Kalligram / Archívum / 1992 / I. évf. 1992. október / A bizonyosság leküzdhetetlen akadálytalanságáról

A bizonyosság leküzdhetetlen akadálytalanságáról

Csanda Gábor ötlete nyomán

Amit valaki halálosan komolyan gondol.

Aki valamit halálosan komolyan gondol.

Az meg is érdemli. Meg is érdemlik egymást.

Meg is érdemlem, hogy meg kellett figyelnem magamon, mennyire képtelen vagyok bevett nyelvi fordulatokban forgolódni. Néha szeretnék például joviálisán „kérlek szépen”-ezni, de valahányszor próbálkozom, úgy érzem magam, mintha első lépésben menetvágót tekernék a fejemre, másodsorban pedig egy két számmal kisebb anyacsavart, amelyről még nem tudhatom, hogy glória lesz-e, vagy keménykalap.

Mások vagy hisznek nekünk, vagy nem – ha hiszünk magunkban. De mások másodlagossá válnak akkor is, ha felmerülhet a kérdés, hogy vajon én – mindenki más előtt – hiszek-e magamnak.

Ha elhisszük a saját szavainkat, akkor igazak lesznek. Ha nem, akkor nem.

Vagy például, miért nem tudom én tisztességesen azt mondani, hogy „Isten veled!”. Hitetlen és hihetetlen hívőként – miről maradtam le. Mit nem tudok, amit mások tudnak.

Azt már inkább nem is metaforizálom, hogy milyen az, amikor én azt mondom, hogy „Isten veled” vagy „Isten éltessen”.

Ki nem volt már bizonyos valamiben? Én nem is egyszer (tessék belegondolni, hogy mit jelent ez!). Van, aki mindig (ez se kutya). Tehát ki nem csalódott még valamiben, amit ő maga vélt és hitt? Csalódva abban, aminek bedőlünk, miért nem csalódunk önmagunkban is – hogy rászedtük saját magunkat.

Látta már valaki Istent? Ha meg látta – ki nem látott már olyan eget rengető bizonyosságot, amelyről később kiderült, hogy mégsem az! Ha meg senki sem látta, akkor hogy merünk rá hivatkozni. Bár– ki kérhetné számon, hogy milyen alapon vesszük a szánkra a nevét. A nevének a szavát. A szavának a jelentését. A jelentésének a súlyát. A súlyának a... Olyan alapon, hogy: hogy lehet ilyen szamárságot kérdezni. Aki ilyeneket kérdez, az magára vessen. Hiszen: „azt” senki sem „úgy” gondolja. Csak úgy csacsogunk, locsogunk.

Ne vedd szádra oktalanul... a Kitüntetett Szót. De melyik az, és hány ilyen van? Ez is csak elhatározás kérdése. Világosan látható, hogy teljesen csak hozzáállás kérdése az olyan kétség, amely csírájában fojthatja el szavainkat vagy más megnyilvánulásainkat. Ugyanezért leküzdhetetlen akadálytalanság a bizonyosság. Nem kell hozzá más, mint hogy ne igyekezzünk a „kelleténél” több tényezőt számításba venni.

Minden bizonyosságunk – az „eddigiek” bizonyossága. A „továbbiak”: ugyanolyan valószínűséggel igazolhatják, mint kétségbe fordíthatják. Amíg jövőnk van, amelynek esélyeit és eseményeit nem láncolja a jelenhez valamely bizonyosság kapcsolatrendszere: nincs bizonyosság.

Ennek legalább a visszája vigasz – annak, aki magára vessen, hogy megérdemli: bizonyosságunk az nincs, tehát van jövője a jelenünknek.

Nem szabadna tehát bedőlni. Sem a ledönthető akadályoknak, sem a ledönthetetlen akadálytalanságnak, vagyis önmagunknak. Semminek sem szabadna bedőlni.

Állni kell. És élni.