Kalligram / Archívum / 1992 / I. évf. 1992. november / Teremtés után; A várost...; Az első rög; Önuralom

Teremtés után; A várost...; Az első rög; Önuralom

Teremtés után

                   

tenyerében szétdobált falvak

nagyapa magyaráz

pihegés

szememben esőt ültető lányok

anyám

koszorútornyokból

árnyékfa nő

vakolatpókok háza

alszik a nyár

ég helyett kéklik a szilva

           

             

                 

A várost...

                   

a várost fűzöm az írógépbe

lekottázom tornyait

leszállok a füsttel megvédeni há-

zam

házamban ágyam

ágyamban magam

magamban agyam

ami még megmaradt

csatornák utak hidak futnak

kötik a végest a végeshez

a végtelenben

dísztelen párhuzamok mentén

díszlépésben szarnak a galambok

sárga öntözőkocsi mossa mossa

mossa...

                       

               

                   

Az első rög

                   

az égi virágok kelyhéből kicsöppenő nektár

szádból a kibuggyanó kedves sok szép szó

szeretlek

tenyered keresem e parttalan hóesésben

megreccsennek az ágak a futkosó mókuslábak alatt

könnyű pillék nehéz pelyhek takarnak

fittyet hányva a fagynak tétova varjak

szállanak kavarognak lefelé a szürke hóesésben

végtelen kék hegyek helyett felhőrengeteg

dús bolyhaiba akad a tekintet

keressük egymásban a csöppnyi kincset

mit elrejtettek teremtő kezek por és sár közé

a rejtőzött drágaköveket megcsikordulni várjuk

a szikrát a fényt lássuk

mint a csillag mi szépen a felhő széléig kiballag

onnan ragyog a tájra

úgy várlak kereslek

kiáltva jajt örömöt

magamra húzom az első rögöt

                     

                 

                       

Önuralom

               

fogom már világom végeit

hagyom

nagyon

megszorítani magam

meghágják hajnalok

kedvesen kedvesem

                                 

általam s értem bizonytalanban

billenő inga

áthajol folyón réten

megmossa szívem

aztán két ujja közé fogja

               

végem