Kalligram / Archívum / 1992 / I. évf. 1992. november / Pejote

Pejote

befejező rész

31. A kempingezőknél

Remény anyó vityillóján túl, a korallszirtektől nem messze, ott, ahol az indiánfejszikla mögé csúszik a rézbőrű nap – na ott vonnak a kempingezők. Hat-nyolc család, házaspár: lehetnek vagy kéttucatnyion. Tenacatita százötven lelke mellett ők az itt élő, beolvasztani, lemészárolni való ügyeletes kisebbség. Az egyetlen kisebbség, amelynek lehetőségei minden téren meghaladják a többségét, amelyet ráadásul meg is kéne védenie. Amerikaiak, kanadaiak, svédek, németek meg az alaszkai. A lakókocsik, utánfutók Tenacatita vihartépte viskói mellett – akár a halászbárkák meg a tervezőasztalon kiszámított motorcsónakok.

Legtöbben úgy kerültek ide, ahogy Mr. John Aoakes és cajun (francia amerikai) felesége, kisfia és ír kutyája, akiket Pancho faggat éppen a diktafonnal, Valéria kamerája előtt.

Lehet egy embernek szúrós kék szeme? Na, mindegy. Hallgassuk:

Hogy kerültek ide, John?

Mint a többiek. Hallottuk valakitől. Úgy hatvan mérföldre innen, északra.

Mikor?

Úgy fél évvel ezelőtt. Aztán ittragadtunk.

Jó itt?

Maga mióta van itt?

Ma jöttem.

Értem.

Amerikában hol élnek, John?

Oregonban.

Szereti Portlandet?

Igen.

Miért?

Nem olyan hajtós város, mint amilyenben mi lakunk.

Hogy érti ezt?

Nem olyan pénzéhesek. Maga, Frank, volt már Portland Oregonban?

Igen.

És milyen volt?

Rossz. Folyton esett az eső.

Portlandben szinte mindig esik.

Találkoztam egy fekete öregemberrel, aki a nagyapán volt, meg egy vietnami veteránnal. Na és a zsarukkal.

És?

A nagyapám szófukar volt, a veterán szófosó, a rendőrség meg kemény. A cimboráim meg elárultak. Mondja, hallott már a japánról, aki szállodákat akar ide?

Persze. Mindenki hallott róla. Joe találkozott is vele. Hé, Joe!

Vörös szakállú férfi megy el mellettük, odajön.

Joe Blow vagyok Brit Columbiáról, szia. Ha megérkezel Bridgetownba, keresd a Saxon fogadót, ez az a hely, ahol a cerveza-t isszuk. Ott kérdezd meg, hol lakik Joe Blow, és az emberek megmutatják.

Oké, Joe, kösz. Azt mondják, te találkoztál a japánnal.

Igen. Összefutottam vele a városban. Semmi különös, olyan, mint a többi japcsi, csak sok a pénze. Egy japánnak az egész világ az ígéret földje. Tud a tízmilliós bírságról is. Hogyne tudna, amikor megvette a rendőrséget, a polgármestert, mindenkit. Azt is tuja, hogy az itteniek letettek valamennyi pénzt, de az csak öt napra ad védettséget... Ne haragudjatok, de várnak a korallzátonyok. Gyertek velem, ilyet még nem láttatok.

Kösz. Meg a meghívást is Bridgetownba.

Várlak.

Nagyszerű srác vagy, Joe. Nem felejtelek el... Hacsak nem esek le holnap a repülővel.

Az nem kifogás. Viszlát.

Viszlát... Szóval, John, mennyi ideig akarnak itt maradni?

Nem tudom. Tulajdonképpen mi pénzt takarítunk meg itt.

Aha.

És mit hiányol?

A feleségemnek kéne egy meséskönyv. Egy ideje Jackie mesél neki, a fiam.

Van magnója, John?

Hát persze.

Vegye magnóra a meséket. Miről mesél a fiú?

Mindenről.

Lehet, hogy író lesz belőle.

Író?

Igen. És megírja ezt az amerikai álmot.

Erre még nem gondoltam.

Isten megáldja magukat, John.

Magukat is, Frank.

                                 

32. Don Diegónál

Don Diegóhoz egy kutya szerelmespárt követve jut el Pancho és Pablo. Pablo alsó ajka háromszorosára dagadt egy szúnyogcsípéstől.

Kétféle író van. Aki jár kongresszusokra meg aki nem.

Ezt miért mondod, kérdezi Pablo.

Csak. Az az argentin srác jutott eszembe, aki minden nap más amerikaival ebédel, vacsorázik. És még egy könyvet se írt.

Tudod, miért hívja mindenki don Diegónak?... Mert „hacer el don Diego” spanyolul annyit tesz „adni a hülyét”.

Ki mondta?

Armando.

Megállnak, rágyújtanak.

Nem fáj az ajkad?

De.

Mitől dagadt meg ennyire?

Allergiás vagyok.

Meg kiválasztott. Meg hülye. Miért hozol most kamerát?

Mert a te fényképezőgéped kifújt.

És mit mutatsz nekem, ha vak vagyok?

Csönd.

Az ide vezető utat biztos nem.

Odaérnek don Diego házához. Talán a szanaszét heverő autókerekek teszik, meg az a néhány, nyaralóktól itt maradt tárgy, hogy az ember azt hiszi, még señora Esperanza házánál is szedettebb-vedettebb ez a kalyiba. Mindenesetre (vályog?) téglafala is van. A tulajdonos ott ül egy hűtőládán vasalót nem ismerő fehér ingben, pantallóban a ház előtt. Még bőrövet is visel. Erősen kopaszodik, az őszes borostája is mosolyog. Mellette egy nyaralók által levetett nyugszékben egy asszony alszik, talán a lánya. Kisfiúk üres sörösüvegekkel nagyfiút játszanak körülötte. Don Diego és Pablo mintha régi ismerősök lennének, egy valamikor megkezdett, de befejezhetetlen beszélgetésbe fognak. Pancho, aki éppúgy ért spanyolul, mint mi, irigyen nézi. Elfordítja a fejét, és meglátja a tüzet és a kutyát és a kislányt.

A tűznek füstje, a kislánynak fehér ruhácskája, a kutyának kék és barna szeme van. Pancho a kutya nyelvét érti leginkább: megszagoltatja a tenyerét, és a szokott mozdulattal a hasa alá nyúl. A kutya merev, szinte fenyegető fejmozdulattal követi.

Az ötévesforma kislány, aki mozdulatlanul figyelte Panchót idáig, megszólal. Valami „cachorritó”-król beszél, amiből Pancho csak azt érti, hogy a kislány becéz valamit.

Chichítos, hallja az újabb becé-zést. Pont akkor ér a keze a kutya kiszívott emlőihez.

Áh, compriendo! Chichítói vannak neki. Érzem ám, mondja magyarul. Alaposan kiszívott chichítói.

A kislány megkerüli a tüzet, és szó nélkül kézen fogja az óriást. Combközépig érhet neki. Átbotladoznak hulladékokon, tüzifán, szeméten. A kislány a ház mögé vezeti Panchót. A falhoz támasztott deszkák alatt hat darab gombolyagnyi kutyakölyök nyöszörög.

O, bello. Muy bello, olaszul jut eszébe Panchónak a „szép” szó, nem tudja, hogy a spanyolban is él.

Los cachorritos, tanítja a kislány.

Áh, bueno. Los cachorritos. Nagyon szépek. Me Ilamo Pancho, mutat magára. Y tu?

Soledad.

Qué bello, izé, nom. Most franciául jutott eszébe a szó. Nomen, mondja a latint. Végre eszébe jut. Bello nombre.

A kislány hatalmas barna szeme a nemrég kiegyenesített frufru alatt. A szemöldöke, orra, szája vastag, akár a nagyapjáé. Hirtelen előhúz valamit a szoknyája alól, és titokzatoskodva nyújtja Pancho felé, de bizalmasan is, mint egy benső barátnak.

Ó, bello. Bien, muy bueno. Nagyon szépek!

Pancho egy kiállítás képeit szemléli, egy gyűjteményes kiállításét. A kifestőkönyvet és a színeseket valamelyik kempingező gyerektől kaphatta Soledad. De a színeket nem. Ezek a színek még fekete-fehérben is mások, mint a gyerekrajzoké, vadabbak, merészebbek, valóságfölöttibbek. Pancho nem győzi „ó”-val. Az utolsó képeken a festő már nem is követte a mintát: saját látomásai, figurái töltik meg a lapokat.

Gratulálok, Soledad. Nagy vagy, érted? Kész festő vagy. Tu es artista, jut eszébe. Bravo.

A kislány szemében öröm, de a tehetség öntudata is: „tudom én ezt”. Nem szól, hanem fejhangon szólongat valamit.

És akkor felbukkan valami a magasra nőtt fűben, és Pancho nem akar hinni a szemének. Az rendben van, hogy az embereknek tíz gyerekük van, a kutyák hatot kölykedzenek, a szúnyogok légy nagyságúak, hogy a zöld burjánzás csillapíthatatlan. De az ilyesmi lehetetlen. Egy macskafejű nyúl ugrándozik feléjük a szólításra, eleven cáfolataként a biológiakönyvek okoskodó szerzőinek.

Pancho leül a fűbe.

Nem, ilyen nincs, mondja magyarul.

A macskanyúl megáll a két hátsó lábán, szimatol. Nyákog egyet. Aztán megnyugodva legelni kezdi a füvet.

Megbaszta a nyúl a borzot, hogy a szőre csak úgy porzott, Pancho magyarul énekli ezt az általa eddig trágárnak tartott nótát.

Te gusta?, kérdi a kislány.

Si. Me gusta mucho. Muchissimo.

A kislány felkacag a tört spanyolra, a nevetés átragad Panchóra. Hanyatt vágja magát a fűben, és nevet, és nevet, és a mélységes, csillagzó égbolt nézi őket.

               

33. A nagykocsmában

Hogy nagykocsmának hívjuk e vesztőhelyet, csak a hagyományszeretet az oka. Nagy terasz ez, befödve a szokásos módon. Itt vannak Tenacatita legnagyobb ivói, de például don Diego is, a szemefényével, Soledaddal. Fiatalok és öregek, de csak a közösségből, a kempingezőktől senki. No és persze rengeteg rossz mexikói sör. Kutyák járnak az asztalok között, alatt.

Üvölt a rádiósmagnó, ahogy a két hangszóróján kifér. Most épp az „Oyé como va” című híres dalt. Ez a dal vidám, de bánatosan szerelmes a legszebben spanyolul lehet az ember.

A beszélgetők túlkiabálják a zenét.

Qué lástíma! No te parece?

Creo que no! Me vala madre. Vate a la chingade!

Chingaquedito!

José, dónde eres?

Ya voy!

Egy mamacita (ölelni való tizenéves lány) égigérőt sikít a sötétben.

A helyiség közepén magányos pár cipő, ritka jószág errefelé.

Pablóék az egyik szélső asztalnál vacsoráznak. Turkálnak a polippörköltben, a szaftja olyan, mint a magyar marhapörkölté, csak rágósabb. Hatalmas tálakon rákokat hoznak csiliszósszal, tortillával.

Hé, srácok, találkoztatok Meszkalitóval? Angolul szól a szó. Alejandro az, az indián kalapjában, gitárral.

Desperado, hol a fenében voltál?

Végre az idő nekünk dolgozik, nem az órásoknak!

Pablóval megölelik egymást.

Túl sokan voltunk arra az egy árva pejotéra, mondja hamiskás mosollyal Pablo.

Castaneda tizennégy rügyről ír, amit egyszerre megevett, Griselle okoskodik szokása szerint.

Alejandro csalódott arca:

Nem éreztetek semmit?

Éhséget meg szomjúságot! Pablo felnevet. Két napig nem ettünk, nem ittunk. Most bepótoljuk.

Azért én alig találtam meg a partot, mondja csöndesen Pancho.

Cserélik a kazettát a magnón, míg keresgélnek, Alejandro a félsötétben játszani kezd. Egy népdalt játszik. Griselle kipirulva vele énekel. A dal arról szól, hogy Guadalajara szavannára épült... Kábé idáig érti Pancho. Egyre többen veszik körül Alejandrót.

Poblo és Pancho odaülnek a kocsmabeli kemény mag asztalához. Bemutatkozások, felemelt hüvelykujjú, haveri kézszorítások, akár az Államokban.

Me llamo Pancho. Yo soy hungaro. Pancho, de Hungría.

Jorge.

Ramiro.

Manuel.

Pancho mindjárt otthon érzi magát. Összesöröződnek, nézegetik egymást. Pancho fél füllel hallja, hogy Valeria Griselle-lel vív szópárbajt. Azért figyel fel rá, mert angolul beszélnek.

A feminizmus börtön.

A házasság az.

Savanyú a szőlő.

Honnan ismerem én ezeket az arcokat?, töpreng Pancho, míg Pablo viszi a szót.

Értek ám mindent, amit mondtok! Az asztalra dobja a cigarettát, és már meg is nyerte a csatát. Az amerikai cigaretta itt valuta.

Na, ezt értsd meg, mondja Pablo, és zengzetes nyelvén vad szlengben kezd társalogni a fiúkkal.

A cigánygyerekek, a Tündér utcából, gondolja Pancho.

Azt mondod, magyar vagy?, kérdi az egyik srác spanyolul.

Az.

Manuel is az. Úgy hívják, Manuel Húngaro.

És miért hívják így?

Pancho a szégyenlősen mosolygó Manuelre néz: mintha világosabb volna a bőre egy árnyalattal.

Hát mert a kisebb tárgyak néha a kezéhez ragadnak!

Azt a hét mög nyócát, testvérök!, rikkant Pancho. Pablóhoz fordul: Szó szerint fordítsd, por favor. Yo soy húngaro puro. Castizo. Compriendes?

Újabb sörök érkeznek.

Ezt most hogy fordítsam! Pablo nevet a felhevült Panchón.

Na szóval, srácok, Pancho hadonászva magyaráz, a beszédébe latin, magyar szavak keverednek. A század elején a dél- és közép-amerikai államok Ausztria-Magyarország császárától telepeseket kértek. Kaptak is: Ferenc Jóska vagy tíz hajónyi magyar cigányt küldött nekik. Hát ez az ábra.

Most már tudom, hogyan került García Márquez filmjébe az a „Halálcsillag” nevű hajó, gondolja.

A kemény mag nem sértődik meg, a legkevésbé Manuel. Mind vesznek a Winstonból, veregetik Pancho hátát.

Hát Attiláról se hallottatok? Isten ostoráról?

Pablo fordítja.

Nosotros somos los hunog, ustedes sois les otros! Pancho büszkén vágja ki ezt a szójátékot. A ragozás még lassan megy, de a szójáték könnyen: franciaországi útjáról maradt, franciából fordítja spanyolra.

Hát már hogy ne hallottunk volna! Jorge, a legnagyobb szájú elbődül: Átilá, hol vagy?

Hányásszagú, szakadt ruhájú alak sodródik melléjük.

Ő az, mondja Ramiro. Azért hívjuk Átilának, mert ha berúg, szétveri a kocsmát, aztán elalszik.

Pancho nemzeti büszkeségének sok ez a két pofon, megbántottan nyeli a söröket. Átilá lop egy cigit, és fölszívódik.

Pablo és a másik három most a közösséget fenyegető veszedelemről cserélnek eszmét. A helybéliek csapkodják az asztalt, sötét tekintettel fogadkoznak. Pancho feláll, kicsit sokat ivott ma este, Una noche bonita!, hallatszik valahonnan a zaj és zene sötétjéből. Kifelé botorkál, de megbotlik a száradni kiterített hálókban. Lehajol, megcsókolja: don Diego meglátja a mozdulatot, odamegy, átöleli. Visszatereli a kemény mag asztalához.

Te tényleg író vagy?, kérdi Jorge.

Si. Éscritor. Novelista. Tetszik neki, hogy a regényíróban benne van a novellista is.

És milyen regényeket írsz? Socialista?

Te, Pablo, mondd meg nekik, hogy az írás nem alany, hanem állítmány, nem lehet jelzője.

Minek mondjak ilyen marhaságokat, mondja Pablo. Úgyse értenék. Pablo nyelve is nehezebben forog, lassul a mosolya. Don Diego vállán az alvó Soledaddal megy el az asztaluk mellett. Int.

Az utat figyeljétek, testvérek, mondja Pancho. Amíg az út rossz, addig él Tenacatita. Á község nevét alig bírja kimondani. Unita! Fuerza! Solidaridad! Nem tudja, spanyol vagy olasz szavakat használ-e, de úgy érzi magát, mint egy milánói szakszervezeti bizalmi. Érzi, hogy ezt várják tőle. Az itteni gringókkal is szövetkezzetek! Fogadjatok ügyvédet. Avocato! Mindegy, abogado. Ugyanaz.

Rázzák a kezét, veregetik a vállát.

Meddig maradtok?

Holnapig, mondja Pablo.

Me esperan en casa. Pancho báván magyaráz, hunyorog. Mía amor. My birthday party... is over. Finita la commedia! Yo soy negyvennégy éves. Guarenta y cuatro. Hasta mañana. Csáo ámígosz!

Egy lány valahol megint felsikít. Kiáltás harsan:

A la cama!

Pablo és Valeria egymásra dőlve andalognak Armando háza felé, mögöttük Pancho és Griselle magányos árnyai.

                 

35. Armando házában

A fekete még színesben is az, hát még most. Éjszaka van, teli szájjal vigyorog a hold az óceánra.

A ház egyik szobájában Armando horkant egyet álmában, mellette a felesége szuszog: a keze a baba bölcsőjén, egy kosáron. A másik ágyon fejtőllábtól három gyerek.

A másik szobában, az ablak alá terített pokrócon Pancho küszködik az álmatlansággal, mellette Griselle horkol elszántan, mintha dolgozna. A szoba másik felében, ahová a hold fénye folyik, Pablo és Valéria szeretik egymást. Amennyire lehet, halkan, szinte csukott szájjal.

                 

35. A völgy szájánál

Errefelé sűrűbb a vadon, tán az erdő nevét is kiérdemli. Mintha több lenne itt a csillag: éles fényük tisztára dörzsöli az éjszakát. Mély az ég. Az erdő zeng az élőlényektől, ez a csönd. Ha a csillagokat nézzük, akárha ők zsinatolnának odafönn. Zizegnek, ciborognak, trityegnek, prüm-csökölnek a bogarak. Kétéltűek ümmögnek, kótognak, bakákolnak a madarak.

Egy falka félnomád kutya suhan át jelenésszerűen az úton, csehelnek, csahitolnak. Hátborzongató kacajt üt egy madár, rögtön utána valami emlősféle virrog.

Az úton, mint fényes bogarak, autólámpák – egyre növekszenek. Már itt is vannak: három csikó dugja össze reszkető orrcimpákkal a fejét, csillagnál nagyobb szemük csillan, ragyog a fényszórók fényében. Felnyihognak, és a következő fénypászma elől eltrappolnak.

Az élen egy dzsip halad, mögötte két teherautó. A menetet metálszürke divatkocsi zárja. A dzsip most megáll, kiugrik belőle egy tiszt meg egy tisztes. Spanyol vezényszavak félhangosan a sötétben:

Alto! De encima de caminoete!

Az első teherautón pisztolyos, géppisztolyos rendőrök ülnek rudakon. Leugrálnak, leadogatják a hosszú rudakat, alakzatban állnak. A következő teherautó indiánokkal van tele, állva utaztak a kis teherkocsi platóján. Lehetnek vagy két tucatnyian. Szájról szájra jár a tüzesvizes üveg. Kezükben bozótvágó kések és fáklyák.

A metálszürke Mazdában két alak ül a sofőr mögött, nem mozdulnak.

Híjos de chingeda!

Egy őrmester üvöltözik az indiánokkal.

A tiszt halk vezényszavára a rendőrök láncra szakadoznak a völgyben, a nagyobb tisztásokat fákhoz kötözött rudakkal reteszelik el. A két teherautó keresztbeáll az egyetlen úton. Lélek se ki, se be.

Ataqué! Fuego!

Most látszik, milyen tűzre gondolt a tiszt: az indiánok meggyújtják fáklyáikat.

Adelante! Siempre adelante!

A cacique egyetlen intésére az indiánok a fák között surrannak, osonnak a házak felé.

                     

36. Armando házában

A szerelmesek izzadtságtól, holdfénytől iszamós, összefonódott teste.

Elsőnek Pancho ocsúdik:

Mi ez a füst?

A szomszéd szobában felsír a kicsi.

Fuego, fuego!, hallatszik kívülről.

Segélykiáltások, káromkodások, állatbőgés, gyerekrívás. Szentek nevei, átkok és imák. Füst, az égett hús szaga.

                             

37. Armando háza előtt

Futnak kifelé, amiben vannak. Armando, akinek nevével ellentétben nincs fegyvere, felkap egy husángot, lesújt vele egy indiánra.

Hijo de puta!

Pablóék botokkal, pokróccal verik le az égő szövétnekeket a házról. A lányok vízért futnak. Különös: most senkinek sem jut eszébe a kamera.

Szemét állatok! Pancho magyarul üvöltözik.

                     

38. A parton

Socorro! Padre muestro ayadamos! Dios! Ay, Dios!

Szentek neveit is szólítják, de közben felveszik a harcot a támadókkal. A létszámfölény hamar kiütközik: az indiánok, magukkal cipelve sebesültjeiket, meghátrálnak. Azok a kempingezők is visszatérnek, akik menekülőre fogták: őket sem engedik ki a csapdából. Ez bizony jól jön az oltóknak, mert Joe Blownak apagafuegoja, tűzoltó készüléke is van.

A ligethez közeli házakat sorsukra hagyják, a tengerpartiak megmentésével törődnek. Láncba áll mindenki, kézről kézre járnak a tengervízzel, homokkal teli vödrök.

Följebb a parton don Diego áll kiégett, összedőlt háza előtt. Eszelősen sikoltozó lányát hiába is tartaná vissza – Soledad kicsiny, kiterített testére veti magát.

Az erdő felől lövések hallatszanak.

                     

39. A völgy szájánál

Don Diego árnyékként lopózik a liánok közt.

Quién allá?!

Állj, ki vagy – ez volt a pistolero utolsó kérdése életében.

A halál nem felel, don Diego kezében megvillan Pancho rugóskése. Don Diego hallgatózik, aztán kúszik tovább.

A rendőrök sietősen ugrálnak fel a teherautóra. Az indiánok közt nagy zűrzavar, sok a sebesültjük.

A Mazda előtt egy japán úriember és a rendőrfőnök vitatkoznak egyre ingerültebben, két különböző, de elképesztően torz angolsággal.

A fák mögül don Diego ugrik elő, a háttal álló japán felé fut. Két lépésre van tőle, amikor a rendőrfőnök golyója megállítja. Homloklövés.

A japán és a rendőrfőnök beugranak a kocsiba, és már fordulnak is vissza. A dzsip is farol, és követi. Mögöttük a két teherautó. Az indiánok közül néhányan megpróbálják elérni a hátsót.

Fuego!, hangzik a vezényszó a teherautón. Az indiánokat lekaszabolják a gépfegyversorozatok. Akár egy filmben, amelyet ezek az indiánok aligha láttak. Az utolsó, célzott, egyes lövés az őrmesteré; egy sebesült fölé hajoló gyógyítóembert, a curanderot találja nyakszirten.

                       

40. A parton

A sírás, jajgatás, átkozódás. A falu erdő felőli fele odaveszett. Téglák, égett bútordarabok szanaszét, elgurult olajoshordók, amelyekben az esővíz várta a mosást, ledőlt háztartó oszlopok. Van olyan ház, amelyből csak a kövekből készült alap maradt meg meg a betonlépcső.

Nem azért mondom, de nekem megy a repülőm, mondja Pancho bűntudattal. Pablo bólogat.

Apex jegyed van, mi?

A búcsúzkodást igyekszenek rövidre fogni, de nem lehet.

Doña Esperanza pici szeméből hatalmas könnyek gördülnek ki. Az ő háza vízparti, megmaradt. Pablónak egy táskányi korallt ad, Pancho is kap egy óriásszegfű fejnyit.

Desperamos de vuelta.

Adios!

Pancho megáll az óceánparton, mögötte a félig leégett, füstölgő településsel, nézi az egykedvű, fényes sivatagot, amelynek monoton, semmit sem tisztelő szlengben elmormogott zsolozsmáit egyetlen kikötőben sem értik az emberek.

A fényképezőgépem, gondolja.

Odaveszett a videokamerával együtt.

A bogárhátúnál Alejandro várja őket. Hóna alól a tegnap esti sikoltozó kiscsaj kandikál ki nagy szemekkel.

Szóval maradsz, mondja Pablo.

Departure delayed for ever, bólogat Alejandro. Az indulás örökre elhalasztva – mind a négyen irigylik a férfit ezért a mondatáért.

Kösz a pejotét, mondja Pancho.

Majd legközelebb, öreg. Legközelebb többet hozok.

Pancho szomorúan néz, mint aki jól tudja, hogy nem lesz legközelebb.

Armando el akarja kísérni őket egy darabon, beül hátra Pablo és Valeria mellé.

                 

41. A völgy szájánál

A völgy fölött keselyűk köröznek.

Az indiánok tetemeihez érve az autó megáll. Meredten ülnek, nem akarnak hinni a szemüknek. Végre Griselle kikászálódik, nyomában Armando, aztán a többiek.

Senki sem szól egy szót sem.

Armando felkiált:

Catate, don Diego!

Odarohan a férfi holttestéhez, letérdepel, ölelgeti, sír.

A négy jövevény körbeállja. Se kamerájuk, se fényképezőgépük – tehetetlenek.

Végre Armando feláll, szótlanul megöleli mind a négyet.

Itt a címem meg a telefonszámom, Griselle átnyújtja a névjegyét. Az apámnak Guadalajara legjobb ügyvédje a barátja.

Armando a könnyeit törölgeti füstös ábrázatáról, hálásan pislog.

No os olvidais de nosotros!

Nem feledkezünk meg, Armando, kiált vissza a kocsitól Pancho.

Adios! Adios, Armando.

                   

42. Úton

A bogárhátú zihálva kapaszkodik föl a meredélyen.

Odafönn a három gyalogló még visszanéz a völgyre a kocsi mellől.

Armando már egy gyufaszál.

Menjünk a másik úton, szól Pablo.

Griselle bólint, és bekapcsolja a magnót. A „Rocky Raccoon” szól a Beat-lestől, de Pancho kikapcsolja.

Ez azt út kevésbé kanyargós, de a figyelmeztető tábla nélküli kerékvetők, és a rongyos útvámszedők megfelelően lelassítják a Griselle-hez hasonló vezetőket.

Szótlanul ülnek mind a négyen. Pablóék összebújva.

Semmi esélyük a hatósággal szemben, mondja Pablo. Sose tudják bebizonyítani.

Pancho napszemüvege Griselle-en van, könnypatakok kanyarognak ki alóla.

                       

43. A quadalajarai repülőtéren

Ott toporognak hárman Pancho körül, sziget az utasok tengerében. Pan-chóhoz most illik a fekete zakó, ing, nadrág.

Meg kéne csinálni, mondja Pablo a többnapos szakállából.

Bizony, mondja Pancho. Én csak akkor kezdek el valamit írni, ha tudom a végét.

Ennek már tudod.

Nem biztos.

Nem baj, írjál. Írj, Pancho.

Most menjetek, gyűlölöm az integetést.

Összeölelkeznek. Hárman elindulnak a kijárat felé.

Pancho, kezében a beszállókártyával, még visszafordul a tranzit ajtajából.

Azok hárman ott állnak az előcsarnok kapujában.

Pancho tétován felemeli a kezét.

A másik három visszainteget.

Griselle polaroid kamerája villan: a gépből kicsúszik a Bolond kártyája a tarotból.

                     

44. Repülőn

A fedélzeti televízióban valami bugyuta angol komikus teszi-veszi magát. Színesben.

Az idegen fülében a zsebmagnó fülhallgatója, az óceán egyhangú dallamát hallgatja.

Először egy szó jut eszébe:

Hídalvó.

Aztán ez: a cipőm német, a zoknim finn, a nadrágom amerikai, az ingem thai, a trikóm kínai...

Egy utas nem tudja kinyitni a poggyásztartót, a stewardessek is hiába próbálkoznak. Végül az indián navigációs tiszt lenyitja a mellette lévő csomagtartót, és szerény mosollyal megoldja a helyzetet.

Az idegen kinéz az ablakon: odalenn is az óceán végtelenje, akár a fülében.

Ha valami történik velem, megáll az órám, gondolja. Tekergeti a mutatókat, a kezében marad a csavar.

                       

45. Az amszterdami repülőtéren

Az idegen maga után húzva bőröndjét, a büféhez csoszog.

Cigarettát, kólát vesz.

Leül egy műbőr bevonatú székre a dohányzóknak fenntartott részben, jó távol a jövés-menéstől. Ólmos fáradtság van az arcán, de képtelen aludni. Fülén a hallgatóval nézi a nyüzsgést, a különböző nyelvű újságok fedezékében megbúvó magányosokat. Egy fekete kisfiú játszik az anyjával. Az idegen megpróbál rájuk mosolyogni.

Egy idő óta három kínai játékát figyeli. Ketten közülük most vettek automata fényképezőgépet, a harmadik videokamerát. A dzsekijükön, nadrágjukon, szemüvegükön látszik, hogy anyaországiak; tudósok lehetnek, útban valami kongresszusra. Egymást fényképezik az ékszerektől csillogó, körbenforgó vitrin melletti ülésen. Mindegyik készít a másik kettőről képet a saját idiot camerájával és a másikéval is. A videokamerás, neki nincs szemüvege, külön szám. Annyira élvezi a gépet, hogy aprókat ugrik a levegőben, ficánkol.

Az idegen hozzájuk lép.

Nyí háo, köszön mandarin kínaiul. Wo tö méngzü sű Feri. Wo sű hsziun-jali zsen.

Hsziunjali, hsziunjali! A kínaiak két tenyerükbe fogva rázzák a kezét. A szegycsontjáig érnek.

Az idegen a zsebébe nyúl, és a videokamerás kezébe nyomja a korallszekfűt.

A férfi nézi, nézi értetlenül.

Hszie-hszie.

Dzáj tyien, mondja a férfi, és sarkonfordul.

A vállára veszi az indiánmintás hátizsákot, a másikra az oldaltáskáját, és megindul nyikorgó kerekű bőröndjével egy folyosón.

Ennyi.