Heidegger mint hátsó gondolat

A Kalligram szerkesztője fölkért, hogy gyónjam meg a lap nyilvánosságának néhány hátsó gondolatomat. S mivel úgy hittem, hogy hátsó gondolatokban aztán igazán nem szűkölködöm, hogy szinte minden gondolatom így vagy úgy hátsó gondolat, könnyelműen igent mondtam a fölkérésre. S csak most látom (mikor ígéretemnek eleget akarok tenni), hogy a hátsó gondolat korunkban olyan, mint némelyik szőrgombóc puli: nem lehet tudni, hogy hol kezdődik és hol végződik, azaz hogy meddig hátsó gondolat a hátsó gondolat.

A dilemmák dilemmája az, hogy a „hátsó gondolatnak” csak az „elülső-hátsó” ellentétpárban van értelme. Hátsó gondolat az a gondolatunk, amelyet nem a nyilvánosság számára gondolunk el. Ha az „elülső gondolat” altruista, akkor a hátsó gondolat önző. De ezzel még csak addig a meglehetősen kezdetleges bölcsességig jutottunk el, hogy „A nem egyenlő non-A-val”. A lényeget közelítő kérdés így hangzana: mivel egyenlő az a valami, amivel vizsgált tárgyunk nem egyenlő? Esetünkben: mi az az „elülső gondolat”?

Az „elülső gondolat” feltehetően az a gondolatunk, amelyet úgy hordunk, mint gomblyukunkban a szegfűt. Az „elülső gondolatban” az emberiség történelmi-társadalmi tapasztalatai általánosítódnak, a tudás koncentrálódik. Az „elülső gondolat” a mindenkori kollektivizálható gondolatok sora, maga a Gondolkodás.

S itt kezdődnek a problémák. A gondolkodásunkkal ugyanis állítólag bajok vannak. Nem kisebb gondolkodás-szakértő állítja, mint maga Heidegger, hogy „a legmeggondolkodtatóbb meggondolkodtató korunkban azon mutatkozik meg, hogy még nem gondolkodunk”. Azaz az ún. elülső gondolatainknak még a léte is problematikus. S ilyen körülmények között beszéljek én a hátsó gondolataimról!

Az itt következő gondolatom tehát nem hátsó gondolat, hanem csak hátsó gondolat-gyanús eszmefuttatás arról, hogy mit tegyen az ember, ha még nem gondolkodik.

Heidegger szerint azért nem gondolkodunk, mert „...gondolkodásunk még nem a tulajdonképpeni közegében megy végbe”, „...az elgondolandó megvonja magát tőlünk”. Valószínűleg hasonló kétségbeesést érzett száz évvel korábban Nietzsche, mielőtt kijelentette: „Isten meghalt”. Ha megvonja magát tőlünk, akkor meg kell tanulnunk a remény nélkül élni.

Teleológia-ellenessége miatt egyébként napjainkban Nietzsche megint hódít (Derrida például korszerűbbnek véli, mint Heideggert), de vajon Isten és az ember között nincs-e valami harmadik minőség, ami mégis reményt csillanthat? Heidegger „vallásos ateizmusát” sokan nem értik, zsúfolt képiségét, homályosságát elmarasztalják. Én egyikben is, másikban is, s főleg a filozófus „kérdéseiben” (vagy ahogy ő mondja: „a vizsgálódás kérdések által történő nyitva tartásában”) ennek a harmadik minőségnek a keresését és varasát látom.

De megfogalmazza ő ezt a keresést és várást direkt módon is: „Várni annyit tesz: keresni valamit, éspedig a már elgondolton belül valami el nem gondoltat, amely az elgondoltban még ott rejtekezik. Az ilyen várakozás által gondolkodva vagyunk úton az elgondolandóhoz”.

A keresés tehát nem a jövő, hanem a múlt kutatása, a „várakozás általi gondolkodás” nem az elgondolandó” sürgetése, nem az új eszmék és ideológiák fürkészése, nem a politikai harc, hanem a meditálás, az elmélyülés, a túlélés.

Igaz, korunk megbolydult idejében, az erőszak újfenti tora közepett ez nagyon hasonlít az ókori sztoikus önzéséhez (hátsó gondolatához?): „Ne kívánd azt, hogy a dolgok választásod szerint történjenek, inkább válaszd azt, hogy történjenek úgy, ahogy történnek, s akkor boldogan élhetsz”, de ki gondolta volna Krisztus után 100-ban, hogy a pogány Epiktétosz „Értekezései” majd az őskeresztények vallási kézikönyve lesz?