Szellős abroncs; Szótagolt alázatkereső
Szellős abroncs
Az ünnep fényes derűje ékes
kékséggel röpíti kamaszos kedved, mily
sóváran hömpölyög a kaland, ezernyi
tájat bekerítve; kosárfonók módszeres
építkezése! Hasított romokba ékelődő
gyökértapadású smaragdnövények felfelé
igyekezete rikolt a szellős magasba,
a kikötőben hajókürtök szólnak, elszabadult
templomi orgonák; Bábelünk kosarának
aranyalmái hullanak alá a labdázó ködben,
sirályok a zerge-habok felé. Tétova
kéznyújtás, közelítő látnoki vágy, akaratunk
mindent tudó szolgája, oda irányít, hol
elpusztíthatatlan a mi birodalmunk. Év-ívek
metronómszigora, abroncs. Jól fontold meg
az irányt. A kerülőutat ne sajnáld. Látszólag
céltalan. A túlfegyelmezés félrevezet. Az
útnyújtás meg rossz jegy. Kitérő. Közben
dermedt póznák, szürke falomladék. Majd
ismét a főúton: a vándorlás maga! De a lugasban
feltálalt pohár bort már kiüti kezedből az égi inga.
Szótagolt alázatkereső
engesztelő hívását a nagy zuhatag
alámossa szétterülő vágyát lopja
rontó siklásban mennyi a vissza lázongó
láznak mi marad titka igézet-fakuló
táltosok gördülnek alá homályosulva
oldozott vétkek rejtekhelyén ennyire
tellett mennyi a vissza ki szólna már
mi létünk egyensúlya hol ér véget
minden hiány fémoszlopa hadrendek
végostroma kitartanak-e a végek szózavarban
nem beszélnek üzenetnek nincs gazdája horpad
várunk mestergerendája tető helyett minden
istenek átka élj csak erre-arra miként
a szél akarja szanaszét a forgó táncból
anyácska amúgy sem ápol fordulj hát vissza
miként a vizet a föld beissza ki szólna már
s ismételnénk mint rossz tanulók a padok között
kiket a lét lekörözött mondanánk hát halkan
szépen s a mardosó kétely úgy szállna messze
tőlünk mint viaszbábuk szeméből a rettenet
mert így csak vert menet keres teret maga
előtt magános építkezők keze csonkul s csorbul
már a véső éle is a rovátkákat meg ki olvassa
mennyi mondd mennyi a vissza