Igazoltan hiányzik

Amióta világ a világ – a saját végére készül. Nincs tudomásom egyetlen vallásról, egyetlen világnézetről, egyetlen tudományos hipotézisről sem, amely civilizációnk örökkévalóságát hirdetné. A katasztrófa-forgatókönyvek néhány évtől néhány millió évig terjedő evilági léttel számolnak, aztán...

Aztán marad, ami marad. Attól függően, hogy a tudomány egzakt-analitikus vagy a hit szubjektív-szintetikus megismerési módszerével – kifelé vagy befelé tekintve vizsgáljuk-e.

A kifele- néző egzisztenciálisan retteg az átváltozástól, szellemi aktivitásra individuális adottságaink mind effektívebb kiaknázására sarkall, mint a múlékony egzisztencia valamelyes (látszólagos) meghosszabbításának egyedüli lehetőségére, míg a befelé néző a próbatételként ráruházott terhektől való mentesülésként szemléli a testhalált, s egy éteribb, kötetlenebb, vegytisztább létezés jutalmára spekulálva, joviálisán mosolyog. Furcsa mód mindkét szemlélő a maga vizsgálata tárgyát tessékeli át az örökkévalóságba. És annak működését igyekszik – megjegyzem, eléggé haszonelvűen – mind jobban funkcionálóvá csiszolni. Ennek a törekvésnek pótolhatatlan eszköze a megismerés. A művész nem a megismerés felé tör. Nem oly törekvő. Beéri a teremtéssel.

„Világ világa” – (külső és belső) világunk–, amiként „virágnak virága”, bizony, előbb vagy utóbb elvirágzik, s ez már oly nagy horderejű fölvetés, hogy mint írót is meglehetősen felingerel és egy pillanatra el is bizonytalanít arra nézvést, hogy a sziromhullást a magzás s a termékenyítő szétszóródás követi-e, mint ahogy azt a metafora logikája megköveteli.

Vagyis: olyan mértékben (és léptékben!) determinált-e a mindenkori észlelhetőségen túli létszféra, mint az általam érzékeltetett (=esztétizált – saját struktúrájának törvényszerűségeibe zárt) létezés? Globális-e a kölcsönhatás, s ha az, képes vagyok-e komplex módon érzékeltetni legalább e föltételezett viszonyrendszerre jellemző elrendezésű legkisebb részegységet?

Akárhogy van is, a világvégét és a halált nem tartom sem különösebben iszonytató, sem bizsergetően izgató valaminek. Miért is tartanám?! Ha össze-összeomlik is néha egy-egy világ, s még ha magtalanul is – na, bumm! –, a teremtés lehetősége mindig adott. Az örökkévalóságnak sem a térképészete, sem a megélése nem biztos egzisztencia. Mert mi van, ha nincs?!

Ezzel szemben én akkor is fórban vagyok, ha mindennek el kell vesznie: megmarad a tevékenységem.

A globális kölcsönhatás megszűnésével a szellemi és a lelki tettek sem funkcionálnak az identitás átjárójaként.

A tettek elveszhetnek.

S a tettekhez vezető tevékenységek is.

A teremtés azonban folyamatos. Ha máshogy nem, hát lehetőségében.

Aki tehát játékkal töltötte el az életét, és szándékosan jóformán semmit sem tett identitásának kiterjesztéséért, elnyeri jutalmát.

Igazoltan hiányzik. S igazolhatatlanul ugyan, de valamiképp örökkön-örökké jelen van.

Nagy selma az, aki ezt akkor, ott, számon kérheti.