Transart Communication (1.)

Kassák Lajos szülővárosában, Érsekújváron ötödízben rendezték meg a multimédia művészet nemzetközi fesztiválját. A szeptember 16-a és 19-e között lebonyolított szemlén a helyi progresszió képviselőin kívül olasz, lengyel, spanyol, francia, svájci, portugál, kanadai, litván, japán és koreai alkotók mutatkoztak be, meg persze magyarok, Magyarországról, Romániából és Jugoszláviából; összesen mintegy ötvenen.

Kassák és Érsekújvár kapcsolata inkább mondható jelképesnek, mint valósnak, hiszen az avantgárd prófétája szülővárosán kívül fejtette ki szerteágazó tevékenységét, ahonnan még fiatalon elkerült az európai művészet olvasztótégelyébe. Közte és a fesztivál között tehát felesleges valami közvetlen okozati összefüggést, netán történelmi folyamatosságot keresnünk, inkább a véletlen hozta úgy, hogy ez a túlnyomórészt szlovákok lakta város lett a kortárs nemzetközi művészeti élet egyik fellegvára.

A város fiataljai 1987-ben erté néven stúdiót hoztak létre „azzal a céllal, hogy újraindítson egy folyamatot, ami 1969-ben megszakadt, illetve műtermekbe, a hivatalos kultúrától távol eső, politikai szempontból is alternatív közegbe kényszerült”, olvasom a tavalyi szemle frissen nyomott, post festum katalógusában, s ez a mondat felidézi bennem azokat az 1972-es emlékeket, amikor a brünni Jiří Valoch, már akkor neves konceptualista – ma a helyi Művészetek Házának igazgatója – lakására vezetett, hogy a legnagyobb titoktartás közepette mutassa meg az illegalitásba kényszerült csehszlovák avantgárd legfrissebb szellemi produktumait, Karel Adamus, Jan Wojnar, Dušan Klimeš, Karel Miler, Dalibor Chartný, Ján Steklík, Milán Grygar, J. H. Koanan és mások műveit.

Az első érsekújvári művészeti fesztivált 1988-ban még a CSEMADOK székházában, szinte kizárólag kelet-európai alkotók részvételével rendezték meg. Időközben az éppen hogy csak eltűrt és számos szervezési kellemetlenséggel járó rendezvény fokozatosan terebélyesedett és kinőtte a helyi kereteket, majd a kelet-európaiakat is. Miután nyilvánvalóvá vált, hogy a szemle Európa egyik legrangosabb – és ami még fontosabb: legállandóbb – ilyen fajta rendezvényévé lépett elő, s a helyszín sem felelt már meg a korszerű, összetettebb multimediális követelményeknek, a seregszemlét a Béke mozi színpadára költöztették át.

A rendszerváltás előtti nehéz évek kitartó igyekezetének eredményeképpen ma már minisztériumi és önkormányzati támogatást élvező, tehát a szűkebb és tágabb pátria bizalmára egyaránt támaszkodó fesztivál két helyi alkotónak, a nemzetközi művészeti életben is egyre nevesebb Juhász R. Józsefnek és Mészáros Ottónak, valamint a dunaszerdahelyi Németh Ilonának köszönheti fennmaradását és arculatának végső kimunkálását. Tény, hogy a Transart Communication fesztivál a világ nomád művészeinek naptárában piros betűkkel van feltüntetve, mivel egy olyan állandósult állomást jelöl, amely egyféle érintkezési pont Kelet- és Nyugat-Európa között, másrészt a közép-európai országokban élő magyar progressziót is összetartja, az anyaországnak is példát statuálva ezáltal.

A nemzetközi kultúrcsere négy napja változatos műsort hozott és a médiák sokaságát vonultatta fel, a leginkább kultivált performance-tól és az élő akciótól az alternatív zenéig, vizuális költészetig, ambientális rajzművészetig, mozgó kiállításig, videoművészetig és elektrografikáig.

A hivatalos közegekből kiszorított vagy azokból önként távolmaradó kísérletező alkotók érzékenyen reagálnak zűrzavaros világunk kórtüneteire, a közösség és az egyén túlnyomórészt konfliktusokkal teli, fájdalmas szembesítéseire. Ez a vonás különösen a kelet-európai országok művészeit jellemezte, akik sajátos teherként cipelik a kontinens viharos történelmének lelki ballasztjait, s akiket a rendszerváltás új körülményei sem üdvözítenek túlságosan, így például a békéscsabai performance fesztiválról már ismert magyarországi Kovács István, valamint az erdélyi Boné Rudolf, Damokos Csaba vagy Ütő Gusztáv rítusszerűen levezetett előadásai az egyén heroikus küzdelmét állították szembe a társadalmi valóság kötöttségeivel és tilalmaival. Kovács esetében a természetből vett metafora – egy fatörzs – volt a vezérmotívum, az erdélyi alkotóknál viszont az egyéni szabadság és a politikai alárendeltség összefüggéseiből kikövetkeztetett lelki és fizikai meghasonulás kapott hangsúlyt.

Ugyancsak a „kiáltás típusú avantgárd” térközeiben mozogva, a spanyol Bartolomé Ferrando – a nyugati művészekre nem túl jellemző aktuálpolitikai érzékkel – egy preparált földgömb gyomrából belső állati szerveket és csirkevégtagokat markolt ki, egyszerre láttatva a gyönyör és az undor arckifejezéseit. A véres húscafatok és csontdarabok asszociatív üzenete a balkáni eseményekhez közel állókban a legmélyebb emóciókat kavarta fel, különösen azok után, hogy bemutatták e sorok írójának Ótos András operatőrrel készített félórás videofilmjét, amely a képi esszé leleményeivel foglalt állást a délszláv háború – és minden háború – esztelenségének és tragédiájának ellenében. Szintén a jugoszláv valóságból merítette élményanyagát a Máriás Béla– Bada Tibor vezette Tudósok nevű zenekar, amely ez utóbbi szövegeit – a hangzavar és -erő fokozódó terrorján át – az érthetetlenséggel tette egyenlővé, a káoszban lelve meg az extázis gyógyító elixírjét.

A zenei performance-ok széles skálájának egyik fesztáván a Franciaországban élő, magyar zenei körökben is jól ismert minimalista és szerialista Tom Johnson öt tételes műve állt, melyet nem zenei rendeltetésű, úgynevezett objet trouvé-szerű fémtányérokon adott elő; a másikon pedig a Lois Viktor Band (Magyarország) totális gépzenéje, amely nemcsak hangzásában, hanem látványszerűségében és tárgyi mivoltában is hangsúlyozni igyekezett műfaji egyediségét. Szem- és fültanúi lehettünk továbbá az utcai zenészek stílusában előadott, gitárral és bábumozgatással kísért skandáló énekszámoknak (Marek Borsányi, Cseh-Szlovákia), az elektromos gitár hangtorzításait pozitív hatásként kamatoztató zenei-költészeti előadásnak (Claude Paul Gauthier, Kanada), valamint az improvizatív és free dzsessz érdes medreiben lüktető, nyugtalanító hangzása fúvószenének (Voice Crack Trio; Markus Eichenberger, Svájc). A lengyel Andrzej Dudek-Dürer, aki Albrecht Dürer reinkarnációjának vallja magát, meditálásra késztető szitárzene dallamain emelte közönségét a világmindenség magasabb régióiba.

A kemény, hard-core stílusú kelet-európai megnyilatkozások komor hangulatát és mélyenszántó gondolatait a francia performance-iskola képviselői – Teresa Hubbard, Esther Ferrer és a már aposztrofált Claude Paul Gauthier – oldották fel humorral átszőtt kedélyes jeleneteikben. A minimalista előadásai által hírnevet szerzett Ferrer, időbeosztásos, ritmizált performance-a folyamán különféle tárgyakkal – zseblámpával, madártollal, órával, műpénisszel, kalapáccsal, tükörrel, tojástartóba helyezett tojással, virágcseréppel stb. – egyensúlyozott feje búbján. A képzettársítások tömegét gerjesztő tárgygestaltok – mint egy-egy különálló, elszigetelt fogalmi foglalat – kritikai-ironikus éle akkor vált igazán kézzelfoghatóvá, amikor a művésznő egy mini festőállványt helyezett fejének tetejére, majd következett a zárójelenet: műanyag betűk, amelyek kiírták, hogy „The End”, vagyis Vége.

A szöveganimációra támaszkodó, az írott nyelvvel operáló s ennek folytán a konkrét vizuális költészettel rokonítható produkciók sorát a szombathelyi Abajkovics Péter nyitotta meg. Különleges rendeltetésű, kizárólag erre a célra szerkesztett darálóján egy több mondatból álló szöveget morzsolt le, miközben hangosan felolvasta a függőlegesen, egymás alá és fölé írott betűket és szavakat. A leírt és kimondott szavak szó szerint is finom foszlányokká transzformálódtak, egy időben láttatva a fizikai és éterikus megsemmisülést, forma és tartalom elillanását. A legismertebb portugál vizuális költő, Fernando Aguiar, élő akció keretében mutatta be, hogyan készül egy falikárpit nagyságú, szabványbetűket alkalmazó szövegszerkezet. Meglehetősen merev és bárgyú, a spontaneitás szikráját is kizáró munkalevezetése merő ellentéte volt a lengyel Grzegorz Borkowski szabadtéri akciójának. Borkowski olvashatatlan, hiányos, festékszóróval lefújt írásjelei már a fesztivál kezdete előtt fel-feltűntek a Béke mozi előtti platón, majd a szerző később közönség jelenlétében egészítette ki az addig talányos szavakat, a „touch” – érintés – szót alkotva meg. Itt kell megjegyeznem, hogy a hangköltészeti beütésű motívumok Bartolomé Ferrando és a kanadai Gauthier performance-ában bukkantak fel, tágabb értelemben azonban ide sorolható a csehszlovák Vladimír Kordoš akciója is, amikor egy beszélő-zenélő rádiókészüléket égetett, illetve hallgattatott el.

Sajátos művet hagyott hátra a román Dan Perjovschi, aki huszonnégy órán át telirajzolta az egyik irodahelyiség papírral bevont falait, ami enyhébb változata volt annak az ismert konceptusának, amikor egy hasonló helyiség falaira addig rajzolt, amíg az utolsó fehér foltot el nem tüntette. A koreai származású? Kanadában élő Kil-young Yoo több esztendős tervezetének szellemében egyik művét úgy adta át az utókornak, hogy a fesztiváli épület előtti gyepen elásta egy, a munkásságát ismertető szöveggel egyetemben.

Egy másik ázsiai alkotó, a japán Seiji Shimoda a keleti testkultúra és a nyugati body art szintézisét teremtette meg abban a végtelenül egyszerű és tiszta előadásban, amelyben testén kívül csupán egy asztalnak jutott szerep. A cseh Milán Kozelka előadása annak a régebbi ciklusnak a továbbgondolása volt, amely a napi politika televíziós megnyilvánulásának – például a tévéhíradónak – a szamárlétrájára kapaszkodókat gúnyolja ki. Mészáros Ottó rendkívül hatásos módon kereste annak a definícióját, vajon mi a különbség és a hasonlóság két és több tojás között, míg a szintén helybeli Juhász R. József és a litván Dzugas Katinas a testkultusz szellemében realizálta alkotását. Rónai Péter a férfimosdóban összegyűlteknek az anyagi biztonság szebb jövőjét ígérő sorsjegyeket osztott szét, miközben az előcsarnok falán egyre szaporodtak azok a grafikai művek, melyeket a budapesti Árnyékkötők küldtek telefaxon a szélrózsa minden irányába.

A délután java részét és az egész estét betöltő műsorok mellett arra is jutott idő, hogy – Ptácsek Ferenc igazgató szíves kalauzolása mellett – megtekintsük a helyi képtár állandó anyagát, formálódó kortárs gyűjteményét, valamint a Kassák-emlékszobát; hogy az Árnyékkötők tagjainak segítsünk elektrografikáik plakátolásában, s hogy a Béke mozi Hollywood bárjában – Csudai László tulaj nagy megelégedésére – hajnali órákba nyúló beszélgetéseket folytassunk, cimetízű becherovkát és minőségi cseh sört kortyolgatva.

A legkülönfélébb tájakról jött alkotóknak ez a nagy családja pedig a fesztivál lezárultával Pozsonyba, Prágába és Karlovy Varyba költözött át egy redukált programmal, s azzal a mindenkori jelszóval, hogy „the show must go on!”.

A hasonló jellegű rendezvények őszi és téli helyszíne a kanadai Québec városa.