„Magyarság az ezredfordulón”

Még konganak a vészharangok a könyvkiadás nehézségei miatt, s a magyar irodalom, a magyar művészeti élet, a magyar kultúra visszavonhatatlan megszűnését hirdetik. A baljós harangokat általában olyan írók kongatják, akik a Kádár-rendszerben irodalmi sztárok voltak: egy-egy könyvük megjelenése közéleti esemény számba ment. A váratlan rendszerváltozást, a közfigyelemnek a törvényhozásra való összpontosulását szabályos trónfosztásként élik meg ezek az exsztárok: az élet drasztikusan igazolta, hogy az elefántcsonttorony, mint írói léthelyzet bizonyos feltételek között jogosultságát veszti, a magukat politikailag (vagy inkább erkölcsileg: hiszen mifelénk manapság nem erkölcsi választás-e egyben a politikai választás?) elkötelezni nem akarók nimbusza jócskán megcsappant.

Ennek a felismerésnek a fényében a hisztérikus hangok, amelyek arra figyelmeztetnek, hogy az eddigi állami támogatás elmaradtával a magyar kultúra két-három éven belül meg fog szűnni, nem értelmezhetők másként, mint úgy, hogy a kívánatos megkülönböztetett figyelem hiányában maguk az írók fognak megszűnni. A magyar kultúra egészét illetően ugyanis nem nehéz belátnunk, hogy néhány év gazdasági nehézségei egy ezeréves kultúrát nem tudnak megszüntetni: ehhez az eddiginél sokkal mostohább körülmények kellenének, no meg a megjósoltnál jóval nagyobb idődimenzió: legalább fél évszázad teljes amnézia.

Ha tehát tartós egzisztenciális fenyegetettség nem alakult ki – és remélhetőleg nem alakul ki – a magyar kultúra egészére nézve, akkor napjainkra az a sajátos helyzet állt elő, hogy van ugyan magyar kultúra, de írók nélkül, mint ahogy szabad ország is lett, egyelőre azonban szabad polgárai nélkül. Hol tartózkodnak hát a szóban forgó polgárok, köztük az irodalmárok? Nos, úgy tűnik, egy különös senkiföldjén, valahol a határmezsgyén a történeti Ország és a negyven éves Átokföldje között. Azonosságválságuk és legitimációs válságuk mára már teljes, és nem is könnyen feloldható.

Mert milyen is volt a munkamegosztás az írótársadalomban az ominózus Átokföldjén? Egy élcsapat – hívjuk őket Aczél-huszároknak – buzgón és szadistán – no meg sztálinistán – „fasisztázta” a jámbor többséget, amely a minősítést már csak azért is kénytelen volt elfogadni, mert mazochista késztetések nélkül képtelen lett volna elviselni a rálőcsölt internacionalista világrendet. Az élcsapat tehát „fasisztázgatott”, s ha akadt olyan deviáns író, aki elutasította, hogy egy erősen másodrendű, hitlerista csatlós nép szellemi elitjéhez tartozik, azt sürgősen „lemagyarozták”. Ennél sértőbb minősítésben azután az illető renitensnek már nem is lehetett volna része. A „magyarkodik”-nak egyébként érdekes módon nincs ellentétpárja: ha mégis ellentétbe állítható valamivel, akkor az bizonyára a „semmikedik”. Semmikedni illett tehát az íróknak a hazai Átokföldjén még a hatvanas-hetvenes években is: ez alól felmentést csak néhány karanténba dugott sámán kaphatott – lázadó fantasztákat egyébként szinte azonnal megkövezték.

íróink tehát évtizedeken át, hivatalból „semmikedtek”, s most, hogy hirtelen a semmiből eléjük tárul a történeti Ország, nem meglepő, ha először horror vacui, az űr iszonyatának érzete fogja el őket. Érzik, hogy továbbra sem szabad „magyarkodniuk”: a sztálinista dresszúra túl sokáig tartott, és az Aczél-huszárok hatékonyabbak voltak, mint a környező barakkok irodalmi közéleti kutyapecérei. A lelki terror változatlan.

Az űr iszonyatát egyébként azok az íróink érzik át a legjobban, akik érzelmileg nem kötődnek túlságosan a történeti Országhoz: bennük a horror az Ország láttán olyan mértékben megnő, hogy a már nyugdíjazott, bölcsen hallgató Aczél-huszárok szerepét is hajlandók átvállalni. A „fasisztázgatás” azonban a rendszerváltozással problematikussá vált, ezért minősítéseikben kénytelenek a „horthystázgatással”, mint szemérmes szinonimával beérni. Csupán sikamlósabb külföldi sajtónyilatkozatokban fordul elő valaha köztiszteletben állt íróink részéről, hogy ismét a „fasiszta” minősítést is megkockáztatják, mindazokra vonatkozóan, akik nem hajlandók a hozzájuk hasonló intenzitással átélni „az űr iszonyatát”.

Különös behelyettesítő reflexként terjed tehát irodalmi közéletünkben valami terrorisztikus és atavisztikus baloldaliság. Olyan személyiségek, akik korábban megtartóztatták magukat a magyarság gyalázásától, ma infantilis hévvel mocskolnak mindent, aminek köze van az Ország történetéhez. Eddig mértéktartónak ismert irodalmárok fejtik ki nyilvános fórumokon új keletű iszonyatukat a „nemzet” fogalmának már puszta említésére; mások kéjjel rúgnak bele írásaikban jól menő politikai Prügelknabékba; történeti családnevek hordozói hősies pózban bocsájtanak meg sztálinista tömeggyilkosoknak – vajon a náci tömeggyilkosokkal is ugyanezt tennék?

Az általános patológiában radikális „likvidálási” elgondolások is születő félben vannak. Ezek a következők:

1./ likvidálni kell a Nemzetet, vagyis az egyénnek a hagyományos közvetítők kiiktatása révén közvetlenül a Világegésszel kell egyesülni. Hogy az ilyen mohó, internacionalista alapú egyesüléspártiak számára Pessoa egy gyilkosan szellemes tanulmányában egy pisztolyt ajánlott, azzal a jó tanáccsal, hogy szorítsák azt a halántékukhoz, és a mielőbbi sikeres egyesülés végett süssék azt el, az, úgy látszik, már feledésbe ment.

2./ likvidálni kell magát a Történelmet, amely köztudottan a múlt idő dimenziójában létezik. Vagyis: magát a múlt időt kell likvidálni. Ilyen vonatkozásban az elmúlt két év magyar közélete bővelkedik figyelemre méltó kísérletekben, sőt eredményekben is. Uralkodóvá vált a folyamatos jelen idejű szemlélet – a volt sztálinista mogulok számára azzal az örvendetes következménnyel, hogy ezáltal tulajdon dicstelen tevékenységük is feledésbe merülhet. A múlt idő tudatos elsinkófálásának szembeötlő tünete az a – nemcsak a politikában, hanem az irodalomban is eluralkodott – technokrata szemlélet, amelyik ebben az expanzív jelen időben gondolkodik, valamint az oksági viszonyok megszüntetése. Oksági viszonyok ugyanis nem létezhetnek előidejűség nélkül. Ezt illetően a másik fontos tünet ugyancsak az előidejűség tételezéséhez kötött.

Az egyre terrorisztikusabb jelen idejű szemlélet következményei: a magyaron rajta felejtődik a „fasiszta nép” bélyege, lévén hogy az új fajta technokrata szemlélet nem emlékezik sem Trianonra, sem második világháborús szereplésünket kiváltó egyéb körülményre. A trianoni trauma létezésének technokrata tagadása azt a hamis következtetést is maga után vonja, hogy a magyarság egészséges tudatú és reflexű nép volt a század harmincas-negyvenes éveiben, „bűnössége” tehát kétségbevonhatatlan.

Ez a sztálinista alapú bűnösség-gondolat jut azután érvényre az elmúlt időszak elfekélyesedett irodalmi vitáiban, amelyek voltaképpeni tárgya még mindig: van-e a magyar népnek joga hagyományainak, kulturális örökségének újbóli birtokba vételére, vagy mint „másodosztályú” népnek teljesen el kell-e oldódnia kötelékeitől, meg kell-e semmisítse tulajdon tudatát és emlékezetét? A magyar írótársadalom derékhada meglehetősen dicstelenül szerepel ebben a vitában: úgy tűnik, az elmúlt évtizedekben tökéletesen elgyávult, defetista reflexei teljesen eluralkodtak rajta.

Egy erősen demoralizálódott, súlyos erkölcsi legitimációs válságban szenvedő írótársadalom toporog tehát ebben a pillanatban a történeti Ország kapujában, nem tudván eldönteni, hogy be merjen-e rajta lépni, vagy sem. A megfélemlített írók önbizalmát nem növeli, hogy egyik-másik vállalkozóbb kedvű társukat új, posztsztálinista irodalmi mogulok egyszerűen meglincselik. Terjed tehát az időszerűtlen, atavisztikus „baloldaliság” eredetileg egyáltalán nem baloldali íróink fejében, tombol a folyamatos jelen idő divatönkénye. Így rövidesen az a helyzet állhat elő, hogy a szerencsére azért még meglévő magyar kultúra jó néhány évig nélkülözni lesz kénytelen magukat az írókat, és csupán egy újabb, erkölcsileg megtisztult írónemzedék nyerhet majd bebocsájtást a várakozó Ország kapuján.