületett részére, melynek ideillesztését, bevallom, erős kétségek közepette, nagy nehézségek árán tudtam csak megvalósítani. íme, ekképp:

Művészet és Gondolat – az utóbbi időszakban megnövekedett e két irányultság szintetizálására tett kísérletek száma. Ilyen kísérlet folyóiratunk névadójának, Farnbauer Gábornak Az ibolya illata (Fantazmák) című gondolatregénye is, amelyet most – anélkül, hogy reklámozni óhajtanék – az olvasó szíves figyelmébe ajánlok.

Azon túl, hogy Gábor barátom rendhagyó művét kivételesen izgalmasnak találom, teszem ezt azért is, mert saját írói alkatommal szemben benne vélem felfedezni az igazi másságot. Semmi sem kizárhatóbb, mint az, hogy valaha is az ő írói-gondolkodói karakterének közvetlen hatására támaszkodhassam, hogy fölszippantsam atmoszféráját, mint a tubákot, és saját irodalomról való képzetembe ágyazva tüsszentsem tovább. Semmi sem valószínűtlenebb, mint hogy a saját műveimbe minden különösebb áttétel nélkül átplántálhatnám eredményeit, hogy azonnali haszon reményében kiaknázhatnám kincseit. És ennek elsősorban nem a gyökeresen eltérő műveltséganyag az oka, hanem megismerési módszereink alapvetően különböző volta. És különös módon mégis Gábor értékítélete jelenti számomra talán a legbiztosabb támpontot. Ha ő azt mondja például egy versemre, szép, az számomra nemcsak azt jelenti, hogy az ő távoli érzelem- és tudatvilágából – ha csak egy villámlátogatás erejéig is! – sikerült meginvitálnom magamhoz – bár ez sem könnyű –, hanem azt is, hogy a létezés kérdéseinek azon köréig sikerült lehatolnom, ahol a köztünk lévő jelentős aspektuskülönbséget könnyűszerrel semlegesítve látásmódunk közös nevezőre hozható. Beszélgetéseink során a Művészet és Gondolat végső kérdésekben való nagy egymásra találásának misztériumát élem át – a magam szellemi erejének fokán, de azért ahhoz elégséges mértékben, hogy e két minőség humanizáló erejét egzisztenciális találkájuk fényében érzékelhessem.

Kedvenc kávéházunkban ülve – ha jól emlékszem (amire nálam persze semmilyen garancia sincs) – mondtam is neki egyszer: „Gábor, veled lehet a legbensőségesebben beszélgetni az egzisztenciális magányról és mindennemű elidegenedettségről...” Erre ő megcsóválta a fejét, és csak ennyit mondott: „No, lám, egy paradoxon, amikor gyakorlati igazsággá prakticizálódik!”

Ha nem csal az emlékezetem (és miért ne csalna?!), ezen a ponton erős késztetést éreztem egy újabb korty sör legurítására (a régebbi korty ugyanis már nem gurult lejjebb), majd – miután fölmerült szükségletemet kielégítvén elégedetten hátradőltem – a kabátzsebemből előhalászott kéziratot jobb tenyerem élével elegánsan kivasalva, nemes egyszerűséggel így szóltam:

– Fantasztikus véletlennek véled talán, de tegnap éppen egy idevágó gondolatsort vetettem papírra, amit persze jobb lenne most élőszóban reprodukálnom, de sajnos folyton azt képzelem, hogy jobban tudok írni, mint beszélni, önmagam varázsának teljesebb élményétől viszont mégsem szeretnélek megfosztani, úgyhogy ezt itt most felolvasom:

A képzelete mindenki számára más-más és föltérképezhetetlenül tágas világot foglal magába. Lehetőségeiben mindenki képzelete végtelen. A lehetőségeikkel élni tudó, korlátozatlan egyéni képzeletek világai (ezek a végtelenek) mégsem (sőt, épp ezért nem!) érinthetik egymást, ezért nem lelhetnek egymásban támaszra. Az egyéni képzelet határtalansága és társtalansága azt látszik bizonyítani, hogy a végtelen minden egyes pontja is végtelen, s az Egész részei egymástól idegenek, illetve csak a dolgok legvégén rejtőzhet az Egyetlen Közös Nevező. Ott, abban a pontban, amely éppen a részelemeiben is önmaga határtalanságát hordozó Végtelen fogalmának bevezetése következtében nem islétezik – még elméletben sem! A Végtelen pusztaságában pedig végtelen hosszú ideig és óta, végtelen nagy erőt elpocsékolva, egymástól mégis végtelenül távol bolyong az egymást áhító végtelen sok „dolog”.

Egyetlen Közös Nevezőjük tehát a találkozás reménytelenségének állapota, amelynek mindannyian vándorai.

Isten: magány.

Mi hát a szeretet?! Az a dekadens – mert Isten (:magány) ellen irányuló – aktivitásban képződő lelki narkotikum, amit a remény illúziója termel bennünk újra és újra. Pedig józanabb pillanatainkban tudjuk, e létünkben csak ott találkozhatunk, csak ott, abban lehetünk együtt, ami elválaszt bennünket egymástól: Isten jelenlétében.

(Most félbeszakítom az önidézést, mert rögvest visszaesik az „olvasottságom” – vö. „nézettségem” – ami, persze ha következetes tudnék maradni elveimhez, nem kéne, hogy különösebben izgasson... Kifürkészhetetlen lelki okokból azonban hajlok az elveim érvényét gyengítő kompromisszumra. „Olvasottságom” tekintetében pillanatnyilag nem bírok közömbös maradni: kifejezetten örülnék, ha szűkebb körben terjedne szellemi ragályom. Szűkebb körben, de „tágabb értelemben”. Ha áldozatok árán is...)

Úgy rémlik, a felolvasás közben Gábor szemöldöke lassacskán felhúzódott, majd a zeniten kissé megpihenve visszabukdácsolt eredeti pozíciójába, sőt, amikor a sűrűn teleírt papírfecnit szivarzsebembe gyűrvén felpislantottam, túlerőltetve magát az alsó holtponton, a pupilla magasságáig süllyedt, ami a könnyeden elegáns arc derűjét a töprengés borúlátónak sejtelmességével övezte. Épp azon törtem a fejemet, miként törhetném meg a csendet, amikor váratlanul kitört belőlem:

– Ezenkívül hasonló terjedelemben és színvonalon azt is be tudom bizonyítani Istenről, hogy „Ő” A Bizonytalanság Bizonyossága, A Képzelet Teste, A Hiány Magva, A Tudat Korbácsa, A Véletlenek Medre, A Halál Öntőformája, Az Univerzum Képzelőereje stb., valamint mindezek ellentéte. És te, Gábor?!

– Szóval szerinted minden ez irányú spekuláció pusztán szélhámosság... – puhatolózott.

– Ezt azért nem mondanám... – tompítottam nyilvánvalóan célzatos szarkazmusomat. – A spekulativitás a végső kérdések taglalásánál elfogadható, s csak akkor fajul szélhámossággá, ha egy részigazság (aspektusigazság) az evidencia látszatát próbálja kelteni; no, meg akkor is, ha a világbajnoki agytornával paralel zajló „tolltorna” színvonala mucsai – vagy fordítva. Ez az a gondolatkör, ahol a gondolkodói képzelet írásban való rögzülésekor automatikusan (és hatványozott mértékben) esztétizálódik, mivel – egyéb támpontok és inspirációk szűkében – nincs más, amibe belekapaszkodhatna, mint az oly gyakran puszta eszközzé degradált esztétikum. Mert mi a helyzet a végső kérdések értelmezésénél?! Van húsz-harminc alapfogalom, néhány okosan hangzó latin kifejezés vagy bibliai rugam, ezeket beleszórom egy kupába, megrázom, aztán a papírra borítom, és ha van egy csipetnyi készségem a fogalmi gondolkodásra, meg tudom magyarázni, miért éppen az adott viszonyrendszerbe rendeződtek. Persze ezt is lehet jól és rosszul csinálni. Ha távolabbi fogalmakat kapcsolok össze, izgalmasabbá válik a gondolatmenet. Ha pedig a szokványos úton haladok, hiábavaló a cizellált stílus – csak az unalmat mélyíti el. Egy azonban biztos: ehhez a mélyen az általánosban rejtőző, mégis minden szubjektumot a legközvetlenebbül érintő szférához csak komplex műalkotásokkal lehet közelebb kerülni. Művészet és Gondolat kölcsönös inspirációja nélkül minden ez irányú törekvés elsekélyesedik. A mégoly magas gondolati légvárak is porba hullanak a psziché egyetlen miccenésére. Hiteles írói megformálás, átéltség, kifejezőerő, sőt, a stílusnak a gondolatmenetre való visszahatása („stíllogika”) nélkül nincs sem belső, sem külső katarzis. Márpedig a végső kérdések tárgyalásának egyedül csak ez lehet a célja. Visszaigazolhatatlan hipotéziseimet – melyek villódzó képzeletem szárnyán öntudatlanul is egymáshoz távolodnak-szelídülnek és elvesztik kiindulópontjuk nyújtotta pillanatnyi másságukat, mégis (vagy épp ezért?) növésben megrekedt szellemi gnómákként sorjáznak az empírianélküliség homogenitásába – szóval feltételezéseim tételezéseit akként „használom”, mint a sámán a rigmusokat: megidézem velük a világszellemet, ami révületbe ragad, olyan állapot felé sodor, melyben belső hallásom révén kapom az áhított tapasztalást.

(Váróterem egy életen keresztül; körben, a fal mentén hatalmas tekercseken fiktív menetrendek; sűrűn rovásolt fapadok, telekarcolt asztallapok; fekete-fehér burkolatkövek, sakkban – szinte kínálják magukat a várakozni kényszerülő utazónak; ha sikerül kikerülnöm a fugák sűrű szövedékét, szerencsém lesz; közben – a még nagyobb követelmény s a teljesítéséért járó tetemesebb jutalom reményében – el kell skandálnom egy elmés találós kérdést, amit aztán a sarokba jutva, a legbelső kőkockán fél lábon állva kell megoldanom. Aztán megint vissza. És rá merőlegesen. És megint. És új mondóka. És mert hosszú a várakozás, jobban teszem, ha hiszek a vállalás értelmében. És ha már hiszek benne, nem vagyok olyan ostoba, hogy elrontsam. Hiszen olyan egyszerű az egész! Úgy van kitalálva, hogy mindig sikerüljön. Amikorra befut a szerelvény, nagyjából mindent teljesítek.)

Ez a létfilozófia.

Ám az ilyen hipotézisek alapján nem működtethetők szerkezetek, nem emelhetők építmények, mert az ezen hipotézisekhez tartozó kérdések nem a „dolgokra” vonatkoznak, hanem a „dolgokhoz” – mindennemű „dologhoz” – s azok összességéhez való viszonyunkra. És nehezen elképzelhető, hogy a Mindenséghez vagy önmagához bárkinek is pusztán gyakorlati viszonya lehetne. Még akkor sem, ha ezt vallja. Az, hogy mit vallok, változhat, de a válaszok keresésének a módja akaratom ellenére is állandó – bennem! Nemde?!

(Na, most annyira megkevertem a lapokat, hogy sejtelmem sincs, mit lehet erre válaszolni az illendőség határain belül. Annyi azonban biztos, Gábor rövidebben fogalmazna, mint én. És az is igen valószínű, hogy mondandójához más irányba is provokáló példákat választana, amelyekkel engem – szándékán kívül – a fokozatos témavesztés fegyelmezetlenségének posványába terelne, ami részemről egy újabb sörigény rögtöni jelentkezésének mellékhatásával járna együtt.)

– ...de nem! Az igaz, hogy a végső kérdések a szubjektumnak a léthez való viszonyára vonatkoznak, tehát alapvetően világnézeti jellegűek, mégis azt hiszem, hogy egyes területeken bizonyos fokú gyakorlati szereppel is bírnak, illetve tudatosan gyakorlati síkra is lebonthatóak. Persze ez a „visszahatás” első fokon soha nem a szerkezetek működési elveit érinti, de hát az elméleti fizikával és a matematikával is ugyanez a helyzet. Aztán nem tartom egészen helyénvalónak a gondolat és a gondolkodásmód megismerési módozatok szerinti kivetítését sem. Az egzakt elem ugyanis mindkettőben jelen lehet. És mi legyen a határesetnek számító filozófiával, matematikával stb.? Még tovább menve: azt mondod, hogy amit vallok, az köny-nyen megváltozhat. És szembe állítod ezzel – idézlek –: „a válaszok keresésének módja akaratom ellenére is állandó”. Ebből azonban az következik, hogy – amennyiben a módszer (tehát a gondolkodásmód) végérvényesen adott – amit vallok (veled szólva: a gondolat) sem változhat meg gyökeresen, legfeljebb ámyaló-dik, áttevődnek a hangsúlyok, de mindig az adott gondolkodásmód megszabta keretek között marad. Én ezért úgy fogalmaznék, hogy a gondolat mindig tükrözi a gondolkodásmódot, de a gondolkodásmód csak elvben tartalmazza a belőle lebontható konkrét gondolatokat. A gondolat tehát igenis láttatja a szubjektív logikai struktúrát, minden metafizikai és pszichikai együtthatójával egyetemben, míg a gondolkodásmód csak a végtelen számú, bár behatárolt lehetőségek „tárháza”.

– Ne haragudj, Gábor, erről nekem egy tanmese igényű adoma ötlött az eszembe: „Van két kéményseprő. Felmennek a padlásra. Az egyik söpri a kéményt, a másik csak asszisztál. Melyikük mosdik meg a munka végeztével?” Természetesen a helyes válasz ez: „Aki a kéményt söpörte.” Ám, hohó!, itt jön egy tekerés – ezt mondod te: „Nem, nem. Aki csak asszisztált, ránéz arra, aki a kéményt söpörte. Látja, hogy kormos. Azt hiszi, ő is kormos, tehát megmosdik. A másik ránéz erre, látja, hogy tiszta, ezért azt hiszi, ő is tiszta – és nem mosdik meg.” De van itt egy másik válasz is, és mondanom sem kell, hogy ez a nyerő: „Van két kéményseprő. Fölmennek a padlásra. Az egyik söpri a...”, és így tovább, pontosan úgy, mint fent. „Melyikük mosdik meg a munka végeztével?” „Hát, amelyik tiszta!” – vágják rá, a tanulságon okulva, a legtöbben. „Miért? Hát tükör nincs a világon?!” – hangzik a csattanó.

Szóval van az asszisztens, aki tanácsokat ad, fölnyújtja a megfelelő szerszámot, megtámasztja lábfejével a létrát – biztosítja a munkafeltételeket. És van az, aki söpör. Na most: a kéményt nem lehet tökéletesen kitisztítani, ez tény. Az asszisztáció azonban a maga nemében lehet tökéletes. Természetesen mindenkiben két kéményseprő tevékenykedik: a konstruktőrben, a filozófusban és a költőben is. Csakhogy az előbbi kettő a kéményt akarja kisöpörni – ami persze nem megy asszisztálás nélkül –, míg az utóbbi kettő a tökélyig vihető asszisztálás feltételeit kutatja, amihez természetesen elengedhetetlen, hogy „valaki” azon a bizonyos eleve elrendelten kormos kéményen is söpörintsen néhányat, legalább tessék-lássék alapon.

Ha megfigyelted, ebben a variánsban helyet kaptak az „átmenetek” is... Azt hiszem, most már konszenzálhatunk.

– Csak akkor, ha a „tessék-lássékot” törlöd! – szögezi le méltó határozottsággal Gábor.

– Törlöm! Illetve, mégsem törlöm... Nem a minőségről beszéltünk, hanem az irányultságról! Ha jól értem, mire célzói, teljesen igazad van, csakhogy ez nem tartozik ide – vélekedek, s egy hörpintéssel máris kilazítanék, amikor újból fülembe nyilall a szelíd kérlelhetetlenség.

– Dehogynem! Izgalmas, újszerű és mégis megalapozott gondolatok nélkül nem lehet bemutatni a gondolkodásmódot. A segédlet nem vihető tökélyre ott, ahol nincs próbára téve a segédkező. Ha az egyik nem ad bele mindent a söprésbe, nem feszül neki teljes erőből, hogy a létra is rázkódjék, a másik elbóbiskol vagy „szalonkázás” helyett leül szalonnázni. Márpedig én úgy látom, te éppen azt magyarázod, hogy a gondolkodásmód sajátságos, legalábbis akkor érdekes, ha nagy mértékben az. Ám ha a gondolatok kéményseprőpamacsai nem elég erősek, nem eléggé sörtések, és a drótszáruk nem eléggé hosszú, s ha nem eléggé förgetegesen huzigálják föl-le a kéménylyukban, szóval, ha nem sajátságos és nem eléggé offenzív a gondolat, a gondolkodásmód sem lehet különb. Csak olyan lehet, amilyet nem érdemes bemutatni, márcsak az újszerűtlensége végett sem.

– Megadom magam... Azért mégis hozzá kell, hogy tegyem: itt nem egészen az újszerűségen van a hangsúly, sokkal inkább a hitelességen. A hitelt pedig az adja, hogy nekem mint gondolkodói szubjektumnak, elejétől fogva mindent újra kell gondolnom. Nekem kell bejárnom az utat, nem elég, ha másoktól tanulok, magamból kell felszínre hoznom mindent. Ezzel a hagyományt egyrészt a maga elevenségében őrzöm meg, továbbéltetem, másrészt kikerülhetetlenül újraértelmezem, sőt adott esetben negligálom – ha kell, teljes oppozícióba kerülök vele. Ám ezek nem minőségi fokozatok. Csak az a fontos, hogy a jelenségekre megtaláljam a magam szavait. Hogy magamévá tegyem őket. Az, hogy ezeket az értékeket azonnal vagy idővel elvetem-e vagy sem, nem igazán lényeges, bár legalább részben, mint mondtam, kikerülhetetlen egyfajta spontán revízió. A színvonalbeli meghatározást én az átélés hőfokára, mélységére, a magamévá tétel mértékére vonatkozóan értem. Az imitáció, az illusztrivitás és a kreativitás közötti különbségre gondolok. Arra, hogy mennyiben használom a hagyományt (vagy annak bizonyos elemeit) rekvizitumként, és mennyiben újrateremtve, magamhoz igazítva, szublimálva. Az átlényegítéshez – ami tulajdonképpen nem más, mint továbbörökítés – a kreativitás ugyanolyan fontos, mint a fölfedezéshez. Különben is, ebből a szempontból majdnem lényegtelen, hogy valamit a magam számára fedezek-e fel, vagy egyetemes újdonságértéke is van ennek a felfedezésnek. Annál is inkább, mert semmit sem tudok úgy befogadni, hogy eközben ne keveredne össze szétválaszthatatlanul velem – a magam értelmezésével, és mindennemű személyi jegyeimmel –, tehát képes sem lehetek arra, hogy a hagyományból ne kreáljak egy új minőséget. Ennél a felfedező sem tesz többet. A félreértés abból adódik, hogy (vegyük most a költészetet) sokszor a féligemésztetten befogadott (és „továbbadott”) hagyományt, az imitációt, a sekélyes kultúrnosztalgiát, a rekvizitumok áporodottságával szinte kérkedő, gondolattalan és gyökértelen, naturalista elemekkel átszőtt, esetleg szürrealizmusba oltott népies szentimentalizmust, vagy a sznob tudálékosságával kivagyiaskodó, klasszikus utalásokkal, kultúrtörténeti allúziókkal telis-tele rakott akadémikus ihlettelenséget azonosítják a hagyományt sajátos módon asszimiláló, „neoklasszicista” jellegű, de ízig-vérig mai költészettel.

– Igen ám, csakhogy ezek nem mérhető különbségek. Ha a létezés kérdéseit csak komplex műalkotásokkal, tehát „katarzisos” módszerrel közelíthetem meg, és „válaszaimat” is csak így hitelesíthetem, akkor a katarzis léte vagy nem léte válik döntő értékmérővé. A költészet esetében ez, azt hiszem, fokozottan igaz. Az alkotói katarzis keletkezésmechanizmusát most ne firtassuk, de mi van akkor, ha valakiből éppen egy általad illusztratívnak nevezett vers vált ki mély belső létélményt?!

– Ezt kiválthatja egy korhadt fatörzs vagy egy rozsdás konzervdoboz is. Itt a szemlélő tulajdonképpen alkotói katarzist él át, önmaga válik műve egyetlen s egyszeri értékmérőjévé, sőt magává a pillanatnyi mű főszereplőjévé is. A mű ebben az esetben maga a katarzis. A legszélesebben értelmezett kultúrtörténet hajszálerein keresztül ez a katarzisélmény is hagyományozódhat, ám ez már nem nevezhető műalkotásnak – részévé válik a kollektív tudatalattinak, s ha ehhez a kollektívához tartozom és megöröklöm, pszichémbe ágyazódik és nincs apelláta, már nem értelmezhetem, nem befolyásolhatom, nem mustrálhatom kívülről, mert tudatom felségterületén kívülre (túlságosan is mélyre) kerül.

Teljesen egyetértek veled abban, hogy a költői érték egzakt módon teljes mértékben nem felmutatható. Nincs az a körmönfont strukturalizmus, ami akár két egyszerű szó kölcsönhatását maradéktalanul feltérképezhetné. Ha létezhetne ilyen konstruált struktúra, nyilván maga alá temetné a költészetet. De hát az ibolya illata nem pusztán vegyileg előállítható szagképződmény. Az vagy a tudatomban élő, merőben absztrakt ibolyának az illata, vagy annak a bizonyos ibolyának az illata, amit éppen szagolok. Soha nem az ibolya illata a főszereplő, hanem én, aki ibolyaillat-katarzisélményemet, mint a tudatalattimban megrekedt „művészi alkotásomat”, tudatosítatlanul hordozom.

– Jó ég! Már megint az ibolya illata! Nagyon kérlek, hagyjuk ezt... – rázkódik össze még a gondolattól is Gábor barátom. – Meg aztán úgy látom, ennek a szolapszizmusnak elkerülhetetlenül konceptualista kifutása lesz...

– Miért baj az?! – hökkenek meg.

– Mert az a nominalizmusnak az egyik ága...

–...de az az ága, amely elismeri a tapasztalat előtti fogalmak létezését az értelemben! – vágok a szavába rossz szokásom szerint. – Szerinted milyen lenne a konceptusok nélküli létfilozófia?! És a költészet?! És a...

– Pardon! A művészetet „gondolaton túlinak” nevezed valahol – vág vissza és közbe ő is.

– A fogalomrendszerét viszont tapasztalat előttinek... – viszonzom a tőlem származó szofizmust.

– Tudod mit?! Hagyom, hogy legyen igazad... Kárpótlásul kifizetem a söreidet – sóhajt fel mosolyogva és az órájára pillant.

Ebből is látható, a Gondolat igaza végül mindig érvényre jut. Ha ez ilyen formában történik, szívesen élek a gondolkodásmódom adta lehetőséggel, s elfogadom a juttatást.

A szalonka fölöttébb kívánja a nedűt. S vajh’ mit remélhet a cserzett bőrű vadász a fényes szalonokban?! Szalonspiccet se!

Ám minden elmulasztott szellemi megrészegülésért bőven kárpótol e „fantazmikus” szalonka. (Farnbauer Gábor: Az ibolya illata, Kalligram kiadó, Pozsony, 1992.)