Kalligram / Archívum / 1992 / I. évf. 1992. szeptember / Szellem és erőszak, avagy lélek a falban

Szellem és erőszak, avagy lélek a falban

Meg kell vallanom, nehezen ragadtam tollat. Először is azon kellett eltöprengenem, érdemes-e. Akadnak-e majd elmék, akik befogadják gondolataimat, a fallosz reszelő hangú pofábaröhögésével magányosan és gyámoltalanul szembeszegülő emberi hangot? Az is felmerült, egyáltalán lehetséges-e tollat ragadnom? Mészáros András esszéjét olvasva (Kalligram, 1992, 1. sz.) ugyanis kiderült, hogy nem létezem. Vegetáló, szellemi hulla vagyok. Vajon szólhat, írhat, válaszolhat, egyáltalán gondolkodhat-e olyan lény, aki nincsen? Persze, Mészáros András szellemi elődje, Weininger Ottó már vagy 90 éve kategorikusan kijelentette, hogy én ezekre a dolgokra nem vagyok képes. Hát akkor még tényleg nem voltam képes, mivelhogy még tényleg nem léteztem, még anyagi, tárgyi voltomban sem. Azóta persze megszülettem, és már ellenőrizhetetlenül hosszú ideje ordít az agyamban a könyörtelen, sátáni anti-ige: NEM vagyok, mert NEM is lehetek – ami vagyok, puszta káprázat, tünemény. Ennek ellenére teljes valóságomban érzékelem, látom, „tudom” önmagamat, olyan konkrétan tapasztalom, ahogyan csak tudatos lények tapasztalhatnak.

De hát, ha nem vagyok tudatos lény, vajon kicsoda tapasztal engem, ki az, aki lát és ítél helyettem és nevemben, ki álmodik engem? Ki az a lény, az a szellem, aki azt hiszi, hogy én valóban létezem, sőt annyira azonosul velem, hogy azt hiszi, „ő” „én” vagyok? Ki ez a furcsa szellem, és vajon miért teszi?

Néha azt kell képzelnem, palack vagyok, akibe kárhozott szellemet zártak, akinek itt kell szenvednie, a szabadság teljes hiányában, ebben a szűk, kicsi palackban, amelybe épphogy csak belefér, és így, összezsugorítva, teljesen tehetetlen. Hiába minden hatalma, ereje, ügyessége, ha moccanni nem tud, egy ostoba és tehetségtelen, gondolat és egyéniség nélküli, szűk, kicsi tárgy teljesen a hatalmában tartja. Ennek a tárgynak semmi rendkívüli tulajdonsága nincs, minden hatalma a puszta fal, amit az erős, hatalmas és tehetséges szellem egy pillanat alatt megsemmisíthetne, porrá zúzhatna, ha kezébe foghatna. Még az se kellene. Csak ütni egyet, belülről. Ököllel. Nem is kéne nagyot, hiszen az üvegfal olyan gyenge, olyan törékeny. Csak az ütés súlya kellene. Csak egy icipici mozgáslehetőség az ökölnek. De még az sincs. Ez a buta börtön annyira szűk. így győz a hatalmas szellem fölött a tehetetlen erőszak. A lehető legkisebb cellába zárja, hogy lehetőleg moccanni se tudjon, és: na, most bizonyítsd be, hogy VAGY! Én már bebizonyítottam, hogy NEM vagy!

Ezek a szavak valahonnan nagyon ismerősek. Most ocsúdok fel: a palack nem is én vagyok, hanem az a világ, amit építettek körém, és egyáltalán nem üvegből van. Téglából rakták, régen, mikor még kicsi voltam, gyenge és majdnem tehetetlen, gyermek, aki még csak ismerkedik a világgal, és bizalommal telve mosolyog a vörös orrú, pocakos kőművesekre, nem is sejtve még, hogy börtönét építik. Azt a falat, amit majd egyszer szét kell rúgnia, ha élni akar, létezni, LENNI, ők ezt tudják, ezek a kőművesek, „cukros bácsik”, azért jönnek olyan közel hozzám, nem azért, hogy megsimogassanak, ölbe vegyenek és játsszanak velem, hanem hogy annál szűkebb legyen a fal! Még kicsi vagyok, gyermek, mozogni is tudok benne, és nem veszem észre, nem tudatosítom, hogy egyszer belenövök, belehízok, és akkor már nem lesz menekvés! A falak szorítani fognak, a karomat se bírom mozdítani, hogy szétzúzzam. Lehet, hogy belefulladok. A kőművesek pedig röhögnek, röhögnek a pofámba. Bebizonyították, hogy NEM VAGYOK. Létem puszta melléktermék, önmagában értelmetlen, csak díszlet vagyok a nagy színjátékhoz, amelyet ők játszanak, a kőművesek, és ami arról szól, hogyan alkotnak Ők, hogyan építik különböző formájú és méretű falaikat, hogy különböző formájú és méretű áldozataikat „belebörtönözzék”, és műveikben gyönyörködjenek.

Az Erőszak diadala. S a szellemből már nem látszik más, csak riadtan, kétségbeesetten pislogó szeme, amelynek otthagytak két lyukat, kizárólag azért, hogy szenvedéseit ezzel is tetőzzék, hogy láthassa saját nyomorúságát, mely a nagy darab kőművesek hátborzongatóan mámoros, diadalittas, részeg tekintetéből tükröződik vissza. Csakis és kizárólag arra a célra teremtette őt az Isten, hogy ezek a szerencsétlen, önmagukat és létük értelmét hiába kereső fura lények sátáni kedvüket töltsék rajta, az ó szerencsétlenségén, ezzel kompenzálva tulajdon létezésük céltalanságát, megteremtve ezzel egy olyan látszat-létet, amely tele van halott életművekkel, befalazott hullákkal, megfulladt szellemekkel. De ezt a haláltusát addig is végig kell szenvedni, és a szerencsétlen szellem, a szemének kihagyott lyukakon kikandikálva, az elégedett arcú, joviális kőművesekben felismerni véli Weiningert, Schopenhauert, Diderot-t, George Simmelt, Mészáros Andrást, a sok-sok nagynak mondott gondolkodót, akik „gigantikus életműveket” hagytak meg hagynak maguk után a szerencsétlen utókorra. Büszkék is rá fenemód, és könnyes szemmel onanizálnak borzalmas monstrumaik előtt, alkotó nagyságuk torz tükörképében, halott és halált hozó falaikban gyönyörködve.

Nehéz ezekről a dolgokról így beszélni. Hát még írni! Nem azzal a szándékkal ragadtam tollat, hogy vádaskodjak, hogy támadjak, egyszerűen védekezni akartam. Kiszabadítani a palackba zárt befalazott szellemet. Mészáros András, összefogva Weiningerrel és a többiekkel, újabb súlyos téglát tapasztott elém. A szellem csak az életéért harcol.

Eszembe jutnak azok az idők, amelyeket én már csak hallott és olvasott szövegekből, tankönyvekből ismerhetek, meg filmekből, úgy-ahogy. Valahol a harmincas évek vége felé, valahol Németországban. Ahol akkoriban meglehetősen sok volt a zsidó. Túlságosan is sok. Csak megpróbálom elképzelni, mit érezhették, amikor rádiót hallgattak vagy újságot olvastak. Körülbelül olyasmit, amit én éreztem a könyvtárban, a Kalligram első számában publikált mészárosi esszé olvasása közben (a továbbiakban zárójelben jegyzem meg, az említett lap hányadik oldalán olvasható a szövegrészlet, amit megemlítek, vagy amire utalok). Most Mészáros Andrást kisbetűvel is mészárosnak nevezném, akinek a tolla böllérkés. Böllérkés, kőműveslapát, egyre megy. Mindkettő halálhozó eszköz. Bár Weininger neve mögé bújik, nem tudja – nem is akarja – leplezni csodálatát és elismerését a „nagy gondolkodó” iránt (csak össze kell számolni, hányszor használta a „zseniális” jelzőt, vagy más szuperletívuszt „mestere” agyrémeivel kapcsolatban). Növekvő szorongással és keserves belső tiltakozással olvasom a szépséges főcím alatt kígyózó sorokat, rám vicsorgó méregfogaikat. A kígyó is szép. Azért jó, ha óvakodsz tőle. A zsidók se merték volna gondolni, hogy az ócsárlás, a megaláztatás útjai haláltáborokba vezetnek, mégse lehetett közömbös nekik a gyalázatkampány, a sok szemét, amit a nyakukba zúdítottak. Lehet, hogy ez durva hasonlatnak tűnik, hiszen bennünket senki sem akar kiirtani – ez már magában lehetetlen –, de „bölcs néptanítóink” olyan mesterien kifaragott szóvirágokkal, olyan pompázatos szófüzérekkel magyarázzák a női szexus, ezzel egyetemben az egész nőiesség alacsonyabbrendűségének mibenlétét, ahogy az akkori fajfilozófusok a zsidó faj abszolút alacsonyabbrendűségét, selejt voltát. Kísértetiesen hasonlít egymáshoz az akkor virágkorát élő fajelmélet és az időtlen idők óta virágzó nemi elmélet, vagy nemelmélet (ha engedünk a szójáték kísértésének: a nemelmélet, vagyis nem elmélet maga az elmélet-nélküliség). Míg az előbbiben az übermensch kerül szembe a zsidó selejttel, itt a nagyszerű, az isteni férfi – a nyavalyás, gyatra nősténnyel. A férfi tehát az übermensch, az „ember-feletti” (vagy inkább „überfrau”, azaz asszony-feletti), a nő pedig a selejt (nevezzük „untermann”-nak, vagyis férfi-alattinak). Egyeseknek jóllehet nevetségesnek tűnt, amikor a haláltáborokat említettem, de ha belegondolok, nem is kell ide haláltábor. Elég írásba adni, kinyomtatni, hogy nem vagyunk. Tehát el se lehet pusztítani. Vagy ahogy mondani szokás: agyon se lehet csapni. Mivel nincs agya. Puff neki. A lélek arcul köpése. És én nem tehetek mást, mint hogy letörlöm a nyálat, és – meg se látszik rajtam. Kívülről nem látszik, de belül megint összetört valami. Olvasom a nyakamba zúduló vádakat, sorra veszem a csűrt-csavart vádpontokat, amelyeknek láncszemei itt-ott összekapcsolódnak ugyan, de hiányosan. Az összefüggés mintha meglenne köztük, de a logika hiányzik. Az a tiszta, éles, megtámadhatatlan logika, amire a férfiember olyan fenemód büszke. Azt állítja; „bebizonyítottam!” Mit? Mivel? Hogyan?

Védekezni akarok, de csak hadonászok. Beszélni akarok, de csak magyarázkodom. Nehéz helyzetben vagyok. Nincs egy biztos, erős szál, amelyben megkapaszkodhatnék. Olyan ez, mintha bíróság előtt állnék, gyilkosság vádjával, miközben nem tudom, kit öltem meg, mikor és hol. Ezeket a körülményeket mind eltitkolják előlem. Annyit mondanak, konyhakéssel ölték meg. Nekem is van konyhakésem. Egyik bizonyíték. A másik: az áldozat halálosan gyűlölte a sötétszőke, vállig érő hajú, sovány testalkatú, keskenyarcú, nagy szemű, szeplős orrú, pattanásos homlokú egyéneket, én viszont pont ilyen vagyok, hát volt indokom bőven. Nyilván megsértett, én meg leszúrtam. Lassacskán kibontakozik előttem az áldozat jelleme, amit vádlóim oly szemléletesen ábrázolnak előttem. Kiderül ezzel együtt az is, hogy én meg halálosan gyűlölöm az olyan jellemeket, mint amilyen a szerencsétlen áldozat volt, tehát őt is gyűlölöm. Halálosan! Újabb bizonyíték. Védekeznék azzal, hogy én sohasem ölnék, nem is lennék képes. Erre ők mindenféle keresztkérdésekkel, ördöngösen ravasz pszicho-tesztekkel bebizonyítják, hogy igenis, bizonyos rendkívüli körülmények között én is tudok ölni. Mivelhogy tudok gyűlölni, ki tudok jönni a sodromból, meg tudok sértődni, el tudom veszíteni a fejemet, ha megtámadnak, védekezem stb. Tehát én is ölök, ha kell. Itt pedig volt indok bőven. Már a fent leírtak szerint. Tehát minden jel szerint gyilkos vagyok. Én még mindig nem tudom, kit „öltem” meg, ismertem-e egyáltalán, jellemét ugyan leírták, de teljesen személytelenül, képet nem mutattak róla, nevét nem mondták, nem említik hol és mikor történt a gaztett. Pedig, ha mindezt tudnám, cáfolhatatlan alibivel bizonyíthatnám esetleg ártatlanságomat. Ám erre még csak lehetőségem sincs. Nem marad más hátra, mint ravasz, körmönfont logikával szembefordulni velük, és bebizonyítani, hogy ők is, mindnyájan, rendkívüli helyzetben ugyanúgy képesek ölni. Rámutatni vádlóimra, hogy ni, köztük is van nem is egy, akire pontosan ráillik az áldozat által oly szenvedélyesen utált típus személyleírása. Rámutatni arra is, milyen szemléletesen rajzolták meg előttem az áldozat legundorítóbb jellemvonásait, tehát ők is ugyanúgy utálták, mint én is utálhattam volna, feltéve, ha ismerem.

Tehát: védekezés helyett támadás. Én is csak ezt tudom tenni. Legmélyebb sajnálatomra. Mivel sose szoktam szitkozódni, becsmérelni, másokat lejáratni, ez mélyen, mélységesen etikátlan, most se szeretnék átesni a ló túloldalára. Csak egyszer s mindenkorra – legalább a Kalligram hasábjain – véget vetni egy ostoba és primitív köpdösődésnek. Őszintén remélem, hogy a szerkesztő urak lesznek szívesek leközölni az én írásomat is. Hogy ez az irodalmi és kulturális lap valóban egy irodalmi és kulturális lap legyen, ne pedig egy minden morális kultúrát nélkülöző „szexuálfasisztoid” arculatú szennylap. Ugyanis nagyon szíven ütött, hogy éppen az első, a bemutatkozó számban találtam rá erre az elszomorító írásra – vagyis a Kalligram jól bemutatkozott (nem is tudom, ezek után érdemes-e előfizetnem rá). Kísérteties összefüggést látok a borítólapon látható fotó (a könyveken meztelenül táncoló férfi) és Mészáros András írása között. Mintha az egyik a másikat szimbolizálná. Haláltánc. Mondja a kép címe. A fallosz pofábaröhögése. A szellem arcul köpése. Mondom én. Nem becsmérelni kívánok – azt már megtette Mészáros András. Nem visszavágni. Csak megálljt mondani. Vegyétek már észre magatokat. Az Isten szerelmére. Itt most megpróbálom más megvilágításban mutatni be a dolgokat. Lehet, hogy néhol kegyetlennek tűnik majd, de korántsem olyan elítélő, olyan megsemmisítő, mint az a filozófia, amire válaszol. A férfi hajlamos arra, hogy mást meg se kérdezve, maga ítélje meg önmagát, ugyanakkor a másikat, a nőt is maga akarja megítélni. Ez már magában elfogultság. Egyoldalú. A férfi tudja, amennyire tudja, hogy ő maga milyen, de ha tudni akarja, milyenek vagyunk mi, miért nem bennünket kérdez?

Olvasom például azt a mondatot, miszerint „Schopenhauer elismeri a nő létét és fontosságát” (18. old.), és szavamra, ledöbbenek. Még hogy Schopenhauer, egy, azaz 1 db. férfi, elismeri; mintha több milliárdnyi nő konkrét, valós, kézzelfogható léte attól függne, hogy egy nyavalyás hímember elismeri-e, vagy sem? Herr Schopenhauer a túlvilágról, nem gondolja, hogy ez már magában mindennek a teteje? Eszembe jut erről egy régi vicc, egy, a WC falán olvasható szövegről: Isten meghalt. Aláírás: Nietzsche. Alatta: Nietzsche meghalt. Aláírás: Isten. Vagyis egy közönséges mitugrász földi halandó, csak mert filozófus, maga akarja megítélni Isten létét vagy nemlétét. Mintha Isten puszta léte kizárólag attól függne, hogy ő, Nietzsche, a nagy filozófus, elismeri-e, vagy sem. Jóságos Istenem, hogy mennyire híján vannak néha a bölcsességnek a bölcsességet szeretők! Mindegy. Egyszóval „el vagyunk ismerve”. Tovább olvasva még jobban ledöbbenek: „...a nő létét és fontosságát...a faj reprodukciójának szolgálatába állítja.” Tehát, Herr Schopenhauer, maga állítja egész létezésünket valaminek a szolgálatába. Hát, ha valóban a faj reprodukciójának szolgálatában állunk, az Schopenhauer úr véleményétől függetlenül van így. Lehet, hogy ez már szőrszálhasogatásnak tűnik, de magának a megfogalmazásnak ez a mindenen túlmenő gőgje olyannyira szíven ütött, hogy nem tudtam ellenállni, meg kellett említenem.

Továbbá: „...a nő nemisége nem egyéni mivoltában, hanem a faj szellemének megtestesüléseként kap szerepet” (18. old.). Lehet. De fordítva talán nem érvényes ugyanez? A férfi, vagyis a férfi nemisége ismételten kizárólag a faj reprodukcióját szolgálja. És, mivel küldetése a nemzessél gyakorlatilag befejeződött, ezen belül is az alacsonyabb funkciót látja el. Vagyis a férfi csak eszköz arra, hogy a nő az evolúción belül teremtői küldetését betöltse. Felhívom az olvasó figyelmét arra, hogy itt a férfiról, mint az emberi faj hímjéről beszélek, nem pedig a személyről, a személyiségről. Én ugyanis nem feltételezem, hogy a férfi nem rendelkezik személyiséggel. Csak azt merem megkérdezni, hogy ő maga milyen jogon feltételez ilyet a nőről? G. B. Shaw szerint „a Nő az Élet termékenységét, a nagy Ember pedig az élet filozófiai öntudatát jelképezi”. Mondanom se kell, ugye, kit ért G. B. Show a nagy Ember alatt. Csakis Ő lehet, a Férfi! Mármint szerinte. A férfi tehát arra már rájött, hogy nem csupán szexuális voltában létezik, de azt még mindig, mindmáig nem bírja észrevenni szegény, hogy a nőnemű ember is hasonló cipőben jár. Vagy csak elviselni nem bírja? Ezért tagadja. Arra sem bír ráeszmélni továbbá, hogy ő, mint férfi, szintén nem egyéb, nem több, mint szexuális lény, szellemi, vagyis magasabb rendű énjének már semmi köze férfi voltához, sőt, majdhogynem ellentétes vele, mivel a szellem szelíd, bölcs és szerény, vagyis „alázatos”, a hím-szexualitás pedig agresszív, gőgös, uralomra törő (ez megfigyelhető már az egyes állatfajoknál is, pl.: gorilla), a szellem viszont tisztában van önnön értékével, ezért nem is hangsúlyozza önmagát. így, amíg a hím-szexus csak azt hiszi, hogy hatalmas – az aszexuális szellem tudja, hogy ő a hatalmasabb. Csak nagyon sok bölcsességgel, nagyon-nagyon óvatosan tehető az előbbi az utóbbinak szerves részévé. Különben vagy győz a buta hím, vagy szembekerül egymással a kettő, és a személyiség Weininger sorsára jut.

A női személyiséggel mór egy egészen picit más a helyzet. Mivel a nő nemisége szelíd és megadó, vagyis „alázatos”, nem áll antagonisztikus ellentétben az aszexuális szellemmel, mivel, mint ahogy fentebb már leírtam, a szellem szintén szelíd és alázatos (persze, megadónak már nem mondható!). Tehát első látásra egy szinten lehet a két Én. Látszólag! De nézzünk csak a dolgok mögé. Minthogy a női szexualitás megadó, még pontosabban önmegalázó, vagyis nem tör uralomra, nincs ösztönös önértékelése. A nő szexuális önérzete tudatos, kialakult, tapasztalati. Ez a női óvatosság, amit szemérmességnek is nevezhetünk (egyesek ostobán álszemérmességnek, prüdériának mondják, ami ebben az esetben korántsem helyénvaló!). Tehát, ha egy nő tartózkodó, „hideg”, az nem azért van, mert gőgös, mert „felvág”, hanem mert ilyennek kell lennie. És ez a nőkben már olyan korán, olyan fiatalon kialakul (szükségszerűen), hogy joggal nevezhetnénk ösztönösnek. Pedig nem az. Pontosan megfigyelhető ez akkor, amikor a nő egy általa nagyra értékelt és szeretett férfival kerül szembe. Ha a vonzalom kölcsönössége nyilvánvaló, a nő egészen megváltozik. Személyiségében többé már nem az Én, nem az Ego, hanem a másik, a Te, a szeretett lény kerül előtérbe. A nő a férfiba nem önmagát, önmaga jobbik énjét kívánja kivetíteni, hanem annak saját, tulajdon személyiségét keresi benne. Tehát a nő a férfit annak valódi önmagáért próbálja szeretni, nem kívánja saját személyiségét erőnek erejével belehelyettesíteni, hiszen akkor már nem őt szeretné, hanem önmagát, ami pedig, akárhogy is nézzük, nagyon meddő dolog. Ám, mivel a férfi szerelme, ahogy az Mészáros András esszéjéből kiderül, elsősorban és mindenekfölött önmagára irányul, a nő csak eszköz arra, hogy a férfi önmagát általa még jobban szerethesse (tehát itt nem a talaj a meddő, hanem épphogy az önszeretet, amely nem hoz, nem hozhat gyümölcsöt). Merő öntetszelgés, tükör, önmagában való gyönyörködés (vajon mennyivel ócskább a másoknak való tetszeni vágyás, mint az értéktelen öntetszelgés? – 22 old.) Itt egy kedvenc dalnokom, Dinnyés József (szintén férfi!) sorai jutnak eszembe: „Én nem félek senkitől, csak attól, akinek a szerelme tükröt tartó varázslat.” Ezt is lehet értelmezni többféleképpen, de én egyféleképpen értelmezem; ahogy feltételezésem szerint a szerző is értelmezte: a narküsszoszi önszerelem jeges káprázata valóban félelmetes. Magyarán: aki önmagát szereti mindenekfölött, és önmagát keresi mindenben és mindenkiben, valójában nem képes szeretni! Mészáros András írása ellenben azt állítja határozottan, hogy a „nő az, aki nem képes szeretni” (24. old.). Ugyanakkor világosan leírja, hogy a férfi a nőben kizárólag önmagát, önmaga jobbik énjét keresi és próbálja szeretni, a nő személye az ő számára egyszerűen nem létezik (17., 18., 20., 23., 25., 26. old.). Lehet-e szeretni azt a személyt, aki számunkra nem létezik, nulla, nihil? Tehát, ha a nő a férfi számára tényleg nem létezik, csak egy jelenség, káprázat, amit elképzel, eleve képtelen őt szeretni – ez bizony nagyon lehangoló. Tudomásul se veszi őt, önmagát imádja benne, tehát a férfi egyszerűen nem képes a szerelemre! Legalábbis abból, amit Mészáros András Weiningerrel összefogva leírt, ez sül ki, sajnos. Bár én nem veszem szavait szentírásnak, de őt magát, szellemi elődeit és „szellemtestvéreit” demonstrálják ténymegállapításai, miközben észre sem veszi, miként hullik bele saját csapdájába. Miközben gondosan felsorolja a női nem ellen szóló összes érveit, többek között azt, hogy a nő „nem képes” szeretni, azt tárja világosan elénk, milyen mélységesen, milyen szenvedélyesen megveti a nőt, annyira gyűlöli, hogy még a puszta létezését is megkérdőjelezi (17., 18., 20., 23., 25., 26. old.). Ilyesmire csak az a férfi képes, akit nem lehet szeretni, mert önmaga sem képes rá, lelkileg frigid, gyönyörködni csakis önmagában tud. Ez a férfi nem veszi észre a nő szerelmét sem, azt, hogy a nő őt tenmagáért, a maga valójában szereti. Ráadásul a nő énjét, valós önmagát sem képes meglátni, felfogni, befogadni, pedig a szerelmes nő erre vár. A szeretett férfi személyét önmaga fölébe helyezi, saját maga számára nem lesz többé fontos. A férfi ezt úgy fogalmazná meg, hogy a nő feladja az énjét. Felkínálja, átnyújtja a férfinak, aranytálcán, hogy ő szeresse, ő értékelje, ő magasztalja. Szerelmet, szeretetet kíván, nem káprázatot.

A szeretkezésben is inkább erotikus, mint férfi. A szeretkezést annak szépségéért szereti – sőt, magáért a férfiért, annak személyéért – nem a nyers coitusért. Sőt, ha csupán az utóbbit kapja, csalódott, és az évek során elhidegül, frigiddé válik. Hány asszony panaszkodik arra, hogy férjétől nem kap gyengédséget, hogy nincs benne fantázia, semmi játék. Csak rámászik, mint egy tank. A nő szeretetet, gyengédséget akar nyújtani, és azt is kér. Többek között. Ám sokszor nemhogy nem kapja meg, de tőle magától se fogadják el. Ekkor lesz a nő szerelme hideg és üres. A magányosságban. Ellenben azt állítani, hogy eleve nem képes rá, merő dőreség. Hiszen már szexualitásából adódó szerepében is előfeltétel a szeretet, a szeretni tudás. A feltétel nélküli, alázatos, önmagát feladó, odaadó szeretet. A nő ugyanis nemcsak kihordja, megszüli, szoptatja, gondozza a gyerekét, de a gyermek személyében egy valóságos, élő, eleven, kis emberi lényt kap, lelket, aki őrá van bízva. Ez a kis lélek a leghálásabb, egyszersmind a legönzőbb is, szeretetet kíván, szeretetet és szeretetet. Ehhez kell ám csak szeretet, alázat, odaadás, lemondás, bölcsesség, éberség, értelem, minden. Tehát, ha a nőben nincs szeretet, nincs lemondás, nincs bölcsesség, értelem, morál, ha nincs énje, nincs logikája, nincs erkölcse, ennek a feladatnak egész egyszerűen nem felelne meg. Szexuális szerepéből adódó feladatát abszolút képtelen volna ellátni – ami már-már a természet logikátlanságát bizonyítaná! Sőt, ha ezen belül még azt is figyelembe vesszük, hogy Isten előbb a férfit teremtette, s csak aztán a nőt, legvégül – tehát az Istennek már lehetett elég tapasztalata, gyakorlata az alkotásban, mire a nőig eljutott –, és ha ez még olyanra sem sikeredett neki, mint az előbbi, a férfi, ráadásul még rábízott szerepére is abszolút alkalmatlan, akkor ebből az világlik ki, hogy Isten hülye, utoljára selejtet csinált, s ennek tetejébe még rá merte bízni az életet. Tehát Weininger és a többi hasonszőrű filozófiája teljes mértékben kimeríti az istenkáromlás fogalmát. Persze, nem tudhatom, hogy Weininger Ottó hitt-e egyáltalán Istenben. Ezek szerint nem. Vagy úgy volt vele, mint Nietzsche, a viccből, aki szerint „meghalt”? Azért figyelmébe ajánlom a fentebb leírt sorokat azoknak a „hívő keresztény” lelkeknek, akik a Bibliára hivatkozva kategorizálják a nőt a férfi alattvalójaként, alacsonyabb rendű lényként.

Visszatérve a nő szexuális szerepéből adódó feladataira, világossá válik, hogy határozza meg a női szexualitás természetét az abból adódó küldetés, az anyaság, ami már nem a puszta szexualitás, hanem annak folytatása, és annál már lényegesen magasabb rendű. De mivel oly szorosan kapcsolódik egymáshoz a kettő, nevezzük globálisan női szexualitásnak vagy női nemiségnek. Ehhez bizony már kell, nagyon is kell a szellem. Az a szellem, amely már a nemiség nélkül is létező, valós, egész. Itt jön az a – férfiak számára nehezen felfogható, esetleg megdöbbentő – tény, hogy a nő nemisége és szellemisége (aszexuális Én) tökéletesen harmonizál egymással. A nőben már nem harcol egymással olyan vadul és keményen – sőt rendes körülmények között egyáltalán nem – a nemiség és az értelem, mint a férfiban. Ezért a férfi könnyen megtévedhet a nő megítélésében, könnyen azt gondolhatja, hogy személyiségének e két összetevője nincs is meg benne, csak az egyik, s mivel figyelme a nőben ösztönösen a nőstényre irányul, azt gondolhatja, hogy az a másik, a szellemi hiányzik belőle. Ennek tetejébe még szexualitásában is csak a tárgyit, az eszközszerűt, a „használandót” látja (18., 26. old), hajlamos azt gondolni, hogy a nő egész lénye kizárólag az ő agresszív, betolakodó szexualitásának az eszköze. Tehát, míg a nő szexualitása szent, majdhogy nem szellemi jellegű, a férfié alantas, durva. És mivel a férfi szexualitásának eszköze a nő, saját szexuális alantasságát magától értetődően a nő alantasságával azonosítja, tehát a férfi ösztönszerűen becsmérli a nőt. Nem tudatosan, mert ha tudatos lenne, magától rádöbbenne a fentebb említett tényekre. A tudatosan gondolkodó férfi rá is jön.

Tehát, csak az a férfi képes a nőre tisztán, méltóképpen, emberi módon tekinteni, s csak az képes annak lényegét némileg tisztán felfogni, aki felülemelkedik önnön szexuális voltán – vagyis teljes mértékben tudatának kontrollja alatt képes tartani azt. Ez a felülemelkedés nem függ össze feltétlenül a mérhető intelligenciával (legfeljebb lazán), ugyanis maga az intelligencia nem bölcsesség, csak az agy felfogóképessége, a kívülről érkező információk befogadásának képessége – vagyis majdhogy nem csak a befogadott tudás mennyiségén keresztül mérhető –, ellenben a bölcsesség önmagából indul ki, a külső információkat csak felhasználja. Gyakorlatilag ennek tudható be, hogy gyakran jó képességű, tehetséges emberek (férfiemberek) nem tudnak felülemelkedni saját nemiségükön, szellemi énjüket egyszerűen azonosítják férfiasságukkal, férfi voltukkal. Mindez a hím-nemiség agresszív, hatalomra törő természetének köszönhető. A szellem egyik lehetősége, hogy magasabbrendűségének tudatában „enged”, vagyis kompromisszumot köt, és azonosul a „gőgös hímmel”, magyarán, magával egyenrangúvá emeli (így születik a férfigőg, amit úgy is szemléltethetnék, hogy a férfiak túlnyomó többsége 2 nagy csoportra osztható; az egyik – ez a nagyobb – a buta férfi, aki, mert tudja, hogy férfi, azt hiszi magáról, hogy okos; a másik – és ez a veszélyesebb – az okos férfi, aki tudja, hogy okos, de azt hiszi, attól, hogy férfi). A másik út, hogy a szellem kétségbeesetten szembefordul a hiú hímmel, mint Weiningernél is, és így a kettő megsemmisíti egymást, vagyis az Én halálra ítéli, elpusztítja önmagát. Az utóbbi szindrómát szinte mindig megelőzi az előbbi, de az utóbbira nem kerül mindig sor. Weininger alapos ember volt: befejezte önmagát. Weininger tehát nem tudott felülemelkedni saját szexuális voltán, ami a szó szoros értelmében „agyára ment”. így összes szellemi értékét szexuális identitásának tulajdonította. O azt az egyszerű, és fentebb már megmagyarázott tényt, hogy a nő szexuálminősége harmonizál magával a szellemiséggel, úgy értelmezi, hogy „a nő beleveszik saját nemiségébe” (20. old.). Miközben minden eszmefuttatása a női szexualitás körül forog, vagyis maga Weininger az, aki itt beleveszik saját nemiségébe. Egyszerűen nem képes elszakadni a nemiségtől, amit egyébként szívből utál, s mivel ezért tulajdon nemiségét is szégyelli, a nő nemiségével foglalkozik, onnan indul ki, oda tér vissza, sérült önértékelésének csorbáit azzal próbálja kompenzálni, hogy a nőre mutogat; ő a hülye, az a hülye...

„Megállapítja” például „a szexualitás nagyobb szerepét a nő életében” (20. old.). Egyértelmű: a nőnek a szerelemből nem csupán az élvezet jut (ha ugyan jut), de annak következményeivel is neki magának kell szembenéznie, mivel a férfi őt ebben – fontosabb küldetéseire hivatkozva – szinte teljesen magára hagyja, sőt, még saját gondjait is nyakába akasztja (főzzél nekem, mossál rám, takaríts utánam, pitizzél nekem stb.), így a nő nem beleveszik saját nemiségébe, hanem belelökik annak következményeibe, beleszorítják, beleölik. Belenevelik, hogy „buta”, mert „butának kell lennie”, és az az „okos” nő, aki ezt bölcsen tudomásul veszi. Következetes személyiségcsonkítás, szellemnyomorítás. Ezt már nem látta Weininger, csak azt, hogy „a nő folyamatosan, a férfi csak intermittálóan szexuális” (20. old.), sem George Simmel, aki szerint „a nemiség a nő metafizikai lényegének a helye” (20. old.). Mármint az a hely, ahova a férfi erőszakkal, minden más területről száműzve, odaszorította. Vagyis az önmegvalósítás nem a férfi sajátossága, hanem az, amit a férfi – saját nemiségéből adódó agresszivitásából – szexuális identitására apellálva önmagának diszkriminatíve lefoglalt. Magyarán: elorzott. Weininger szerint „a gondolattagoltság harmadlagos férfias nemi jelleg, vagyis a szellemi felsőbbrendűség a férfiasság kritériuma” (20. old.). Itt ismételten elfelejti, hogy a férfiasság valójában maga a hím-szexus, amelynek szerepe nem terjed tovább a nemzésnél, amely még a nemiségen belül is a legprimitívebb, legegyszerűbb akció. Különben erre nem lennének képesek az értelmi fogyatékosok, de még talán az állatok se. Vagyis a szellemi impotencia nem jelent szexuális impotenciát. Sok férfi óriási szerencséjére. Ostoba férfi ugyanis sok van, s ezek ráadásul fölöttébb büszkék magukra, ugyanakkor a szexuális potenciazavarokat annyira szégyellik a férfiak, hogy legszívesebben a föld alá bújna, aki ilyen zavarokkal küszködik, nehogy bárki is megtudja. Vagyis Weininger utóbb említett ténymegállapítását is kézenfekvő tények cáfolják. Ám ő ezt nem veszi észre, sőt úgy gondolja, „bebizonyította a nő logikájának és moralitásának lehetetlenségét” (20. old.). Mivel bizonyította be? Hiányos logikájú érveivel? Schopenhauer így fogalmaz: „a nők transzcendáló képesség hiányában szenvednek” (nem tudom, ezt a feltevést pontosan mire alapozzák eme nagy nőméltató filozófus elmék, akik pedig a misztika fogalmát egyértelműen a nő személyiségéhez kapcsolják, sőt azt fel is róják neki – 22. old., Diderot –, s közben nem tudatosítanák azt, hogy a misztika valójában transzcendens fogalom?), „ezért jellemük alaphibája az igazságtalanság” (20 old.). Kérem az olvasót, figyelmesen és alaposan tanulmányozza végig a Mészáros András esszéjében foglaltakat, és döntse el, ki itt az igazságtalan. De tegye szívére a kezét.

Nem kell folyton hangsúlyoznia tulajdon nagyságát annak, aki valóban nagy. Vagyis a férfi, vélt magasabbrendűségének erőltetett, szinte erőszakos, mindenáron való hangsúlyozásával kizárólag tulajdon alacsonyabbrendűségéről tett eddig bizonyságot. Szomorú eredmény, amin persze túl lehet lépni, csak előbb fel kell ismerni, tudatosítani kell.

Már leszögeztem, hogy a férfiúi szexualitás korlátozott szerepének megfelelően: alacsonyabb rendű. A férfi kezdetektől fogva tudja, érzi ezt, s ez a kisebbrendűségi érzés indítja el benne a lavinát. Mindehhez még hozzájárul a hím-nemiség természetes agresszivitása, „uralomra törése” (ami a coitus lefolyásában kap szerepet – a pénisz betolakodó, míg a vagina befogadó), amely bizony eléggé primitív és durva módon kompenzálta ezt a korlátozott szerepből adódó „sértődöttséget”. Hangsúlyozom, ez a rangsorolás kizárólag a nemiségre, a szexuális szerepre vonatkozik. Vagyis a női szexualitás magasabb rendűsége önmagában még nem feltételez szellemi magasabbrendűségét (mivel a szellemnek a nemiséghez semmi köze), legfeljebb valamiféle (szociális-morális) többletet adhat, amely evolúciós szerepének kritériuma. Tehát a férfi számára csak a másik út kínálkozott (ami sátáni módon még behozhatatlannak tűnő előnyöket is kínált): a magasabb rendű, vagyis szellemi Én-t, vagyis ápolásának lehetőségét önmaga számára lefoglalta, kisajátította, a nőt pedig szellemi kibontakozásának összes lehetőségéből kíméletlenül kizárta. Társadalmilag, egzisztenciálisan lehetetlenné tette, rákényszerítve a maga törvényeit, amelyekben nem volt helye engedményeknek (csak a maga számára). A nő részére kizárólag parancsokból és tiltásokból állt, és ezt az állapotot a férfi testi (fizikai és szexuális) felépítése, mesterségesen is táplált, túlméretezett Én-képe, önkényesen elorzott társadalmi pozíciója majdnem bonthatatlanul megszilárdította, és hosszú évezredekre konzerválta. Aztán jöttek az emancipációs folyamatok, Észak-Amerikában és Európában, de a férfi még ebbe is beleszólt. Igyekezett a dolgokat ismét a maga javára fordítani. Az ilyen trükkök egyike az ún. szexuális szabadság (szexuális szabadosságnak nevezném, amely kizárólag a férfiak dolgát könnyíti meg), amely a nőt privát szexuális rabszolgából általános szexuális rabszolgává/eszközzé „emelte”. Szabadság, amihez nekik, a nőknek is „joguk” van. Dőreség volt azt hinni, hogy ezt a férfiak is a nő elemi emberi jogaként fogják majd fel, és nem értelmezik saját felfogásukhoz híven a nő velük szembeni természetes „kötelességeként” – mivelhogy a nőnek a beidegződött férfifelfogás szerint csak azt szabad, amit muszáj, tehát nem jogai, csupán kötelességei vannak.

A másik dolog, hogy már barátnőjükre úgy tekintenek, mint személyes szexuális tulajdonukra, mondván, egyáltalán mi a fenének járok veled, ha esténként a vécében „intézem el” magam. Magyarán: szemére veti a nőnek, hogy nem felel meg a „szexuális vécé” szerepének. Elfelejtve, hogy a szex nem lehet szolgáltatás, amit a nő a férfinak nyújt, ez egy közös történés, ami teljes harmóniát, aktuális közös hullámhosszt kíván mindkét fél részéről, csak így nyújthat örömet. Kölcsönös szeretetet és „alázatot” követel, amelybe nem fér bele a másik szexuális vécévé fokozása, ezáltali megalázása. És még csodálkoznak, hogy a „férfiúi bájakkal” bőségesen ellátott férfi alul marad a szerelmi harcban. Az átlagon felüli potencia háttérbe szorul a toleránsabb, „lelkibb” személyiséggel szemben. Vagyis a szép, fiatal, erőtől duzzadó férfi a nem is túl szép, nem is túl férfias „ürgével”, akinek talán még pénze sincs.

Apropó: pénz. A férfi kezében ez is csupán egy hatalmi eszköz. A nő feletti szexuális hatalom eszköze, mivel a pénz a mindennapi megélhetéshez szükséges, és mivel mint a hatalmat, a pénzforrásokat is a férfiak tartják kezükben, a nőnek abból annyit juttatnak, amennyit akarnak, olyan ellenszolgáltatásért, amilyent kívánnak. Tehát, mivel a pénz elemi létszükségleti egység, a nő létében kiszolgáltatott. Nézzünk csak be egy gyárba! Kérdezzünk meg egy munkásnőt, mennyit keres havonta izzasztó, lélekölő munkájával. Majd kérdezzünk meg egy ugyanott dolgozó férfit, mennyit keres – vulgárisan szólva – „heréinek vakargatásával”, és ledöbbenünk. A különbség óriási, a nő hátrányára, persze. (Ezek után képzeljük el, mennyit kereshet az a férfi, aki esetleg valóban dolgozik!) Ellenben iszonyatos összegeket képesek leszurkolni a férfiak egy háromperces gyatra „numeráért” egy koszos „szerelmi” fészekben. A nő tisztességes munkával sohasem fog annyit keresni egy hónap alatt, mint egy prostituált egy nap alatt, egy-két férfi kielégítésével. A „tisztességes” fizetésből a nő férfisegítség nélkül még alapvető szükségleteit sem képes fedezni (lakás, autó, ezek fenntartása), kizárólag a gyomrát töltheti meg vele. Sőt, ha csinos, ráadásul állandóan ki lehet téve főnökei – szintén férfiak – szexuális zaklatásainak, amelyek, a férfi hatalmi pozíciójából kifolyólag, pszichikai kényszerhelyzetbe hozhatják a nőt, ha a főnök úr túlságosan rámenős, és túlságosan szemét. Egyszóval a nő, mint alkalmazott, tisztességes munka közepette is prostituálódhat, ha az állásáról van szó. A férfitársadalom így teremti meg, és így termeli újra folyamatosan a prostitúciót. Miért? Mert szüksége van rá.

Weininger szerint továbbá „a ringyó a maga életét éli egészen”. Élheti vajon a maga életét az a személy, aki megfosztatott a méltóságától, önbecsülésétől, csak a nyomorúságos megélhetésért alacsonyítja le magát teljesen? A prostituált tényleg nem képes az erotikára – emiatt. Mert megfosztották tőle. Méghozzá éppen a férfi. Mivel a hím, aki igénybe veszi, szintén nem képes rá. Szolgáltatást vár, amit megfizet. „Mintha-szerelmet” (24. old.). Ő maga NE LEGYEN, csak az, amit szolgáltat (18. old.). Még az is visszatetsző, hogy a férfi ezt szerelemnek nevezi. Ezt, ami nem más, mint durva, üres, primitív és utálatos dugás. Kérdem én, képes-e valódi szerelemre a férfi, aki ezt nevezi szerelemnek? Magában a coitusban akarja megtalálni az összes lehetséges formáját a testi-lelki kontaktusnak? Képes-e szerelemre az a férfi, aki minden átmenet nélkül mászik a nőre, majd „dolga végeztével” falnak fordul és horkolásba kezd? Vagy rágyújt egy cigarettára és a nőre tovább rá se „bagózik”?

Ebben az esetben a nő érzelmi és lelki élete számára nem marad más hátra, mint az anyaság. És itt támadom meg azt a weiningeri véleményt, miszerint „a nő a férfitól kapta a tudatát” (20. old.). Vagyis nem én, maga az anyaság mibenléte támadja meg. A tudatot nem a nő kapja a férfitól, hanem épp ellenkezőleg: a nőtől kapja, nemhogy a férfi, de minden emberi lény. Nemtől függetlenül, a nőtől, az anyától kapja a tudatát! Felületesen akár így is fogalmazhatnék. Persze, nem egészen így van. Önmagában alakul ki az ember tudata. Maga hozza létre önmagát, mindenki önmaga szellemi teremtője (nemtől függetlenül!). Aki alapos lelki munkával hozza létre Én-jét. Persze, a génjeiben (amelyeket fele-fele arányban kap férfi és női ősétől, a szüleitől kódolt információk sémája szerint. A génekben ugyanis minden benne van, ami kell, de a rendszert a szellem teremti meg, az elme, csodálatos ösztöneivel, a tanultakat hasznosítva. És ez az emberi – nevezzük gyermekinek – személyiség, saját tudat, már igen korán kialakul. Még fejlődő, de már kialakult tudat. Önmaga kialakította tudat. És a nő, az anya ennek a folyamatnak az irányítója. Kizárólag az irányítója, aki hozzáadhat, nem is keveset. Vagyis a nőnek a világ, az emberiség alakulásában óriási, szinte korlátlan lehetőségei vannak(!), mivelhogy a gyermeknevelés eme kezdeti szakaszában a férfi őt teljesen magára hagyja. Tehát az első kéz, amely az emberke kezét megfogja és vezeti, az anya keze. Vagyis, az ember számára az Anya az első mindenható, jóságos és gondviselő isten, pontosabban ő testesíti meg, ő az emberré lényegült istenség – a gyermek számára. A férfi, az apa, csak akkor lép be a képbe, amikor már „magához méltó partnernek” találja a gyermeket. Tehát amikor a gyermek már értelmes, okos, már nemcsak kérdez, véleménye is van, tehát amikorra már annak saját tudata javarészt kialakult. Ám, mivel még befejezetlen, tehát fejlődő, könnyen befolyásolható, az apa alaposan el is ronthatja.

Az anya szinte beleoltja tulajdon személyiségét, lelkét, szellemiségét a gyermekébe, aki, ha elég erős, tulajdon személyiségébe építheti, termékenyen hasznosíthatja – ha ugyan az apa el nem rontja teljesen a munkát –, ha pedig gyenge, gyengébb az anyánál, az anya túl nagy egyénisége „bekebelezheti” a gyermek énjét, és gyámoltalan, „anyás” ember lesz belőle, aki szenved ugyan az anyai „zsarnokságtól”, de megszabadulni nem tud tőle, meglenni nem tud nélküle. Itt már az anya rontja el a gyermeket. Túl nagy, túl erős énjével, túláradó zsarnoki szeretetével. És ennek főleg a fiúk az áldozatai. Férfiak. Ugye, micsoda balfogás a túl erős személyiségű nők szerepét is kizárólag az anyaságra korlátozni, túlduzzadó szellemi energiájukat egyedül gyermekükre, a gyermekeikre irányítani? Egyáltalán, kétségbe vonni, nem venni észre, hogy a nőnek személyisége van, sőt, némelyeknek túlságosan is erős, energikus? A személyiség nemcsak alkotni, produkálni tud, de rombolni is, ha energiáit tömlöcbe zárják. Itt a tömlöc maga az anyaság, a leredukált, diszkrimináló anyaság, ha azon túl már semmi magasztos, semmi fennkölt, csak a fal. Tehát a túl erős személyiség magának az anyaságnak börtönfalait rombolja, azon akar túllépni, magyarán: túllépi a hatáskörét, beleavatkozik a gyermek teljes individuumába.

Nem csak a gyerekeket, a felnőtteket is tanítani kell, ami már lényegesen nagyobb fáradság. Hogy ne jussanak el odáig, mint szegény Weininger, aki még az anyaságot is lefokozta. Állativá. Az emberanyaságot. Kijelentve mindamellett, hogy a nő képtelen szeretni. Nem tudatosítva, hogy az anyaság maga a legteljesebb szeretet, a megtestesült szeretet, az odaadó, az önfeláldozó, az önmegtagadó, az önfeladásig alázatos abszolút szeretet, az egyetlen igazán önzetlen, őszinte szeretet, a legnemesebb ösztön, amely felülemelkedik minden tudatosságon, önmagában való, tehát Isten-arcú. És, mivel a női szerelem ennek az előképe, ezért nagyon hasonlít is hozzá, csak bizonyos részleteiben tér el tőle. Először is: minden kisgyermeket lehet szeretni, sőt, csak szeretni lehet. Ugyanakkor nem minden férfit lehet egyformán szeretni, sőt, csak egyet szabad, egyet lehet igazán, akit pedig meg kell találni. És nagyon nehéz megtalálni. Különösen ebben a világban, amelyet a férfi szeretetlensége, szeretet-nélkülisége ennyire megfagyaszt. Ezért kell, hogy a nő óvatos legyen, a nőnek választani kell, válogatni, próbálkozni, vigyázva közben, hogy személyisége ne forgácsolódjon szét a mindenféle tévedt-szerelmekben, hogy ne törje össze a csalódás. És inkább egyedül maradni, mint rosszul választani.

Hogy ne győzedelmeskedjenek „a pontos tudással szemben a vélemények” (22. old.), mint ahogy ez Weiningernél is előfordult. Aki egész egyszerűen nem látta a valóságot – a fától az erdőt, ahogy mondani szokás – a nőt bélyegezte egyértelműen hazugnak, önmagában hazugnak, aki maga se tudja, hogy hazudik, mert „hiányzik belőle az ellentét, az igazság mint mérték...” Ha Weiningernek lett volna fikarcnyi érzéke a valósághoz – az igazsághoz, ha úgy tetszik – , észrevette volna, hogy maga a valóság cáfolja minden fantazmagóriáját. Hogy mindaz, amit állít, puszta szemfényvesztés, maga a hazugság, olyan hazugság, amit maga is elhisz, mert nem tudatosodik benne a mentális megtévelyedettség. Nem tudatosítja, csak ösztönösen érzi, következésképpen hisztérikusan fél tőle, ezért magától elhárítja, és átirányítja a nőre. Ebből arra következtethetünk, hogy Weininger nemcsak hisztérikus nőgyűlölő, de sajátosan paranoid jelenség is egyben.

Apropó, hisztéria. Magát a hisztériát is egyértelműen átruházza a nőre (igaz, ezzel nincs egyedül, ez általános férfivélemény, amely egyértelműen igazolja a férfi önkritika-nélküliségét, mivel a hisztéria nem női, hanem általános jelenség). Ami engem illet, összehasonlíthatatlanul nagyobb hisztériahányadossal találkoztam a férfiaknál, mint a nőknél, annak ellenére, hogy legalább annyi lelki barátnőm volt, mint amennyi lélekben közeli, őszinte, bensőséges férfi barátom, ugyanakkor megállapíthattam, hogy a férfihisztéria a nők „kiborulásaival” szemben mérhetetlenül veszélyes. Míg a nő hisztériája, pontosabban „hisztizése” az ordibálással, ajtócsapkodással gyakorlatilag ki is merül (legfeljebb zokogásba fullad), a férfihisztéria mindezekkel csak elkezdődik. Ilyenkor az ember jobb, ha menekül, ez már hisztéria a javából, őrjöngés. A női hisztit a férfiak általában egy-két pofonnal szokták elintézni, de próbálj felpofozni egy hisztériázó férfit – lehetőleg akkor, ha nincs a közelben konyhakés, vagy balta.

Vajon mitől ilyen közveszélyes a férfihisztéria? Hol keresendő ennek az oka?

Weininger viszont még az őrjöngő férfiaknál is veszélyesebb. Nála a felgyülemlett indulat iszonyatos bosszúvággyal, rosszmájúsággal keveredett, azonkívül emotív énjét következetesen és ijesztő alapossággal fojtotta el – a gondolkodásban lett volna ilyen következetes! –, következésképpen hisztériája nem tettlegességében nyilvánult meg, hanem rátelepedett egész mentalitására, egész belső személyiségére, a mélyébe ágyazódott... Ha ismerném életét, többet értenék belőle. Ez már több, mint paranoid, ez már súlyosan patológiás jelleg. Őrült lett volna? Elmebeteg? Nem az én dolgom eldönteni, nem vagyok pszichiáter, sem elmeszakértő. Ez csak afféle hipotézis. De nem lepődnék meg, ha bebizonyosodna. Szerintem az őrültség maga az egyéniség, az Én totális válsága, annak teljes szétesése, elvesztése, ezek szerint maga Weininger az, akinek nem volt Énje, legalábbis számtalan jel erre mutat. Vagyis átíratott a régi vicc: „Nő nincs!”, mondta Weininger. „Weininger nincs!”, mondta a nő.

Szemünkre hányja továbbá a nő örökös tetszeni vágyását. Talán ebben is szexuális szerepünk hangsúlyozását látja? Vigyázat! A nő tetszeni vágyása nem kimondottan szexuális vonatkozású, hanem elsősorban esztétikai. Mi is voltaképpen az esztétika valódi célja? Az esztétika örömszerzés, a lazítás lehetősége, belső béke, harmónia, egyszóval lelki élmény. És aki mindezeket az élményeket nyújtani képes, önmagában is szeretetre méltó, s automatikusan meg is kapja azt. Tehát a nő szépsége elsősorban esztétika, amely csupán egy eszköz a sok közül a szeretet megnyerésére. Annak, hogy a nő saját szépségével a szexualitását is hangsúlyozza, egy a magyarázata: ösztönösen is tudja, hogy a férfi kizárólag a szexualitásán keresztül képes értékelni a nő szépségét, sőt magát a nőt (ahol ez nincs hangsúlyozva, odaképzeli), és csak a szex kedvéért képes/hajlandó őt szeretni.

Érdekes továbbá, hogy hasonlítja össze a férfi és női beszédet. Pontosabban „csacsogást”. Nála ez a női beszéd ürességét jelenti. Szerinte „a Nő csacsog” (23. old.). Valóban? Hallottam én már férfitársaságot órákon át beszélni a semmiről. Nem az én társaságomban, külső szemlélő voltam. Kiabáltak, egymás szavába vágva, harsogtak, röhögtek, méltatlankodtak. Hogy mi van a melóban, milyen hülye a főnök, mikor kit „dugtak” vagy „dugtak volna meg”, sőt, magáról a puszta „dugásról” – nem szerelemről, nem erotikáról, pusztán érzéki dolgokról – egész litániákat képesek kanyarítani. Magyarán: jár a szájuk a Semmiről. Bár ezt nemigen nevezhetnénk csacsogásnak, nevezzük hát „locsogásnak”. Tehát, ha a nő csacsog, a férfi locsog. Persze, tudom, nem csak erre képes, minthogy a nő sem.

Még különösebb, ahogy a férfi hallgatását a nő hallgatásával, vagy ahogy ő nevezi, „némaságával” – amit szerinte a nő misztifikál – hasonlítja össze, pontosabban, állítja szembe. Weininger szerint a „hallgatás – vagyis a férfi hallgatása – az értelemteljes világ önmagába zártsága, zárkózottság” (23. old.). Ha úgy vesszük, a hallgatás mögött (a férfi hallgatása mögött is!) bármi lehet: lehet Valami, lehet Minden és lehet Semmi. Vagyis némaság. Weininger a férfinál (önmagánál) ez utóbbit kizárta. Vagyis minden tekintetben túl nagy jelentőséget tulajdonít a férfi hallgatásának. Ezek után hadd kérdezzem meg, vajon ki az, aki itt saját hallgatását misztifikálja! A hallgatás tényleg lehet zárkózottság, elmélyültség, lehet gátlásosság, de lehet a mondanivaló pillanatnyi hiánya, úgymond „pihenés”, esetleg a mondanivaló teljes hiánya, vagyis némaság. Ugyanakkor a hallgatás lehet gőg is (mit is beszélhetnék nektek, ostoba csürhe, hogy is foghatnátok fel az én zseniális szellemem magas szárnyalását!) – sok férfi hallgatása ilyen jellegű. De mit jelenthet a nő hallgatása, ha úgy tetszik „némasága”? Szintén bármit. Lehet ez is zárkózottság, elmélyültség, gátlásosság stb. A nő hallgatása lehet persze következmény is. Kiábrándultság. A férfiak ősidőktől fogva semmibe vették a nő beszédét. Akár mondott valamit, akár nem. Akár igaza volt, akár nem. Ez a gőg egyszerűen a férfi mélyéből fakad. Nincs magyarázata, nincs logikája, csak van. Minek beszéljen a nő, ha tudja, hogy úgyse figyel rá senki, meg se hallják amit mond, süket fülekre, tompa, szűk agyakra talál, amelyekben a gőg elfoglalt minden helyet. Ilyenkor a nő elhallgat, elnémul. Ez a hallgatás már szomorú. Kiábrándult, sőt demonstratív. Nem misztifikált. Nagyon is konkrét, nagyon is valóságos.

Az arab országokban a nő tényleg hallgat. Pontosabban: kussol. A nő némasága a rabszolga kussolása. Aki csak akkor szólhat, ha kérdezik, egyszóval szólnia „muszáj”. (És ez így van minden olyan országban, ahol ez a szexuálbarbárság túl erősen konzerválódott, és máig nem tudta megbontani az új idők szele.) Csak ilyenkor fogom fel, milyen szerencsések vagyunk mi, európai nők. Annyit járhat a szánk, amennyit csak bír. S ha elég ügyesek és ravaszak vagyunk, ki is járjuk talán, ami nekünk jár. Persze, nem tömegesen, csak úgy egyenként, ki-ki magának.

De hadd térjek vissza még egy kicsit a hallgatáshoz. Mikor hallgat még a nő? Például, ha fölösleges locsogással fárasztják. Mondjuk, mikor odamegy hozzá egy idegen férfi, és elkezd bugyután udvarolni, „játszani az eszét”. A nő most mit csináljon? Küldje a fenébe? Udvariatlanság lenne. Különben sem akarja megbántani. Nem haragszik rá, hiszen nincs miért. Csak éppen nem érdekli őt az illető férfi, sem a locsogása. Lehet, hogy meg is mosolyogja. Szóval megsérteni nem akarja, mi mást tehet: nagyokat hallgat. Ennyit a „némaságról”.

Tovább lépve, George Simmel gondolatára, aki „a nők alkalmazkodását a férfikultúrához mint lelkiségük feladását jellemezte”. (25. old.), hadd legyen még egy megjegyzésem. Én ugyanis nem mondanám, hogy feladták lelkiségüket. A maguk területén – a számukra meghagyott területen – azok maradtak, akik. Csak éppen ez a terület volt nagyon szűk. Csak úgy tudtak ehhez alkalmazkodni, hogy egész egyszerűen beléjük nevelték, hogy kénytelenek alkalmazkodni. Érdemes elolvasni, mit is mond Jézus az alázatosságról: „aki önmagát megalázza; felmagasztaltatik”. És mint mond az öntúlbecsülésről, mások „lefokozásáról”, megalázásáról: „aki önmagát felmagasztalja és másokat megaláz; az megalázatik!” Elgondolkodtatok már ezen „hívő” férfiak?

Weininger persze még azon sem gondolkozott el, miért kell egy nőnek „mindent elkövetnie azért, hogy a férfit szexuálisnak megtartsa”. Egyszerűen azért, mert a férfi csak nemiségében képes/hajlandó felfogni és szeretni a nőt. A lelke nem érdekli, soha nem is érdekelte, se a személyisége, se az énje. Zavarta őt az Én, féltékennyé tette, iriggyé, többletet látva anyaiságában, önmaga hatalmának veszélyeztetését, önmaga jelentőségének elhalványítását vélte látni benne, paranoid módon. Ezért ignorálta, nyomorította lelkileg, szellemileg és nullázta ki szociálisan, egzisztenciálisan. Tehát az ok a férfilélek mélyében megbújó kétségbeesett kisebbrendűségi érzés, és főleg: a beteges bizalmatlanság. Máskülönben nem tette volna a nőt alattvalójává, rabszolgájává. Ha igazán érti, „tudja” őt, sosem tette volna meg vele azt, amit megtett.

Nos, hogy ezt a meddő okoskodást egyszer s mindenkorra keresztülhúzzam, hadd ismételjem meg még egyszer – utoljára –, a szellemiség a nemiségtől független, különálló szubjektum, tehát a férfinál és a nőnél is elméletileg egyenlő (gyakorlatilag persze változó, de nemtől függetlenül, egyénenként). Ugyanakkor a nő a szexuális szerepből (anyaság) adódó többletét a férfinak átadhatja, „beolthatja” vele, persze, csak ha a férfi elég „érett”.

A magam szemszögéből így látom a dolgokat. Lehet, hogy nem sikerült a legpontosabban fogalmaznom – sőt, a vártnál hosszabb lére is eresztettem –, mindenesetre jobb, magyarán, logikusabb, mint a felfuvalkodott „überfrauk” cikornyás szóvirágokba csomagolt bugyuta nőelméletei. Lám, Weininger – szellemtestvéreivel egyetemben – csak arra volt képes, hogy antagonisztikus ellentétet „fabrikáljon” a női és a férfi Én között. Bizony, többre becsülöm azokat az egyszerű férfiakat, akik nem akarnak mindenáron kiválni, akik úgy fogják fel önmagukat, ahogy vannak, nem akarnak zseniálisnak látszani, amit csinálnak egyszerűen jól akarják csinálni. Többre becsülöm őket, mert nem állítják erőszakosan előtérbe magukat, mert velük lehet kooperálni, együttműködni. Ezért benneteket kérlek, egyszerű emberek, és egyszerű férfiak, akikben nincs „világrengető” tehetség – csupán embernyi emberség –, akik nem álmodtok gigantikus életmű-monstrumokat, segítsetek falat bontani. A világ megváltásához szeretet, tömérdek mennyiségű szeretet, mindent átfogó, alázatos szeretet kell. És mivel ez elsősorban a nőben van kódolva (a férfi tőle tanulja meg, az anyától), nyilvánvaló, hogy a Sátán számára ő az első számú közellenség.

Ez máris megmagyarázza, miért Éva volt az, akinek a Sátán azt a bizonyos almát felkínálta. Nem, nem azért, mert Éva volt a buta, az engedetlen, a becsapható. A gyümölcsbe Ádám is beleharapott, holott tudta, hogy mibe kóstol, tudta, hogy tiltott gyümölcs, ugyanúgy bedőlt az ördög „csalijának”. Pedig ő született előbb, állítólag, ő volt az idősebb, neki aztán tényleg lehetett volna több esze, de nem volt. A Sátán tudta, hogy mit csinál. Tudta, mi lesz ennek a következménye. Hogy ezzel a húzással örökre „kiszúr” az emberiséggel, ugyanakkor: megteremti az első női „bűnbakot” (vagy inkább „bűn-nőstényt?). Kihasználta a férfi rövidlátását, önkritikátlanságát, és megteremtette – a vallással karöltve – a nők kollektív bűnösségének elvét, beleoltva a nőkbe a „kollektív bűntudatot”, amely a nő szabadságvágyát és valódi, emberi önértékelését hosszú évezredekre lebénította.

Sohasem írtam volna meg ezt a keserű gondolatsort, ha a megbántottság, a megalázottság szülte szégyenérzet rá nem kényszerít. Más, kevésbé ostoba témákra tartogattam én az erőmet, nem mondvacsinált szellemekkel, papírsárkányokkal hadakozni. Csak annyit akartam vele mondani, egész egyszerűen, hogy Elég. Ha a férfi tényleg ennyire „hülye” a nőhöz, akkor inkább hagyja békén. Ne méltassa, ne magyarázza, ne akarja megfejteni. Ha emberi szeretettel szeretni nem tudja, legalább ne gyalázza, ne ócsárolja lépten-nyomon, fennhangon, ne erre tékozolja minden tehetségét. Lássa be: úgysem tud nélküle élni, soha nem is fog.

Mindazzal, amit itt leírtam, nem mondtam tulajdonképpen semmi újat. Amiket felsoroltam, valóságos, konkrét, világos tények. Olyan dolgok, amelyeket a nők legnagyobb része eleve tud, sőt, a tisztán látó férfiak is (remélem, nincs belőlük túl kevés), jóllehet úgy tűnik, túlságosan általánosítottam, sőt idealizáltam is a nőt, de én az igazi, a teljes nőt, magát az abszolút nőiességet méltattam, nem magamat, nem is az egyes nőt (tudom, van belőle mindenféle). Azonkívül: mindenen túlmenő ócsárlásra kellett válaszolnom. S ha ezzel szemben – bármennyire igyekeztem is „finom” lenni, nőies – a férfiról, a férfiasságról elmarasztalóan szóltam is, azért tettem, hogy legalább valamennyire rámutassak a férfinak azon sajátosságaira, amelyek a férfi és nő között ezt a fájdalmasan durva – már ellenségeskedéssé fajult – ősi ellentétet megteremtette. Továbbá az engem inspiráló esszé épp eléggé felmagasztalta a nővel szemben a férfit, a férfiasságot, úgyhogy volt mit ellensúlyoznom. Mindezt persze azért bátorkodtam így megírni, mert látok lehetőséget arra, hogy a férfi – mint ember – ezen túllépjen, és végre felmentsen minket az igazságtalanul ránk zúdított vádak, a ránk okádott szemét alól. Nem bántani akartam, nem is visszaütni, csak annyit, hogy az embert – nemétől függetlenül – egy lépéssel közelebb vigyem a tisztánlátáshoz, ócsárlás helyett az önkritikához.

A palackba zárt szellem nem válthatja meg a világot: ki kell őt szabadítani.