Olvasónapló

Alain Robbe-Grillet A kukkoló c. regénye 1955-ben jelent meg, azaz a magyar fordítása majdnem négy évtizedet váratott magára, bár amint azt a fülszöveg feltünteti, Kéjleső címmel korábban már jelent meg belőle részlet. Az idei könyvhét tehát egyszeriben harminchét évnyi késést hozott be; természetesen ezt a késést az az olvasó érezte annak, aki nem nyúlt az eredeti után.

Az az olvasó, aki most olvassa először A kukkolót, nem csupán arra kényszerül, hogy felülvizsgálja klasszikus idő- és térszerkezeteken edződött olvasmányemlékeit, arra is rákényszerül, hogy többek közt a Barta János-i epikai összetevők hierarchiáját, sorrendjét, funkcióját és együtthatását is „megtartsa magának”. Eljárása így legalább hasonlít majd az íróéhoz, akinek e regényből szintén sikerült kiszűrnie a műfajt leginkább összetartó alaktani kategóriák egyikét-másikát.

Az az olvasó (természetesen magamról beszélek), aki huzamosabb ideig Balzac-regényeken pallérozódott (a több mint százból a tizenhetedik után váltott át másfélékre), eleinte nem igazán érti, mi baja volt az ötvenes években a „nouveau roman”-nak Balzackal, azt legalábbis semmiképp, miért érezte szükségét, hogy a nagy klasszikustól lépten-nyomon elhatárolja magát és művészi programját. Robbe-Grillet regénye az első oldalak benyomását tekintve csak annyiban különbözik Balzac részletekig terjedő, egyaránt zavarba ejtő és zavaró deskripcióitól, hogy azoknál jóval végletesebb, alaposabb, sűrűbb.

Amikor aztán az olvasó türelme kezdi megelégelni a gondos környezetrajzot, amikor tehát úgy tűnik neki, jóval tovább tart már a regényben annál, mintsem továbbra is hagyhatná figyelmét elterelni – miről elterelni?, jut eszébe, nos, akkor az olvasó fokozatosan ráeszmél: ez az érzéketlen, embertelen leltár maga a regény. Azt, hogy szereplője (emberi hőse) is van, aki itt-ott találkozik s vált néhány szót más emberekkel, egyre inkább hibának, negatívumnak véli. Természetesen ez csak az első olvasói benyomás, mely, ha téves is (természetesen téves), arra mindenképpen jó, hogy az olvasó ne kívánja (annyira), hogy gyorsan átfusson vagy átlapozzon néhány oldalt, s tudatosítsa, ennek a regénynek mindvégig ez marad a formája. Ha tehát beletörődik abba az olvasói kényszerszerepbe, melybe a regény írója kényszeríti (s megpróbálja feledni a fülszöveget, mely szerint „rájövünk, hogy az ügynök szörnyűséges bűntettre készül”), előbb-utóbb csak „rájön” a regény ízére – hajlandó követni az írót. Felhagy a bevált és megszokott olvasói tempóval, s annak érdekében, hogy ne kelljen a regényt majdan újraolvasnia, vagy a teljes megértés végett itt-ott vissza-visszalapoznia, elfogadja a regény kínálta, öncélúnak tűnő inventáriumözönt. A kukkoló pedig megszámlálhatatlan mennyiségben szolgáltatja-ontja a tárgyakat, ok-okozati és minden más összefüggés híján. Mindenről beszámol, amit a regényhős, Mathias tekintete befogni képes: „Négy-öt méterrel balra Mathias megpillantotta a kőbe vésett nyolcas alakú jelet. Fekvő nyolcas volt: két egyforma, nem egészen tíz centi átmérőjű érintőkör. A nyolcas középpontjában vöröses színű nyúlvány látszott, nyilván egy rozsdamarta csavar, melyhez valaha füles anya tartozott.” És így tovább. Aggasztóan sok tárgy. Ebben az információmennyiségben talán csak egyetlen rendezői elv dominál: az írónak az a szemmel látható igyekezete, hogy mindent a lehető legegyszerűbben, legkönnyebb módon ábrázolhatóan (az olvasó szempontjából: a legkönnyebb módon elképzelhetően) írjon le. Az olvasó a tárgyak, dolgok, a természet (az ég, a víz, a part) számtani-mértani-alaktani, definícióízű, tömör, szabatos meghatározását kapja.

Az olvasó sokáig abban a („balzaci”) tévhitben él, hogy ezek a tárgyak úgy függnek össze Mathiasszal, mint (hogy nyelvtani műszóval éljek) mélyszerkezet a felszínivel. Ebben a tévedésében megerősíteni igyekszik őt a regény cselekménye, mely röviden: egy ügynök egy szigetre utazik órákat eladni, majd dolga végeztével hazautazik. Ha az unalom strukturalista irodalmi kategória lenne, Robbe-Grillet regényében jellem és cselekmény ebben a kategóriában mutatná a legnagyobb egységet, az abszolút egymásnak-megfelelést. Véli az olvasó, s valóban: mi lehet unalmasabb egy jobbára halászok és parasztok által gyéren lakott, jellegtelen, varázs és misztika, kaland és izgalom nélküli szigetnél, hogy az ügynökről mint foglalkozásról ne is beszéljünk. Kézenfekvőnek kínálkozik tehát a megfejtés: Mathias, az ügynök, ez a társadalmi-szociális-érzelmi meghatározóktól mentes regényalak csak mint ügynök van jelen a regényben (nem tudjuk, nős-e, gyermektelen-e, azt sem, hol lakik, mint ahogy azt sem, mi vagy ki lakozik benne, hogyan néz ki stb.), környezete és mindaz, amit az őt körülvevő világból a regényíró az olvasónak látni enged: egyként csak ügynöki minőségét látszik támogatni.

Megtudjuk például, hogy a bőröndjében nyolcvankilenc óra van (egyet még a szigetre indulásakor eladott), „tízesével elosztva kilenc szögletes kartondobozkába”, hogy bőröndjének füle, „melyet két fémgyűrű tartott, puhább, bőrutánzatú anyagból készült. Úgy tűnt, hogy a zár, a két csuklóspánt, és a nyolc sarokban lévő három-három szegecs rézből van, csakúgy, mint a fogantyú fémtartója, de mivel a táska alsó lapján lévő négy szegecs kicsit kikopott, kiderült, hogy valójában csak vékony réz-borítás van a fehér fém fölött; természetesen ugyanez volt a helyzet a húsz másik szegeccsel is...” Stb., stb. Ezek után, mint említettem, úgy tűnik, a tárgyi világ az ügynöki szerepkör adekvát környezete, s minden, ami Mathiast körülveszi, ennek az „ügynöki leltározás” elvének rendezése alá esik. Az ügynöki szem mindent letapogat, mindent megszámol, lemér, kicentiz, számba vesz, mindent lényegre törőn és pregnánsan meghatároz, megnevez, besorol, osztályoz. Az olvasóban ez az eljárás leginkább a kulcsmásolás technikáját idézi fel: Mathias szeme (és ismétlem: mivel rákényszerítik, az olvasó szeme is) mindent letapogat, a sziget vonulatait, a tárgyak sík felületeit követve mindent lekopíroz. Mindez – ismétlem – az olvasó türelmének végső határáig terjed, s ez nem is csoda, hiszen a „terep” másolhatóságának lehetősége végtelen, a terepszemle „kiértékelése” nemkülönben. Végenyoma nincs az efféle fordulatoknak: „onnan kezdve bal felé szabadon pásztázhatott végig a szem a téren”, s természetesen végig is pásztáz: a regény által láttatott apró sziget az olvasó szemében hovatovább térképpé válik, mire azonban bizonyos lehetne a nem nagy számú látnivaló síkbéli hova-tartozásában, a néhány út, ház, emelkedő és partszegély meg az egy szem világítótorony egymáshoz való elhelyezkedésében, ugyanennek a térképnek a másfelőli megközelítését, leírását kapja (hiszen Mathias, hogy eladhassa óráit, keresztül-kasul járja a szigetet)... Ugyanez jellemzi a szűkebb terek (ház, szoba stb.) láttatását is: „Két szereplő áll egymással szemben: Jean Robin – akit Pierre-nek hívnak – és a nála sokkal alacsonyabb, meghatározhatatlan jogállású, nagyon fiatal nő. Mindketten az asztal túloldalán állnak – az ablakhoz viszonyítva –, a férfi bal felől – azaz az ablakkal egyvonalban –, a nő az asztal végénél, a sparhelt közelében. Köztük és az asztal közt – az asztal teljes hosszúságában, de a szem elől takarva – húzódik a pad. A helyiséget ily módon egymással párhuzamos elemek hálózzák be: először is a hátsó fal, mely előtt jobb kéz felé a sparhelt, aztán ládák, majd balra, a félhomályban egy nagyobb bútordarab áll; másodszor, a faltól pontosan nem felmérhető távolságban a férfi és a nő által meghatározott egyenes; majd továbbra is hátulról előre: a láthatatlan pad, a téglalap alakú asztal hossztengelye – amely a petróleumlámpán és a homályos üvegű flaskán keresztül húzódik –, s végül az ablak síkja. Ha a párhuzamosok hálójára merőlegeseket bocsátunk, a következő sorrendet kapjuk (elölről hátrafelé): az ablak középső fája, a második tányér félhold alakú árnyéka, a flaska, a férfi (Jean Robin vagy Pierre), majd egy hosszában fölfelé állított láda; egy méterrel jobbra az égő petróleumlámpa; körülbelül még egy méterrel arrébb: az asztal vége, a meghatározhatatlan jogállású nagyon fiatal nő s végül a sparhelt bal oldala.” A tágabb és szűkebb területek, valamint a tárgyak ilyen láttatása (a már említett kulcsmásolás-technikán túl) a megközelítés, a megközelítés iránya felől kamera vagy fényképezőgép, azaz egy meghatározott irányba állított megfigyelőnyílás kínálta kép elvére hasonlít leginkább.

Végül, a főhős számtalan helyváltoztatása miatt az olvasó is számtalan helyzetből látja ugyanazt – a jellegtelen, semmitmondó szigetet (s ezen belül a szigetet meghatározó sok vízszintes és függőleges koordinátát, kereszt- és hosszmetszetet, alul- és fölülnézetet)... Emiatt az olvasó egyre kevésbé vélheti, hogy lát valamit, korábbi támpontjai nem szolgálnak számára tovább támpontokként, lassan, de biztosan minden összekuszálódik, áttekinthetetlenné válik. Egyszer s mindenkorra minden átértelmeződik.

Amit az olvasó korábban fontosnak tartott, arról kiderül, kár volt rá figyelmét vesztegetnie, ami fölött elsiklott a tekintete, arról utólag kiderül: tágabb összefüggésbe kerül, szándékoltan ismételt (szándékoltan volt rejtett), motivált, egy nagyobb struktúra része... A szokványosán környezetként figuráló tárgyi topográfia A kukkolóban regényvilággá minősül; az olvasó pedig egyre kevésbé lát benne térképet, jobban mondva több egymásra rakott térképet lát – ilyesmi meg, mint tudjuk, nincs, illetve van, csak úgy hívjuk, hogy szabásminta. Ez az átértelmeződés – az olvasóban – kitart a regény végéig, s csak sejthetem, a regény „befejeződésével” sem ér véget. Nyilvánvalóvá válik, hogy az ügynök és az őt körülvevő tárgyak nem függnek össze, legalábbis nem a balzaci értelemben, pontosabban: semmi esetre sem úgy, ahogy Balzacnál. A felkorbácsolt hullámok például egyáltalán nem utalnak Mathias (pl. felzaklatott) gondolat- vagy (pl. silány) érzelemvilágára. Mathiasnak egyébként sincs „érzelemvilága”, hagyományos értelemben „gondolatvilága” sincs, következésképp Mathias sem nem felzaklatott, sem nem érzelemszegény. Mathias és a világ közt látszólag semmi összefüggés.

Tévedés lenne azonban, ha az olvasó azt hinné, hogy a Robbe-Grillet-regény egy elembertelenedett, személytelen, érzéstelen tárgyi világ elidegenített-absztrahált ábrázolása. Ez a világ természetesen az ügynök által látott világ – következésképp egyéni, eredeti, olykor meg általános, konvencionális. Nem lehet ugyanakkor nem látni, hogy némely kiemelt (vagy eltitkolt, rejtett, kódolt) tárgy vagy dolog rejtett és kódolt állapotban lélektani motiváltsága. (E némelyek egyike, egyik legfontosabbika A kukkolóban a nyolcas alakú jel – lásd az első idézetet! –, madzag, kötél, hurok, mint vissza-visszatérő, folyton átalakuló, vibráló motívum – a bilincs leegyszerűsített jele, a bilincsé, melynek képe állandóan ott lebeg Mathias lelki szemei előtt.)

Ha ennyi tévedésbe eshet az olvasó, felmerülhet a kérdés, mire jó ez a tárgy hátán tárgy, tény hátán tény matematika-geometria? Ha a dolog mögött nincs semmi, csak maga a dolog, ha a hullámok semmivel sincsenek összefüggésben, nincs „mélyebb értelmük”, a szobák berendezésének aprólékos leírása nem utal esetleges tulajdonosuk anyagi állapotára, ízlésére stb., akkor mi célt szolgálnak ezek a „dolgok”? A válasz nem egyszerű, egy azonban bizonyos: Robbe-Grillet-nek sikerült e dolgokat, e „világot” valamennyi eddigi értelmezésétől megfosztania. A műalkotás legmeghatározóbb alaktani egysége, a cselekmény helyébe a környezetet emelte. A környezetet, mely A kukkolóban a tárgyak és a dolgok világa. Nem csoda, ha a szereplők (a degradált cselekmény szerves részei) szintén minimális teret kapnak, részint név nélküliek, epizódszerepük van, nem fontosak, elhanyagolhatók, felcserélhetők, nem azok, akik. A szereposztás egyértelműségének hiánya szervesen épül a témakifejtés egyoldalúvá válásába (inkább azt mondanám: szervesen épül a téma félrevezetésébe), a helyrajz, a környezet kusza áttekinthetetlensége, szabásminta-jellege (képzeljünk el egymásra helyezett vonalakat szín- és bárminemű megkülönböztetés nélkül) felerősödik – egyrészt a szereplők beszéde és az elbeszélő szövegének egybefolyása miatt, másrészt az egyes beszédhelyzetek nagyon finoman árnyalt, nyelvileg alig észlelhető váltása-mutációja miatt. Mindezt – természetesen ráadásul – bonyolítja, hogy az olvasó el-elveszti a búvópatakként azért meglévő cselekményszálat, illetve összekeveri egy ál-cselekményszállal; végül Mathias valódi, ám eltitkolt, illetve fokozatosan összevissza hazudott szerepének felfejtése és megfejtése e környezetben már nem is tűnik oly bonyolultnak.

E regénytopográfián belül valamiféle lineáris idő csak túlságosan megkönnyítené az olvasást-befogadást-értelmezést; ilyesmi, ha van is A kukkolóban, nagyrészt mint a történet ideje érzékelhető, azaz az az idő, melyben Mathias gondolkodik... (Erről csak annyit, hogy Mathias idő-gondolkodása logikus, pragmatikus, később lehazudott, majd eltitkolt, végül pedig kaotikus – tehát semmiképp sem lehet hozzá igazodni, s csak mellesleg jegyzem meg, hogy a kezdettől fogva egyetlen biztos időpontot, a hajó visszaindulásának idejét is lekési, s valóban csak utolsó sorban emlékeztetek arra, hogy ügynökként órákkal házal.) A történet idejét természetesen jelentős mértékben módosítja az elbeszélés ideje. Végezetül megállapítható, hogy e tárgytól tárgyig tartó folyamatban (nem nevezem cselekménynek) a „tegnap”, „ma”, „később” és „azután” típusa orientációs időelemek helyébe részint vagy teljesen (vagy ezekkel csupán kiegészülve) a „jobbra”, „balra”, „vízszintesen”, „párhuzamosan”, „előre”, „vissza” és „tovább” típusú térbeliek nyomulnak.

Ha tehát fentebb a válasz elől kitérve azt mondom, hogy A kukkoló írója megfosztja a tárgyakat-dolgokat a korábban nekik tulajdonított értelmüktől, rájuk rakódott jelentésektől, akkor ez egyrészt arra mutat, hogy A kukkoló okfejtési módszere metafizikus, másrészt arra, hogy Robbe-Grillet eredeti művet akart írni. Semmi új a nap alatt, mondhatná az olvasó; mintha (több mint kétszáz évvel ezelőtt) Laurence Sterne is Robbe-Grillet-től kölcsönözte volna a Tristram Shandy című remekműve elé biggyesztett Epiktétosz-mottót: „Nem a dolgok zavarják az embereket, hanem a dolgokról alkotott vélemények.”

Nem szóltam még a regény tulajdonképpeni cselekményéről, minthogy az alább következőről kiderül, hogy álcselekmény: Mathias elutazik egy szigetre órákkal házalni, hogy így szerezze meg magának az áhított pénzt. A nap folyamán ráébred: korántsem képes valamennyi óráját eladni, sőt: alig ad el valamit, ám mivel véletlenül le-kési az aznapi visszajáratot, s a hajó hetente csak kétszer fordul, a tervezettnél tovább marad a szigeten, egészen addig, míg ismét jön a hajó, mely őt visszaviszi. A fenti történet úgy „cselekménye” a regénynek, hogy ennyi, ami a szemük előtt játszódik le. A regény azzal kezdődik, hogy Mathias a szigetre érkezik, s azzal fejeződik be, hogy elutazik a szigetről. Ez a cselekmény lesz fokozatosan semissé, hullik darabokra az olvasó szeme láttára – s rendezi át visszamenőlegesen a regényt. Nem bizonyul tehát igaznak, ami mindvégig „történik”, ti. hogy Mathias órákat árulni jön a szigetre, s ott valóban órákat árulna – ekként persze eloszlik az olvasó maradék illúziója is a tekintetben, hogy mindent egy ügynök szemével lát – hiszen mindent egy gyilkos szemével lát.

A valódi cselekmény ezzel szemben nem más, mint egy szokványos bűnügyi történet – gyilkossal, áldozattal, tanúkkal, egy csomó corpus delictivel, alibivel..., majdnem mindennel tehát, ami egy bűntényhez kell. Egy regénybeli bűntényhez persze az szükségeltetik leginkább, hogy leírják – s ez az, ami A kukkolóból hiányzik. A regény zárófejezetének egy rövid mondata tudósít arról, hogy a kislány holttestét megtalálták: ez az, amit a regény közöl az olvasóval. A kislányt pedig Mathias, a durva, bestiális pszichopata kéjenc öli meg, miután megerőszakolja: ez az, ami visszamenőleg, utólag és fokozatosan a regényből úgy-ahogy rekonstruálható, dekódolható.

Maga a gyilkosság tényének megsejtése egyenesen arányos azzal az igyekezettel, amit Mathias fejt ki azért, hogy magáról a gyilkosság gyanúját is elterelje. Mathias mindent lát, majd minden látottat rekonstruál – egyedül a gyilkosság tényét és helyét ugorja át, hagyja ki, mintha egy meghibásodott kulcsmásolót látnánk, mely átugrik egy fokon. Az olvasó elsősorban akkor kezd gyanakodni, amikor Mathias egyre látványosabban és egyre kétségbeesettebben kezdi gyakorolni a megtörténtek cenzúrázását, ezt a képzelt múlthamisítást. Azok a jelzők, melyeket az olvasó Mathiasra aggat (pl., hogy pszichopata, hogy megerőszakolja a lányt stb. stb.) nagy mértékben szintén a Mathias által nem gondolt, nem kimondott, nem látott eseményekből és mozzanatokból dedukálhatóak, valamint néhány tárgyi bizonyítékból, egy (vagy kettő) szemtanú ki-szólásából, továbbá néhány mozzanatnyi asszociációból (pl. a hullám pofonszerű csattanásából).

Az értelmezést persze hasonlóan csekély/ nem csekély apróságok nehezítik (az értelmezés egyértelműségére meg talán nincs is szükség): Mathias állítólag a szigetről származna szintén – és mégsem ismer senkit; aki őt barátjaként felismeri, arról kiderül, hogy nem úgy hívják – ráadásul őt meg Mathias nem ismeri; az áldozat egy valószínűsíthetően emlékképként élő Violette és egy fizikailag is létező Jacqueline egy személyben... stb.

Amikor az író a regény harmadik fejezetében (önmagát meghazudtolva mégis „felpörgeti” a cselekményt, dramatizálja – az már csak az olvasó utolsó megtévesztése. Mivelhogy miként a cselekmény soha el sem kezdődik, akként véget sem ér. A leleplezett gyilkos szabadon távozik – az író pedig végleg elbizonytalanítja a mindent illetve a majdnem mindent tudás tévhitében tetszelgő olvasót.

A regény címe is szemfényvesztés, hiszen a „kukkoló” szó egyszer olvasható a műben, akkor is arról a fiúról, aki Mathiast kilesi. Az olvasó esetleg úgy vélheti, ő, a fiú a kukkoló, pedig ha így lenne, a regény arról is szólhatna, amiről látszólag szól, s a címe is lehetne mondjuk akár Az ügynök is. Éppen hogy a regény címe az első apró elfelejtett motívum, mely arra utal, hogy Mathias nem az, aki, s hogy nem azt történik, amit olvashatunk... És így tovább, mígnem kijelenthető, hogy Mathias mást sem tesz (természetesen a gyilkosságon kívül), mint kukkol: kifigyel, megfigyel, kihallgat, kiolvas – lásd például Mathias bekukucskáló tekintetét, amint Jean Robinék szobáját fürkészi.

A regény feszültségét elsősorban az adja, ahogyan kétszázötven oldalon úgy mond el egy bűntényt, hogy nem mondja el. Feszültséget idéz elő abban az értelemben is, hogy főhős és elbeszélő közt olykor egybemossa a határt, s a Mathias hazudozásait tényként kezelő olvasó a látottak állandó revíziójára kényszerül. Eredeti abban az értelemben, hogy (a cselekmény magvát, tulajdonképpeni témáját tartva szem előtt) A kukkoló nem egyéb, mint egy megerőszakolt, meggyilkolt és a mélybe levetett lélektani-bűnügyi-regény. Olyan regény, melyből a főhős megtartotta magának a bűnügyet, az elbeszélő pedig a lélektant. Olyan regény, mely a cselekményből nagyrészt csak annak hiányát tartalmazza.