Csak egy parti...

– Ľuboš, a kurva anyádat!... Állítsd már fel azt a kurva sakktáblát, mindjárt négy óra lesz! – ordított ki a bakter a félhülye segédjének, ahogy véletlenül az órájára nézett.

A segéd, egy hirtelenszőke legénygyerek, szó nélkül kezdte tologatni a táblán a figurákat. Kezében papírdarabkát tartott, ezzel ellenőrizte a korábbi állást. Mereven maga elé nézett, vontatott mozdulatokkal rakosgatta a figurákat, vigyázva, hogy még véletlenül se hibázzon. Mire elkészült, már meg is jött az első vendég a pályaügyeletről, egy bizonyos Szabó úr, aki néhányadmagával fanatikus sakkjátékos hírében állt.

Szabó úr nehéz, vaskos olajszagot hozott a dohos bakterház irodahelyiségébe. A legyek egyhangúan zümmögtek, vizsgálgatva mászták a tíz éve nem festett falat, néha meg-megcsúsztak a hatalmas zsírpacnikon, és csak zümmögtek, enyhe nemtetszéssel, némi felháborodással, kelletlenül. Szabó úr elmélázva nézte a táblát, valahogy nem akarta a sakktábla felől üzenő bábusereg játékának melódiáját megérteni. Igaz, ez a melódia melankolikusan nyugtatgatta, igen, kifejezetten jó alapállásban volt...

Királya biztonságban piknikezett néhány seggnyaló udvaronccal. Szabó úr soha nem tudta, hogy mi folyik a táblán, hogy hogyan élnek a figurák, abba a bizonyos másik dimenzióba soha nem tudott eljutni, így hát csak találgathatott. „Mit csinálhat most a királyom?” – kérdezte önmagától tűnődve. A füle tövét vakargatta, nagyokat hümmögött, fél szemmel a király zömök nyakára pislogott, mintha csak kételkedne a vezérségében. „Egyszerűen fantasztikus” – lopta be magát a gondolat, amikor végigpásztázott a hadállásokon. A királynő elit testőrcsapatai kissé előretolva várták a támadásra szóló parancsokat, rettentő harci kedvben égtek, míg az ágyús ütegek, kedvenc alakulatai, jó helyzetből veszélyeztették az ellenfele, egy kiöregedett bakter királynőjének csapatait... „Ki van zárva, hogy támadni merjen, ki van zárva!” – mormogta önmagát biztatva, és megigazította a királynő állását. A királynő hálásan mosolyogni kezdett, kacérkodva illegette magát, s ettől Szabó úr, na meg a kéjenc udvaroncok hada csaknem szélütést kapott. Szabó úr elvörösödött – agglegény életébe csak alig-alig szivárgott némi női derű, s ez a nőieskedés meglepte őt.

„Na nézz csak oda!” – dünnyögte, ahogy a két futárra és a királynő rezidenciájához feltűnően közel korzózó huszártisztre pillantott. – „Jobb lesz, ha minél előbb bevetem őt... Rögtön az első támadásnál! Nahát!” – jegyezte meg kissé féltékenykedve, és megigazította a huszártiszt állását is. A fogás erejétől a csikó idegesen ágaskodni kezdett, majdhogynem ledobta ifjú, de büszke gazdáját. Szabó úr nagy sokára elengedte a fehér pej nyakát; a paripa is megnyugodott, viszont az ifjú harcos már nem torolhatta meg a rajta esett sérelmet. Az egész harcmező csúfondárosan nevetett, az ifjú gróf pedig csak szeme dühödt villogtatásával tudta jelezni féktelen harci vágyát. Lent, a nyílt téren, parasztcsapatok masíroztak, kemény parancsszavak pattogtak, de támadni senki sem támadott. Mindenki a közelgő harc esélyeire gondolt, várták a végső parancsot.

Szabó úr éppen befejezte a seregszemlét és figyelme az olajtól és mocsoktól átitatott vitrin órájára szegeződött.

„Négy óra. Vagy siet ez a dög, vagy pedig most az egyszer az öreg késik.” Szeme unatkozva pásztázta végig az ezer éve nem változott irodahelyiséget. A vitrin csaknem üres volt már, csupán néhány hivatalos iratdosszié, tányérok, bögrék pihentek csendben, s az óra egykedvűen ketyegett. A vitrin tövében egy keresztes pók szőtte hálóját, rajta a bakter szeme jámboran átsiklott. A póknak csendesen teltek a napjai, számára az élet csupán az ünnepek előtt gyorsult fel, mikor a baktersegéd seprűvel szétroncsolta a mesterien megszőtt hálóját. A sarokban egy ütött-kopott péterkályha állt, mögötte baljóslatú sötétség ásított, jelezve a kályhacső szégyenletes hibáját; a korom vastagon állt a falon.

Az akvárium morbidul, különösen hatott ebben a mocsoktól, kosztól átitatott irodában, rossz viccnek tűnt, vagy kétségbeesett segélykiáltásnak, amely senkit sem érdekel. Az akvárium alig százliteres lehetett, vizében, melynek tisztaságára a bakter különös gonddal vigyázott, csodaszép guppik, vitorláshalak úszkáltak, minduntalan beleütközve az üvegfal lapjába. Ostobaságuk nem ismert határt – csak föl-le úszkáltak mesterséges vízi gettójukban, és zabáltak, ha Ľuboš, a hülyegyerek, vízibolhákat szórt a vízbe. Ez lehetett a legizgalmasabb pillanat az életükben. Ľuboš, ellesve az etetés fortélyát a baktertől, megkocogtatva az üvegfal lapját így hívogatta őket, s ilyenkor nagyítólencsén keresztül nézett farkasszemet egy-egy halacskával. Ľuboš élvezkedett, lenyűgözte a látvány! „Különös” – gondolta Szabó úr, de gondolataiban a lárma és hőrögetés. Megérkeztek a kibicek és csámpázó ellenfele is, egy bizonyos Róth úr.

– Te vén zsidó! Hát elkéstél végre valahára? – torkolta le tréfásan az öreget, akinek egy arcizma sem rándult. Egy régimódi zsebórát kotort elő szótlanul, s azon a nagymutató éppen a tizenketteshez közeledettre

– Most van csak négy óra! – mosolyintotta el magát diadalmasan az öreg. – Egy Doxának talán jobban hiszel, mint ennek itt! – bökött a vitrin felé a kezével. Ujjai között cigarettapapírt szorongatott, és Szabó úr újra végignézte azt a csodálatos mutatványt, amit az öreg Róth művelt az ujjaival. Egy kézzel csavarta a cigarettát! Róth úr nagyot szívott a büdös kapadohányból, a kibicek kissé széthúzódtak, nagyokat fintorogtak a büdös füsttől, csak Ľuboš, a hülyegyerek röhögcsélt egykedvűen.

– Kuss! – intette le őt bosszúsan a bakter, mire ő is elhallgatott. – Na hát akkor, uraim, nézzük csak, hol is hagytuk abba? – kérdezte a sakktáblát szemlélve Róth úr, mint valami tanár a diákjától.

A kibicek agykacsai, mintha könnyű szellő fújdogálna, láthatatlanul szorosabbra fonták a kört a tábla körül, hogy még egy kóbor gondolat se tudjon emigrálni. Szinte mindegyiküknek megvolt a maga verziója, a kitűnő lépéskombinációja, már csak Róthon, ezen a furfangos öreg zsidón múlott, hogyan folytatódik a csata. Róth úr, a nyugdíjas bakter, szeretett játszani. Élvezte a játékot, a pályaudvaron egyike volt a legjobbaknak a bábuk tologatásának művészetében. Híresek voltak a játszmái! Legendákat meséltek arról, ahogy előbb ellenfele hadállását és idegeit trancsírozta szét, s csak azután lendült elsöprő támadásba. Kíméletlen, ravasz, csaknem kegyetlen játékos volt. Alakulatait látszólag könnyelműen áldozta fel a csata istenének, hogy aztán egy váratlan, gyors, villámszerű ellentámadással térdre kényszerítse mit sem sejtő ellenfelét. Róth úr, ez a különös vénember, aki egymaga éldegélt egy kiöregedett papagájjal, nyugdíjazása után is el-eljárogatott régi munkahelyére, a koszos bakterhoz. Lejátszott néhány könnyű kis játszmát, felszívta a győzelem mámorát, hogy aztán ócska, kigyúrt cipőjében elcsámpázzon valahová, valami lehetetlen irányba, a munkások számára ismeretlen helyre.

A kibicek duruzsolni kezdtek, kattogott körülöttük a levegő, ide-oda röptették véleményüket a parányi tábla körül, mely maximális izgalomba hozta őket. Talán csak Ľuboš, a hülyegyerek nem értett az egészből semmit. Ő soha nem tudta felfogni, mitől vannak úgy oda, és inkább az akvárium halacskáit bámulgatta tátott szájjal, elbambulva, aprókat röhintve, vakarózva, orrát túrva.

Róth úr szertartásosan kikattintotta legendás Doxa óráját, mely már annyiszor volt szemtanúja gazdája fényes győzelmeinek, és Róth úr, mintha rejtelmesen átment volna egy másik világba, egy tágasabb dimenzióba. Kilépett a jelenből, a térből, eltűnt számára a vitrin, az idegesítően és hamisan ketyegő óra, a kopott székek, a legyek szemtelen alakulatai, a zsíros falak, az akvárium, a kibicek kara, a szoba; mintha valamilyen szűk, sötét folyosón suhant volna kifelé valamiféle megnevezhetetlen fényözönbe, hirtelen érzékelni kezdte a bábuk parapszichikus gondolatait, érezte a tábla felől sugárzó ERŐT, az ÉRZÉST, az ÉLETET; a félelem, a bosszú, a harci kedv istenei egyazon pillanatban susogtak a fülébe, csaknem megszólaltak már a figurák is. Szemével egyetlen pillanat alatt fogta be a táblát, a harcmezőt, kedvesen megcirógatta kedvenc tisztjeit, ujja bögyéből parázsló erőt pumpált beléjük; már-már tombolni kezdett az ősenergia, mely hirtelen betöltött mindent a táblán, és lassan vibrációs folyamattá alakult át, lavinaszerűen hömpölygött tovább, hogy a tábla fölött rendelkező emberisten a döntő győzelem felé irányítsa a csapatot. Ez az Isten pedig maga az öreg Róth volt.

– Maga lép – bökött előre előzékenyen Szabó úr.

– Ha én, akkor én... Bizony! – dünnyögte maga elé bámulva Róth, és előretolta az egyik csikóját.

A kibicek hada felhördült a lépés láttán, sőt maga Szabó úr is idegeskedni kezdett, mivel be kellett magában vallania, hogy erre a szemtelen merészségre még álmában sem gondolt! A kibicek kara karattyolni kezdett, hirtelen általános lett a káosz.

Egyetlen lépés, amely felszabadította a táblán lappangó gyűlöletet, indulatot, bosszúvágyat. Kitört az igazi, kegyetlen, pokolian véres háború. Róth úr egy válogatott huszárezredet küldött a biztos halálba, hogy kivégezze Szabó úr elit alakulatát, egy egész hadosztálynyi könnyűlovasságot, s ezáltal védelem nélkül hagyta a saját királynőjét és annak egész udvartartását. Szabó úr vigyorogva búcsúzott a kissé elszemtelenedett fiatal gróftól s annak büszke pejlovától. Igaz, kissé fájlalta az egész hadosztálynyi huszárveszteséget, de végül is örült, mivel a balszárnyról előnyös ellentámadást indíthatott Róth úr királynője ellen. A következő lépésben egy lövészszázaddal szinte teljesen szétaprította a királynő testőrségét. Igazi vérfürdőt rendezett, noha tudta, hogy ezért a vakmerő tettéért a lövészszázad megbűnhődik még. Nem messze a királynőtől ugyanis egy jobbágycsapat gyakorlatozott minden eshetőségre készen, habár senki sem hitte komolyan, hogy éppen egy senkiházi parasztbanda bosszulná meg királynőjük vesztét! A táblán felborult a rend, a csatatér mezejét lőporfüst, halottak, sebesültek fájdalmas kiáltása, megvadult, gazdájuktól elhagyott lovak nyerítése, ágyúdörej, nemes, rohamra induló paripák patkódobogása töltötte be. Szinte percek alatt öldösték halomra egymást az ellenfelek. Hősiesen vonultak a biztos halálba, hogy, mint egy olvasztókemencében, szétégjenek.

Róth úr kifejezéstelen arccal tűrte, hogy Szabó úr muskétásezrede kivégezze a királynőjét, s ettől Szabó úrnak halvány balsejtelme támadt. „Álljon meg a menet!” – morogta maga elé. Végigpásztázta a terepet, de nem észlelt semmiféle aggasztó jelet... „Várni.” Ez volt a jelszava, és valóban várakozó álláspontra helyezkedett.

A kibicek várakozva, szemüket a parasztok bandájára szegezve figyelték a harcállást, mindenki a közelgő megtorlásra várt. Szabó úr lövészszázada is felmérte a szomorú helyzetet. Csakhamar világossá vált előttük, hogy odavesznek, méghozzá mind egy szálig, de nem adják majd könnyen magukat! Hősökről regélhet csak a tábla!

Róth úr ennek ellenére hagyta, hogy egy vakmerő huszárvágással kitörjenek a gyűrűből, és kedvenc huszárezredével, ahelyett, hogy visszavonult volna a biztos hátországba, újabb erőt öntve beléjük, támadott.

– La garde! – mosolyintotta el magát a nap folyamán először.

– Mi?!... Garde? – hüledezett Szabó úr ekkora vakmerőség láttán. Megint csak nem értette a helyzetet. „Vajon mit akarhat? Megbolondult? Hát kinyírom őt!” – gondolta, és tényleg... Elég volt egy paraszt csapatot kivezényelnie, hogy a szoros gyűrűben és a többszörös túlerővel szemben a büszke lovasnép odavesszen.

A helyzet egyszeriben komollyá és egyben morbidul nevetségessé vált. Minden fölszabadult, nyílttá és erősen kétségessé vált! Szabó úr lövészszázada immár ha nem is a legbiztonságosabb pozícióban, de alapvetően jobb állásban foglalt helyet, mint néhány harcmozdulattal azelőtt! Róth úr lovasezrede pedig széttrancsírozódott. A vénember hagyta, hogy miszlikbe kaszabolják őket.

A kibicek megbabonázva nézték a jelenséget, Róth úr csontos ujjait, ahogy finom simításokkal elindítja második huszárezredét a balszárnyon! A huszárok ezúttal is kiváló munkát végeztek. Az ellenséges király udvari tábora ezúttal csaknem védtelenné vált – ez részint Szabó úr óriási és elbizakodott harci kedvének volt köszönhető –, és Róth úr huszárjai fenyegetően állták körül az ellenséges király törzskarát! A helyzet megint megváltozott, méghozzá alaposan!

– Garde!... Sakk! – bólintott fapofával, de elégedetten Róth úr. A kibicek hangosan felnyögtek, erre a fordulatra nem számítottak. Vadul jegyzeteltek a noteszeikbe, szorgalmasan írták a lépéskombinációkat, néhányuk hangosan gondolkodva, mintegy tanácsokat adott Szabó úrnak:

„Föl lehet adni! Vége. Ez már totális villa! Kimegy a királynő és megint sakk... A királynak jobb lesz, ha fölakasztja magát!” A helyzet világossá vált. Már csak az utolsó rohamra volt szükség a végső győzelemig; egy utolsó, erőteljes csapás néhány ellenséges alakulatra, hogy a királyi sasfészek Róth úr seregei kezébe kerüljön.

– Nos? – kérdezte Róth úr békülékenyen. – Hogy lesz? – Szabó úr kétségbeesetten vergődött, megpróbált kontaktusba kerülni a tisztjeivel, de az adott pillanatban ez a dolog sehogyan sem ment.

– Játsszunk tovább! – nyögte ki alig hallhatóan, remegő orrcimpákkal, s verítéke patakokban ömlött a nyakáról a munkaruhája alá.

– Ezért mint hadvezért fölakasztanák – jegyezte meg csendesen Róth úr, és további szó nélkül lépett. Szabó úr rémülten nézte, amint az egyetlen nőt, akit szeretett, ezt a kacér hercegkisasszonyt szablyára hányták, megbecstelenítették a vad huszárlegények. Legyilkoltak mindenkit, aki élt még, és újra támadtak, könyörtelenül, mert egy rajtuk kívülálló erő ezt akarta! – Sakk – jegyezte meg Róth úr. – Nos? – kérdezte újra, immáron kissé türelmetlenül.

– Föladom – suttogta megtörten Szabó úr, és felállt az asztaltól. Mint egy óriási felfújt léggömbből a levegő, a feszültség is úgy engedte ki fölös energiáit. Végre-valahára mindannyian felszabadultak, a kibicek hangosan karattyolni kezdtek, ki mikor és hogyan csinálta volna, gratuláltak az öreg Róthnak is, lelkendeztek a játék örömén, és a bakter hirtelen ötlettel poharakat tett az asztalra, melyek a megtévesztésig hasonlítottak a pályaudvar restijének poharaira...

– Házi bor – bizonygatta, míg kóstolgatták, de valahogy nem törődött senki sem a bor fajtájával.

Ľuboš, a hülyegyerek félszegen szorongatta poharát, nem ment a fejébe, hogy most ő is ihat, neki is töltöttek, hogy végre ő is egyenlő a többiekkel.

– Na igyál már, te marha! – buzdította őt durván a bakter, s ettől Ľuboš csaknem halálra ijedt. Behunyta a szemét, egy húzásra itta ki a pohara tartalmát. A bor cigányútra ment, a szeme kidülledt, fuldokolni kezdett, és a társaság megint jót mulatott rajta.

– Na nézd már meg, hülyegyerek! Még inni sem tudsz, te málé?!...

– Menj ki inkább, és vigyázz, ha jönne valaki! – parancsolt rá újra a bakter. Alig telt el néhány perc, mikor Ľuboš újra megjelent dadogva a rémülettől, holtra váltan, pánikszerűen nyögdécselve, bugyborékolva a szavakat.

– Jön... Jön – nyögte rekedten, kidülledt szemekkel, már csak a várható fenyítés gondolatától is reszketve.

Mögötte először egy kék, ócska vasutas-egyenruha tűnt fel hatalmas aranygombokkal, s benne egy jó kedélyű vonatkalauz lapított nagy vidáman. Busa fején csálén állt a parányi kalauzsapka. Hatalmas pocakja csaknem szétpattintotta már az uniformist, míg nyakkendője teljesen szabadon fityegett.

– Na mi van Jóska, a kurva életbe! Hát csak te vagy az?! – röhögtek.

– Már azt hittük, hogy maga az isten jön minket meglátogatni, úgy ki volt ez a marha – mutogattak a sarokban lapuló Ľubošra.

– Jaj, Róth bácsi, jó, hogy látom! A fővárosiak kihívták magát egy partira. Na mit szól hozzá? – szólította meg az öreget.

– Engem? – kérdezte egy büdös füstfelhő mögül az öreg.

– Hát... Izé... Tudja, mondtam nekik, hogy mi megy nálunk, és hát izé – jött zavarba a kalauz. – Nos, hát nekik is van egy izéjük... na, bajnokuk vagy mi... Na és ez kihívta magát.

– Én ezért nem megyek a fővárosba. Se most, se máskor – jelentette ki az öreg ellentmondást nem tűrő hangon.

– Hát izé... nem is kell. Én majd szállítom a lépéseket... Érti, nem? Lép, én meg izé... elviszem neki. Másnapra meg hozom a választ... Na, benne van az izében? – buzdította a kalauz.                         .

Benne – bólintott rá az öreg némi hallgatás után, és felállt. Már az ajtónál volt, mikor megtorpant, s csak úgy foghegyről hátravetette:

– De enyém a fekete – nézett a tábla irányába, aztán ment a maga útján.

Róth úr valahányszor csak kilátogatott a városka piciny zsidó temetőjébe, eltűnődött a lét és a nemlét kérdésein. A halálról tűnődött és annak változatairól, az alázatról, a gyűlöletről és a távozás módozatairól. A vastag téglafallal körülvett temető zöld gyepén keresztül-kasul cikázott a fehér, héber szövegekkel teleírt kőlapok között, kezét közben hátul szorosan összekulcsolta, mintha csak szokásos egészségügyi sétáját végezné. Meg-megállt néhány tábla előtt, elolvasta a szöveget, majd látszólag gondtalanul tovább csoszogott. Szájában érthetetlen szavakat mormogott, furcsa, szinte öntudatlan állapota volt ez a létének, mintha csak a testével lett volna jelen a temetőben, s a lelke valahol messze kóborolt volna.

Róth úr agya ilyenkor kirakósait játszott az idővel, a térrel, a helyzettel, a hangokkal, és Róth úr emlékezett. Kővé meredve állt egy számára kedves kőlapnál, s szeméből vékony sugárban folytak a könnyei.

– Boldog születésnapot, Sámuel! – így ébresztette anyja az ifjabb Róth Sámuelt tizennyolcadik születésnapján.

– Hol vagyunk, anya? – kérdezte Sámuel, és mintha csak csodára várt volna, segélykérően körbenézett. A mozdulat már a kezdet kezdetén elvesztette az értelmét, ugyanis rá kellett jönnie, néhány napon belül immár sokadszor, hogy a helyzet, amelybe kerültek, nem valamiféle rossz álom, hanem a rémítő valóság.

A vagonban, mely zsúfolva volt emberekkel, semmi sem változott. A vagon egykori lakóinak, a barmoknak a szaga mély és csendes összhangban olvadt össze az emberszaggal, a fojtott levegővel, az izzadsággal és a sarokból a térbe szűrődő orrfacsaró büdösséggel. A félhomályban csak az emberek körvonalait lehetett kivenni. A vonatkerekek egyhangúan kattogtak, ugyanazt a „zikizaki” ütemet játszották, mint amikor elindultak. Egy ortodox zsidó család pont Sámuel mellett imádkozott hangosan, és furcsa kontrasztba hozta a kerekek zakatolását, a gőzös hosszá, elnyújtott sípolását.

– Hol vagyunk? – kérdezgették riadtan az emberek, és önkéntelenül is a vagon deszkalapjaihoz húzódtak.

– Valami Buchenwald vagy mi... Igen... Buchenwald... Ez volt kiírva – jegyezte meg egy fiatal tanár, aki szerencséjére az ajtónyílásnál kapott helyet, s így könnyebben tájékozódhatott.

– Még soha nem voltam itt... Ez már Németország, ugye? – kérdezte a sötétből valaki, de a választ soha nem hallhatta meg, mert hirtelen sikítani kezdtek a kerekek, és öngyilkos módjára csúsztak a síneken, a fékek veszettül harapták az acélpántokat, a vagonok felnyögtek, az emberek pedig egymást taposva ide-oda dülöngélve ordítoztak, átmenetileg pánikot keltve, mintha nem is vették volna észre, hogy a nagy riadalom oka nem más, mint hogy a vonat megállt... Végérvényesen... Megérkeztek...

– Sámuel, kérlek, fogd a kezem! Nem akarom, hogy elveszítsük egymást! – kérte őt idegesen az anyja, majd rászólt a húgára is. – És te is légy észnél, Judit!

Ahogy kicsapódott a vagon ajtaja, a bejárati nyílást vakító fénysugár öntötte el. A megriadt emberek egymást lökődve mozgolódtak, senki sem értette, hogy mi történik. Kívülről vad kutyák csaholása, német vezényszavak, sikítások, jajgatások moraja üdvözölte őket.

– Was ist los?!... Schweine Juden! Raus! Raus! Alle aussteigen! – ordítoztak velük a vakító fény mögül.

A fiatal tanár a pánikszerű lökdösődés miatt éppen egy SS-legény csizmája elé esett. Megpróbált föltápászkodni, bocsánatot kérve igazgatta magát, de egy rúgás fültövön találta, és elvesztette az eszméletét. A kiáradó tömegnek csak néhány perc kellett, hogy halálra tapossák őt. A fiatal tanár egyszeriben megszűnt létezni, eltűnt a világból, s még senki sem tudta az érkezők közül, hogy valószínűleg neki volt a legnagyobb szerencséje... Sámuel ügyesen elhajolt egy jól irányzott gumibotütés elől, így a bot a mögötte nyomulót találta telibe. Sámuel jól hallotta a tompa csattanást, és a pillanat tört részében, ki tudja, miért, iskolai barátjára gondolt, aki hasonló esetekben csak így nyilatkozott: „Hűha, ennek már a fele sem tréfa!”

Az SS-legények csak tuszkolták őket, ordítoztak; csattogtak az ütések, sikolyok köszöntötték a virradó hajnalt, figyelmeztették a borzalomra, melyben majd részesülnie kell a következőkben...

Amilyen könnyű volt Róth úr számára az emlékfolyam sötét vizébe belemerülnie, olyan nehéz volt belőle kilábalnia. A jelenbe belenyilalltak az emlékek, egy távoli dimenzió szörnyű csápjai kavartyolták a temető titokzatos csendjét, és Róth úr ahányszor csak visszatért, anyjára és szeretett kishúgára kellett hogy gondoljon. Belőlük nem maradt más, mint egy fehér, a halálnál is ridegebb márvány kőlap és az emlékek...

Róth úr ilyenkor kíméletlen dühöt, vak gyűlöletet érzett az egész világ ellen, kezei ökölbe szorultak, percekig csak állt, míg végre le tudta gyűrni magában az elkeseredett szégyent, az örök megbélyegzést, az ártatlanok halálát és a bosszúvágyat, mely lelkét fűtötte, ha azokra gondolt, akik hagyták, hogy barmoknak nyilvánítsák népét. Róth úr néhány lépéscsere után rögtön megérezte, hogy most aztán az emberére talált... Nem szerette a hasonló játékosokat – meg mert volna rá esküdni, hogy ellenfele alapjában véve egy nyugodt, jóindulatú ember, aki a maga kis agresszivitását a sakkban éli ki. Ám ellenfele igazi zsarnok volt a táblán, igazi feszültséget teremtett – Róth úr kellemetlenül vette tudomásul, hogy a bábuk szinte reszketnek egy-egy hadmozdulat kezdete előtt. Az alakulatok, mintha valami kollektív hipnózis alatt lettek volna – amolyan kamikazék –, baljóslatúan figyelték a csata kimenetelét, és meg sem mukkantak, ha a legfelsőbb hadúr egy húzással feláldozta őket.

Mindezek ellenére, a fővárosi játékosban volt játékszenvedély, és kegyetlen lépései mögött Róth úr felfedezte ellenfele sötét szisztémáját... Igazi hadúr volt, „a cél szentesíti az eszközt” nevében küldte a biztos halálba egységeit – és támadott, és csak támadott. A frontvonalat teljesen kinyitotta, egyszerre két-három helyről támadt, röpködtek a parancsszavak, és a telített kisze-kuszaságban ott uralkodott a REND, mely erős vaskapcsokkal kötötte össze az irányító agyat és a bábukat, akik alárendelték magukat a végzet parancsainak...

A kibicek őrjöngtek egy-egy lépés láttán, vadul marakodtak a győzelem esélyein, ide-oda mutogattak a táblán – de már tudták, hogy a játék régóta az ő tudásuk határain túl mozog. így hát csak kibiceltek, beszéltek, fecsegtek. A városka kocsmáiban csakhamar híre ment, hogy az öreg Róth, a nyugdíjas bakter, miféle minőségben dicsőíti a várost! Kialakultak a klikkek, sőt fogadásokat is kötöttek.

A legboldogabb talán Jóska, a kövér kalauz volt, aki élvezte nélkülözhetetlenségét, s alig várta, hogy induljon a fővárosba tartó vonat, s ő átadhassa Róth úr válaszlépéseit.

Róth úr ellenfele szintén nyugdíjas volt. Mindenkit megrémisztett agresszív játékstílusával. Vadul, provokatívan kezdett, állandóan támadott, nem adva időt az ellenfelének, csak hogy minél előbb kisajtolja a győzelmet.

Mindezek ellenére azonban, s ebben Róth úr hatodik érzéke nem csalt, meglepően nyugodt, szolid ember volt, aki, ahogy mondani szokás, még a légynek sem ártana... Játékstílusa meglepően hasonlított Róth úr játékához, a kettő között mégis különbséget lehetett tenni. Míg Róth úr biztosan tört a célja felé, s távlatokban gondolkodott, Lobowsky úr, merthogy így hívták Róth úr fővárosi ellenfelét, a vad, agresszív hadmozdulatok híve volt, aki harcvonalának ki-be nyitogatásával gyakran megtévesztette ellenfeleit, mert a látszólagos káosz mögött jól megszervezett, pillanatról pillanatra átgondolt hadműveletek zajlottak kísérteties pontossággal.

– Meghoztam!... Meghoztam! – lelkendezett már az ajtónyílásban a kövér kalauz, és a zsebéből egy borítékot kotort elő. Lobowsky úr felnyitotta a borítékot.

– Hát... hát... hát... Hmm – fordult a kibicek felé, mert szokása volt, hogy néhány fontos lépését megindokolva, szónokoljon nekik. A kibicek azokat a perceket szerették a legjobban, mikor Lobowsky úrnak megeredt a nyelve, és számukra felnyitott egy csudamód gyönyörű és kegyetlen világot, ahol a bábuk életre keltek, ahol minden valahogy valóságossá vált a szemük előtt.

– Nos, uraim! – kezdte szónoklatát Lobowsky úr olyan módon, mint egyes orvosprofesszorok. – A helyzet rendkívül érdekes – mondta, és meglépte a megüzent lépést.

A helyzet csakugyan rendkívül érdekesnek látszott. Mint a gasztronómiai csodák kedvelőjének, aki valaha évekig mennyei ízek tengerében úszott, mint aki hirtelen megérzi az enyhe, elfelejtett ízt a szája szögletében, mint aki lassan érzékelni kezdi a visszatérő ízözönt – Lobowsky úrnak is hasonló képzetei támadtak. Nyusziarca egy szempillantás alatt megváltozott, figyelme, mint egy nagy teljesítményű reflektor fénysugara, ráirányult a táblára, mely most átalakult küzdőtérré, és kísértetiesen emlékeztette őt egy régi, szörnyű és gyötrő helyzetre. Ennek a helyzetnek egyre több köze lett a halálhoz. A küzdelem kilépett a hatvannégy kocka teréből – és Lobowsky úr megdöbbenve vette tudomásul, hogy azt a bizonyos ízt, azt az elfelejtett kesernyés ízt újra érzi. Lobowsky úrnak nyelnie kellett, mert úgy érezte, hogy az emlékek forrása patakokká, a patakok folyóvá duzzadnak fel, s a megtalált gondolatfolyam izzó, dagadó tengerré nőve mintegy kiömlik az agyából, elönti az egész csomagmegőrzőt. Lobowsky úrban feltörtek a gondolatok, melyek nyersek, brutálisak és kísértetiesen elevenek maradtak annak ellenére, hogy az idő már jócskán betemette őket.

– 9876 – csapott a homlokára Lobowsky úr, ahogy egyeztette magában a múltat a jelennel. – Ez a 9876-os! Más nem is lehet – magyarázta izgatottan, habár senki sem értette hirtelenjében, hogy mit is akar mondani.

Lobowsky úr megrészegedett! Mintha egy egész üveg vodkát ivott volna ki, a hangja úgy csukladozott; valami láthatatlan erő kerítette hatalmába, s nem engedte, nem hagyta őt nyugton. Az izgalom egy sajátos állapotába merült alá.

– Figyeljenek csak, uraim! Ide nézzenek! – mutatott boldogan a táblára. – Garde! ...Értik?... A bástyával támadja a királynőt és ráadásul teljesen szabadon!

– Vegye le neki! Vegye le, Lobowsky úr! – biztatták a munkások zajosan ünnepelve őt, mintha már megnyerte volna a partit!

– Dehogy veszem!... Hát nem értik?... Ez a csalétek! Ezt a húzást én ismerem! Ilyen csak egy van a világon! Ó, hát meg vagy végre, vén disznó! – őrjöngött Lobowsky úr kezét dörzsölve, és lépett egyet. Az íróasztalhoz fordult, vadul írni kezdett, majd lezárta a borítékot. – Itt van! Vigye el ezt – nyújtotta át levelét, és már nem is törődött a csodálkozó kalauzzal. Visszaült a táblához, és a jelenlévőket valami ismeretlen kombinációsorozattal kápráztatta el, amelyből ők még csak az összefüggéseket sem értették.

– Szóval azt kiabálta, hogy 9876? – kérdezte Róth úr furcsán, vibráló hangon.

– Persze! 9876! Ezt monta!... Meg itt van az a levél is – búgta jóindulatúan a kalauz, és átadta a levelet.

Róth úr, ahogy belemerült a levélbe, szinte a sorok szerint változtatta az arca színét. Először csillogó, derült szemekkel falta a betűket, később, valahol a levél közepe táján gyenge viharfelhők kezdtek gyülekezni az orcáján, míg a végére teljesen beborult az arca.

– Mit írt? – kérdezték többen is, és tapintatlanul megpróbáltak belepislantani a levélbe. De Róth úr leszerelte őket.

– Semmit – mondta roppant szűkszavúan, és meglépte az üzent lépést.

– Tiszta hülye! Nem vette észre, tiszta hülye! – zajongtak a kibicek. – Nem dobta ki a bástyát, tiszta hülye! – mutogattak. – Mi a francnak vette le a futót? Semmi értelme! Mit szól ehhez Róth bácsi? – kérdezgették az öregtől, aki láthatólag egy cseppet sem zavartatta magát a vesztesége miatt. Újra támadott. Döfni akart, belé a közepébe! – „Támadni és újra támadni!” – hallotta a végtelenből egykori tanára hangját...

Jóska úr körülbelül 21 órakor lépett ki a kocsmából, hogy szokása szerint a hátsó udvarban álló söröshordók felé vegye útját , s ott végre könnyítsen pilseni söröktől megterhelt veséin. Jóska úr sajátos szokása volt itt vizelni, pedig az asztaloktól csak néhány lépésre volt a WC. Mint mindig, most is a „Sárga a rigó” című dalocskát énekelte, nagy kedélyesen, s énekét elképesztően hamis füttyel kísérte. Még a hordókhoz sem ért, amikor már a nadrágja gombjait babrálta. így, félig kivont karddal, dülöngélve fogta hüvelyk- és mutatóujja közé a „félszemű banditát”, ahogy a nemi szervét becézgette. Elmélázva nézte a húgysugarat, játékosan köröket rajzolt a hordók falára, nézegette a ráncokat a vén kujon nyakán, majd megunva a manőver egyhangúságát, a hordók közé bámult eltöprengve. A hordók mögül sötét árnyék suhant át a holdfényben. Jóska úr dühösen kiköpött a valószínűtlen irányba, s közben sebtiben elszúrta a nyakát nyújtogató banditát is.

– Ssssicc, te kurva macska! – sziszegte a hordó mögé lopakodva, de ezúttal alaposan becsapták az érzékei! Az árnyék még véletlenül sem volt macskáé!

A csendben csak egy alattomos pukkanás hallatszott, aztán a rejtelmes árnyék egy pillanatra belémerevedett az éj sötétjébe, és nesztelenül, ahogy jött, távozott...

Milan Hudec nyomozótiszt tanácstalanul tárta szét a karját. Hasonló bűnesettel talán még soha nem volt dolga, noha már régóta szolgált a rendőrség kötelékében. Tapasztalt nyomozó hírében állt, aki tudását és hamisítatlan szimatát szinte valamennyi bonyolult ügyében kamatoztatta, és mégis!...

Csak állt üresen, minden elképzelés nélkül, mint egy zöldfülű, meglepődve a saját gyámoltalanságán is, ahogy az ügy szálait próbálgatta kibogozni.

– Nem értem!... Nem értem!... Hót nem volt neki rosszakarója, ellensége? Valakivel csak össze-zördült az utóbbi időben? – kérdezte szétnézve a társaságon, de azok csak lesütött szemekkel hümmögettek. Még soha életükben nem voltak kihallgatáson, és a tény, hogy vallomásukat felhasználhatják, feszélyezte őket. Végre a bakter vállalta, hogy mond valamit, de ő is inkább csak dadogott. – Nem... Nem... Nem ártott az senkinek. Egyszeri ember volt ő, kérem! Mi csak sakkozgatunk... Ő vitte a lépéseket a fővárosba... Ott van az ellenfelünk... Érti, nem? – kérdezte kiguvadt szemekkel. A nyomozótisztnek átsuhant valami halvány felhő az agyán. Isznak... Alkoholisták ezek itt mind, gondolta, aztán az asztalhoz lépett.

– Maga sem tud persze semmit, ugye? – kérdezte gunyorosan a tábla fölött görnyedő embertől, akinek a tekintete szinte kettészelte a tábla harcmezejét.

– Nem... semmit... Csak azt – tette hozzá elkomorult arccal –, hogy egy parasztbandával kiütöm az ellenfelem királynőjét.

– Mi?! – kérdezte a nyomozótiszt már-már megvadulva ekkora nagy egykedvűség láttán.

– Hát persze... Ez egy roppant előnyös húzás... – mutatta az ember még mindig egykedvűen, valami borzadállyal teli ködös, kocsonyás szemmel. – Látja?... Támadok, leveszem a királynőjét, ami a maga nemében óriási dolog, míg én csak egy parasztot veszítek... Na, mit szól hozzá? – kérdezte lázasan csillogó szemekkel, s a nyomozótiszt ettől csaknem dührohamot kapott.

– Azt, hogy győzni fog! – kiabálta magából kikelve.

Hirtelenjében úgy érezte, hogy megőrül. Hova került? Mi ez? Elmegyógyintézet? Mi történik itt? Nem értette. Megöltek egy embert, ezek itt napjában találkoztak vele, és csak hümmögnek, hümmögnek, rá se rántanak a világra, inkább azzal vannak elfoglalva, hogy mit kellene lépniük! Megrekedt itt az idő, s ő kereste a halvány repedést, amelyen át tudott volna furakodni e furcsa, bágyadt világba.

– Ne ordítson, kérem! – nézett a nyomozótisztre gondterhelten az ember. – Az még nem biztos... A csata bármikor eldőlhet – tette hozzá inkább magának, mint a jelenlevőknek. A nyomozótisztnek rá kellett jönnie, hogy itt már nem tud meg semmit, akár el is mehet... A tábla fölött görnyedő ember láthatólag készül valahová, már csak alig vesz tudomást a koszos irodáról, érzékszervei már úton vannak egy másik világba. A két világ közötti térben pedig keresztül-kasul örvénylettek a hangok – innen egy nyomozótiszt távoli hangját, a legyek népének zümmögését, az óra ketyegését hallotta, míg onnan vad csatalovak nyerítését, patkódobogást, ágyúdörejt, halálhörgéseket, sikolyokat.

– Hát megöltek egy embert! Nem érti, jóember? – kérdezte egy utolsót lökve magán a nyomozótiszt, de talán jobb lett volna, ha meg sem kérdi, mert a választól kis híján felállt a hátán a szőr. Nem hitt a fülének!

– Na és?!... Én több halált láttam már az életben, mint maga, higgye csak el! Most mit van úgy oda? – kérdezte az egykedvű ember valami furcsa logika szerint, és tekintete megakadt a kirúgott futón. A futó sötét arccal nézte a harcmezőt, mintha csak visszasóvárogná a perceket, mikor még érezte a vad szelet, hallotta a fegyverek hangját, az ágyúdörejt, s most szégyellte magát, hogy a sors ilyen megalázó véget szánt neki.

A nyomozótiszt elnézte a tábla fölé görnyedő embert, aki lassú, vontatott mozdulattal, egy jól irányzott ujjpöccintéssel véglegesen lezárta a „futárkérdést”.

Mintha a pokol katonái vették volna be a pályaudvar területét!

Mintha maga a sötétség ura küldte volna legjobb hercegeit, hogy arassák le jussukat, és a halál oltárán így áldozzanak neki!

A pályaudvaron fékezhetetlen, vad lendülettel elfoglalta trónját a legfőbb hóhér, s kíméletlenül aratott. Első áldozata a szerencsétlen sorsú Jóska úr volt, az együgyű kalauz, akit éppen csak megízlelt, máris újabb életre lett gusztusa. Néhány nap múlva Ľubošt, a hülyegyereket vezette az éjféli tehervonat kerekei alá, s noha bizonyítékok nem voltak rá, mindenki érezte, hogy a gyereket bizony meggyilkolták. Vérbe fagyva feküdt a sínek mentén, néhány testrészét a száguldó vonat valószínűleg odébb vetette, mert testéről hiányoztak a végtagok. Arca csodálatosképpen ép maradt, és ugyanaz a hülyegyerek-ostobaság sugárzott róla, ami életében is. ...És aratott, szedte az áldozatait, nem kímélve senkit és semmit, mintha ősi bosszú, sötét borzadály keltett volna életre egy alvó démont.

– Mit akartál? – kérdezte Lobowsky úr Róth úrtól a megbeszélt találkahelyen.

– Semmit... Hagyjuk abba – suttogta Róth úr megtörten. – Nem bírom tovább.

Hallgattak. Csak álltak a vasúti hídon, alattuk percenként robogtak el a vonatszerelvények az ország valamennyi irányába. Nézték a végtelen vonatsíneket, s azok mintha megérezték volna a két öreg vasutas gondolatait, magukba zárkóztak, mutatták a végtelen irányt, mintha testüknek soha nem lenne vége.

Róth úr mélyeket szippantott a cigarettájából, elgondolkodva nézte a tájat. Innen, a hídfőről, az egész pályaudvart be lehetett látni, sőt a főváros egy része is bekéredzkedett az álmos panorámába.

– Eddig tartott hát a bosszúd, Sámuel? – villogott Lobowsky úr szeme. Indulatosan megragadta Róth úr alkarját. – Hát nem érted? Ez az utolsó pillanat! Mindenért fizetni kell! A sakkban, ebben az igazi harci játékban van a mi egyedüli bosszúnk!... Ezzel fizetünk nekik!... Mindenért!... Hogy barmok voltunk, hogy kísérleti állatok, hogy számok, érted... 9876-os?! – Csaknem őrjöngött Lobowsky úr, már-már extázisba esett az indulattól, és a szavak mint valami dühödt tűzhányóból törtek fel belőle. Pokoli tűz égett a lelkében immár ötven éve.

– Sámuel!... Értsd már meg!... Hát nem emlékszel?... A barakk, a sarokban az ágy! Ott tanítottalak kavicsokkal sakkozni! A túlélést tanítottam! A harcot! A támadás rafinériáját!... A... a... bosszút! ...Mindenért! ...Mindenért! – sikoltotta hisztérikusan, de Róth úr csak nézett szomorúan, elmerengve, nézte a semmit. Szemei megtörtek és bűntudattól ittasak voltak... Es Róth úr bűnösnek érezte megát...

– Lobowsky, az isten szerelmére... hát mi is tömeggyilkosok lettünk! ...Nem oldottunk meg semmit! Csak ártatlanok kerültek a játék hálójába! ...Úgy, mint mi! ...És ...és rosszabbak vagyunk, ...ó, uram, bocsáss meg, rosszabbak vagyunk százszor!... Folytattuk a gyilkolást! Őrültek lettünk, Lobowsky!... Térj már észre! Hagyd abba te is! – kérte, s kicsit megemelte a hangját Róth úr. Megpróbálta a lehetetlent... Mert tudta, hogy a lehetetlent kéri – nagyon is jól ismerte a barátját, a tanítóját, egykori rabtársát, aki vad, féktelen sötétségerejével őt is magával ragadta a biztos halálból, hogy őrült tervét megvalósítsa! Játszani akart, sakkozni, ahol a figurák embereket, élő, szenvedő lényeket helyettesítenek, ahol ők maguk, a két egykori „zsidó féreg” irányítanák az életet, a halált, ők maguk lennének a bosszúállók, akik mindenért és mindenkiért megfizetnének!

Ez volt hát a tökéletes bosszú, a játék, a tébolyult sakkjátszma, melyre oly gyakran gondoltak mind a ketten – és a körülmények maró gúnnyal csaptak le rájuk életük alkonyán, hogy szeretteik hullái előtt fogadott esküjüket betartsák!

– Nem!... Nem hagyom abba! Lejátsszuk a játszmát!... Meg kell csinálni, érted?! – ordította Lobowsky úr elcsukló hangon, s az indulattól egész testében reszketett.

Hallgattak. Nézték a váltókat, a sínek szertelen kuszaságát, a lámpákat, a távoli bakterházat, aztán valahonnan egy mozdony tülkölt pajkosan, talán egy új, karcsú konténervagonnal flörtölgetett, és csak hallgattak, mintha erőt gyűjtöttek volna a végső összecsapásra.

A bosszús, sértett csendet Róth úr törte meg.

– A következő lépésben mattot kaptál volna úgyis, Lobowsky – suttogta, és a kabátja alól egy disznóölő pisztolyt húzott elő.

– Mi?! – fordult meg fölháborodotton Lobowsky úr, de a haragjából már többre nem tellett.

Róth úr meghúzta a ravaszt.

– Az ég legyen hozzánk irgalmas – suttogta csendesen, átkarolta barátja élettelen testét, és lefordulva a korlátról, a mélybe vetette magát. A vezérem, gondolta a zuhanás pillanatában, de a gondolat megrekedt a levegőben, teste tompán puffant a vonatsíneken, kabátja hajtókájából egy sakkfigura csúszott ki a sínek talpfájára – a fekete király volt...