Kalligram / Archívum / 1993 / II. évf. 1993. április / Buda

Buda

Egy szoba az emeleten

Medve dajkája, Veronika, megvett egy kicsi házat-földet a falujában, mert pártában maradt ugyan, de más szemmel nézik Szentandráson azt, „akinek háza vagyon”. Meg egy lánc búzaföldje hozzá. Amúgy sem lett volna semmi restellnivaló a hajadon voltán: várta vissza hadifogságból, akivel jegyben járt, a földijét; hiába várta, most már nyolcadik éve hiába, nem jött. Lett volna egy új kérője, ha félszemű is, derék magyar. Az egy hold föld, tanyaház, kút, istálló nagyon jó alkalmi vétel volt, Medve anyja beszélte rá, aki Veron megtakarított pénzét is kezelte: nem hagyta őt hadikölcsönt jegyezni, se bankba tenni, ezüst kétkoronásokban őrizte, és az óriási pénzromlást nagyjából átvészelték vele. Medvének is volt otthon dugaszban régi ezüstpénze: az egykoronásért most tízezer papírkoronát adtak. Nagy baj lett volna neki, ha Veron visszamegy a falujába. Bianka sem volt meg, nagyanyja.

Aztán Veronika mégis maradt. Tudta, hogy összetartoznak; soha nem sértette-meg Medvét, csak egyszer, a lépcsőházban lefelé menet. „Hát hogy lép?” – megállt vele. Medve csak egy-egy lépcsőfokot lépett mindig, jobb lábbal, és utánahúzta a balt. Hogy lép? Hát ahogy mindenki, meg volt róla győződve. Megsértődött. Veron megmutatta, hogy kell átlépni a fokokat rendesen. Jó, de az ő módszerével is leértek volna a földszintre előbb-utóbb, gondolta Medve, kár volt ilyesmi miatt megsérteni a másikat. Ezt soha el nem felejtette. (Ilyen vagy, ember, mondta nekem; járni még nem tanultál meg, sértődést örökre megjegyezni már tudsz.) Veronikájáról már az alreál előtt eldöntötte, hogy soha nem fogja cserbenhagyni. Beleszámítva, hogy az élet véletlenségei hozhatják az embert olyan helyzetbe, hogy kénytelen lesz elhagyni, elárulni az anyját, barátját, szerelmesét: azt az egyet biztosan tudja, hogy Veronikának mindig megmenti majd az életét, ebben nem fogja őt soha megakadályozni a világ, ha a feje tetejére áll, akkor sem.

Hogy ezt az egyvalakijét megvédi, nem hagyja veszni, végül is nem volt alaptalan, délibábos terve Medvének. Nem járt vele a fellegekben, mint sok mással. Mégis, ezt az elgondolását, pont ezt az egyet, nem sikerült megvalósítania. 1952–53-ban nem tudta megmenteni Veronika életét. Nem tudta. Pedig csupán a világ állt a feje tetejére. ((És ez nem volt mentség Medve számára. Beállhatott volna már előbb, könnyűszerrel, a meghunyászkodó gyáva csürhébe akár miniszternek, főembernek, aki autót tud szerezni, be tudja vitetni a dajkáját megoperáltatni a jászberényi kórházba Szentandrásról, hátha csak gyomorfekélye volt és megmentik: inkább a barátait, a becsületét, a hazáját kellett volna elárulnia, mint Veronikát.))

((Inkább. Kerül amibe kerül, mindent összeszámolva és egybevetve, igenis az lett volna a dolga. Felkészülni jó előre, és ha kell, mégoly mocskos áron, hogy legyen elegendő befolyása, pénze, világi hatalma megvédelmezni Veront, ha bármikor úgy fordul. Pontosan ezt tartalmazta az eredeti elgondolás. Nincs mentsége semmi, a saját lelkivilágát tagadta meg, csúfította el. Veron halála után Medve számolta, gyűjtötte tovább az adatokat, körülményeket, s végre egy mentsége kitudódott. Veron rajta volt a likvidálandók listáján, elhurcolták és megölték volna, a rákbetegség irgalmasan megelőzte csupán őket.))

((Ezt az értesülést Lexi szerezte Jászdózsán véletlenül – azaz nem véletlenül – a megyei párttitkártól és hozta Medvének Budára, a tudomására, hogy a magyar történelem ekként, talán költői vigasztalásul, részben felmenti őt Veronika halála ügyében. Jóllehet még nem lett mindenkiből költő. Ez lassabban ment.))

26-ban, egy reggeli tréning vége felé a Hentzi-talp lépcsőinél, ahol mindenki öltözködött, Szeredyvel felfigyeltünk valami miatt Medvére. „Véletlenül – magyarázta tovább Hubertnek –, ez véletlenül egy marha jó vers; talán még a maga Északfok, titok, idegenség, lidérces messze fény lelke is befogadta, Fenség, nem?”

Isten tudja, gondoltam, Hilbert Koméi nem túlságosan viking-e Adyhoz? És Medvéhez is, ahogy néztük kettejüket.

                   

Lexi hamarább lett kész és állt felöltözve, elég tiszta cipőben az Észak-fok, titok, idegenség lelkéhez. Megint kikapott kétszázon; ettől ő teljes jogú szőke, kék szemű Fenség maradt. Medve még a pantallóját húzta, fel a fekete klottnadrágra, elegáns rendetlenséggel, a lépcsőn ülve, aztán az elég piszkos cipőjét – kissé borotválatlan lidérces messze fény. Ady őt lenyűgözte és a személyes életéhez tanult tőle dolgokat (úgy érezte, orvul). Hubertet a költő se le nem nyűgözte, se királyságot nem kapott tőle; már volt neki.

Medve az alreál tornaóráinak infernójától a válogatott keretig hajmeresztő távolságot tett meg. A tornaterem életének megalázó, tüzes pokla volt. Nem tudott kötélen mászni, még rúdon se nagyon, rettegett a szerektől, korlát, ló, nyújtó, gyűrű, iszonyat, szégyellte szörnyűségesen, mert nem volt gyáva soha, se ügyetlen. A tornaoktató tiszthelyettes kipellengérezte, pojácát csinált belőle, de nélküle is kinevettük, szinte leköpdöstük mindnyájan. Leköpdösött, megalázott rongy nyomorult volt; amilyen Hilbert akkor sem lett volna, ha rosszabb tornász még nála is. Innen jött fel Medve, micsoda mélységből micsoda magasságba, Hilbert mellé – aki a megvertség mélységeit soha nem ismerte, soha nem taposta, nem járt a bugyraiban. Ady Endre járt. ((A leköpdösése is tartott még, mi is tudtuk. Hét éve, hogy szép halott a rút hazában. Rossz kötélmászó lehetett.))

Ám Ady sorait csak idézte Medve a Hentzi-talp lépcsőjéről, cipőhúzás közben, a verset, a marha jót, Kölcsey Ferenc írta (Galánffy Jani nagybátyja). Volt egy Himnusz-vita a tanteremben, amilyen mindig van: elefánt-oroszlán vita, melyik az erősebb, Pest vagy Buda vita, Széchenyi vagy Kossuth: és két pártra szakadt mindig az A osztály – csak Drágh nem foglalt állást, jellemzően, ha kiélesedett a kérdés (mindig kiélesedett) és persze a gennyes alak, Kralovánszky Andor se. A lengyel himnusz vagy a magyar a legszomorúbb? Ezek ketten úgy jöttek össze, hogy a lengyel himnuszt nemcsak zongorán, harmóniumon (Szeredy Dani gitáron) játszottuk, hanem menethez is lehetett énekelni, lépésütemben, mint az öreg bakanótákkal. Szerettük énekelni – szomorú volt, akár a Kantinosné angyalom, a Kaposi kaszárnya, a Söprik a pápai utcát, ahogy mind. Medve a vitában szélsőségesen kirohant: a magyar a világ legszebb himnusza és a legszomorúbb is. Most pedig azt magyarázta Lexinek, hogy utál vigyázzban verset hallgatni vagy énekelni, a kötelező tiszteletet adjuk meg a Himnusznak, a lékünkben, rendben van, de hogy jön ő hozzá, hogy a konkrét két lábával kelljen vigyázzba állni ehhez?

„Hazaszeretet vezényszóra” – mondta Lexinek.

Itt minden vezényszóra ment, képletesen, ténylegesen. Medve nem szokott ilyen fölösleges bölcsességeket közölni: emiatt figyeltünk fel Szeredyvel. Mit akar ezzel? Valami mást.

Hilbert Kornélt próbálta megint piszkálni vele. Megbotránkoztatni, felháborodást kiváltani belőle – ami sohasem sikerült, Adyval sem. Most igen.

Lexi váratlanul védelmébe vette a Himnuszt. Egy verset.

„Ez mégiscsak a saját hazád szent himnusza, Medve.”

„Le van szarva a saját hazám!” – kiabálta Medve elégedetten. És hangosan, hogy oldalba böktem: Muszáj ezt itt ordítanod? Ezt muszáj, Bébé. Halkan mondva ez mást jelent. Normális hangon pedig nem igaz...

„Értem – mondta Lexi. – Neked az egész emberiség kell.”

„Az van aztán igazán leszarva – mondta Medve. – Úgy értem, a felismerhetetlenségig.”

„Szóval mindenki. A Jóisten is?”

„Az is.” „Jézus is?” Medve nem felelt. „Ő nem?”

„Nem mondom meg” – zárta le Medve a kérdést.

De Lexi szokatlan módon érdekelve volt a témában. „Mert ehhez már semmi közünk, igaz? Vagy mert ezt magad sem tudod megmondani, Medve, igaz?” – „Ez nem igaz. Nem igaz, hogy magam sem tudom, és az se igaz, hogy meg tudom mondani. Ez az a híres nem-létező harmadik eset a logikában!” – „Mégpedig?” – „Nézd, a leszarás csak jelképes, képletes dolog: meg lehet csinálni egy másik, hasonlóan elvont fogalommal, mint Haza, Isten, Emberiség: de nem lehet olyan többdimenziósán benned létező valósággal, mint anyád, a dajkád, a názáreti Jézus vagy a csillagos ég fölötted. Egy ilyen kérdés tehát fel sem tehető. A leszarások puszta értelmi síkon fekszenek, egy magasabb rendfokozatú tartományban nem működnek, eltűnnek, ne is próbáld használni őket.”

Hilbert mindig odafigyelt arra, amit Medve beszél, ahogy Bianka, Medve nagyanyja is mindig; az anyja nem mindig. Lexi nagyokat tudott nevetni – például azon, ahogy az előbb Medve szabályozta a versek hallgatásának helyes módját: a jó verseket „Pihenj”-ben, és még jobbakat „Oszolj”-ban célszerű végighallgatni. Lexi azonnal értette Medve humorát. Értette, hogy azért kell halálos komolyan venni, amit mond, hogy az ember gumihasson aztán ugyanolyan halálos komolyan a nevetéstől. De nem hiszem, hogy Medve matematikai síkjait, többdimenziós tartományait is értette. Medve esküdött rá, hogy igen. Amit Lexi elkezdett egyszer mondani egy szobáról az emeleten, avval engem igazolt. Kérdezgettük a gyerekkoráról, játékaikról, versekről, rigmusokról: nem emlékezett, csak egyre. Feladtuk Lexit. Akkor jött és életében először saját kezdeményezésére, belepirulva, szinte izgatottan, mint aki valami fontos dolgot fog közölni, azt mondja: „Volt egy szoba az emeleten.” „Igen?” –

Voltak szobák az emeleten, gondolta az ember.

„És?” – Vártuk a folytatást udvariasan, figyelemmel. De Lexi elhallgatott, befejezte. Befejezte? „Csak ezt akartad mondani?” Nem, rázta a fejét. Hát milyen szoba volt?

Milyen? Az ablaka hátrafelé nézett, a fenyőerdőre, mondta Lexi, inkább csak maga-magának.

Jó volt ott neked? Rázta a fejét. Nem volt jó? Rázta a fejét. Egyik se? És a bútorok, a berendezés, nem emlékszel?

De emlékszik, hogyne. Az ablakok például hátrafelé nyíltak, mondja, hátrafelé néztek, valahova. Hirtelen abbahagyja. Abbahagyja, már tudja, hogy hülyeség.

És volt egy fenyőerdő? Nem, nem. Fenyőerdő se volt? Hát mi volt, Lexi? „Volt egy szoba az emeleten.”

                   

Egyszer akar elmesélni valamit, s elakad egy egyszerű tőmondatnál, egy igazán egydimenziós helyen: akkor miért gondolod, hogy megértette a te többdimenziós elméleteidet, Medve? Hülyeség, amit mondani akart, és hülyeség volt, hogy belekezdett. – Nem, nem, Bébé. Amit mondani akart, minden volt, csak nem hülyeség. Egy szoba az emeleten. Itt megállt: világos volt, hogy további szavakkal nem fogja tudni ennél jobban elmondani. Hogy mit? Mit tudom én, talán valamilyen boldogságnak vagy/és szomorúságnak a milyenségét, súlyát, fajtáját, amit nem felejtett el. Hogy milyen volt az a szoba. Ha hozzátesz még szavakat, figyeld meg, Bébé, azzal nem lesz több, mint amennyit ez a tőmondata közöl, valamivel kevesebb lesz: ha elhallgat, valamivel több lesz. A hülyeség itt a szavak viselkedése, nem Lexié. Az elnémulás még tud mondani valamit, a szavak nem: csak szétmaszatolni tudnák azt is, ami megvan.

                   

Vannak szobák az emeleten. Van, amelyiket kár volna elrontani. Lexi szobáját jóval 1926 előtt kell keresnünk. Kis hotelszobának tippeli Medve, Hévíz? Fenyőháza? Pola? Nem. Trieszt? Nem. El ne maszatoljam, mint a Fehérvári út 15/b ebédlőablakát annyiszor. Volt egy szobája Lexinek Balatonföldváron a Kaszinó épületében, ahová az anyja halála után Emil bátyja levitte, vitorlázni a Kormoránnal. Az Albrecht (Hunyadi János) úti nagy lakás egyik szobája is fenn volt tartva mindig a fiúnak. ((Az alreálból aztán a nyári szabadságait is nagyrészt a kormoránon töltötte, Földváron vagy a lellei Yacht Clubban, ahol a hajó éppen áttelelt.)) Most pedig Gordonéktól vonult be, s kimenőre is oda járt, a Fasorba. Volt hová hazamennie, végül is, nekem meg most éppen nem volt hová. Anyám eladta a lakást, kiköltöztünk Monostorra, 26-ban utoljára mentem húsvéti szabadságra a 15/b-be. Hamarjában el sem tudtam képzelni, hogy lesz ez majd tovább.

A fene se bánta Lexit, a Gordon lányokat, a Kormoránt (amely egyébként az élet kevés jó dolgai és a nagyon kevés makulátlanul, bepiszkolatlanul megmaradó jó dolgai közé tartozott. Lexi nyaranta nemcsak felvett matróznak, hanem – júniusaugusztusban, nekik az Akadémián, négy évig, ilyenkor hadgyakorlatuk volt – néha hetekre rám bízta és Bónis Ferire a hajót). Nem voltam felkészülve Buda elvesztésére.

                 

A Fehérvári út 15/b alatt kezdődött neked – nagyjából az ingyen mozi (ami aztán majd, színes gubanc, esik szét). Nem itt születtél. A második emelet 19. szám első szobájában, hanyatt fekve, kezdtél először megkülönböztetni dolgokat a többitől, az ismeretlenektől. Ágyat? Ablakot? A lábujjaidat? Mindegy. Majd megérkezel Budára is. Egyelőre valami csak vagy ismerős, vagy nem ismerős, más nincs. Egy fényes rézgomb, lent. Ajtó, szoba. Aztán hosszú ideig az anyjával lakik az ember, a harmadik szobában. A kisdíványon. Emelet, lépcsőház, utca. Híd, folyam, hegy, ég, Buda. De akkor már az voltál, aki mindig is vagy. Megtanultál egyezer dolgot, asztalnál ebédelni, nem mindent kanállal enni, vécére ülni, villanyt eloltani. Budát már mondhatod a magad nevében, Bébé. Például biztonság. Világosság. Az ebédlőablak például északkeletre nézett.

Két egybeszögellő udvarra nyílt a kilátás. Árkádos, beugró fűzfalakra, kamra-ablakocskákra, kopár, ember által megközelíthetetlen madárfosos bolthajtásokra.

Elköltöztünk, soha többé nem látom, most már csak lefesteni tudom az ebédlőablakunkat, ahogy a kora reggeli napfény súrolja a falak csúnyaságát szeptemberben, ami nekem teljesen új, szokatlan megvilágítás volt, Júliával reggeliztünk, iskolába kellett mennem korán, és még eddig soha ebben az órában nem láttam a világot. Se ilyen álmos szemmel. Se az iskolába menés feszültségével, várakozásával, félelmével, kíváncsiságával.

Júlia sincs meg a 15/b-hez, férjhez ment. És a legnagyobb szerelmem, a szép Manuéla, aki velünk egy házban lakott, és Évának hívták, felnőtt lány a negyedik emeletről, mindig előre köszönt nekem, Jó estét, Bébé! magázva, ha ködös őszi késő délutánon összefutottunk a kis fűszeresnél, ahová leszaladt még valamiért, csak úgy, kabát, kalap nélkül, nem tudta, hogy életem legnagyobb szerelme, de akkor se nevetett volna rajtam, ha tudja, ez ilyen lány volt. Svájci órások voltak, a Kígyó téren, vagyis még a nagyapjuk, a kisebbik öccse velem járt elsőmásodikba. És életem legjobb barátja, messze Halász Petár előtt, a kis muki, alattunk laktak, jó volt náluk karácsonykor bemászni az óriási fa alá, két évvel volt fiatalabb, majd elmesélem neki, hogy milyen az iskola. Aztán nem meséltem el. Hosszú, Mukikám – vagy Blökikém? Előbb nekem kell végiggondolni az egészet, azt hiszem, a középső nagy szobánkban az ottománon hasalva, unalmas délutánok kellenek csakugyan, hogy előbb magamnak meséljem el, milyen volt az iskola. Elfelejtettem a nevét. Elfelejtettem a legjobb barátom nevét. Mire 1926 lett, ők is elköltöztek a 15/b-ből – mi pedig Monostorra anyámmal. Monostor egyórányira volt a fővárostól helyiérdekű villamoson, gyorsvonattal harmincöt percnyire. Az egyik nemzetközi expresszvonat is megállt; amolyan szerényebb vasúti gócpont volt. Júlia szeretett kijönni hozzánk; már tavaly is itt töltöttük az egész nyarat; én végtelen hülyeségnek tartottam; Monostor csak falu volt (apátsággal együtt); de persze bánta a fene.

Volt sok hely, mégis. Széles terasz, hátul üveges veranda, öt szoba, a kis házban még három. A biciklim. A nagy kert, fel az erdőig. Volt sok hely. Meg tér, tágasság. Úgy értem, Monostoron volt elég hely. Ahogy a 15/b-ben is volt, másutt aztán már többé nemigen. Terka néni is szerette; Júlia lehozta a munkáját, tavaly német regényt, idén operaszöveget fordított, a teraszon reggeliztünk, lekávéztam a kottáit, nem bánta, rengeteget nevettünk a teljes marhaságokon, amiket fordításnak javasolt; lebicikliztem a faluba, át a kastély parkján, az alvégre, Kriesch Marihoz néha, az állomásra mindig. Fatomácos, vadszőlős hosszú épület volt, a végében étterem, söntés, kerthelyiség, ahol a vacsorához cigányzenekar muzsikált, nem nagy örömömre, de persze bánta a fene.

Anyám az őszi és téli hónapokra beköltözött egy barátnőjének a belvárosi panziójába, az Egyetem tér és a Kaplony utca sarkán. Én elleneztem; illetve képtelen dolognak tartottam, városi lakás helyett egy átutazószállást, de már tudtam, hogy ezeket rá kell hagyni Évára; a végén kisül belőle valami. Csak vállat vont; özvegységének tizenkettedik esztendejében járt; nem érdekelte, hogy képtelenség. Kitalálta és nagy kedve volt hozzá. Júlia jópofa humorából édeskevés volt meg benne; volt benne mélyen egy egészen másfajta jópofaság. Hát én, én hova leszek karácsonykor, kutyinkóm? Elférsz velem, Bébé, Ella szobájában. Elfértem.

Az ötszögletű nagy sarokszobában volt egy jókora dívány, az ő ágya egy barátságos, mély alkóvban volt, s az egész tágas, kétablakos szoba rögtön otthonossá vált. Érdekes, új utazás is volt s egyben ősrégi megállapodottság is; új régi helyzet, hogy egy szobában alszom vele, mint hatévesen.

Hosszú, hosszú reggelizések: a teához tartott nekem szalámit, krémsajtot, angolszalonnát, mindent, amit szeretek, kitalált újakat, hozott strassburgi pástétomot a Kovács J. M.-től, jegeces marcipános datolyát a Poól és Málytól. Volt egy többasztalos kis közös éttermünk, Ella szakácsnője jól főzött, anyám csináltatott vele ebédre, vacsorára, ami nekem kellett, majonézes krumplisalátát, sóskalevest, lecsót, lángost. Szabó Józsi megint feljött lánynézőbe, bálozni, még mindig agglegény volt, még mindig egy láda kandírozott gyümölccsel állított be, betettük őt Ella egyik üres szobájába, bemászkáltam hozzá reggel, este, szerette, ha kibicelek a beretválkozásához, a frakkinggomb kereséséhez, jött velem könyvet vásárolni a Franklin Társulat szomszédos boltjába. Júlia húsz pengőt adott karácsonyra, hogy vegyek könyvet a magam szakállára, hát vettem egy Klabundot, egy H. H. Ewerst magamnak, anyámnak pedig egy kis Larousse-t, amiről biztos volt, hogy ez is az enyém lesz. Nagyot nézett, megköszönte szépen, mulatott az átlátszó kis csalásomon. Odatétette Júliáék karácsonyfája alá a kis francia lexikont – „Vigyük csak át az én krisztkindlimet is!” – nevetett. Mutogatta. Júliáék közel laktak, a Tiszti Kaszinó mozija is közel volt. Megszervezte a szilveszterünket is, három helyen, velem. Szóval rá kellett hagyni a dolgokat. Jópofa karácsonyunk volt az Egyetem téren. Az ötszögletü szobánkban pizsamában, fürdőköpenyben reggeliztem, felhozta Monostorról a civil holmimat, mert nem felejtette el, hogy az intézetben csak kincstári fehérneműt hordhattunk, hálóinget, hosszú szárú alsónadrágot. És még kopaszra voltunk nyírva.

Húsvétkor már Monostorra mentem szabadságra; korán tavaszodott. Úgy volt, hogy anyám megvár az Egyetem téren és együtt utazunk ki. Virágvasárnap volt. Hiába várt. Bekény őrnagy úr visszatartott ötünket, vizsgáztatni növénytanból. Kijavítani az elégteleneket. Nem megy, nem megy. Este lett, takarodó, reggel lett, tanultunk tovább. Engem másnap elengedett. Medvét csak szerdán, három napját vette el a tíznapos szabadságunkból. Ez nem volt szokás. Nem volt rá példa.

Medve ezt az agárkosbornak köszönhette; mi négyen csak ráadás voltunk. Arra volt példa, más is megtette, hogy az óráján mindig beírt az osztálykönybvbe jó néhány elégtelent; vaktában is, azon a címen, hogy nem figyeltünk. Mindenkinek herbáriumot kellett készíteni: egyszer kivitt bennünket a Gugger-hegyre, pásztortáskát és agárkosbort gyűjteni; amit csak oszoljban lehetett; mire Medvéből kitört a gyerekes ugrándozó kedve; szép volt ott fent a kilátás, a reggeli óra, és léha viccelődést engedett meg magának, agárról, kosborról. Az őrnagy meghallotta. Elsötétült az arca; én láttam az arcát; Medve nem látta, hülyült tovább a pásztortáskával.

Később mondtam neki Bekény arcát. Nem érdekelte. Bekény őrnagy urat mindenki utálta, még Drágh Gedeon is, az osztályelsőnk. Golalto és Zsoldos ügyesek voltak, de ők sem tudtak a kötelező növénygyűjtőbe két-háromnál több lapra őszi virágokat bepréselni: Drágh, aki soha nem zúgolódott semmiért, s főképp sohanem használta a trágár szavainkat, most kifakadt: „Honnan az istenfaszából szedjek neki?”

Bekényről köztudomású volt, hogy pár éve felfedezett egy vakrák nevű, eleddig ismeretlen rovart, valami barlangban, s a kutatótársa, ismert professzor, ellopta tőle a felfedezése elsőbbségét. Folyt a pere az egykori jó barátja ellen, már harmadfokon. Medve azt is tudta, hogy beteg ember. Mély rokonságot érzett a keserű, joggal embergyűlölő természettudóssal.

De az előadásából ő sem tudott megjegyezni semmit. Dr. Bekény Elemér, mert doktor volt, olyan feszült figyelmet követelt meg tőlünk, hogy az embernek minden gondja, Medvének leginkább, abban merült ki, hogy mukkanás és moccanás nélkül üljön a helyén némán, az óra végéig.

A történelmet egy kivételesen mamlasz, tutyimutyi alezredes tanította. Azt lehetett vele csinálni, amit akartunk. Hinnéd, hogy ez előnyös. Hogy a pun háborúival jobban le tudta bilincselni a figyelmünket, mint tanártársa a növénytan szépségeivel. Hát talán, ha beletörődött volna, ami van: de soha: próbált rendet teremteni, kiabált, parancsolgatott a levegőbe, végül szinte jajveszékelt ott nekünk: kellemetlen, rosszízű volt az órája mindig. Medvét talán Karthágó, a föníciaiak, Hasdrubál még érdekelte volna is, minden elképzelhető tarkaságra kíváncsi volt, felszedett tücsköt-bogarat – Thonuzóbát Szólókon Rodriguez kedvéért –, mert Gejza Abádszalókon született a szép spanyol nevével, míg a segg tökmagyar Zsoldos Madridban, 1912-ben apja ott volt attasé a követségünkön.

((Az alezredes előadásából semmit nem lehetett kihámozni, mégis kihívta felelésre az embert. Úgyhogy igaza volt a kis Laczkovicsnak, amikor a katedrán felelés helyett művéletlenségből felborította a térképtartót, magára húzta a Földközi-tenger római kori térképét és alóla segítségért kiabált a bátyjának. Nem volt ugyan igaza Bónisnak – ki akarta próbálni, lehet-e a padban is cigarettázni történelemóra alatt –, a hátsó falnál e célból előrehúzott szekrények mögött lehetett – hát nem lehetett. Az alezredes észrevette a füstöt, kihallgatásra rendelte Bónist és a mellété ülő Czakót is; kaptak mind a ketten egy nap szigorított fogdát. Néha csúnya, teljes felfordulás lett az óra vége. Mármost, ezt én se szerettem nagyon, Szeredy se; de amikor Borsa egyszerre csak lelki prédikációt kezdett tartani Bónis Ferinek, aki szeretett tapasztalati kísérletekkel dolgozni (mint az empirikus cigarettafüst-próbával is), hát ezt nem hagytuk. Nem kértünk pont Borsa nemeslelkűségéből. Borsa sietve visszavonult. Még Drágh sem állt a pártjára. Rosszkedvű volt az istenverte növénygyűjtő miatt.))

                       

A bosszantó az volt, hogy én véletlenül nem bántam volna virágokat préselni az őrnagy úrnál, vagy akármilyen növénykéket az albumba – dehát honnét? A futópálya kanyarjában, füvet, lóherét? Szökjünk ki éjszaka, mint Szentirmay és a barátja, Rudnyánszky Laci, néha – (nőhöz, – nem mondták, de úgy tettek, mintha – s lehet, hogy tényleg) – szökjünk ki pipitért szedni éjszaka a solymári réteken? A Hentzi-talp virágágya? Azt hagytuk nyugton. Az ember nemigen tudott kímélni semmit, saját holmiját se, de volt, amit mégis. Maradt a keramitjárda a herbáriumhoz. A helyzet úgy állt pontosan, ahogy Drágh összefoglalta. Honnan?

Dr. Bekény pedig szórta ezért is az elégteleneket, látható elégedettséggel. Jelenteni kellett kihallgatáson, és kimenőelvonás járt érte. Plusz amit Joneszkótól még biztosan kaptál piszkos cipő, zubbony, öltözék, borotválatlanság címén. De ez része volt a „kihallgatásának”, úgyhogy beleszámította az ember. Igazi baj a kimenőelvonás volt.

Vasárnap csak a kesztyűd fehérségét kellett megoldanod, kimosni szombaton, felhúzni nedvesen, ha kell, az eligazításhoz, s elengedtek. A 83-asról átszálltam az Új Szent János Kórháznál a 14-esre, bevitt egyenesen az Egyetem térre. Szenzációs utazás. Az ember ezt nem mutatta: úgy tett, plépofával a civil utasok közt, mintha ebben a világon semmi sem lenne: nohát, ülök egy villamoson. Mint akárki. Végig a Retek utcán, Krisztina körúton, át az Erzsébet hídon és az Apponyi (Kígyó) téren, a Belvárosi kávéház sarkán derékszögben jobbra, be a Veres Pálné utcába, onnét a Papnövelde utcába. A páros számokat viselő sárga villamosok, a BW már rég egyesült a páratlan számjelzésű barna BKVT-vel, de a 14-esen kívül még több sárga villamos, a 8-as, 16-os, 24-es, 26-os járt keresztül az Egyetem téren, Kecskeméti utcán, át a Kálvin téren. Fel anyámhoz liften a panzióba. Ő jobban elhitte, mint én, hogy kapunk majd kimenőt a városba; de az első ilyen vasárnapokon ő is elbámult, hogy csakugyan. Bébé! Hát itt vagy, kisfiam? – Itt vagyok, megjöttem Honkongba... Nevetett, vagyis a komoly arcából a világ legédesebb arca lett. Tény, hogy neki is más lett egy kicsit az élete. Igen, hajmeresztő utazás volt ez, átszálló jeggyel egyik világból a másikba. Negyvenezer mérföld vitorlával és gőzzel.

Schulze és az altisztek terroruralmát itt a tiszteknek kellett volna átvenniük. Igyekezett is némelyikük, a századparancsnokunk, Ernst főhadnagy, Bekény őrnagy úr, azonban miként mi sem voltunk itt teljességgel elfalazva a civil világtól, őket is némi civilizáltság korlátozta, szemben a tanulatlan altisztek gátlástalanságával. ((Talán – dupla ugrással – egy felvilágosult abszolutizmusba kerültünk a rabszolgatársadalomból? Mindenesetre egy militarista önkényrendszerbe, a legalsó népréteg parancsuralmából kiszabadulva.)) Különös, de tény: a tiszteknek egyszerűen nem volt akkora hatalmuk, mint az altiszteknek. (Ha Schulzénak kedve támad orvul rajtakapni a tovább alvókat, az alattomos Ernst főhadnagy módjára, őt nem lehetett volna azzal leégetni, hogy mi is „orvul” felkészülünk rá, és három perccel az ébresztő után talpig felöltözve találja az egész hálótermet: Schulze ötünket-tízünket, vagy mindnyájunkat levetkőztetett volna és kirúg a gyakorlótérre, sárba, hóba, fogdába, indokolás nélkül.) Lehet, hogy egy káplárnak is nagyobb a hatalma, mint az őrmesternek? Nem tudom. Biztos, hogy egy vezérezredesé a legkisebb.

A katonai berendezkedés másik sajátossága, hogy az alárendeltekből idővel feljebbvalók lesznek. Elsőéves bundásból három év múlva automatikusan negyedévesek leszünk, akár lelkesen együttműködünk a rendszerrel, akár undorral ellenállunk neki, ahol csak tudunk. Mármost, elég egy vagy két olyan negyedévest kapni parancsnokunknak, aki nem rohadt kincstári alak, hogy aztán közülünk már hárman vagy négyen, három év múlva pedig közülünk újabb hárman-négyen, az ő példáját kövessék. A militarista társadalom ilyen módon nem reménytelen: pár száz év alatt civilizálódhat. A söpredék-uralom nem. Gondoltam a 14-es villamoson. (Medve mást gondolt. Hogy be kell dobni közénk, kurva dögök közé, valami jót, nem az adott emberanyagot permutálgatni ide-oda.) Szeredy a Fogaskerekűig ment, s azzal fel a Svábhegyre. Én is csak a Széna térig gondoltam ezt a sok világbölcsességet. Az őszi Városmajor bejött jobb felől a képbe, mármint a magas deszkapalánkja fölött a fákkal, a hurok előtt a Széna téren meg kellett állnunk, meg kellett várnunk, ahogy a 44-esnek is, amíg a gyerek egyenesre állítja a váltót. Aztán csingling, tovább, nyolcvan nap alatt a Föld körül, vitorlával és gőzzel. Még harmincezer mérföld.

Medve is jöhetett volna a 14-essel, haza a Baross utcába, de megvárta a B osztályosok eligazítását, és lemaradtak a következő 83-asra. Lexit akarta felvinni magukhoz, „hogy felvágjon vele, az anyjának”, magyarázta, mert merőben szokatlan, új dolog volt az ilyesmi. Ma nem tudna, mondta Hilbert zavartan, inkább jöjjön érte Medve este, a Fasorba, ott ő tud majd felvágni Medvével a Gordon lányoknak. Én nem bántam, hogy egyedül utazom. Ha a Széna téri hurok végállomás előtt nem állítja át nekünk egyenesre a váltót a kis kalauzcsemete, akkor visszakanyarodunk szépen a Bocskai István magyar királyi reáliskolai nevelőintézetbe. Ámde, hogy így aztán egyenesben vagyunk-e, vagyok-e én a világgal, és meddig? Az Erzsébet hídig biztosan. Hogy ott milyen lesz átkanyarodni a Duna bal partjára, lehet-e, és hogyan, nem továbbmenni egyenesen a 15/b felé, végig a Gellért rakparton, ahogy kell, ott fog eldőlni nekem. A szent püspök szobra alatt, a kis vízesésnél jön majd el az igazság pillanata.

Ehhez jobb magamra maradni. Hagytam Medvét magára maradni Huberttel. Én nagyon régről ismertem a Gordon lányokat. Gondoltam, hogy Medve kimegy majd hozzájuk a Fasorba. Végül a révükön, főként Klárin keresztül szedte össze vagy találta ki Lexi emeleti szobájának a megoldását. Csak 56 májusában írta le „Kalauz?” címmel, pár oldalon, amikor heteken át a kéziratán dolgozott egyedül lakva a Kormorán fedélzetén. Lexi tudta, hogy én megőriztem a „Kalauz?”-t a rám hagyott kéziratkötegekben valahol, és 1962 novemberében megkért, hogy vigyem el Klárinak Londonba.

Feljött, segített előkeresni. Ötvenegy évesek voltunk. Ő rossz állapotban, de már Budapesten lakhatott. Én éppen nyakig az egyik csodámban: Londonba utazhattam, két hétre. Festhettem, magamnak és Mártának, nem ellenőrizték, hogy mit, az „Ipari Grafika” szakosztályba voltam félrerakva, megéltünk könyvillusztrálásokból. Ha ipari grafika, akkor legyen ipari grafika: csináltam egy fél tucat príma Dickens-könyvet, gyerekeknek. Kedvvel, mert azt hiszem, leloptam a százéves eredeti rajzok javát-zamatát. A Dickenseim úgy megtetszettek az angoloknak – nincs jobb a jókedvű csalásnál –, hogy egy hasonlóan félrerakott költőnkkel és egyik legjobb regényírónkkal együtt engem is meghívtak 59-ben, előkelő kultúrcsere vendégségbe. Senki sem képzelte volna, de (három év múlva) ki is engedtek.

Lexi megadta nekem Gordon Klári telefonját, a címét le is rajzolta, mármint a komplikált „mews”-t, ahol lakott: lehetett már levelezni külfölddel. Klári kora reggel átszaladt hozzánk. Pár szót tudtunk csak váltani a hotelhallban, és szöget ütött a fejembe a kérdéseivel. Igaz-e, hogy meghalt Lexi felesége? Felesége? Sosem volt nős. Másodszor is megkérdezte, hogy személyesen találkoztam-e Lexivel? Szóval szabadlábon van, sóhajtotta megkönnyebbülten. És ezt küldi? Ezt. Vasárnap felmegyek magához, Klári, jó? Az angolok reggeltől estig cipeltek bennünket megállás nélkül ide-oda. Egy este, ahogy a Tottenham Court Road és az Oxford Street sarkára értünk, megálltam egy pillanatra a szitáló esőben. Hét óra múlt. Nem tudtam hirtelen, hogy merre is kell majd mennünk vissza a szállónkba, jobbra vagy balra a hosszú utcán. Végignéztem az Oxford Streeten lefelé, aztán felfelé, tanácstalanul. A forgalom sűrű volt, a fények sokfélék.

Teremtőm, gondoltam, mennyi ember, micsoda fényesség. Mennyi úri nép. Nem, ezt Medve Veronikája gondolta 1904-ben, szerinte. Én csak azt éreztem: Teremtőm! (Mindenféle más járt az eszemben.) Hubert Kornél is. Anyámra gondoltam, pedig november 19-e volt, éppen a születésnapja, s eszembe se jutott. Később, amikor elgondoltam, hogy milyen ritkán jut már az eszembe, lelkifurdalásom támadt. Ez hamis érzés volt. A tudatos dolgok túlbecsülése. Tizenöt éve hogy meghalt, s nincs rá szüksége, hogy eszembe jusson – mert azóta benne van a látásomban. Fátyol, vagy szűrő, sarkító prizma, a többivel együtt. Akarva, nem akarva, ezen keresztül nézem a londoni utcát is. Esernyők, pincskalapok. Egy perzsabundás néger dáma (a bridzspartijára siet, nem?). Árleszállítások, huszonnégy és hat és hat-ötvenkilenc és tizenegy (tyűha, itt nem lehet ám alkudni, kiskutya...) Most merre? Semmi baj, biztos, hogy mindjárt megmondják a kedves okos írók, régi barátok... (A hűséges Áron anyaian belém is karolt: Nem arra, Bébé, emerre!)

Gordon Klári örült a különös küldeménynek. Egy helyen kiegészítette az előzménynyel, de jóváhagyta. Nagyjából így emlékezett rá ő is. (Illetve csakis ő, mert Lexi sehogy.) Szép volt, nem változott lényegében, ibolya volt, hiába lett hatvanéves. Megtaláltam az utcácskáját, ami nem volt pofonegyszerű dolog, de ebben én is régi okos városismerő vagyok: a Mews inkább amolyan átjáró volt, több ház közös hosszú hátsó udvara. A földszinteken valaha istállók voltak, s elég meredek falépcső vitt fel belőlük a lakássá átalakított félemeletre. Azt hinnéd, kissé szegényes, olcsó szállása volt itt Klárinak? Mews-ban lakni azonban óriási előkelő divat lett: meg sem merte mondani, mit fizetett a kötelezően kilencvenkilenc évre szóló bérletért. (Hát itt igazán megint „volt egy szoba az emeleten” – Lexinek?) Búcsúzóul a mews asszonya még egyszer körbevitt az elegáns, magányos szobákon.