Kalligram / Archívum / 1992 / I. évf. 1992. szeptember / Mint fényes pengék

Mint fényes pengék

Bodor Ádám: Sinistra körzet

Néhány nappal az idei könyvhét előtt került a könyvesboltokba a Magvető Könyvkiadó gondozásában Bodor Ádám Sinistra körzet című könyve. Az író 1991-ben a Soros Alapítvány Krúdy Gyula díjában, valamint Magyar Napló-díjban részesült.

Az előzéklapon, a dm alatt, műfajmeghatározás: Egy regény fejezetei. Mintha az írónak nem lett volna ideje (szándéka) regénnyé szerkeszteni a részleteket, az alcímmel „mentegetőzik”, vagy felhívja az olvasó figyelmét: az értelmezéssel lesz egy kis dolga. A fejezetcímek (mindegyik birtokos szerkezet!) zárójelben állnak, figyelmeztetve, hogy esetlegesek, felcserélhetőek, helyettesíthetőek. (A folyóiratokban előzetesen megjelent, szövegükben csaknem azonos írások más-más címen szerepelnek; Jelenkor 1991/szept.: Kései köszönet a dobrini fényképésznek – a kötet 5. fejezete: Mustafa Mukkerman kamionja; Magyar Napló 1991/9.: Keresztapám, Borcan ezredes – a kötet 2. fejezete: Andrej dögcédulája). Az egyes fejezetek önálló életet is élhetnek novellaként, így a kötet műfaji szempontból laza novellafüzér is lehet. A fejezetekben/novellákban gyakran visszatérő körülmények (pl. egy-egy ismétlődő helyszínrajz, történetdarab) nem zavaróak, inkább megerősítik az olvasói folyamatot.

A „történet”: Andrej Bodor fogadott fiát keresi, akit Sinistra körzetbe száműztek, mert valószínűleg politikai ügybe keveredett. A Kárpátok ormai közé, a román-ukrán határ kezeiébe, természetvédelmi területre viszik információi. Meglehetősen zord életkörülmények, csaknem civilizáció előtti lakásviszonyok, furcsa étkezési szokások. A szinte vademberi lét fölött irracionális társadalmi viszonyok uralkodnak. A „játékszabályok” nem pontosan tisztázottak. A helyi társadalmi hierarchia legfelső fokán az ezredes áll (katona? határőr? rendőr?). Látszólag tőle függ minden. Ám parancsai ellentmondásosak, gyakran valami meghatározhatatlan hatalom fenyegetése érződik cselekedeteiben. A ranglétrán alacsonyabban helyezkednek el a „szürke gúnárok” (az ezredes közvetlen csatlósai), valamint a hegyi vadászok (talán medvére, talán emberre vadászó rendőrök? besúgók? határőrök?), közösen „uralkodnak” a civileken (erdei terménygyűjtők, éjjeliőrök, benzinkutas, meteorológus, útkaparó, erdőkerülő...) A hősök megfosztatnak nevüktől, személyiségüktől. Új nevük, álnevük alapján több nemzetiséget képviselnek, magyarokat, románokat, ukránokat, németeket. Nincs nemzetiségi elnyomás, egyformán megalázottak valamennyien. (Furcsa, hogy a magyar nevek is idegenül szerepelnek: Andrej Bodor, Géza Kökény, Béla Bundasian.) Társadalmi rangjuktól függetlenül mindannyian foglyok, a „túlszervezett szervezetlenség” rabjai. Cselekedeteiket mások szabják meg, lépteiket figyelik, érintkezniük nemigen szabad. Amelyikük tudatára ébred börtön-létének, a maga módján megpróbálja kijátszani az íratlan, ám fenyegető törvényeket (Borcan ezredes üzeneteket kap a lengyel határőröktől, Bodor elhagyja kijelölt szállását...)

A leginkább rendőri államra hasonlító (ám talán még annál is rosszabb) társadalomban minden hős magányos. Aki mégsem, az furcsa kapcsolatokat alakít ki; az ötvenéves Géza Hutira egy nyolcéves kislánnyal folytat viszonyt, Öleinek doki az albínó ikrekkel homoszexuálisán érintkezik stb.

A szereplőkkel borzalmas dolgok történnek. Borcan ezredest láz teríti le a hegytetőn, de a fertőzés miatt nem érhet hozzá senki, így nem temetik el, csak szuronyokkal a földhöz szegezik. Coca Mavrodin ezredes ültében elalszik, majd az ónos eső üvegébe fagy. Zoltán Marmorstein kifordítja beleit. Hamza Petrika karóba húzza magát. A nyugalmazott erdőkerülőket felgyújtják. A föld alatti járatokban bujkáló Aron Wargotzkit cementtel beöntik. Connie Illafeldet „szőrösre kezelik”. Béla Bundasian felgyújtja magát. A sok szörnyűség mégis szinte természetesnek tűnik életkörülményeik ismeretében.

Andrej Bodor, miután megpróbált „beilleszkedni” ebbe a társadalomba, megtalálja fogadott fiát. Béla Bundasian azonban elutasítja apja szöktetési tervét, egyrészt mert úgy érzi, Andrej Bodor is beállt a rendőrök közé, másrészt mert ő maga megölt egy embert. Nem derül ki egyértelműen, csak sejthető, hogy Connie Illafeldet, egykori szerelmét ölte meg kegyeletből, mivel az elmegyógyintézetben állati szintre fokozták (gyógyszer-túladagolás? következtében egész testét szőr borította, emberi tulajdonságait szinte teljesen elveszítette).

Végül mindenki menekül: Andrej Bodor és Géza Hutira külföldre, Béla Bundasian (Zoltán Marmorstein, Hamza Petrika) öngyilkosságba, Géza Kökény a magány elefántcsonttornyába.

A leginkább nyugtalanító és megrendítő a regény olvasása közben a végtelen szenvtelenség. Szikár, érzelemmentes előadásmód. S hogy még inkább kihangsúlyozza, Bodor Ádám nézőpontváltásokkal dolgozik. Eleinte egyes szám első személyben beszélteti főhősét, aki neve alapján akár alteregója is lehet, majd a regény második felében inkább egyes szám harmadik személyt alkalmaz (esetleg egy fejezeten belül is váltogatja a személyeket). Szinte észrevétlenül történik mindez, mert elbeszélőként és elszenvedőként, alanyként és tárgyként egyformán szenvtelen, mintha érzéketlen lenne mind a kellemes, mind a szörnyű dolgok iránt. Egyfajta védekező mechanizmus lehet ez.

Az érzelmek tájleírásokba, környezet-rajzokba vetítődnek, a hangulatokat időjárásjelzések keltik. Borzongató, gyönyörű és rettenetes mondatok. Mint éles pengék hasítanak belénk: „A napsütötte kupacokon az olvadó hő hártyái alól előbukkant a sápadt fű, nyomában a sáfrány, s a növekvő zöld foltokon át a sítalpak nyomai vezettek márványfehéren. A nyílások fölött, amelyeken keresztül a búvópatak lélegzett, a kukukkfű kék lidércfényei lobogtak a napsütésben.” (10. fej.) „A völgykatlan fölött nemrég felhő húzott el, a földön, lucskos fűcsomók között a havas eső üveges ikrái peregtek.” (12. fej.) „Pár lépés után összecsapott mögötte a patak zúgása, a sötétség bársonya.” (8. fej.) „Az ónos eső távozta után a szemközti csúcsok, meredekek üveggel leöntve, gyémántfénnyel csillogtak, a ház körül a fűszálak mint összekoccanó poharak csilingeltek a szél érintésében.” (14. fej.)

Képeit erős színekkel festi. A regény első felében meleg színek uralkodnak, a vörös, a narancsszín, a barna, a második rész szinte végig valami irracionális lila fényben tündöklik, kiemelve az egyre el-képesztőbb dolgok árnyalatait.

Hasonlatai, metaforái is e különös világhoz méretezettek. Borcan ezredes kísértet-ernyője halála után hatalmas denevérként gyakran megjelenik a környék fölött. Vészjóslóak a madarak is. A csont-tollúak rettegett halálos náthát és lázat hoznak, a vijjogó vadludak mindig akkor jelennek meg, amikor egy kicsit enyhül az állandó feszültség. A baglyok, varjak szüntelen jelenléte is nyomasztó. Érdekes hasonlat-váltás a hal-tálca-motívum. Borcan ezredes titkos üzeneteit egy hal gyomrában kapja. Az üzenetközvetítő kezében a beavatottak halat mint fényes tálcát látnak, a kívülállók eladásra szánt fényes tálcát mint csillogó pikkelyű halat vélnek felfedezni szatyrában. Csodálatosak és kegyetlenek a kék tárnicsok, amint gyertyaként felgyújtják Béla Bundasiant. Valóságos és valószínűtlen egybemosódik a metaforák nyomán, s valamiféle teljesség illúzióját keltik.

Az idő fontos problematikája a 20. századi regényírásnak. Bodor Ádám ezt látszólag könnyedén kezeli. Alig-alig említi, s ha mégis, csak néhány lírai utalásban: „Késő délutánra járt, a keleti égbolton a bánat felhője, hatalmas narancsvörös gomolyog világított. Újabban egy-egy ilyen távolodó, tornyoktól ékes, pompás habos felhő, elmerülőben a közeledő este lila leplei között, a múló időre emlékeztetett, és kicsit elszomorítort.”(1. fej.) Vagy: „Az idő múlását a Dobrin oldalában a hófoltok alakváltozásai jelezték.” (12. fej.) Egyetlen pontos időmeghatározás von, regényelméleti szempontból elhanyagolható. Mustafa Mukkerman kamionja mindig csütörtökön lépi át a határt. A regény végig múlt idejű. Közelebbi, távolabbi múltakat váltogat gyakran és szeszélyesen az író. Az első fejezetben pl. ötféle múlt időt találhatunk. íme a „történetdarabok”, ahogyan a „novellában” egymás után következnek: 1.Borcan magával viszi Andrejt terepszemlére, utalás a halas csomagra. 2.A vörös kakas felbukkanása. 3.A vörös kakas hozza a halat, de Borcan akkor már nem él. 4.„Előre vetett múlt idő” – utalás Borcan utódjára. 5.Utalás egy még későbbi időre, Andrej visszatérésére. Lineáris időrendben az események a következőképpen zajlottak: 2,1,3,4,5. Az időbeli ugrások azt bizonyítják, hogy az idő múlása nem számít igazán, vagyis az író így „időtleníti” a regényt.

Időtleníti és tágítja. A Sinistra körzet történetei a legsötétebb emberi (történelmi) mélységekből szólnak. A regény mondatai olyan maradandó nyomot hagynak lelkünkben, mint amilyen maradandóak Andrej Bodor sítalpnyomainak ezüst pántlikái a Sinistra körzet erdeiben, hegyoldalain.