Kalligram / Archívum / 1993 / II. évf. 1993. április / A kereső talál

A kereső talál

Egyszerű, ezért igaz a törvény: a kereső talál. Az ember, lévén erkölcsi lény, akarva-akaratlanul is keresésre van ítélve – arra, hogy meghatározza a számára egyedül „jó szabadságot”, s miután meghatározta, lépésről lépésre meg is valósítsa önmagában. „Jó szabadság” alatt a tökéletesítő szabadságot értem: a megszabadulást a formátlan és értelmetlen örvénytől, azaz a megérkezést a formának és az értelemnek abba a szellemi birodalmába, melynek tartalma az igazságosság és az igazság. Ezt az igazságos és igaz tartalmat nevezném az ember megtalált és megvalósított önazonosságának, annak a mértéknek, mely bár finom és törékeny egyensúly, mégis abszolút, mert képes megszüntetni önmagunk és a másik ember determinációját.

Az ember erkölcsi, s egyben szellemi lény is. E szellemi mivoltunkból ered, hogy az életet mint kimeríthetetlent „ismerjük” meg, s ez számunkra a legnagyobb csapda. Ugyanis ha az ember egymaga indul el e kimeríthetetlenség nyomába, hogy azt kimerítse, bukása biztos lesz, mert nem fogja felismerni azt a létbe láthatatlanul belehelyezett mértéket, mely figyelmeztetné: a másik ember nélkül, a „minden” ember nélkül, a minden élő és holt ember nélkül, vagyis egymaga tökéletlen. Az ember csak együtt lehet eggyé: emberi nemmé, azzá az „istenadta néppé”, mely az értelmes formát tökéletes tartalommal töltheti meg. S ez azt sejteti velünk, hogy az univerzumban nem káosz van, hanem rend. Hiszen minden emberi szellem az egyetemes szellemre vágyódik – bizonyára azért, mert rokon vele, hasonnemű, egyezés van köztük. Az emberi szellem úgy érzi, hogy az egyetemes szellem illik hozzá, mint szerető a szeretetthez és fordítva, ezért arra vágyódik – helyesen –, hogy eggyé váljon vele. Az emberi nem közös szelleme a kölcsönös ihletés jó gyümölcse, a kölcsönös tökéletesítés és tökéletesedés jó gyümölcse, s ezt a jó és érett gyümölcsöt kínálja fel állandó egyidejűséggel az egyetemes szellemnek: bizonyítva, hogy mindig képes a jóra, s ami ugyanaz, a szeretetre, s ami szintén ugyanaz, a létre. Ez pedig bizonyosság, hogy az élet és a lét képes egymásra találni a mértékben: a forma és a tartalom örök, isteni-emberi egységében. Ez az a helyzet a létezésben, amikor a kereső talál, s feloldódik a paradoxon: a megismerhetetlen (Isten) a másik emberben és a másik ember által megismerhetővé válik.