Pendragon és XIII. Apolló*

Uther Pendragonról sokan azt mondták, hogy szép, mint Jézus. Az udvarában volt egy egészen fiatal káplán (sápadt és izzadt, mint a korai rügyek általában), aki rettenetesen felháborodott ezen a hasonlaton, mondván, hogy Jézusnak semmi köze a szépséghez, Jézus a jóság és igazság embere – a szépség a ringyó Magdolnák, az ördög által dirigált természet és a pipacslelkű, mákonyszájú költők dolga. Uther Pendragon ezt be is látta, hiúságának mégis hízelgett a dolog.

Egyébként volt egy bizánci követe, aki – miután a bizánci udvarban tanult misztikus-szakrális képmutatással végighallgatta a gyertyaszerűen izzadt és betegesen lelkes kis káplán tirádáját – elárulta Pendragon királynak, hogy náluk, Bizáncban, ami elvégre földrajzilag is közelebb van Jeruzsálemhez, mint London, Jézust amúgy sem ábrázolják szakállal és szenvedőn, egy isten különben sem szenvedhet, és csakis fiatal és szép lehet – látná csak Uther Pendragon király a bizánci mozaikokat, ahol Jézus ifjú pásztor, a regényes Khloé okvetlenül összetévesztené Daphnisszal, a félig sznob, félig ábrándos görögök meg Dionüszosszal – ami pedig a történészeket illeti, nagy vita volt egyszer a császár sátorában, mikor valami kisázsiai várost sikerült hosszú ostrom után bevenniük, hogy a város egyik templomában álló szobor Nagy Sándort vagy Jézust ábrázolja.

Hiszen nem emlékszik-e Uther Pendragon őfelsége – folytatta a bizánci követ, miközben félig megvető könnyedséggel, félig meg szinte komikus óvatossággal kinézett az ablakon, hogy lássa: elég messze jár-e már az udvar viasz-aromájú és zöldfülű fanatikusa –, nem emlékszik-e, hogy Szent Pál apostolt, mikor egy mitológiától mélyen átitatott szíriai vagy kappadóciai városban járt, a lakosok istennek nézték! Nem izgatta őket a tanítás, mivel bizonyára sokkal vallásosabb kedélyűek voltak, semhogy egy „tanra” csak pillanatnyi figyelmet is pazaroltak volna – inkább nekirohantak, letéptek róla minden ruhát, meztelenül a piactérre hurcolták, ahol egy rakáson volt a kút, a városháza, a marhaitató és a rosszlányok napraforgós háza: és ott imádták, akarata ellenére, csak azért, mert pokolian és mennyeien, sátáni módon és Szophoklész legszebb versei szerint szép volt.

Miközben a bizánci követ ilyen hízelgő dolgokat mondott a királynak, miszerint az evangélium önkínzó gyöngédségét és Nagy Sándor India-pusztító zsarnokoskodását, Szent Pál lappangó kálvinizmusát (a király valószínűleg egy másik, de ugyanezt jelentő szót használt) és Dionüszosz vörösfürtös, szőlőhajú szépségét egybe lehetne kapcsolni, anélkül, hogy az Egyházat megsértené (csupán egy túlbuzgó, neurotikus-szagú kis diakónus húzta fel tapasztalatlan orrocskáját): mondom, miközben ezeket a kozmetikus kellemmel hangzó konstantinápolyi elmefuttatásokat hallgatta – egyrészt saját magát nézte egy félig homályban álló óriási tükörben, melyben a király előtt már a Park őserdeje is régóta fürdette magát, sötétzöld és árnyék, mélyvízi aranycikázás és egy pár surranó madár színeiben – másrészt meg egy kis manikűr-asztalon álló feszületre nézett, melyen Krisztus a szadisztikus valóságéhség és haláltánc-fantázia minden durvaságával volt ábrázolva, a bordák kiálltak a bőrből, mint egy tányéron felejtett villa ágai, a has meg beesett, akár a kocsisok behorpasztott kalapja, mikor elalszanak a kocsmaasztal mellett és lelógatják fejüket az olajlámpás alá, úgyhogy ez kényelmesen bele tudja rakni kalapjukba az árnyakat, akár egy madár a tojásait.

„Szép vagyok, mint Jézus – mondogatta magában, félig kéjjel, félig bűntudattal (ami egyébként megint csak kéj volt) –, ezt mondják a nők és ez a fél-theológ, fél-piperkőc, fél-eunuch, fél-kém bizánci mozaik-modell.” És megint a tükörbe nézett, és megint a manikürasztal borzalmas fa-Krisztusára. „Bizonyára ezért gyűlöl engem Tintagel hercege. Mert okkal nem gyűlölhetnek, ahogy értelmes okkal senkit nem gyűlölt még soha senki: szagokat, színeket, kifejezhetetlen apró árnyalati másságokat gyűlölünk – ha ugyan nem éppen ezt kell a legokszerűbb oknak neveznünk.”

Ez a Tintagel herceg nem messze lakott Pendragon király várától, és tudta jól, a nők úgy emlegetik a királyt, hogy szép, mint Jézus. És emlékezett rá, hogy egyszer februárban nagymise volt a Westminster templomában, és a király ott ült az oltár mellett, olyan pompában, trónuson, legyezőkkel, részegítő szépségű hölgyekkel körülvéve, hogy a canterbury érsek hiába nyújtotta a magasba nyolcvanéves aszott karjaival – melyekről vállig visszahullt a kórház-fehér miseing – az oltáriszentséget. Mindenki csak Pendragon királyt látta, aranyhal- vagy Turner festményein látható naplemente-vörös hajával, hófehér bőrével (ideggyenge fiúk ilyen sápadtak, ha forró fürdőből vannak kilépőben), kezében az aranyalma, és a jogar, mereven, sőt hülyén, akárcsak egy cserépbe dugott puhafa karó, melyre talán két-három hónap múlva rá fog futni valami konyhanövény. És akkor Tintagel felesége sem a mennyezetről csüngő örökmécsest, feszületet nézte, vagy más effélét, hanem a fehér ruhás, tűzliliom fejű királyt, aki olyan volt ebben a pillanatban, mint Magdalai Mária vagy Magdolna, aki soha, de soha nem fogja megbánni a bűneit, mert a bűn nem bánhatja meg önmagát, ahogy a pipacs is csak pipacs marad még az apácák kertjében is.

Tintagel herceg nem volt csúnya, szemben a király sátáni-paradicsomi szépségével, nem: sokkal nagyobb baj volt vele, ami sokkal nehezebben is tudja felvenni a versenyt a szépséggel – születésétől fogva szomorú volt. Búskomor, spleenes, túlérzékeny, kedvetlen, reménytelen. Felesége, Igraine szerette ezt a szomorúságot, úgy érezte, hogy a misében az Isten is szomorú, a fészek mélyén a lázas-meleg tojások is szomorúak, Anglia történelme is szomorú, vagy hogy rövidebbek legyünk, minden szomorú – tehát a férje, ezzel a költői-dekadens és nem annyira középkori, mint inkább a szecessziós Párizsba illő bánatával nagyon is beleillik a világ fakó és céltalan gobelinjébe. Viszont nő is volt, és mikor a februári gyertyaszentelő misén meglátta az oltár baloldalán Pendragon király szakadatlanul ömlő vörös haját, megérezte, hogy a szépség éppolyan alkotórésze a világnak, mint a halálos kiábrándultság, és így nagyon „teljes lelkű” asszony volt, noha erre aztán igazán nem törekedett: a két férfi képére gondolva magában hordta az élet két kulcsát, a művészetét és a nihilét.

Mise után Tintagel herceg beszélt felesége egyik udvarhölgyével, akinél érdeklődött, hogy nem beteg-e, nem panaszkodott-e reggel migrénről vagy más efféléről felkelés után: hiszen oly különösen viselkedett mise alatt. A hölgy csak annyit tudott mondani, hogy a Mária-ünnepek mindig is különös asszonyi izgalomba hozták Igraine hercegnőt: sokat kérdezősködött egy udvari papnál, hogy mi is ennek az ünnepnek az értelme, mért kell megtisztulni Máriának a szüléstől, mintha bűn volna – ha meg nem bűn, akkor nem üres játék-e, vagy legalábbis babonás hókuszpókusz a tisztulási szertartás – azonkívül úgyis régi, ószövetségi dolog, minek ilyen rég meghalt dolgokhoz ragaszkodni – avagy ha valóban indokolt a tisztulás, akkor valami borzalmas kilátás nyílik azon gondolatra, hogy a természet maga is bűn – a kankalin porzójában és bibéjében a Sátán lakozik – csók, szerelem, házasság, szülés mind rossz, mind pokol és Lucifer: ha meg így van, akkor attól lehet félni – jegyezte meg Igraine az udvarhölgynek, mikor elmesélte, miről társalgott az udvari pappal –, hogy nincs az a tisztulási szertartás, mely a baudelaire-i „Mal”-t kiűzze a virágok és emberi testek mélyéből.

Tintagel merengve, fáradt humorral hallgatta mindezt, és a végén rejtvényesen megjegyezte, hogy „nem is tudtam, hogy egy vörös parókának ilyen hosszú és eretnek árnyéka van egy női lélekben” – s azzal külön szobájába rendelte a vacsorát. Halat evett, étvágytalan lévén, abból is csak azokat a soványakat, melyek csak annyira látszottak, mintha a tányér rajzai volnának. Szóval pillanatnyilag már asztaltól el is választotta volna magát Igraine-től. De ágytól? Igraine ott ült az ágy szélén, kezében egy nagy kalitkával, amiben valami aránytalanul nagy zöld madár ugrándozott, már amennyire tudott. A mécses sercegve égett, inkább nézett ki sülő palacsintának, mint lángnak. A hercegnő már levetkőzött, a zsinóröv lazán lógott a derekán, mint a már eldobott pezsgősdugó mállott drótjai. Aránylag hasonlított a leckeszerű középkorhoz. A herceg nappali ruhában jött, az ajtót – nyilván kitervelt tapintatlanság volt – nyitva hagyta: a folyosón katonák, jegyzők álldogáltak, néhány pappal és az ólból kilógott vadászkutyával. Igraine – ebben viszont a leckeszerű újkorhoz hasonlított – nem mozdult, noha látta, hogy a folyosón lézengő jogászok és papok nagyon bámulják, nyilván jogi és hittani szempontból. A kutyák még nem formáltak véleményt a helyzetről.

„Tudod, hogy nem szeretem a komédiákat” – kezdte. – „Ebben a pillanatban nem vagyok efelől különösen meggyőződve” – mondta Igraine, odébb állítva a kalickát, hogy helyet csináljon a herceg mécsesének. A herceg elmondta, hogy neki elég az a pillantás, sőt annak a pillantásnak egy ezredrésze, ahogy Igraine a misén ránézett Pendragon királyra. Az a pillantás azt jelenti, hogy ha ezentúl pipacsot, kandallótüzet, lazacot vagy Sebestyén-sebet fog látni, az mind Pendragon király lesz. Az az érzése – folytatta Tintagel, aki mint minden okos, de állandóan vesztét érző ember, azzal büszkélkedett, hogy túl finoman tudta elemezni mindazt, ami neki rosszat tesz és árt, jelen esetben Igraine pillantását a westminsteri gyertyaszentelőn – az az érzése, hogy ha szerelmes lenne Igraine az angol királyba, az nem okozna neki fájdalmat. Ellenben ha Pendragon ezentúl a versek rímét és a virágok bibe-csengését fogja jelenteni Igraine számára, az végleg elkeseríti. Ő érti Igraine-t. (Mindig ezt szokta mondani, mikor egy hajszál választotta el attól, hogy kútba dobja, vagy boszorkányégetőknek adja át. Valóban értette Igraine-t, de már úgy unta ezt a vég nélküli értést, hogy meggyűlölte a feleségét.) Éljenek külön. Igraine beleegyezett.

Ennek a beleegyezésnek semmi köze sem volt a türelmes Grizelda beteges alázatához, amit mindig patologikusnak tartott. Nem gyűlölte férjét, nem volt szerelmes Pendragonba. „Milyen bolond is volnál te, Pendragon, ha azt hinnéd, hogy Igraine szerelmes beléd. Miért? Mibe? Abba a vörös papagáj-kontyba a fejeden? A tubarózsa-szagú bőrödbe? Mert ördögnek vagy istennek vagy varázslónak vagy sellőnek képzeled magad? Hahaha! Igraine-t éppúgy nem teszi magáévá egy színfolt, mint egy könnyfolt. A férfiak csak műveljék a maguk őrültségeit. Ez itt a lélektani érzékenységével hencegő búbánatot – bár nem tudom, miért kellenek ehhez vizslák, gyóntatok és pecsétviasz-gyújtogatók, no de mindegy. Te meg ott a babiloni asszony-szépséget. Nem leszek magányosabb Tintagel várában.”

Mert oda küldte őt a herceg, ez ideig ugyanis Teratilben laktak együtt. A herceg nem akarta, hogy a fél ország tudja, hogy ő most elválasztotta magát felesége ágyától – azt találta hát ki, hogy Igraine szent zarándokútra megy valahová Skóciába, ahol egy templomban töretlen fényű aranytallérokban őrzik annak a hozománynak egy részét, melyet Szent Miklós herceg dobott be egy szmirnai nyilvánosház ablakán, abban a pillanatban, mikor egy fiatal görög lány az erényét akarta eladni, minthogy szegény apja erre kényszerítette. Mivel így pénzre tett szert, tisztességesen férjhez tudott menni; egy londoni misztérium-színpadon a bohócok nem egyszer játszották el azt a jelenetet, mikor a nyilvánosház csalódott vendége ordítozva reklamálja a megszökött lányt, míg végül a többi szajha, féltékenységből és pénzéhségből, félholtra nem pofozza a póruljárt kliensét.

Elég az hozzá, hogy mindenki tudta, Igraine búcsút fog járni a messzimesszi hegyekben. Kora reggel indultak, egyik püspök a másik után érkezett – ezek az öreg meg fiatal főpapok mind a Hamlet-képű Tintagel herceg jóbarátai voltak, szívességből megtették, hogy egy darabig elkísérték Igraine-t. Akárhogy csűrjük-csavarjuk a dolgot, mégiscsak szerelmi természetű dolog volt ez a válás: külsőleg meg nemcsak hogy úgy nézett ki, mint egy zarándokút, hanem mintha maga Igraine lenne a körmenet tárgya, akárcsak egy óriási spanyol viaszbaba egy toledói processzióban. A baldachinok táncoltak az úton, föl-le, össze-viszza: öreg, ásítozó apátok, csontvázképű aszkéták, kocsikerék körül lábatlankodó ministránsok voltak alatta. Igraine épp csak hogy nem fehér elefánton ült, áttetsző török bugyogóban, mint a török szultán lánya: azok a vitézek, akik arrafelé jártak, azt mondták, hogy ilyesmire emlékeztette őket. Az első stáció Glamwarglagh volt: mindenütt valami szent játékban kellett részt vennie Igraine-nek – a hercegnő gyöngéd-gunyoros mosollyal nézett fekete férjére, mintegy ironikus hálával, hogy Tintagel, ha már elküldi magától, legalább kedvenc szórakoztatását juttatja neki. Az első helyen nem kisebb szcénának volt főszereplője (boldog idők, mikor ez számított penitenciának!), mint az angyali üdvözletnek. Ő volt a Madonna, és legkedvesebb udvarhölgye a hírangyal. Igraine ott ült a kis kolostorváros magas és roskatag színpadán, hideg szélben, vékony ruhában: imakönyvvel, billegő koronával, hercegi címerrel és egy váza - egy szál virággal.

Ezt már Tintagel nem látta – vitézeivel és a breviárium magjait csipegető kispapjaival lovagolt hazafelé. Útközben (senki mással a világon nem találkoztak) valaki megkérdezte, merre van Glamwarglagh, látni akarja az angyali üdvözletet. Tintagel különös fájdalmat érzett, maga se tudta, mért. Mit csinált a feleségéből? Elő ereklyét? Álarcos ringyót? Aztán elváltak az alkonyatban. Ő nagyon lassan haza, az idegen nagyon gyorsan a komédia-maskara városa felé.

Igraine várta az angyalt a színpad tetején, ami akár máglyának vagy hóhér-katedrának is beillett volna. És az angyal jött, és az angyal nem volt más, mint maga Pendragon király. Olyan fehér volt és olyan vörös volt, mint a westminsteri gyertyaszentelő misén. Az elbeszélésbe, az embernek legalábbis ez a közönséges érzése, az illenék, hogy Igraine elájult a színpadon, és legurult a nagy söröshordók közé, amelyekre a színpad pallóit fektették. De a valóságban nem ez történt. Igraine természetesnek vette a dolgot. Ami viszont nem jelenti, még csak távolról sem azt, hogy közönyös is volt. Úgy érezte magát, mintha elkárhozott volna ebben a percben. Mert Pendragon király nem volt angyal, Pendragon király az ördög volt. A szerelem Sátánja, a természet Luciferé, a költészet belzebubja. És olyan volt, mint egy mesebeli Heimafrodita. Eljátszották a jelenetet s aztán eltűnt.

Az udvarhölgy, akinek az angyalt kellett volna játszania, csak annyit mondott, hogy berontott hozzá az angol király, ledobott egy cseresznyekövű gyűrűt, és elkérte a kosztümjét. Az egész város vitatkozott: Ki volt? A király? Csodatévő igazi angyal? A babiloni asszony, hogy nyilvánvalóvá tegye Igraine rejtett bűneit? Igraine lesz Anglia királynője? Avagy Igraine miatt fogja elnyelni a pogánykori alvilág az egész szigetet? Lefekvés előtt az egyik pap megkérdezte, hogy nem akar-e gyónni; mire ő szórakozottan nemmel válaszolt. Az járt a fejében, hogy a gyónás nem is szükséges, mert nincsenek is bűnök, de mire a harisnyáját is levetette – olyan szép gyűrűkben hevert a bokája alatt a provánszi hernyóselyem, mint a szentképeken a vízbe-gázló Kristóf ikrája körül a tó karikái – szóval, mire egészen levetkőzött, akkor meg már ott tartott, hogy azt is meg fogja gyónni, hogy a fű zöld, hogy jó az ujjai között az óriás-fülű kulccsal játszani, és hogy az ágyban úgy táncoltatta a felhúzott térde árnyékát, hogy az elérje a szenteltvíztartó gombját. Szóval: vagy nincs bűn, vagy maga a létezés is bűn.

Itt rá lehet ismerni a rokonságra azokkal a gondolatokkal, melyeket a gyertyaszentelő ünnepével kapcsolatban forgatott a fejében. És közben sokkal mélyebbről volt ártatlan, mint Pendragon király, aki sohasem filozofált, legföljebb csak néha, bizánci tányérnyalója sugalmára – hogy úgy mondjuk, „dekoratívon züllött”.

A következő állomás (nem lehetett túl gyorsan eltűnni a nép és a nagyurak szeme elől a Tintagel-vár magányába) Argwythragh volt. A szent drámához itt hozzátartozott Mária vagy Anna vagy maga se tudta pontosan, kinek a születése (itt ugyanis csak néző volt): és mivel vagy középkor, vagy nem, elhatározták, hogy a népnek igazi szülést kell látnia a színpadon. A kisvárosban volt egy istenverte kórház, valahol a falakon kívül, ahol koldusok, kóbor ringyók, ragályos betegek hozták világra a gyerekeiket, de – ez természetes – sok bujkáló grófnő vagy egyéb titkolódzó is vállalta a hajlék szennyét és szerzetesi szigorát, ha szüksége volt rá. Az is természetes, hogy Igraine udvari bohóca, aztán egy rettentő szűzies fráter és harmadiknak egy részeges zsoldosőrmester mentek ki a kórházba, hogy szülő anyát szerezzenek a színpad számára. Brutális ez vagy szép? Hülye vagy bölcs? Ki tudná megmondani?

A három figura éjjel állított be a sötét kórházba, veszekedtek a bábákkal, feldöntötték a gyerekkádakat, széttaposták az amúgy is szutykos szivacsokat, és egy nagy lámpával – Shakespeare valamelyik örök bakterjától lophatták – rávilágítottak az ágyakra. A bohóc volt a tárgyilagos műértés, a fráter a „morális keretező”, a zupás a hatalom. Voltak ott a hülyeségig bepálinkázott férjek, akik valami romantikusabbat kezdtek „az ő asszonyaik”-ról szavalni, mint minden Grál-legenda együttvéve – de a lámpa alatt szaglászó bohóc az ilyesmire rá se hederített, mert a harmadik mondatnál a családi élet szentségére vonatkozó értekezés úgyis alaktalan csuklósokba és böfögésekbe fulladt – vagy ami a meghatóbb: az egyik zokogva borult egy idegen asszony sebként fájó mellére, piszkos kalapokat rakva az újszülöttre, akiben saját nemzedékét látta az öröklét felé folytatódni, míg egy búboskemence-terjedelmű bába meg nem magyarázta, hogy az ő gyereke még meg se született, vagy hogy a felesége már tegnapelőtt meghalt; milyen feledékennyé teszi az ital.

Csak a konyhában találtak a darab magas művészi szempontjainak megfelelő nőt. Ez szép volt, nagy szemekkel, mint egy-egy hosszában elvágott keménytojás, hosszú, olvadó pecsétviaszként ömlő hajjal, nagy szájjal, mint egy rongyos fekete szekfű. „C'estga” mondta az udvari bolond, egyet-mást kérdezett a náthába-fulladt mosogatólánytól, megtapogatta a nőt a paplanon keresztül, mint a legtapasztaltabb orvos, kifizette a bábát, s a fráter máris úgy vigasztalta a nőt, mint egy frissen felhúzott kereplő óra, amely örül, hogy járhat.

A kapuban két szolga egy ruháskosárba dobta a vajúdó lányt, aki válogathatott a bohóc francia galantériái, a fráter latin idézetei meg az őrmester lélegzetnélküli káromkodásai között. Az egész, mint bárki láthatja, már magában olyan volt, mintha valami színdarabhoz tartozott volna.

Igraine egy barátnője vendége volt, fent aludt, tárt ablakoknál, egy teraszos szobában; a vajúdó nőt valahol a mosókonyhába dobták – az egész változás abban állt, hogy a ruháskosárból egy mosóteknőbe tették, ami valahogy a koporsóhoz is hasonlított, de legalább hosszá volt, ha vizes is a benne heverő pár lucskos hálóingtől. Mikor a nő éjjel nagyon jajgatott, Igraine lement hozzá. A nő tehetségtelen színésznő volt, nem várta meg a nagyjelenetet a piactéren, a nyilvános színpadon. Különös: Igraine még sohasem látott szülő nőt és most mégse engedte be a búboskemence terjedelmű bábát. Végignézett, végigcsinált mindent. Nevetségesnek tűnt utána Tintagel, vallás, Anglia, múlt és jövő, betegség és halál, minden. Végighallgatta a leány történetét: előkelő volt, mint ő maga, bűnét kellett a kórházban titkolnia. Még hajnal se volt, és együtt sétáltak a Parkban, a szökőkút úgy sercegett a néma fák között, mint a homokóra. A fiatal anya csak egyet kért: adjon Igraine egy lovagot melléje, aki elkísérje. Igraine, ahogy egyedül ment bábáskodni a mosókonyhába, most egyedül ment a vendégfogadóba is, ahol a katonái töltötték az éjszakát. Az ivóban a lámpák még égtek, hallatszott a danázás. Igraine benyitott. Az asztalfőn egy fehérbőrű, vöröshajú lovag vitte a szót. A zsírtól habzó lángosok és padlóra tócsáit sör között olyan volt, mint egy párizsi női kesztyű henteskampóra akasztva. Igraine ezt is megint természetesnek találta. Megkérte a királyt, hogy álljon egy fiatal anya szolgálatára. Pendragon a pultra hajított egy pénzes zacskót, és ment Igraine után. Útközben megcsókolta Igraine-t. Ajkával, nyelvével, fogával, ínyével, leheletével. A két száj úgy táncolt a szerelemben, mint két egér az útvesztőben. Igraine, mikor a park kapujához értek, nem akarta látni, ahogy Pendragon azt a másik nőt kíséri. Isten tudja, merre? Csak megmondta, melyik padra ül, milyen szobornál, milyen virágok között, és ő maga felment a hálószobájába.

Reggel mesélte az öltöztetőnője, hogy micsoda fényes szerelmi csetepaténak volt nem egészen akaratlan tanúja az éjjel: egy elhagyott lány találkozott hűtlen szeretőjével, s ebből olyan parázs veszekedés támadt, hogy az egyik istállósfiú úgy hajította ki őket a kertbe, mint a szerelmeskedő macskákat szokás. Igraine-nek nem fájt, hogy Pendragonnak szeretői voltak – inkább bántotta, hogy hogy ilyen komikus helyzetbe került. De később, mintegy egészséges önkínzásból, azt az istállófiút kérte maga mellé a reggeli kilovagláshoz, és töviről hegyire elmeséltette a veszekedést. Annak be nem állt a szája a röhögéstől. Igraine fejében összekeveredett Pendragon (Wilde Oszkár ízlésének megfelelő) szépsége a szülő nő minden sebészeti borzalmával. Azért egy titkos futárt elindított Pendragon nyomába.

A harmadik állomás Achtwyllgrudduth volt. A baldachinok már piszkosak voltak, mint a körömvágó-ollóval kinyiszabált papírterítők a vidéki vasúti vendéglők pultjain – az alattuk lévő dolgok is elhervadtak és morogtak: a fáradtság legbiztosabb jele, ha valaki bűnnek és logikátlannak találja azt, amire tegnap még úgy harapott, mint majom az almára. „Raisonner, c'est mourir” – jegyezte meg az egyik fészkelődő apátúrnak Igraine bohóca, aki a félholt vajúdó nők között is oly találóan mondta, hogy „c'est ca”.

Mindenki morgott. A pénzt, amit a zarándoklati maskaráért kaptak, már rég el- sőt túlköltötték, úgyhogy a hitelbe élés első pillanata elég sajátos módon egybeesett a komédiázás elleni undor első pillanatával. Ez Igraine-t idegesítette, megalázta és noha ízlésével ellenkezett szemrehányást tenni annak, akit elítélt, most mégis bosszantotta Tintagel lélektanilag és anyagilag felületesen kitervelt komédiája. Nem szeretett elégedetleneket látni maga körül. Utálta, hogy a kíséret egyik, politikailag legjelentősebb tagja (már t. i. abból a szempontból jelentős, hogy elhiggyék, itt valóban zarándoklatról van szó, s azt a politikus jelenléte sokkal hihetőbbé tette, mintha csak papok lettek volna a menetben – ez nyilván a középkori szellemmel magyarázható) kijelentette, hogy szerződéses bére lejárt (Tintagel barátja volt, s a barátok természetesen őszinték és közvetlenek): ő megy.

Igraine egy gyűrűt dobott neki: hiszen Tintagel barátja volt, s itt nem lehetett szó az adásvételi szerződések undorító anyagiasságáról és börzeszagáról. A politikus (egy barát, aki megérdemli ezt a nevet, sohase tagadja meg magát) maradt. Igraine hamarjában átszámolta gyűrűit a két kezén, és korabeli ceruzájával ugyancsak átszámolta a napokat a retiküljében hordott naptárban. Hiába – sóhajtott – a költészet csak költészet, s a szerelem: szerelem. És még ő segített szülni annak a csellengő... na! ora pro nobis! – s azzal megpróbált másra gondolni.

A harmadik állomáson József történetét kellett eljátszani. Igraine volt természetesen Putifárné. Ez a korszak, ha nem tudnák, a valóságérzék és a holdkóros ábránd-anarchia ideje volt. Putifárné csábít: tehát úgy kell csábítónak lennie, ahogy mindenki ismeri a csábítást. Itt nem lehet „helyettesíteni”. Vagyis Igraine ott feküdt, leplezetlen felsőtesttel, egy ágyon. Alatta két párna – az egyiken az arab díszítés minden csipke-őrülete, a másik meg egyszerű, mintegy polgári szálloda törülközője. A valósághoz hozzátartozott, hogy igazi zsidókat tereljenek a színpadra – a kellékeseket ismerjük – a pojáca, a fráter és a bezupált veterán úgy mentek új statisztákat keresni, mint ahogy (elvégre ki jegyezte meg az előbbi stáció nevét?) nemrég mentek vajúdó anyát vásárolni Thália theológiai (th... th...) oltárára.

Viszont a fáraó és Putifár palotája? Olyan gótikus volt, hogy még a gótika nemtője is azt mondta: „azért ami sok, az sok”. Vár-párkányok, mint egy olyan ember fogsora, amelyben a páros számúak hiányoznak; tornyocskák, mint a rigójancsi a cukrászdában; keresztek, kakasok, gombok és gyerekszoba-buzogányok a tornyok tetejében (egy világ, amelyik nem lakni akar, hanem tornyokra nézni!), apró lőrések, mint a görögdinnye hasán, ha a kofa megízlelteti velünk a portékáját – olyan kancsal perspektívával odamázolva, hogy jobb, mint ha csak impotensen jó volna.

József ruhája? Az igazi zsidóknak igazi héberül kellett énekelniük, de József ruhája? Trikónadrág csípőig, mint Rómeóé vagy egy akrobatáé (ha a grófok kibírták, hogy a pincérek ugyanolyan frakkban járnak, mint ők, talán a trapéz-táncosok sem fognak megsértődni, ha a „divina comediá”-val kerülnek komaságba), gyönyörű ezüstszöges öv, lazán elengedve, mint egy eldobásra ítélt harisnyakötő – vállán bársony köpeny, lebeg és fodrozódik, akár a becsapott kályhaajtón mégis kicsapó láng. És a hegyes cipők, egyetlen csúcsban, mint egy virágszirom vagy krampusznyelv! De ennek a középkornak nincs határa, ez oly tehetetlenül habzsolja sajátmaga lényegét, hogy Józsefnek egy életfogytáig elítélt ifjút szemeltek ki (egy ilyen walesi helységnevet lehetetlen másodszor is leírni) városában. Mikor az egyiptomiak börtönbe vetik, őelőtte valóban bezárni az élet. Szóval a realizmus...

Elkezdődött a színdarab. Az elítélt ifjú szülei és rokonai ott zokogtak a súgó és az apátúr között, hátha van még kegyelem. A rabszolga (feketére mázolva szegény, mint a már benyálazott medvecukor) jelenti a színpadon odaliszkként heverő Igraine-nek, hogy itt van József. Kinyílik az ajtó (olyan, mintha egy kódex forduló papírlapja volna, talán az is), és megjelenik – ezt elvégre igazán mindenki előre tudta – Pendragon király, József szerepében. Bár ami a „József szerepében” kifejezést illeti, tán nem is egészen jogosult. Mert itt József nem is engedte szóhoz jutni Putifárnét. Itt József olyan szemérmetlen őrülettel kezdte csábítani Putifárnét, hogy se fáraó, se főapát, se török-feketés Meinl-rabszolga, se színpadi főeunuch – nem tudtak szóhoz jutni. Igraine, a pünkösdien rózsálló meztelen kebleivel a legkevésbé.

Pendragon beszélt, békazöld trikó-vádlijával, narancs-tüzű hajával, Pánsíphoz vagy csontvázhoz hasonló ujjaival: „Énrólam azt mondták, hogy szép vagyok, mint Jézus. Lehet, hogy igaz, lehet, hogy nem. Tudom, hogy ami szép, az nagyon jó. Tudom, hogy ami Jézus, az nagyon jó! Lehet, hogy a kettő együtt van, lehet, hogy egymás ellen. Ha ellene vannak egymásnak, akkor könnyebben tudom elképzelni, hogy bennem van a kettő: a jóság és a szépség – vagy hogy jobban megértsd, Igraine: az ég és a pokol. De ez két avuló dolog, amit mondok. Egyrészt líra: és nem akarok magamról beszélni. Másrészt bölcselkedés: és én nem vagyok filozófus (és ekkor megrázta vörös haját, mint aki újrakeveri a kártyáját). Rólad van szó, Igraine, Putifárné, Madonna, Magdaléna: világ legyezője és tükre...”

A karzat őrülten tapsolni kezdett, „tem-pó, Igraine, tem-pó, Igraine” – kezdték négyes tagozassál ordítani, különböző, kevésbé pedáns tagozású felszólításokkal tűzdelve, Igraine toalettjét illetőleg. Az apáturak fészkelődtek, előbb egymásra néztek, aztán mind együtt a pórázon vezetett zsidókra a színpad két végén: csak nem tűrik az Ószövetség ilyen káromlását? De mivel azok nem szóltak semmit, csak néztek maguk elé, mint ama babiloni vizeknél, a klérus megnyugodott, hogy nincs itt semmi hittani hiba.

Pendragon odatérdelt Igraine ágya elé, és szavalt. „A szerelem csak így ér valamit, hercegnő: ha megfordul a történelem, a biblia, a vallás, minden. Soha többé, sem Párizsban, sem Londonban nem játszhatják Putifárné balga csábítását, csak Pendragon király trubadúr-énekét Igraine hercegnőhöz! Nincs világ! Nincs Isten! Nincs Anglia! Csak szerelem van. Királyi almám rohadt naspolya, de a kebleid az alkony és hajnal Hesperida-kertjének hattyúpuha almái. A történelem magna és parva chartái klubból kihajított hamiskártyák, de a szemhéjad olyan, mint egy csókoló falevél, mely bíbictojásokat takar – így akarta a Sors szele. Csukjátok össze a baldachinokat, szedjétek szét a díszleteket: az isten most fog születni, Igraine-től és tőlem, Józseftől és Putifárnétól, Ádámtól és Évától, a gránátalmától és az apokalipszis ciprusától – mindegy, ezek csak nevek: a tények mi vagyunk. Zsidók, mehettek! Te elítélt fiú, kezemben a börtönkulcsod, szaladj: fickándoznak a pisztrángok a patakban, velük törődj. Apátok, püspökök, generálisok, cihelődjetek és csomagoljatok, menjetek Londonba és játsszatok történelmet – én a szerelem névtelen istene vagyok, és a misztériumjátékot most kezdem az elcsábult Putífárnéval!”

És Igraine megint nem csodálkozott. Egyetlen mozdulata meztelen keblének eltakarása volt, de a különben nem túlságosan értelmes Uther Pendragon tudta, hogy hogy ez inkább igennek kezdete, mint tagadás. Nem is szavalt tovább, mert tudta, hogy a lába hosszabb, mint az esze. A népnek borzalmasan tetszett – a hercegnő kíséretét elsöpörte a kalaphajigáló karzat. A következő pillanatban Igraine már az ácsok, fazekasok és gyertyacsavarintók vállán volt, és Pendragon ment utána. A theológusok – évek múlva – megállapították, öreg szemtanúk vallomása alapján, hogy blaszfémia nem történt, mert a mulatság végén nem Igraine ment abba a kastélyba, ahová Pendragon hívta, hanem a király követte a hercegnőt abba a villába, melyet Igraine jelölt ki a szerelemre. És Igraine nem engedte magához azon az éjjelen Pendragon királyt. Vajon miért? Kínozni akarta? Csábítani addig, hogy megőrüljön? Saját magát izgatni a megtartóztatás durva rafinériájával? Hirtelen meggondolta magát? Szent lett? Ördög lett? Közönséges hisztériás szuka? Vagy megunta az egészet? Ki tudja?

De valahogy nem is tettük fel nagyon komolyan ezt a kérdést, lélektani természetű lévén: mert akár csak egy oka is volt a felvetett lehetőségek közül akár mind együttvéve (az első az ú. n. régi iskola, az utóbbi az ú. n. modern iskola ízlésének lenne megfelelő), a kérdés tulajdonképpen mélyen jelentéktelen, sőt eldöntetlen is, ha már éppen enől van szó. Egyik virág sárga, másik kék, egyik állat repül, másik úszik – Igraine is hol ez volt, hol amaz, a természet egyszerűen mozog, hogy ne mondjuk: epilepsziás, és dudaszó nélkül is Vitus-táncot jár; teljesen meddő itt okról és célról karattyolni. Láttuk elégszer, hogy készülnek a legszebb selyemszövetek mintái: valaki csak úgy leül, és elkezd vonalakat húzni, ide-oda, eleinte egész szeszélyesen, csak úgy bele a világba, aztán már a véletlenül odakanyarított ákombákomokhoz párhuzamban és szimmetriával a többit: értelmetlen babra és tehetetlenségből kerekedő szerkezet keveréke az ilyesmi. Igraine lelkivilágát sem lehet másképp felfogni, mint ahogy ma mondanók – „a vegetáció céltalan ornamentikája”. És ezzel a csúf kifejezéssel a lélektan együgyű kérdéseinek egyelőre sorompót is állítottunk.

A vár közepén nagy udvar volt, egyik felén lakott Igraine, a másikon a bolond király. Hiszen éppen ez az: bolond. A középkorban ez a legfőbb szépség, hogy bolond. És ahogy egy-egy villanásból eddig is látszott, de később talán jobban, hogy a középkor volt igazán, alvilági ópiumtól kéken és túlvilági Hold-fehértől holtan – pogány. Elemi módon, anarchikusán, perverzen és elkárhozottan pogány. Nem keresünk paradicsomokat, amúgy is minden, a megcsömörlésig, az. De tény, hogy ami a pogányságot, legalábbis a mi számunkra, pogánysággá teszi, az a természet minden belső őrültségének, halálos összevisszaságának, blaszfém ész- és eszménytaposásának átélése. És ez az „örök perverzió” – gyilkosság, értelmetlenség, szexuális csavart-oszlop, halál-hurca és egyetemes betegesség, szóval a természet ezen alapvonásai sokkal dúsabban virágoztak Uther Pendragon udvarában, mint akár Hellász legfehérebb templomaiban vagy bégető faun-zubolyában. Ami a görögöknél csak a műkedvelés fokán állott, az itt rohadásig-érett Éva-almákká duzzadt. Ebben persze sem kéjelegni nem akarunk, sem kultúrtörténeti szempontokat nem óhajtunk felvetni, mivel egyik is, a másik is a Nárcisz kevésbé rokonszenves szórakozásai közé tartozik – egyszerűen megjegyezzük, avval kapcsolatban, hogy Igraine-nek is volt valami észrevétele Pendragon vöröshajú bolondságáról.

A nők szeretik, ha valaki megőrül értük. De: értük. Pendragonnál pedig Igraine azt érezte, hogy nem őérte őrült meg a király, hanem egyszerűen az őrültségre való hajlama miatt – Igraine csupán akasztó, aminek csak úgy –                hogy egészen pontosan fejezze ki a helyzetet – a nyakába sózza Pendragon az őrültségét. Pendragon sokkal inkább szerelmes saját magába, mint Igraine-be.

Igraine minden szépségét megmutatta Pendragonnak az óriási, kitárt erkélyajtókon keresztül: előtte fürdött, előtte öltözködött, előtte sakkozott és ábrándozott, rakta a pasziánszot s hancúrozott a majmaival, próbált a szabónéval és szonátázott az olasz gitárossal, szunyókált délután és levelet írt este idegen fiúknak, öntözte a virágait és kevergette vacsora után a szekfűszeges borokat, táncolt a barátnőivel valami ezüst kintorna hangjára, mint az angyalok a Vénusz-csillagon vagy Szapphó a halpikkely-színű olajfák törpe erdejében: néha egy oltárkendőt hímzett és az apácák kezet csókoltak érte, máskor meg cinóberrel és kárminnal bűnös miniatúrákat pingált, amiket suttogva ajándékba adott egy tücsöklábú kuktának.

Ez a szép élet, tagadhatatlanul: mikor a nő csak magával foglalkozik, a férfi meg csak bolond, reggeltől estig. Nem akarunk semmiféle vitába keveredni a „munka szentségét” hirdető puritánokkal, csak annyit jegyzünk meg, hogy a tenyésző hiúság határtalan önzése és beteg artisztikuma, párosulva a Pendragon páva-arcú bolondságával, valahogy szintén a lét pogány kifejezéseihez tartozott, amiről elébb beszélgettünk: egyrészt passzív magunk-átadása a legelemibb és -vitathatatlanabb ösztönöknek, másrészt nagy, rikító forradalom minden buta „rendszer”, „hi-vatal”, „hangyaszorgalom” és más effélék ellen, amely utóbbi dolgok – anélkül, hogy csak egy másodpercre is Igraine vagy Pendragon pártjára állnánk – bizonyos szempontból megérdemlik, hogy az Igraine „Vogue”-cimkével és a pendragon „trend” védjeggyel ellátott arculcsapását kapják – miért? Mert egy kis vakarás után éppolyan indítékokra bukkanunk ott is, mint amik Igraine-t a szempilla-mázolásra, Pendragont meg a vágyódás delíriumába hajtották. Nincs is különbség a páva és a „megszentelt munka” között.

Nemcsak Igraine volt azonban a világon, hanem Anglia is, és egy reggel trombitával, dobbal megállt egy hírnök az Igraine palotája előtt. Hogy verte, peregtette a dobot – mintha legalábbis kivégzésre vagy a szakállas asszony bemutatására hívta volna a népet a vurstliba. Egy halálfejen göröghet így a jégeső. A király reggelinél ült, a feje lógott, ahogy csak az ásványvizes üveg nyitott porcelándugója tud lógni az üveg nyakán – kis kalapja különösen indokolttá tette ezt a hasonlatot, mert azt úgy nyomta hipochonder udvarmestere a fejébe, ahogy a kis büdös gumikarika szorul a porcelándudorra. A király sokat ivott mostanában. Hosszú lábait szétvetette az óriási asztal alatt, mint valami kopár ceruzavázlatot egy kódexba másolandó „A” betűhöz; hosszú cipőjének úgy lobogott az orra, mint plafonra nyelvelő láng: „toute la Francé” – szokta volt mondogatni, ha agarai játszottak hajladozó végükkel, mint a jelen pillanatban is történt. A kék kukacok ki-be jártak a sajtban, amelyik ott tehénkédért az asztalon: olyan kék volt a férgektől, mint a nagyon erős szakállú férfiak lila arca borotválkozás után. Pendragon szerette ezeket a mérges és büdös sajtokat.

Egyáltalán nem csinálunk káros vagy haszontalan dolgot, ha nemcsak a cúg ellen felkalapozott királyt és a küldöncöt figyeljük, hanem ezt az asztali  csendéletet is: noha a legheroikusabb korról írunk, tudjuk, hogy ér egy félig-hámozott, fürdővíz-színű citrom annyit, mint, Skócia girbe-gurba pántozású koronája – és a Szent Grál (a „sangreal”, amit „valóságos vér”-nek éppúgy olvashat a szójátékkedvelő, és legyünk is azok, mint „királyi vér”-nek), szóval a szentgrál csak gyarapítja titokzatos fényét, ha egy pohár szódavízzel kerül egy tablóra: nem szállnak-e abban is úgy a szénsav gyöngyei, mint a csillagok az augusztusi éjjel fekete poharából?! Üveg, szomjúság, rafináltság, napfény, tisztaság, pohárszél karikája és vízfelület karikája, árnyék az asztalon, optikai csodák és csalódások: nem éppoly titkok, és festői, ingerlő valóságok-e, mint a legszentebb ereklyék – amelyek legfeljebb csodatévők, de ez a pohár szóda már csoda. Tehát nyugodjunk bele: a csendélet és az eposz egész nyugodtan megférhetnek egymás mellett.

A hírnök jelentette, hogy Londonban éhínség van. A király most háttal ült Igraine szobájának, de Igraine mindent hallott. Nem ment a tükörhöz, csak a kihajtott erkélyajtó üvegjében púderezte magát: éppen az alsó ajkát szívogatta, hajtogatta a szájába, hogy a pirosító tartósságát próbálja és nyálával fényt is adjon a szájának (az ember így hajlít be egy lapot, hogy jelezze, meddig olvasott).

A hírnök elmondta, hogy a péküzleteket fölfeszítették, a király Fekete Jázmin nevű hajóját kifosztották a dokkokban (az elemózsia javát a a Temzébe szórták, de a a'meres pe eseteket napokig törték-darálták a csapszékekben), a szajhák lepedőket vágtak óriási bába-ollókkal a címeres vitorlákból, a nép kanálisokba hányta a borsót a király konyháiból – az egyetlen, amit valóban megettek, az a pár szentelt ostya volt, amit a százhúsz éves Protobarbarus apát cellájában találtak.

Igraine most a fölső ajkát is behúzta: piros tengeri csiga így göndörödik vissza a házába: és furcsa csettintő hangot adott. Az ostyát ő is nagyon szerette. Milyen ínyenc ez a londoni nép! A király nem nagyon figyelt. Mikor a hírnök befejezte, kurjantott egyet az írnoka után, az berohant, és a király diktálni kezdett: „Hallom, hogy új társasjátékot találtatok ki, édes testvérkéim: sárgaborsóval golyóztok a csatornában, és. el kell találni a kanálisrács különböző kockáit –   borzasztóan tetszik az ötlet, még inkább az, hogy milyen jókedvetek van, de legjobban majd az, ha veletek játszhatok. Persze óriási fórban lesztek, mert nekem még nincs gyakorlatom. Ajánlom, hogy vöröshagymával is   gyakoroljátok magatokat, kupacokban áll Smithné asszonyság majorjában: szóljatok neki, behízelgő modorotoknak nem fog tudni ellentállni. Hallom, hogy a szerelem új ízeit kóstolgatják székvárosom szüzei, mióta oly ágyakon hullatják csak erényük bágyadó szirmait, melyek a mesés Kelet illatos felhőit és a zord Észak jeges ködéit hordják magukban. Kíváncsi vagyok, ki ereszkedik le hozzám, szegény kóbor igrichez, immár heraldikus gőgű dunyhacihájáról? Ami pedig az általános éhínséget illeti, rendelem a következőket: ma reggel rájöttem, milyen Igraine szeme. Figyeljetek, ilyen: a fában szoktak, ugye, bütykök, göbök vagy göcsök lenni – a favágók tudják már, hogy melyik az idevaló szó – ekörül a fa rostjai hullámosan kitérnek, hogy aztán a kis ág-gyök után, mely széthajlította őket közös utukból, újra párhuzamosan fussanak tovább. Sejtitek, miről van szó: Igraine pupillája a csomó, és az ívesen hullámzó év-vonalak körülötte, amiket a fafényezők úgy szeretnek elődolgozni, azok a szemhéja, szemöldöke hajlékony vonalai. Ez az egyetlen szükséges. Rex Pendragon.”