Szegény ördöngösök

Egyetemista koromban olvastam először Umberto Eco méltán világhírűvé vált könyvét, A rózsa nevét. Krimifaló barátom adta kölcsön, elmondván, hogy maga is meglepődött, milyen érdekes sztori keveredett ki belőle, pedig úgymond az első oldalak eléggé unalmasak, de aztán megtörténik az első gyilkosság, s megy minden a maga rendjén. Én azonban biztosan jobban fogom értékelni – állította –, mert én is amolyan „bölcselkedő” típus vagyok. Igen, a felesleges tudományok kutatója, feleltem, hogy oldjam megjegyzése nyomán támadt zavarát, s láthatólag meg is könnyebbült, hogy saját magam sem sorolom magam a beszámítható emberek közé. A könyv azonban kitűnő volt, még ha engem nem is annyira a véres gyilkosságok, mint inkább ama bizonyos unalmas oldalak nyűgöztek le inkább. így aztán nem csoda, hogy amikor a könyvpiacon feltűnt Eco új regénye, A Foucault-inga, némi habozás után a pénztárcámért nyúltam. (Habozásom oka a könyv manapság már nem is egyedülállóan magas ára volt.)

A rózsa neve a titkok regénye volt, egy itáliai kolostorban elkövetett gyilkosságsorozat után nyomoz a főhős, aki a regény krónikásának, melki Adsónak a mestere volt. A gyilkosságok hátterében az egyik szerzetes állt, aki bábként mozgatta a kolostor vezetőit, s féltékenyen őrködött a gazdag könyvtár fölött, nehogy a szerzetesek „illetlen” tudáshoz jussanak. Ő, Jorge atya, gyűlöl mindent, ami nem az eksztatikus vallásosság felé fordul, s különösen gyűlöli a nevetést, mert az irónia minden szent dolgot képes kigúnyolni, s ezáltal az ördög szolgájává tenni az embert. Ez vezeti el ahhoz is, hogy méreggel leöntse Arisztotelész Poétikájának elveszett, a komédiáról szóló második részét, amely meggyilkol mindenkit, aki a könyvhöz férkőzik.

Vele szemben Adso mestere, Vilmos testvér, aki ugyan bámulatosan alkalmazza a lineáris okfejtést – nem véletlenül, kicsit Sherlock Holmeshoz hasonlóan – mégis beleesik abba a csapdába, amit az egyik öreg barát megjegyzése nyomán saját magának állít: azt hiszi, hogy a gyilkosságok valamilyen Terv alapján történtek, s csak az utolsó pillanatban jön rá, egészen „köznapi” okoskodás alapján, hogy nincs Terv, és a történések egymás kényszerű vonzatai. Mindezek mellett Eco kiváló korrajzot nyújt a középkori kolostor életéről, a korszak teológiai kérdéseiről, politikai harcairól, s természetesen a rejtvény sem csak egy síkon bomlik ki előttünk: ebben a könyvben minden feladvány, sőt, maga a könyvtár is labirintus. A misztikus Terv-megoldás helyett, hogy ti. a gyilkosságok a Jelenések könyvének mintájára történnek, a jeleket el kell rendeznünk, sorba kell raknunk, hiszen – s itt már a szemiotikus Eco szólal meg – „omnis mundi creatura, quasi liber et pictura”. Nincs Terv, az csak a képzelet kreatúrája, a misztikus ember megoldási módozata a rejtélyre, amellyel épp azért nem lehet eljutni a rejtély megoldásához, mert a Terv maga is jel, rejtély és feladvány, titokkal válaszol a titokra, ezzel ad absurdum kitolva a megoldás lehetőségét.

A Foucault-inga azonban már valószínűleg nem tetszene a barátomnak, habár rejtély, eltűnés, horribile dictu: gyilkosság éppúgy van benne, mint A rózsa nevében. Ezzel szemben Eco e második regénye jóval több rétegű, mint az első, tele van utalásokkal és párhuzamokkal, amely párhuzamok más párhuzamok által metszetnek keresztül, s látszólag minden mindennel összefügg benne, ráadásul nagy adag személyesség is szorult bele, úgyhogy, egy szó mint száz, igazán érdekes szellemi rejtvényfejtő kalandot ígér az olvasónak, legyen az bármilyen intellektuális nyomolvasó. A mű fordítója által idézett cikkben például Eco így határozta meg műve lényegét, amikor arról kérdezgették, ír-e másik regényt A rózsa neve után: „Igen, ír, és a regény részint partizánokról fog szólni, akik SS-ektől zsákmányolt dobermannokkal szarvasgombát keresnek a hegyekben, részint pedig arról, hogy Mozart műveit Salieri, Salieri műveit viszont Mozart írta.” Úgy vélem, fogalmazhatott volna egyszerűbben is Eco professzor. Elég lett volna annyit mondania, hogy egyfajta Apológia rationist próbál írni regényformában.

Ez az apológia jellemezte már A rózsa nevét is, de azok a gondolatok, amelyek A Foucault-inga főbb tartalmait alkotják, már jelen voltak Eco egyik esszéjében, amelyet a regénnyel egy időben kiadott, Az új középkor címet viselő tanulmány, illetve inkább cikkgyűjtemény tartalmaz, az Irracionalizmus tegnap és ma című esszében. Ez a mű, amelyet Eco az 1987-es frankfurti könyvvásár megnyitóján mondott el, lényegében véve ugyanazt tartalmazza mint a regény, azaz dióhéjban megfogalmazva: mik a mai irracionalizmus tartalmai, s ezeknek hol keresendők a szellemtörténeti gyökerei? Eco a gnoszticizmusra vezeti vissza ezeknek a jelenségeknek az eredetét, ott igyekszik megtalálni azt az általános alapelvet, amely ezeknek az áramlatoknak közös sajátja, s úgy véli, meg is találja ezt az ókori, a görög racionalizmus logikai alapjait feladó szellemi irányzatban, a gnósziszban, amely az i.sz. II. században „ütötte fel a fejét”, a Hermész-kultusszal: „A Hermész”-mítosz tagadja az azonosság, az ellentmondás-mentesség, és a harmadik eset kizárásának elvét. Az oksági láncok megcsavarodnak, hamarabb van utóbb, mint előbb, ez az isten nem ismer térbeli határt, és különböző helyen tud lenni egyazon pillanatban.” A gnosztikus így aztán azt hiszi, hogy a világon minden mindennek a szimbóluma, a lent és fent lévő dolgok ugyanazok, minden dolog egy tükörképe valami másnak, s minden jelentésen túl van valami másik kimondatlan (vagy kimondhatatlan) jelentés, amelyet a gnosztikusnak meg kell ismernie. Végére azonban sohasem juthat ennek a láncnak: „Végső titok nem létezhet. A hermetikus beavatottság titka az, hogy minden titok. A hermetikus titok szükségképpen üres titok, hiszen, aki azt állítja, hogy bárminemű titkot megfejtett, az nincs is beavatva, és a kozmikus misztérium megismerésének is csak a külső felszínéig jutott el. A hermetikus gondolkodás nyelvi jelenséggé változtatja az egész világi színt, ugyanakkor tagadja, hogy a nyelv képes bármit is közölni.” A kimondhatatlan válik így a legfőbb üzenetté, s az a hit élteti a gnószisz embereit, hogy vannak, akik ismerik ezt a titkot, ám, ha mégis valamilyen megfejtésre bukkannak, nem hiszik el, hogy az igazit kapták meg, szükségképpen csalódottnak érzik magukat. Michael Moorcock fantasztikus regényében, a Harcikutyában a főhős megtalálja a keresett Grált, ám az azt átadó Lilith elmondja neki, hogy már jó páran eljutottak eddig, de senki sem merte elhinni azt, hogy az átadott edény a Grál volt. A gnosztikus ember is ilyen Eco tükrében: a titok csak addig titok, amíg a keresője szemében megmaradhat annak: az átadott, kézzelfogható igazság és harmónia szükségképpen nem lehet igaz.

Eco azonban ezt az irracionalizmusképet merész (kissé talán tűi merész) ívben viszi tovább: szerinte, ha egy ilyen metafizikai felfogás szekularizálódik, akkor a helyén létrejön az ún. konspirációs társadalomelmélet, amelyet Eco bevallottan Kari Poppertől vesz át: „következik ez az elmélet az Istentől való elfordulásból és abból a kérdésből, hogy vajon ki foglalta el Isten helyét? Akkor pedig különféle hatalmasságokkal és hatalmas csoportokkal helyettesítik be őket: a fenyegető pressure groupokkal, amelyeknek a rovására lehet írni a világválságot és minden-minden bajunkat.,, A különböző politikai csoportok azonosítása az irracionális társadalomelmélet cselekvő és teoretikus reprezentánsaival talán valóban egy kissé túlzó elmélet, de Eco egyetlen ívben akarta ábrázolni mindazon, általa irracionálisnak nevezett elméleteket, amelyek iránt – egyébként bevallott – ellenszenvet érez. Ugyanakkor a regényében nemcsak erről van szó, hanem, mivel itt könnyedebben ábrázolhat az író, rejtvények, személyes élmények, líra és intellektuális kalandok sorozata hálózza be regényét.

A rózsa nevével ellentétben itt nem egy zárt közösség élete tárul elénk a könyv lapjairól, hanem maga a történelem alakulása válik konspirációs összeesküvés tárgyává. Három kiadói szerkesztő – a mesélő Casaubon, Diotallevi, és az Ecót takaró Belbo – megalkot egy tervet, amely az okkult szerzők és szertartások hasonlóságán alapul, s egy középkori francia irat értelmezéséből indul ki. A Terv alapja az, hogy a templomos lovagrend túlélői, különböző országokban létrehozván egy-egy titkos társaságot, százhúsz évenként találkoznak. Ezek a konspirációs csoportok alakítják az egész világ sorsát: az európai történelem minden jelentős mozzanatában szerepelnek, s mindenütt a különböző ezoterikus szekták mögé rejtőznek. Templomosok bújnak meg a rózsakeresztesek mozgalma, a szabadkőművesség, a jezsuitizmus, de még a nácizmus mögött is. A Világ Urai lehetnének ezek a templomosok, ám egy egyszerű naptári hiba miatt a Terv majdnem dugába dől: a Gergely-féle naptárreform miatt nem találkoznak a megadott időpontban az angol és a francia templomos-utódok. Ettől kezdve maguk az ördöngösök is elkeseredetten keresik a Terv végső célját, amely az abszolút hatalmat és tudást adná a kezükbe. A szerkesztők meglepetésére kiderül, hogy a Terv valóban egybevág a misztikusok történetével, azonban azzal már nem számolnak, hogy a misztikusok mindenre készek azért, hogy megtudjanak valamit a Terv végső céljáról. Mindegyikükre halál vár, hiszen aki ördöngös, annak mindennél drágább a hihetetlen és megtapasztalhatatlan igazság hite és megcáfolhatatlan tapasztalata. Casaubonékra az ördöngösök egész légiója vár: mindenki előbb-utóbb közéjük kerül, olyanok is, akik kezdetben még utánuk nyomoznak. Egymással az fűzi őket egybe, hogy valamennyien arról a hatalomról álmodoznak, amely az örök élethez, ifjúsághoz, a világ fölötti uralomhoz stb. vezetné őket. Valójában azonban már nem is célokról van itt szó: maga a cél elérhetetlensége vonzza őket. Csalódottak. Kiábrándultak, akár Faust, hiszen amit csak lehetett, megtanultak a világról, ám ez sem vezeti el őket az örök és biztos tudáshoz. A fő ördöngös, Aglie, szintén félvállról cáfolja meg az ezoterikus irodalom főbb tételeit, a piramisok számmisztikájáról lenyűgöző könnyedséggel bizonyítja be, hogy ilyen alapon bármelyik újságosbódéról elmondható, hogy misztikus számok variációjára épül, s valami távoli, megfoghatatlan célja van. Ugyanakkor Aglie a lelke mélyén mégis hisz ebben: „ha létezik a lenti és a fenti világ, amelyben tout se tient, mint összefüggések rendszere, akkor természetes, hogy a deszkabódé is, meg a piramis is, emberi alkotás lévén mindkettő, akarva-akaratlanul a kozmoszbéli harmóniákat jeleníti meg ismét, a saját szerkezetében.”

Belbóék Terve lépésről lépésre épül, csodálatosan egybevág minden, nem lehet kétséges, hogy igaz. Ez pedig egyre jobban kísérti Agliét, hiszen egyrészt leleplezi az ő szerepüket a történelemben, másrészt pedig úgy érzi, lehetséges, hogy éppen egy ilyen naiv, lineáris gondolkodással, ok-okozatokra épülő lánccal közelíti meg legjobban a Terv célját. Így hát az ördöngösök nagygyűlése elé rángatja Belbót, s mert az nem válaszol kérdéseire, emberáldozatként rákötik az Ingára és kivégzik, mert nem hajlandó elárulni az Igazságot (mit ő sem tud). Casaubon egy biztonságos rejtekhelyről végignézi az egész szertartást, és tudja, hogy hamarosan ő következik majd. Eco-Belbo vele adat végső választ az ördöngösök kérdéseire: olyan titok és mélység, amelyet ők keresnek, nincs. Csak a változó és örökösen átalakuló Idő létezik, amelyben egyszeri minden pillanat. Az ördöngösök kudarca abból ered, hogy képtelen elfogadni a világot olyannak, amilyen valójában.

Jó, jó, mondhatná erre az olvasó, de hát akkor hol is van itt az értelem apológiája? Hiszen végül is szerkesztőink létrehozták a Tervet, s ha az olvasó ismeri a regényt, azt is tudja, hogy Casaubon élettársa, Lia, bebizonyítja nekik, hogy a Terv alapját képező gondolat hamis, hamis az irat magyarázata (ugyanis egyaránt értelmezhető egy titkos templomos-üzenetként és egy kereskedői számlaként), de hamis az a titkosírás is, amelyre felfigyelt a misztikus, aki az ötletet adta a Tervhez. A titkosírás mindössze a „pokolba kívánja a titkosírást, persze sifrírozva”. Maga az alap sem igaz: de ezzel is tisztában voltak már a kezdet kezdetén Belbóék, vagy ahogyan Diotallevi meghatározza munkájuk lényegét: Hogyan találjunk rá az igazságra egy hamis szöveg pontos rekonstruálása által?

Ennek ellenére a játék, amit űznek, már úgy a vérükbe ivódott (ahogy Diotallevi mondja, a sejtjeikké vált), hogy nem tudnak lemondani róla, különösen Belbo nem, „a felesleges tudományok doktora”, ez a mai és keserűbb Bátky János, aki megérzi azt, hogy itt végre egy valóságos ellenféllel veheti fel a küzdelmet, még ha mégoly hamis és céltalan is ez a küzdelem. A kudarc is szervesen hozzátartozik ehhez a harchoz: mire azonban Belbo rájön arra, hogy mennyire értelmetlen az egész, amit folytat, már menekülni sem tud: az ördöngösök csapdája bezárul mögötte, mert már csak ekkor derül ki végleg, hogy az ördöngösök őrültek. Ha elolvassuk Eco nemrégiben megjelent új kötetét, a már említett Az új középkort, akkor láthatjuk, mennyire viszolyog szerzőnk minden, az emberi értelmet – amelyet azonban szemiotikushoz illően, nem tekint mindenhatónak – megcsúfoló jelenségtől, legyen az „amerikai lemmingek tömeges öngyilkossága”, vagy éppenséggel a „cogito interruptus”, az a szellemi jelenség, amikor fiktív, meghatározatlan jel köré építenek ki jelentésmódozatokat, „mint az őrült, aki hét szál gyufát talál egy gyufásdobozban, s jelentőségteljesen ránk néz: ugye látja?” Eco következetesen és talán olykor nem is toleránsán racionalista: sőt, sohasem tagadja meg marxista eredetét sem: intoleranciája nyilván nem áll összhangban korunk destruáló (félreértés ne essék, e sorok szerzője, egyébként Gadamer egy mondata alapján, a de-konstruktivista áramlatot jellemzi így) bölcseletének episztemológiai ellehetetlenüléséből származó toleranciafelfogásával. Nem vállal közösséget olyan „nyelvi játékokkal”, amelyeknek alapelveivel nem ért egyet, és van bátorsága arra is, hogy ezt kimondja. A Foucault-inga azért válik Apológia rationisszá, mert hangsúlyozza: a jelek kutatása (s mivel „omnis mundi creatura”, egész életünk egyfajta abszolút szemiotika), ha rögeszmésen, azaz egy rögeszmének alárendelten történik, akkor már nem egyszerű keresés csupán: abban a pillanatban túlértékelődött céllá változik, amely a világ létező értékein túli értékekre vágyik, s azért képes elpusztítani mindent, ami az útjába kerül, ami evilági, mert ez a siralomvölgyhöz tartozik. A műben Aglie a gnószisz apologétája és cáfolója egyben: látszólagos könnyedséggel cáfol mindent: ám csak azért, mert mindenről bebizonyosodott számára, hogy nem az a Titok, amire vágyott, tehát üres héj: őt a titok addig érdekli, amíg igazán titok. Valójában megveti és gyűlöli azt a világot, amelyben él: még saját ördöngös cimboráit is megveti, s éppen, mert tudja, hogy minden, amit megismer, egyszeriben elveszti létét számára, éppen ezért gyűlöli a legjobban a körülötte létezőket. Vele szemben Casaubon a mennyországot az éppen ízlelt őszibarackban fedezi fel, s nagyobb csodának tartja gyermeke nemzését és fogantatását, mint a homonculus születését, amit Aglie szokott szkepticizmusával mutat be nekik egy ezoterikus összejövetelen. Ezért válhatnak hősökké Casaubon és Belbo. Eco ugyanis nagyon jól megfogalmazza azt, hogy kit tart hősnek, szintén a már említett kötetében: „Az igazi hősöket mindig a véletlen teszi hőssé, álmaiban ő is ugyanolyan nyúlszívű, jótét lélek, mint a többiek. Ha rajta állt volna, másképpen, vértelenül zajlik le minden. Sohasem hivalkodik a halállal, sem a magáéval, sem a másokéval. De nem is bánja meg tettét. Szenved és hallgat, legföljebb mások sajátítják ki, élő legendát formálva tiszteletre méltó személyiségéből, pedig a szerencsétlen csak méltósággal és bátran viselkedett egy olyan helyzetben, amely fölébe nőtt.” Belbo akkor válik hőssé, amikor rádöbben arra, hogy minden elveszett: képtelen elmagyarázni fogva tartóinak, hogy nincs titok, s ekkor úgy tesz, mintha valóban tudná: jöjjetek rá magatok, hogy nincs semmiféle térkép, én nem árulom el nektek.

Eco „racionalizmusa” természetesen nem azonos a Ratiót kizárólagos úrrá tevő diktatúrák racionalimusával: öniróniája árulja ezt el nekünk: az a józan magyarázat, amellyel már-már banalitássá teszi a Tervet, amit alkottak. Meglehet, éppoly keveset nyújt ez a racionalizmus is, mint a világot titok-konglomerátumként kezelők magyarázata. Ám Eco a humanizmus nevében vált ilyen hangot: iróniája és öniróniája a biztosíték erre. Az igazi ördöngös nem szereti az iróniát: gyűlöli a világot, amiért nem engedelmes eszköze az ő világjobbító terveinek és hatalmi vágyának. Akkor is így van ez, ha az illető egyébként – sajátos szemszögből – etikusan cselekszik, viselkedése kiváló. Megvesztegetheted ennek nevezik, vagy éppen nem eszik húst, nem dohányzik, szerényen csak a Führer nevet választja magának, vagy éppenséggel megharagszik azért, mert generalisszimuszi egyenruháját díszekkel rakják tele. Az öniróniára azonban nem képes az ilyen hatalomra jutott ördöngös, mert saját magát szinte egy intézménynek tartja, ugyanakkor minden intézmény szubjektummá változik előtte. Azt még csak-csak eltűrné, hogy Maximilienon nevessenek, de azt már nem, hogy azt gúnyolják ki, akiről a Konventben így beszéltek: „Robespierre, te, aki Köztársaságunk oszlopa vagy, megvesztegethetetlen géniusz, ki mindent lát, mindent előre tud, meghiúsít minden rosszat, kit senki sem téveszthet meg, nem vezethet félre...”, nos, ezt az intézményesült embert már nem engedheti kifigurázni a csőcseléknek.

A magam részéről szerényen remélem, hogy Casaubon és Belbo mégiscsak fiktív hősök maradnak, s hogy az újra és újra feltűnő Jorge atyákkal szemben mindig lesznek Vilmos testvérek, akik útját állják az ördöngösöknek, s nem haragszanak az életre, mert nem nyújtja nekik azt, ami nem is szerepel a tartalmai között. Őket pedig – A Foucault-inga fordítójához hasonlóan – szánom: „Milyen rossz lehet ördöngösnek lenni!... Összeesküvésre gondolva összeesküvést szőni, zsidózni, cigányozni, burzsujozni, bolsizni, miniszterelnököt rabolni, bombát robbantani a vonaton, holott és mindezek felett az ördöngös is csak Istent keresi.” Szegény ördöngösök!