Fantazmák a Fantazmákról

Prae-fantazmák

amelyben nagyképűen felvállaljuk a recenziót, pedig tanácstalanok vagyunk, mire való

1.         Mit tehet a recenzió?

Nem a recenzens, hanem az „olvasat”.

2.         Látszólag és a hagyományokra támaszkodóan kettőt:

           – kipreparálja a Történetből a kalandok ideghálózatát, demonstrálván ezzel, hogy megértette, mit olvasott;

– ezek után klasszifikál, besorol, értékel.

3.         Sőt!

4.         Micsoda?

Ja, igen. Azt hittem, hogy a Gondolatokból könnyebb az összekapcsoló gondolatokat – pardon: Fantazmákat – kiolvasni, mint a klasszikus regények hőseinek csatározásai mögött felfedezni a Nemezis rejtett kezét.

5.         Akkor rugaszkodjunk neki még egyszer.

Mit tehet a recenzió?

Ez félre-értés. Eltévelyedés.

Nem mit tehet, hanem mit gondolhat a recenzió.

Fantazmák 1

amelyben számba vesszük a lehetőségeket, de nem tudunk végére járni a dolognak

6.         Bele-gondolkodás.

7.         Bele-gondolkodás mint vele- és együttgondolkodás.

Bele-gondolkodás mint hozzá-gondolás.

Bele-gondolkodás mint a robbantómesterek munkája: lyukat fúrunk a Gondolat közepébe, hogy legyen mibe helyezni a robbanótöltetet.

Bele-gondolkodás mint mellégondolás.

Bele-gondolkodás mint a tanítvány alázata és mint lebontás az elemekre.

8.         Mellégondolni partner-elveket?

Vagy kocavadászként az árnyékra lőni?

Az első változat a hozzágondolás redundanciája.

A második meg minek? Hacsak saját hozzá-nem-értésünk (vagy beleélés-képtelenségünk) bizonyítására nem.

9.         Bele-gondolkodás alázattal?

Morálison megható, de impotens gesztus. Akkor már inkább előzetes figyelmeztetés nélkül robbantani: így a szerteszét repülő gondolatszilánkok – nem a recenzióéi! – legalább megcsipkednek.

10.       Hozzágondolni? Miközben az első, ellenőrizetlen reakció az, hogy „miért nem én írtam ezt?”?

A hozzágondolás csak szekundér állításokat szülhet: a Gondolat ideájának leképzését. Most már minden hozzágondolás „anamnésis”.

11.       Vele- és együttgondolkodás akkor, ha mi is a „beleélés hőse” tudunk lenni, és ha szemmel tudjuk tartani az illatot a gondolatokban.

Az illat primer, vagy szekundér kvalitás-e?

Ha primer, akkor nyert ügyünk van. De ha szekundér, minek a nyomát kövessem: az aktuális illat eredőjének vagy az illót- emlék felidézte múlt árnyképének felém eregetett jeleit?

12.       Ne felejtsem: van-e szubsztancia-illat?

13.       Hány „an sich” illat képes egyensúlyozni a tű hegyén?

Fantazmák 2

amelyben megpróbáljuk ontologizálni a bizonytalanságot, vagyis meta-metafizikát tételezünk

14.       Egy bizonyosság van: az illat iránya.

Az irány mint hordozó, amely az illatrakétát kiszabadítja az eredő vonzásköréből.

Az irány mint viszony.

15.       „...gondolatai szerelmesek egymásba.” (219. fantazma)

16.       Gondolatok egymás iránti szimpátiái, vonzalmai és viszonyai. Racionálisnak vélt következtetéseink mögöttes misztikái homálya, mert sem a szimpátia, sem a vonzalom nem lehet megtervezett, szabályozott.

Gondolataink kusza és egymásnak ellentmondó, sőt, egymást sértő, egymásnak örömet vagy bánatot okozó viszonyai.

17.       Gondolatpár és gondolathárom-(sok-)szög. Melyik legitim, mint a cselekvés, és melyik a titkos örömet hozó, mint a metacselekvés?

18.       A szerelem nem legitim viszony (=irány), de mindig szabad tett – a játék értelmében. Vagyis az egymásba szerelmes gondolatok lefitymálják a metafizikát mint következetes, de száraz és kispolgári kedvtelést. A tiszta gondolat androgün-lény. Mit neki, hogy kivel szeretné látni a közvélemény! Ő csak saját őseredeti párját keresi; hozzá vonzódik, vele egyesül.

19.       Egyedüli bizonyossága, hogy a társ létezik. Ez ütközik az állandó bizonytalanságba: ki az?

Paradoxon?: alternatívák azért vannak, mert a saját farkába harapó cél-ok, ez a kozmikus uroborosz, önmagába zárt Egy.

A Gondolat azért kóstolja végig az összes – általa kreált – lehetőséget, hogy a végén az őt kiegészítő – tehát vele ellentétes? – állapotban ragadjon meg.

20.    Ezért fontos ismerni az irányt.

21.       Az illatot.

Amely lehet a fiókban rothadó alma.

Illatasszociáció.

Vagy az eszmék illata: az angyalok hónaljszaga; a bebalzsamozott platóni ideák szagtalansága – amely viszont magába zár minden lehetséges illatot, akárcsak a fehér a színek egész skáláját.

22.       A metafizika az illatokat, a vonzásokat, a szimpátiákat katalogizálja.

A meta-metafizika ezen túlmegy: őt a szagtalan illatlehetőség, a semleges érdeklődés és a véletlenszerűségétől is megfosztott elő-szeretet érdekli.

A történetfilozófia, amely az egyén bizonytalanságait, kétségeit és irtózatait hivatott magyarázni, csak a meta- metafizikát hívhatja segítségül. Ellenkező esetben a cselekvés instrumentumait és produktumait téveszti össze a metacselekvés állandó potencialitásával: a lezártat a még- minden-lehet-tel; a végső iszonyat ürülék- és hányadékszagát a lehetetlenség megtapasztalásával.

Fantazmák 4

amelyben túllépünk a meta-metafizika puszta tételezésén, és megpróbáljuk gyökereiben megragadni a potenciák létalapjait

23.       Oda kell visszanyúlni, ahol még a lehetőségek önmaguknál tartózkodnak, ahol még bakancsuk nem terhes a realitás ráragadt koloncaitól.

24.       Az Egyidejűség Birodalma.

25.       A metafizika – bármekkora vehemenciával ostromolja is a transzcendencia sáncait – ritkán képes megszabadulni tárgya folyamatjellegétől. Néha még arra is vetemedik, hogy ezt a tartósságot, tartamot időtlennek nevezi ki.

A Balgaság dicsérete.

Időben látni és láttatni a tartósság látszata mögött rejtőző változás nélkül?

Ellenben: a méta-metafizika a lehetőségeket szemmel tartva gondolataiban, az Egyidejűség tükre által láttat. Még ha homályosan is.

26.     A metafizika a szétvált idődimenziókat próbálja utólagosan összekapcsolni – így álmodván meg a transzcendencia terét.

A meta-metafizika fordított irányú: egyidejűsége nem fogalmi konstrukció izzadságos eredménye, hanem a kiindulás frissessége. A tartam itt még az idődimenziók együttléte: a múlt–jelen–jövő ölelkezése. Az androgün a kettészelés előtt. A vágy és beteljesülése, a sóvárgás és tárgya még nem tudnak egymás másságáról. A Valami és a Más még egy Test, egy Lélek.

A tartam mint egy-idejűség és mint egymással-lét.

27.       A Lehetőség, amikor még Minden lehet.

A mozdulatlanság mint tökéletesség.

A tökéletesség mint az illúziók szűz-léte.

Mindenhatóság és szűziesség azonossága, amely abból fakad, hogy potencialitás és valóság nem nyúlnak ki a múlt és a jelen szakadásáig.

28.       Tehát.

29.       Tehát! az önmagába ragadt idő gyanta cseppje; az örökkévalóvá tett Mozdulat.

Borostyánidő.

30.       A meta-metafizika ideje nem a valós folyamatok (=tettek) érzéki formája, hanem az eszmeileg meghatározott tartam.

Vagyis a probléma: hogyan lehetséges a történet az ilyen időben?

Egyáltalán: lehetséges a történet? Van olyan kaland, amely megáll a saját lábán az érzéki egymásután mankói nélkül is? Van olyan elbeszélés, amely eleve nem kezdheti az elején?

Mi az, hogy kezdet?

És ha a kezdet (logikailag) későbbi? Vagy köztes?

31.         Ha gondolat csak az, aminek alternatívája van, és ha az alternatívák összehasonlíthatósága kizárólag azok egyidejűségében létesülhet, akkor a történet a szavak kalandja. A Gondolatok egymás elleni küzdelme.

Gondolatregény mint történetfilozófiai mese.

Az általában vett gondolat mint hős.

Extra-fantazma

amely talán nem is az, hanem önmagának életteret kikönyöklő, professzionalistának mutatkozó állítás, miszerint:

a/         „Az ibolya illata” noetikai kaland: az el-gondolhatóság és a ki-mondhatóság megkísértése. Két belső zátony – az egzisztencialista érzelmeket kisugárzó Szkülla és a neopozitivista értelmezéseket adagoló Charübdisz – között áthaladó kétely-hajó. Pedig látszólag önkifejező laboratóriumi jegyzőkönyv.

Emellett:

b/         Titkolva, de a fátylakat állandóan fel-fellebbentve, a leghagyományosabb filozófiai értékkategóriák sajátságos átkeresztelésére támaszkodó történetfilozófia-teremtés is. Mert ha minden „Gondolat”, az ember „Tökéletes Homeosztázis”, a létezés pedig „Kalligram”, akkor a régi vágású metafizikusok szíve feldobog, agyuk pedig lázas tevékenységbe fog. Sőt, a tudományosságtól megfertőzött gondolkodók is egyetértően bólogatnak, mert a fogalmi kísérletekben végre fellelik az IGAZ posztmodern értelmezését, a SZÉP „kalligramikus ontológia” általi megalapozását és a JÓ felfoghatatlan jelenlétének a TH szuverenitásából való kifolyását. Figyelemreméltó viszont az, hogy míg gnoszeológiai szemszögből az egzisztencialista és neopozitivista-természettudományos kérdésfeltevés érzékelhetőleg elválik egymástól, az ontológiai hozzáállás e kettőt közelíti egymáshoz. Ha a szerző magát filozófusnak tartaná – habár gondolatainak irányultsága önmagában arra utal – akkor elkövetkező feladatul azt rónám ki neki, hogy próbálja meg „kalligramikus ontológiáját” a hagyományos bölcseleti kategóriákkal konfrontálva felépíteni.

Tehát:

c/         Szerzőnk is a szókratészi „daimonion” által megszállt személy, aki a mindennapokban a többség megszokásaival szemben állandó „miért”-ekbe ütközik, míg a mások számára áthatolhatatlan Lét útvesztőiben könnyedén kiismeri magát.

Fantazmák 8

amelyben visszakanyarodunk az előbbi fantazmák kitaposta ösvényre

32.       Mégis: mi az, hogy végtelen, és mi az, hogy egyidejű?

Rokonok-e, avagy ellenségek?

A végtelen: a szubsztancia és a létezők belső tulajdonsága. Kifelé mértékkel rendelkező, tehát különböző (ezért véges a végtelen), míg önmagában mértéktelen (^szertelen?), ezért sem mások, sem önmaga számára egyértelműen nem azonosítható.

Ontológiai minőség.

Az egyidejű: a különbözők egymássallétének tételezése. A szimpátiák és a toleranciák szülőanyja.

Módszertani és életviteli eljárás.

33.       Önmagunktól való különbözőségünk saját végtelen létezésünk folyománya. Ugyanez egyidejűsítve a múzsák berepüléséhez szabaddá tett légtér.

De: a végtelen a Gondolatok kifutója, ahol az ütközésük csak virtuális homlokkoccanás, míg az érzések (az önmagunktól való különbözés külsővé tétele) megkövetelik az időben-létet. Ezt minden történetfilozófiai szemléletnek figyelembe kell vennie.

34.1.    Noetikai kaland és történetfilozófiai konstrukció támogathatják egymást, de mégis lényegileg különbözők.

34.2.    „Gondolat” és „Kalligram” otthonosan „mozognak” a végtelenben és az egyidejűben, de a „TH” szövetéből nem rántható ki az idő fonala.

34.3.    Neopozitivista értelmezések és egzisztencialista érzések között hányódó elme – micsoda fantasztikus adottság, de micsoda kockázat is egyben!

35.       „Nincs mese: spekulálni kell. Ez a mese.” (282. fantazma)

Spekuláljunk tehát tovább!

Csak ne felejtsük el közben, hogy a spekuláció szó hátterében ott van a „tükör” (speculum), tehát a passzív odaadottság és a „kutató” (speculator), tehát az aktívan beleavatkozó is.

36.       Kiindulópontunk az volt, hogy az egyidejűség eszméje a végtelenhez vezető emelkedő első lépcsőfoka. Később már azt állítottuk, hogy a végtelen ontológiai és noetikai „jelentése” ellenében fennáll az egyidejű gyakorlati funkciója. Most az irányban spekulálunk, hogy az egyidejű talán az életfilozófia immanens kategóriája is lehetne. Vagyis hogy az egyidejűség az időiség mozzanata.

37.       Látszat-e az individuális időiség egyidejűsége, vagy valóság?

A másság a választással bekövetkező halál, vagy a tartam része?

A noetikai kérdésfeltevéseket kikényszerítő és az ugyanilyen fogantatású alternatívákat lehetővé tevő egyidejűség kapaszkodhat-e a szimultán támadó dilemmák időiségébe?

Valóban az lenne a megoldás, hogy az utóbbiak esetében – azonosságunkat megőrzendő – képmutatókká kell válnunk? (Félreértések elkerülése végett: itt nem a Pirsig-féle „képmutogatásról” van szó.) Sőt, az identitás érintetlensége csak a személyesen meghatározott Gondolat és az objektív törvényszerűségek szerint működő Kalligram szférájában menthető meg?

…

38.       Kérdés az is, vajon a TH-nak van-e egyedileg meghatározó szintje, vagy az egyed és a faj egyidejűsítése az, ami a moralitást megalapozza?

39.       És a fő kérdés: minek tartom az első választást? Elhatározott döntésnek, avagy gesztusnak, amelyben összecsomózódik az idő?

Ecce! Visszatért a kezdet problémája.

A kezdet, ami egyszerűen más a végtelen birodalmában, és más az időében. Az elsőben akárhol vágunk bele a dolgokba – és ezt a belevágást megindokoljuk – az axiomatikus kezdet lesz. A másikban viszont a megindokolhatóság feltételezi azt a priori létező személyt. Aki pedig nincs. Csak a döntések logikája fogja őt behatárolni. Az első választás ezért nem racionális kalkulus következménye, hanem irracionális gesztus. Nem halál, hanem a köldökzsinór elvágásának a pillanata. És a rákövetkező választások is csak akkor változtatják áldozattá a kihagyott lehetőségeket – jelentenek tehát halált –, ha nem a gesztust prolongálják az időben.

Az egyidejűség úgy válik az időiség mozzanatává, hogy a múlt – jelen – jövő könyörtelen testvérharcának közepette nem árultatik el a gesztus.

40.       Gesztus mint intimitás.

Gesztus mint a döntő pillanat kisugárzása.

A szubsztancia egyidejűsége, amely egybefogja a Valamit és a Mást.

A gesztus pillanata, ahonnét az elhatárolódás kezdődik. De ugyanez a pillanat egyidejűsíti konzekvens döntéseimet ugyanúgy, mint azonosulásomat és egymással-létemet bizonyos másokkal.

41.       Az intimitás a másik „végén” nyitja meg a végtelent.

42.       A gesztus az ibolya illata.

Az illat szemmel tartása gondolataimban a választások vállalhatóságának feltétele.

Fantazmák 16

amelyben a gesztus és a TH viszonyáról esik szó, valamint önmeghatározás is tétetik

43.       A TH számára a környezet semleges; csak az evolúció alacsonyabb szintjén álló homeosztázis „számol” azzal, ami körülveszi.

A gesztus sem a megelőzőből és a környezőből pattan elő, hanem mint villámlás mutat irányt.

44.       A TH így tekinthető mániának is, de csak abban az értelmében, amelyben isteni megvilágosodást, hirtelen rádöbbenést és e felismeréshez való megszállott ragaszkodást jelent.

45.       Még ekkor is evolúciós termék a TH?

           Vagy tán véletlen?

És én a véletlen véletlene?

46.       Nem. Én a saját gesztusom vagyok.

           Vagy én vagyok a gesztusomé?

47.       Az ibolya illata én vagyok.

Én vagyok az ibolya illata is.

Én is az ibolya illata vagyok.

Én is vagyok. Az ibolya illata is.

Én. Vagyok. Az ibolya illata.

Is.

Fantazmák 32

amelyben bezárul a kör, és választ adunk saját, ötödik fantazmánkra

48.       Az „is” el-gondolható.

           Tehát meggondolandó.

49.       A recenzió gondolhatósága az IS.

           Is.

1992 júliusa