Csengey Dénes és a „nemzedék”

„A mi időnk alighanem lejárt”

„1953-ban születtem Szekszárdon, ennyi, amit mindenképp el kell mondani.”

Lehangoló bár, mégis idetolakszik az ellenszegülés szomorú tényeként (hiábavaló és értelmetlen bármiféle ellenkezés): meghalt 1991-ben.

Tágabb régiónkban nem ok a csodálkozásra, ha valakire jó szokásunk szerint „in memoriam” figyelünk fel. Megkockáztatom: Csengey Dénest is a halálhírét közlő rövid híradó-tudósítás tette országszerte – s valamivel azon túl is – végérvényesen ismertté. Az is inkább csak mint politikust, képviselőt. Igaz, néhány napra rá a Fekete doboz róla készített dokumentumfilmjét is bemutatták, mely már az ide vezető pályáról is sok mindent elárult.

Író volt elsősorban

Viszonylag kis terjedelmű életművében leginkább nemzedékével foglalkozik, társadalmi és politikai vonatkozásban. Azzal a nemzedékkel, amely ha különb nem is, de mindenképpen más a többinél. Ezt sejteti már legelső művében, az „...és mi most itt vagyunk” című tanulmányában; a cím-idézet pedig előrevetít valamit annak megítélésében, hogy itt valami sántít a „nemzedék” körül. És pontosan ez a lényeg! Azt elemzi, mi is a titka a Cseh Tamás – Bereményi Géza szerzőpáros sikerének, akik bizony nagyon elütnek a beatkorszaknak azoktól az előadóitól, akik kierőszakolt, kizsarolt, trükkökkel előcsalogatott tapsviharban és ovációban fürdöttek, majd elsodródtak, mivel nem eszméltek rá, hogy külsőségeik mulandók, s „az élet valahol kinn maradt”. A kiábrándulás ugyan nem, de ez a fajta kiábrándítás teljesen újszerű a hosszú ideig – az önmaga kialakította – eufóriában élő „nemzedék” számára. Csengey Dénes pedig felismerte, hogy ezekről a dalokról, azok környezetéről, hátteréről, alkotóiról írni kell, keresni az okát az előadásokat és a dalokat megelőző és végre hihető szavakat szomjazó, várakozással fűtött csendnek: „Emberek, hát maguk még mindig ezt hallgatják? Nem volt elég még a homályból...”

A kétségbeesés méltósága

Semmi sem marad a levegőben lógva, magyarázat nélkül. Gondos elemzéssel ír mindenről, ami megismerhetővé, megérthetővé, mérhetővé teheti a „nemzedék”-et, kezdve a kisgyerekkortól – ez a második világháborút és az azt követő néhány évet jelenti, nyomorban, nélkülözésben, kilátástalanságban, félelemben, habár ők mindebből csak azt észlelik, amit korukhoz képest egyáltalán észlelhetnek. Később már éledező elmével részesülnek a nemcsak hogy rájuk (is) kiható, hanem egyenesen őket (is) célzó politikai félrevezetésben, megdolgozásban. 1956 ősze már nem mint pólyába bugyolált csecsemőkre köszönt rájuk; megkezdődik a fejkapkodás, eredményeként az ösztönösen megérzett disszonanciának az iskola és a család között, „a kötelező és tényleges világlátás között”. Szüleik tudják, ők csak a gyomrukon érzik, hogy a kemény ideológiai döngölés mellett éhezik az ország. Látják, amint anyjuk, a leckefelmondást hallgatva, rejtve zokog, amint a családfő káromkodva zárja el az indulókat, jelszavakat ontó rádiót, miközben ők, lopva, hittanórákra járnak... Majd elérkezik az „ötvenes évek vége, hatvanas évek eleje: a »nemzedék« kora ifjúsága, a tudatos társadalmi és nemzedéki tájékozódás kezdetei.” Nemzedéki konfliktusról beszélnek az emberek, látva – a „nemzedék” részéről – a megtagadást, a hagyományozó-dásra szánt életforma és erkölcsi törvények elvetését, a tudatos kívül maradást... S mindennek „ideológiája lett a beat”.

Igen, valami valóban történt, valami megérkezett... de honnan is?

Az ideológia, a vele együtt járó életforma, külsőségek és tartalom nem magyarországi eredetű. Ez a megállapítás önmagában még semmi különöset nem mond, jelentősége abban a kérdésben rejlik, vajon milyen formában és tartalommal került át ez az életérzés Közép-Európába? Ez a beatkultúra valahogy nem az a beatkultúra... És egyébként is: kultúra-e egyáltalán? A bölcső: az az Amerika, ahol Jack Kerouac Útonja bibliává vált, az Üvöltés Allen Ginsberg jóvoltából nemzedéki programverssé; Norman Mailer maga is ott van a Pentagon előtt tüntetők között; ahol Amerika akkortájt legnagyobb rockénekese, Jim Morrison nem hallgatja el, hogy „a világot akarjuk, és most!”; ahol Vietnam beárnyékolja egy korosztály tudatát, dühödt háborúellenességet indít el sorai közt; ahol járványként terjed a politizálás, megjelennek a különböző társadalomelméletek, vallások, szekták, kommunák, szeretetfilozófiák. Tüntetések és diáklázadások zajlanak több amerikai nagyvárosban, s ezek később átterjednek Nyugat-Európára is. A zene, a beat pedig – rövid időn belül végigsöpör a világon.

Sokkal érdekesebb azonban a Csengey Dénes-életmű szempontjából, hogy ez az „ideológia” miként csapódott le Magyarországon, hogyan nyilvánul meg, és mennyiben élte meg e „nemzedék”.

Világosan felismerhetővé válnak az azonossági pontok és a különbségek. Nyilvánvalóan a hasonlóság legelőször a hovatartozást jelezve külsőségekben ütközik ki: farmer, pólóing, hosszú haj, a viselkedésben közvetlenség, nem mindenáron az illemtan szerinti közeledés és kapcsolatteremtés, a dolgokhoz való önálló hozzáállás, egzisztencialista felfogás stb. A balatoni nyarak lassan legendává nőnek, stopposok lepik el az országutakat, laza közösségek verődnek össze esténként tábortüzek körül. A fokozatosan kialakuló ellenállás már a „mozgalom” kifejezést is használja, s a védekezés leghatékonyabb formáját választva – támadólag lép fel.

És itt világít rá Csengey Dénes egy sarkalatos pontra, feltehetően a félrecsúszás, a kisiklás okozójára. Előrelátható volt, hogy a külsőségekkel szembeni viaskodás nem lesz tartós, így hosszabb távon azok fenntartása sem jelenthet gondot, ami azonban „nem jelenthetett egyet az öntörvényű nemzedéki léttel, az erkölcsi világrend megváltoztatásához kevés volt néhányszor odapörkölni a polgárnak.” S ami ezután szükséges lett volna – a formának tartalmat adó továbblépés –, az elmaradt. A sorra létrejövő és egymással versengő klubok és zenekarok jelenléte ugyan zajos közösségi életről tanúskodott, a szekér valahol mégis elakadt. Noha a tartós népszerűséget szerzett nagy zenekari hármas, az Illés – Omega – Metró megpróbálkozott a kultúrateremtéssel, mégsem jutottak igazán túl a vitathatatlanul szép hangzáson, érdekes megszólaláson; valahol érezhető az utánzás íze, ami miatt a beat nem alakult magyar nyelvű kultúrává, „nem lelte meg saját gyökereit annak a társadalomnak közegében, amelyben mozgott”. A „nemzedék” pedig szép lassan szétszéledt.

Csengey Dénes érdeme, hogy A kétségbeesés méltósága c. művében olyan alkotópárra hívja fel a figyelmet, olyan dalokra, amelyek megfogalmazzák ezt a hiányérzetet, amelyek – az ő kifejezésével élve – csupán helyzetjelentések sajátos hangulattal, különös szereplőkkel, víziókkal, fordulatokkal, történetekkel. Azt akarják csupán, hogy „vége legyen már ennek a posztumusz keserveskedésnek.”

Csengey Dénes ezzel a tanulmánnyal nem kis segítséget nyújtott a „nemzedék” oly régóta áhított önazonosságának megtalálásához. A kételyek, a hiányok sokakban már rég megfogalmazódtak, ez az elemzés azonban választ is ad ezekre.

Tanulmányában sorra boncolgatja Cseh Tamás lemezeit. A Frontátvonuláshoz érve ezt írja: „...minden szempontból eddigi tetőpontja Cseh Tamás és Bereményi Géza évtizedes közös pályájának.” Ekkor még bizonyára nem gondolta, hogy a közös érdeklődés és barátság egy évtized múltán közös munkát hív életre. Mégpedig egy újabb drámát, egy újabb, prózai szövegrészekből és dalokból összeálló verses drámát, ugyanolyat tehát, mint az általa kiemelten méltatott Frontátvonulás. Szó sincs azonban utánzásról.

Mélyrepülés

A műfaji gazdagodás szempontjából akár próbálkozásnak is tekinthető, mégpedig felemelően sikeresnek. Bár időrendi sorrendben egy novelláskötet után következik csak, úgy gondolom, elválaszthatatlan az első tanulmánytól. Egy kísérletről van szó tehát, amelyet valakinek még saját maga által sem ismert, csak mindenki által feltételezett képessége valóra váltásával kell elvégeznie. De mikor, és milyen környezetben, hangulatban?

A műsor kedélyes, ám rejtelmes fütyörészéssel indul, amely egy őrszobát hivatott érzékeltetni – zeneileg. És valóban; megtudjuk, hogy nem akármilyen hely ez: „Ez egy reformőrszoba.” Vagyis egy permanensen szunyókáló állapotot kibillenteni igyekvő törekvés félútja ez, amikor még semmi sem tisztázott, kapkodás és tanácstalanság uralkodik, nem tudni, melyik serpenyőbe került a nagyobb súly. Ennek megfelelően láthatók a visszahúzók és a velük ellentétes irányba igyekvők. Mindez nagyon találóan jelenik meg: e szépnek mondható – és ezzel máris meglepetést okozó – őrszobában a már régóta gyökeret vert és be is gyepesedéit törzsőrmester az egyetlen határozott álláspontot képviselő szereplő, aki bizony konkrét és egyszerű javaslatot tesz a főszereplő Novák kipróbálatlan, de máris bizonytalanságot és félelmet keltő hangfekvésére vonatkozóan; ennek segítségével kellene Nováknak elvégeznie a kísérletet: magasba emelni az országot. A két ellentétes irányzat között azonban ott a tanácstalanok tábora; ezt az őrszobában civil ruhában ülő fiatal hadnagy személyesíti meg, aki ugyan függő viszonyban van például olyanokkal, mint akinek Joó Zsuzsa, a színházi büfésnőből a ’68-as reformszelek szoknya alá fájásával felemelkedett színházigazgatónő telefonál a kísérlet engedélyeztetéséért. De a hívott fél is kereszttűzben áll, a döntés még az elmélyülésre mindig hajlamos Joó Zsuzsa győzködése ellenére is nehéz. Az egyik oldalon nem szívesen ingerelné a szomszédokat a kirívó felemelkedéssel, mely esetleg sokféle egyensúlyt felboríthatna. A másik oldalon viszont ő is óhajtja és látja ennek elkerülhetetlenségét és halaszthatatlanságát. Maradjon hát a kísérleti jelleg, az ország helyett a mértéket egyetlen árvaházzá redukálva. Ezzel persze a kísérlet végrehajtója elégedetlen, szerinte „a változás csak annyiban fog állni, hogy beszívható lesz a levegő”.

És nézzük, kikkel is van Novák körülvéve, kik a barátai? Ismeri őket jól, tudja, széllovasok mindahányan. Nem vállalják a társaságát, ha az kellemetlen számukra, ugyanakkor ovációval, zengzetes szólamokkal fogadják, ha van miért. De esetünkben „csakis a nemzeti egység jöhet szóba, mint uralomra törő felettes én”. Ebből viszont ő nem kér, másokat keresne: „Ezekkel én nem fogok összefogódzni. Nem leszek veletek kapatosan bőgő magyar tarka!” A történet és környezete egyszerűen behelyettesíthető a közelmúltban – nemcsak Magyarországon – lezajlott és részben még most is zajló történésekbe, viszonyokba.

Az események rajzolatában utalnom kell még a történelmi vonatkozásokra; a Martinovics-analógiára – ez a várható és várt fordulat megvalósításának módjáról való elmélkedés a jakobinus-mozgalom képében: „Itt vér nélkül semmilyen szabadság nem adja magát.” Ezt azonban Csengey szerint kívánatos lenne elkerülni, „hát vérembe kóstolok én, Martinovics Ignác.” Petőfi ugyancsak előbukkan egy későbbi forradalmi próbálkozás jelképeként, hiába figyelmezteti a tanár úr Novákot: „Maga nem Petőfi Sándor!”

„A fiatal sas repülni tanuljon, ne segédmotort vezetni!”

Gyertyafénykeringő címen megjelent novelláskötetének meghatározó mondata ez a címadó novellából kölcsönzött idézet.

A szélsőséges helyzetek, a heves indulatok, a magánélet buktatói, a reménytelen kapcsolatok és kötődések, a magány és a vágyakozás, s az ezekkel összefüggő szenvedés azok az összetevők, amelyekre Csengey analitikus prózája építkezik. Víziói természetesen ezekben is felvillannak, megmutatkozik dús fantáziája. Mindez azonban mit sem érne, ha Csengey Dénes nem lenne ura a szavaknak.

Kiemelkedő a kötet címadó novellája, valamint egy hangjáték, a Színes riport, amely mindennapos reggeli ébredéssel indul egy fiatal értelmiségi házaspár otthonában. Majdnem idillikus a kezdeti kép, ezt azonban megtöri Tamás főnökének telefonja, mely aztán a házaspár között feszülő ellentéteket is felszínre hozza. Tamásban érlelődik az elszakadás, ráadásul a nap folyamán egy riport kapcsán szembekerül környezetével is. Csengey Dénes kitűnően vezeti egymás mellett az egyidejű és egy személyhez kötődő magánéleti és társadalmi konfrontációt, mely a mindkettővel való szembehelyezkedéshez vezet. Egy elmegyógyintézet, az ott lévő és az azt körülvevő emberek tükrében világít rá társadalmára is. S ne feledjük: Tamás szembehelyezkedése éppen a „nemzedék”-re jellemző leginkább, hiszen ők képezték a magyarországi politikai ellenzék gerincét.

Nemzedékileg kisajátított életérzésekről, vívódásokról, gyötrődésekről mégsem beszélhetünk, ezek általános, minden korosztályra kiterjedő állapotok voltak. Vannak azonban kiérezhető utalások, megjegyzések, amelyek úgy funkcionálnak, mint a jég alá szorult halnak a léken bedobott csali: csak arra tud gondolni, a figyelme ösztönösen arra irányul, mert szinte minden körülmény arra ösztökéli. Így kerül megint előtérbe a „nemzedék”, mert a jelek elsősorban rá vonatkoztathatók. Hogy miféle jelek ezek, rájöhetünk a kötet címadó novellájából. Éppen halottak napján, hazafelé menet Tamásnak halálközeli gondolatai támadnak. Még nem tudja biztosan, talán megy meghalni, miután sokadszor esik túl a semmiért kirobbanó civakodáson feleségével, Annával, és a másik végletbe torkolló, vadul feltörő szeretkezésen. Mindkét állapot tüntetően van jelen, uralomra törni mégsem tud egyik sem. Ezért úgy indul el az otthoni temetőbe, hogy fenntartja jogát annak elkerülésére, hiszen tudja: „A szellemnek nem áll jogában a lehetőségeiig nyomorodni, a körülmények határán belülre visszagyűrni magát.” De el lehet-e a lenyomorodást kerülni, megérkezünk-e oda, ahová elindultunk? S addig hányszor kísért a gondolat: „Az alvók ráérnek, és nekem már nincs dolgom.”

Elindult hát a „nemzedék”, de nem tudta, hová érkezik meg, van-e egyáltalán érkezés valahová: „...valahogy mindig máshol voltam, mint ahol megtörténtek velem a dolgok. Talán ezt éreztem kezdettől, ezért is utaztam annyit. Vagy megfordítva, inkább a sok utazás tette, hogy... Elutaztam volna az életemből?”

Találkozások az angyallal

„Nézek utána az elszalasztott időnek, amiben nem tudtam szereplő lenni, vagy ha az voltam, nem ügy, ahogy akartam.”

Ebben a mondatban érzésem szerint benne van nemcsak egyetlen regényének, de az egész Csengey-életműnek a lényege is. A Találkozások az angyallal méltó kiteljesedése szépírói pályafutásának.

A központi alak harmincas, egyetemen oktató történész. Róla – vagyis inkább rajta keresztül másokra is vonatkoztathatóan – szól e csődbe jutott házasság története (tehát ismét a „nemzedék”-ről van szó), naplószerűen, közbeni visszaemlékezésekkel, történéseket magyarázni és elemezni törekvő gondolatmenetekkel, egészen különleges helyzetekkel, szereplőkkel, környezettel, látomásokkal, robbanó szenvedélyekkel és indulatokkal. Érzelmi kitörései természetességgel hatnak, nem tolakvóak, nem akarnak harsányan kiemelkedni. Ami pedig hétköznapinak tűnhet első megközelítésben, fokozott érvényességgel telítődik meg.

Bámulatos érzékletességgel szól a házaspár végletek közt dúló sejtelmes viszonyáról, amelynek az összeomlást kiváltó mozzanatait csak a vég után kezdi felismerni Tamás. Tudatosítja a helyzet véglegességét, ám feldolgozni mégsem tudja. Marad hát az önmarcangolás, az önpusztítás – a talán csak látszólag legkézenfekvőbb és legegyszerűbb választás. Még csak választás sem, csupán a kiúttalanság szorító érzésének kirekesztését szolgáló, magától adódó módszer.

Az önsanyargatás, a meghatározatlan irányú sodródás nagyon változatos. El kell szenvedni és tűrni a megaláztatást saját tanítványaitól, amikor kezelésre várva a nemibeteg-gondozóban találkozik velük: „Itt tartja a mai szemináriumot, tanár úr?” Ez a mozzanat hasonlít a Budapest című, Cseh Tamás-dalban elhangzottakra: „Kérdésem volna: pálinkát mérnek-e már? / Jó reggelt, tanár úr, felismer, vagy tán elfelejtett már?”

El kell hát innen menekülni. Haza. Csakhogy ez sem hoz gyógyírt, a menekülés hazulról is folytatódik, de már nincs egyetlen biztosnak vélhető pont sem. Az ital, a méltóságot tépázó pocsolyás történések már csak a szinte nem is észlelt összeomlást tartogatják, s a felismerést: „Valami itt, és valami most, mert valami már, vagy valami még nincsen.”

Csengey Dénes életműve végérvényesen lezárult, de alighanem befejezetlenül.