Röpirat

10.

Mikor egy nép, a népek nagy vizsgáján, felelni kénytelen a sorsdöntő kérdésre, milyen igénnyel és milyen jogcímmel akarja elfoglalni helyét az új Európában, nem hivatkozhat egyedül csak múltjára. Az érvelés, mellyel e múlhatatlanul időszerű kérdésre felelnünk kell, nem adhat érzelmes, sem patetikus választ. A valóság érveivel kell felelnünk. A magyarság nemcsak a történelmi múlt jogain él itt és követel önálló, független állami létezést az európai erők összjátékán belül, hanem hivatása van. A magyarság jelenti Délkelet-Európában azt a kiegyensúlyozó erőt, melynek hasznos és üdvös kihatásairól semmiféle új európai hatalmi konstelláció nem mondhat le. A magyarság létezéséhez való jogának legfőbb bizonyítéka a magyar alkotmány sérthetetlensége, a Szent István-i állameszme töretlensége és a magyar nyelv. Nem lehet történelmi véletlen egy nyelv megmaradása, gazdagodása, elevensége és virágzása ezer éven át, olyan hatások és befolyások közepette, amilyenekkel a magyar nyelv szelleme évezreden át viaskodni volt kénytelen. A nyelv legfőbb bizonyítéka a nemzetnek, sokkal tisztábban és végzetesebben az, mint a vér és a faj. Tiszta fajú nép nincsen ma Európában, ahol évezredek történelmi kalandjai kevertek vért és fajtákat, de tiszta nyelvű nemzetek vannak, s nemzet csak ott van, ahol él a nemzeti nyelv öntudata. Él a közéletben, s él mindenekfölött egy nemzet legfőbb kifejezési szándékában, az irodalomban. Senki nem tagadhatja, hogy a magyar nyelv él, hajlékonyabb, kifejezőbb, gazdagabb, mint valaha is volt a nemzeti múlt változásai során. Senki nem tagadhatja, hogy van élő magyar irodalom – az irodalom: a nemzet legfőbb számvetése sorsával –, és senki nem tagadhatja, hogy ez az irodalom ma már az európai szellemi közösség egyik becses, általánosan ismert és becsült értéke. Senki nem tagadhatja, hogy van magyar tudományos élet, mely a magyar alkotó szellemnek világszerte elismert képességeit tudatosan fejleszti és ellenőrzi. Senki nem tagadhatja, hogy van magyar hivatás, melynek legfőbb értelme, hogy a magyar államélet keretein belül megadja minden itt élő nemzetiségnek tehetsége és képességei szabad kifejtését. A Szent István-i gondolat megteremtette e földön az itt élő népek érvényesülési összjátékának olyan lehetőségeit, melyek, a magyar szellem vezetése mellett, minőségi vezető szerepet biztosítanak a nemzet számára a Duna-medencében. Nem sértjük egyetlen közvetlen szomszédunk nemzeti érzékenységét sem, csak tényeket állapítunk meg, mikor számba vesszük mindazt, amit a magyarság kulturális erőben és értékben az elmúlt évszázadok során a szomszéd népeknek kölcsönadott ahhoz a nagy vállalkozáshoz, mely az európai erők minden megnyilatkozásának közös célja: a nemzeti műveltségek megteremtéséhez és felemeléséhez a közös európai szintre. Minden nyugati ember, aki az elmúlt évtizedekben Magyarországot megismerte, kénytelen volt megvallani, hogy a Duna–Tisza köz az a határvonal, ahol az occidentális sorsközösség öntudata még igazi értelmében él; e határvonalon túl fejlődő kultúrák lehetnek elevenek, életképesek, fejlődésre alkalmasak, felmutathatnak üde népi erőket, de egyelőre – és még sokáig – nem él bennük az occidentális, keresztény műveltség szintézisének és sorsközösségének öntudata olyan erővel, mint él Magyarországon. S amint cáfolhatatlan, történelmi tény, hogy Magyarország volt keleti védbástyája évszázadokon át a nyugati keresztény műveltségnek, úgy tagadhatatlan valóság az is, hogy ez a nyugati, keresztény műveltség Délkelet-Európában a történelmi Magyarország határai között sugárzik ma is legelevenebben. A szerb, a román, a bolgár, a szlovák kultúra megteremtésére irányuló, nemes és tiszteletreméltó törekvéseket megbecsüljük, de minden tárgyilagos bíró és kutató kénytelen lesz elismerni, hogy az európai hivatásérzés öntudata Magyarországon mélyebb, történelmibb és elevenebb, mint az Európa keleti határperemén elterülő államokban. Az utas, aki az elmúlt évtizedekben áthaladt Délkelet-Európa országain, a Duna és a Tisza között találta meg vándorútján utolszor az európai sorsközösség jeleit. Nem mondjuk azt, hogy nem talált európai életformákat máshol Délkelet-Európában, nem lelte meg a civilizáció alkotásainak minden kényelmét és kellemességét Bukarestben, Szófiában vagy Belgrádban, nem talált e fejlődő, eleven nacionalista öntudattal töltött, egészséges paraszt-népek életében kultúrakaratot. Kitűnő szállodák, korszerű kórházak, tökéletes repülőterek, többé-kevésbé gondosan vezetett színházak, nagy napilapok, iparkodó könyvkiadók, nemzetnevelési szándéktól és buzgalomtól áthatott egyetemi intézmények várták mindenütt az utast Délkelet-Európában is. Nem lehet célunk, hogy a magunk erőit más népek erőfeszítésein mérjük fel, nem akarunk hamis, vagy igazságtalan párhuzamot vonni hazánk és szomszédaink között, kiknek kulturális törekvéseit a magyarság nemcsak mindig elismerte, hanem pártolta és segítette is. Minden, amit állítunk és bizonyítani tudunk, hogy Kelet felé haladva, Magyarország az utolsó kultúrterület, ahol az európai keresztény műveltség hivatásérzete egyértelmű egy nemzet életformájával. Mi nem akarunk európaiak lenni, mert azok vagyunk; s nemcsak a kórházak, egyetemek, jó szállodák, repülőterek és fürge napilapok külsőségeiben vagyunk azok, hanem azzá nevelt szerepünk és hivatásérzetünk. Kelet felé haladva, Magyarország az utolsó kultúterület, ahol az európai ember ugyanazt a sorsközösséget érzi mindennel, ami az európai keresztény műveltség múltját, jelenét, jövőjét és felelősségét jelenti, mint érzi Párizsban, nemcsak, mikor előadást hallgat a Sorbonne-on, vagy a Comédie Francaise-ben, hanem akkor is, ha az utcán ül egy padon. Vagy érzi egy stockholmi ember, ha belép az esztergomi székesegyház oszlopsorán át a templomba – ugyanaz a lélek szól hozzá, mint az upsalai katedrálisban. Vagy érzi egy belga, egy hollandus, egy német, ha szakmai kérdésekről beszél egy magyar mérnökkel vagy orvossal. A nyugati műveltség Magyarországon nem import, hanem szerves alkatrésze múltnak, jelennek és a szerep hivatásérzésének.

S mert a magyar egyéniség: nemzeti szerepét az eltömegesedés korszerű veszélyeivel szemben is iparkodott a legújabb időben megóvni. A magyar soha nem tudja úgy látni az államot, mint egyfajta óriási, korszerű költőgépet, melyből bizonyos közös államhatalmi célok érdekében, előre meghatározott időbeli tervgazdálkodás szerint, az állampolgárok millióinak egyforma tollazatú, pelyhes fiókáit költik ki – mert aki az államot kollektív költőgépnek látja, a magyar szemében vétkezik a nemzet eszméje ellen. A magyar nemzeti eszme mindig a minőség küzdelmének jegyében állott. Lapozzunk vissza a magyar szellemtörténet lapjain, s nézzük és vizsgáljuk, milyen kérdéseket adott fel magának Európa keleti határszélén az évszázadokban ez a nemzet, hogyan felelt változó korok nagy európai szellemi mozgalmaira, a reformáció, az enciklopédisták, a humanisták kérdéseire? A magyar szellemtörténet mindig teljes felelősséggel és egyénien felelt Európa nagy kérdéseire. S mindig mértékkel és önismerettel felelt. Amiből máshol véres forradalom lett, nálunk átalakult szellemi és erkölcsi vitaanyaggá. Egy olasz író egyszer beszélgetés közben azt mondotta e sorok írójának, Magyarország a kevés európai országok egyike, ahol ma is érzik az életen és az emberek gondolkodásmódján, hogy Napóleon itt csak Győrig jutott el. Ez igaz: de talán nemcsak hadászati és történelmi véletlen, hogy Napóleon itt csak Győrig jutott el. A magyarság mindig egyénien vizsgálta, szűrte meg az európai sorskérdéseket, s a nemzeti öntudat szűrőjén párolta le a kérdésekből mindazt, amit a maga fejlődése számára szükségesnek és alkalmasnak ítélt. A magyarság, mint az európai keresztény műveltség, a humanizmus egyik utolsó keleti végvára, minőségi kultúrát épített az elmúlt évszázadokban, s ezt a művét leggyakrabban történelmileg rendkívül kedvezőtlen feltételek közepette végezte. Egy nemzet igazi értelme nemcsak az életforma és a nyelv, hanem a hatalomhoz, tehát a cselekvő létezéshez való szándék. A magyar nemcsak horizontálisan akart nemzet és hatalom lenni Európában, hanem még inkább vertikálisan. Ma sem akar mást.

11.

Mint a múltban, ez ad jogot számára a jövőben is az európai élethez. Két nemzetnek lesz, meggyőződésünk szerint, rendkívül fontos szerepe az új, a minőségi verseny erkölcsi és anyagi katarzisában megújuló Európában: a magyarnak, Délkelet-Európában, s a franciának, Nyugaton. A francia nemzet elvesztette a háborút, s legjobb elméi és kitűnő népi ösztönei már érzik: a katonai vereség, s az azt követő társadalmi megrázkódtatás még nem ok arra, hogy elveszítse a békét is. Az új Európának Keleten és Nyugaton föltétlen szüksége lesz arra a kiegyensúlyozó kulturális erőre, arra az öntudatos szellemi erőforrásra, amit a keleti területeken a magyarság, nyugaton a francia alkotó szellem jelent. A franciák elvesztették a háborút, mert elvesztették igazi szerepükkel szemben a szükséges igényérzetet; mert az általános szellemi és erkölcsi szint az első világháború után ijesztően zuhant; mert a politikai és társadalmi élet züllött és kapzsi volt; mert a gazdagodás hörcsög-ösztönei időlegesen elnémították az erkölcsi felelősség lelkiismereti szavát; mert sajtójuk és politikusaik korruptsága nem ismert mértéket. Az új francia írók nem ömlengenek és nem sopánkodnak többé a vereség fölött, s egyik legkitűnőbb szellemük, Montherlant, utolsó könyvében, a Júniusi napforduló-ban nyíltan kimondja: a háborút a franciák elvesztették, mert kapzsiak, hazugok voltak a vezetők, s mert a tömegek kulturális és erkölcsi vonatkozásokban igénytelenekké váltak. Ez az igénytelenség az eltömegesedés korának egyik legveszedelmesebb, műveltségromboló tünete. A tömeg, amely mohón és falánkan jól akar lakni ennivalóval, olcsó és gyors keresettel, technikai kényelemmel, műveltségpótló szórakozásokkal és ismeretekkel, igénytelen lesz erkölcsi és szellemi magatartásában. Ennek az igénytelenségnek természetes következménye a pökhendi és szemérmetlen ököljog társadalmi, kulturális és világnézeti vitákban. A tömeg mindenkit humanstá-nak, afféle nyálkás és puhány, szarukeretes pápaszemmel a világba pislákoló ál-értelmiségnek, tehát ellenségének gúnyol és bélyegez, aki figyelmeztetni meri, hogy a tömegek létezésének ténye még nem biztosítja a civilizáció csodafájának termését, s egyetlen emberi közösség sem maradhat meg és vállalhat szerepet a népek nagy versenyében, ha feladja a műveltség igényérzetét, lemond a szerep és a verseny erkölcsi erőfeszítéséről. A humanista ma gúnynév Európában. Nem kell sok idő hozzá, hogy a tömeg, mely az eszméi hatóerejétől megfosztott, letűnt liberalizmus és az új társadalomszervező kísérlet, a kollektivizmus között kényszerül új életformákat keresni, ha emberi igényekkel akar tovább létezni az occidentális kultúrterületeken, kénytelen visszahívni a tantermekbe és a közélet dobogóira ezt a ma oly bátran és harsányan megvetett nevelőt. Minden jel arra mutat, hogy éppen a nagy kollektivista társadalmi rendszerek nélkülözhetik egyre kevésbé azokat a nevelőket, akik a tömegek szellemi magatartását újra hivatva lesznek megtölteni a műveltség igényérzetével.

A franciák érzik ezt, tudják, hogy szerepük lesz az új Európában. A francia alkotó szellemet a háború után életlehetőségeit kereső, a minőségi verseny esélyeit mérlegelő Európában egyetlen gazdasági munkaterület sem nélkülözheti, éppen olyan kevéssé, mint ahogy az európai műveltség nem nélkülözheti a francia gondolkozók, írók és művészek munkáját és együttműködését. A németek oly pontosan tudják ezt, hogy a francia irodalomnak még a megszállás éveiben is mintegy területenkívüliséget biztosítottak –, tudják, hogy ezeket az erőforrásokat, szellemi áramtelepeket az indulat vagy a bosszú fegyvereivel megsérteni egyértelmű lenne az európai szellem öngyilkosságával. Teljesen közömbös, hogyan gondolkoznak a világnézeti síkon a francia írók és szellemi emberek: Európa jövője szempontjából sokkal fontosabb és értékesebb, hogy a nyugati műveltség ez örök pionírjai ne veszítsék el a válság éveiben kutató és alkotó kedvüket, tehetségüket. Ez nemcsak francia érdek, hanem egyetemes európai érdek is. A legyőzött és részben megszállott Franciaországban ma, a fegyverszünet harmadik évében kétszáznegyven folyóirat jelenik meg. A három-négy oldalra lesoványodott francia napilapok egy teljes oldalt szentelnek ma is irodalmi és tudományos kérdéseknek. Giraudoux, aki a franciák Göbbelse volt a háború első évében, utolsó könyvének előszavát a megszállott Párizsból keltezi, ahol zavartalanul foglalkozhat irodalmi tanulmányaival. A németek a francia irodalmat, művészetet, tudományt a megszállott területeken is óvatosan, kesztyűs kézzel és gondos tiszteletadással illették, bizonyosan nem valamilyen hamis, vagy éppen sznob elfogultságból, hanem egyszerűen azért, mert tudják, hogy az eleven francia műveltségre nekik éppen olyan szükségük van, mint a franciáknak, mint egész Európának. S a franciák, felocsúdva az összeomlás fájdalmas zavarából, gyorsan tájékozódtak. Tudják, hogy Franciaország határai nem végződnek a térképen, hanem elmosódnak az európai lélekben. A franciák dolga lesz megint a pontos, kristálytiszta szövegezés és fogalmazás, a feltalálás és a tökéletesítés, a fogalmak feltárása, a részletek kidolgozása, a minőség tökéletesítése, a franciák dolga lesz, igényérzettel tölteni meg az eltömegesedett Európa szellemi, művészi és tudományos életét. Ez a szerep elsőrendűen az övék. Szellemük, értelmük, ízlésük erre kényszeríti, erre kötelezi őket, s ezt a szerepet vállalják és végre is hajtják, ha elég erősek, elég öntudatosak maradnak a nagy csalódás, az imperialista szerepbe vetett meggyőződésből való kiábrándulás után visszafordulni ahhoz a nagy alkotó és pedagógiai feladathoz, mely valamikor a civilizációval ajándékozta meg a fehér ember világát, s amely elsőrendűen francia feladat maradt a jelenkorban is. Ha minőséget kell teremteni, igénnyel gondolkozni, a franciák megint vezetni kezdenek a világban – vezetni kezdenek akkor is, vagy éppen akkor, ha a francia kispolgár nem rendelkezik többé gyarmati értékpapírokkal. Egy napon minden nagy és kis népnek választania kell: mi igazi dolga, igazi szerepe az új világban, a tömegek világában? Tud-e vezetni, ötletet, erkölcsi tartást adni a tömegeknek, vagy nemzeti tömeggé akar süllyedni maga is, másodrendű hatalommá, melyet az új nagyhatalmi erővonalak vontatnak.

A franciák, ennek sok jele van, kezdik felismerni ezt a szerepet. Tudják, hogy a háború után győztesnek, legyőzöttnek egyformán szüksége lesz reájuk. Tudják, hogy az eltömegesedés nagy válságában egyéniségükre, szellemükre olyan pedagógiai szüksége lesz a világnak, mint a népvándorlás után volt szükség a szerzetesekre, a betűőrző kolostorok szellemi munkásaira. A francia nemzet elbukott a csatatéren, de nem bukott el nemzeti létének legfontosabb munkaterületein. Amíg az európai műveltségnek szüksége lesz tiszta és pontosan körülírt fogalmakra, minőségi árukra, a világnak szüksége lesz a franciákra. Természetesen nem a kényelmes, nem a tőzsdén nyerészkedő, nem a politikai lesipuskások üzletei között tunyán tespedő Franciaországra, amilyen a két világháború között volt ez a csodálatos föld, az Értelem hazája. Most, amikor sietnek vissza a földhöz, a kézművességhez, s mindenekelőtt és mindenekfölött tudatosan sietnek vissza ahhoz a magasabb rendű emberi, szellemi, tudományos, irodalmi és művészeti, tehát pedagógiai igényhez, amelyről – úgy tetszett a két világháború között eltelt évtizedekben – a biztonsági mítosz önzésében már-már lemondtak, megtalálják végre igazi szerepüket. Ebben reménykednek Európa legjobb szellemei, s reménykednek a franciák közül is azok, akik elég bátor és független szellemek ahhoz, hogy a valóságot ne tévesszék össze az illúzióval és az érdekkel. Franciaországot nem fenyegeti az eltömegesedés veszélye. Ha egy nép az élite szerepét vállalja, a vezető és a pedagógus nagy hivatására vállalkozik, nem lehet egyidejűleg becsvágya a horizontális teljesség. Francia faji képlet nincsen: a nordikus, az alpinikus és a mediterrán fajták szerencsés és bonyolult vegyülése alkotja ezt a nemzetet. De francia nemzet van, s ez a nemzet, mint minden élő és öntudatos közösség, természetesen hatalmat és szerepet is akar. Hatalma bevilágíthatja az emberi értelem tájainak egészét, szerepe a nevelő hivatása lehet a tömegek felett.

12.

Ebben hiszünk. S mert magyar nemzet is van, nemcsak a szó faji és állami, hanem még sokkal inkább szerepszerű és hivatást jelentő értelmében, s mert a magyar nemzeti lelki alkat sem alkalmas arra, hogy ellenállás nélkül átadja magát az eltömegesedés kísérletének, hiszünk abban is, hogy a maga történelmi helyén ez a nevelő-szerep parancsolóan kiválasztja és megszólítja a Duna-medencében a magyarságot.

Mikor egy nemzet pedagógiai szerepet vállal a maga korában és világában, a nevelést természetesen önmagával szemben kell a legnagyobb erővel és a legmélyebb öntudattal érvényesítenie. Egy nép csak a maga élettani és -szellemi törvényei szerint élhet – de Seneca megmondotta, hogy a törvény ne csak parancsoljon, hanem tanítson is. Ha a magyarság fel akar készülni a háború után kérlelhetetlenül elkövetkező nagy vizsgára, nemcsak nemzeti létének számvetésére, nemcsak önismeretre van szüksége, hanem a gyakorlati pedagógia új és erőteljes módszereire. Mesterségeket meg lehet tanulni, hivatásra csak teljes önfeláldozással, egyfajta kegyelmi állapotban lehet felkészülni. Ismételjük, mert ez a kötelességünk, hogy a magyarság kultúrhivatásának öntudatos megszervezése Délkelet-Európában egyértelmű az új honfoglalással. A magyart egyénisége, szelleme és képességei feljogosítják és alkalmassá teszik erre a szerepre. De aki szerepet vállal a világban, búcsúzzon el sok mindentől, ami életében addig illúzió volt – búcsúzzon el mindentől, ami tetszetős káprázat, a nemzeti önérzetnek hízelgő pátosz és öncsalás. A magyarságnak meg kell vizsgálnia igazi helyzetét a népek között, mérlegre kell tennie jövőjének valóságos lehetőségeit, meg kell mérnie erejét, s ha a pedagógiai szerep úgy kívánja, meg kell tisztítania lelkét és nemzeti életét minden, még oly vonzó és tetszetős téveszmétől, mely nagyságának igazi méreteit, hivatásának igazi értelmét eltakarja előle.

Nemcsak az egyéni élet legveszedelmesebb rugója a hiúság; népek életében is ez a titokzatos motor, melynek mérsékelt és tudatosított hajtóereje adhat bizonyos kényelmes lendületet a nemzeti életnek – a szabályozott és öntudatosan adagolt hiúság ingertöbbletet is jelent, s e többlet nélkül egyének és népek életében gyorsan bekövetkezik az a sajátos ingerhiány, mely nagy egyéni és közösségi válságok egyik legjellemzőbb tünete! – de a hiúsági komponens elhatalmasodása az egyén, vagy a közösség lelkében múlhatatlanul a környező világgal való tragikus összeütközésekhez vezet. A legveszedelmesebb jelszó, melyet a magyarság fülébe húzhatott valaha egy olcsó sikerekre számító nemzetszemlélet, az extra Hungáriam non est vita jelszava. Semmi sem olyan behízelgő, mint ez a nagyon egyszerű változatokkal, szívet megejtő modulációkkal, sajtóban, irodalomban, színpadon és mozgóképen könnyen lejátszható dallamos tétel, mely elhiteti egy nemzettel, hogy a legelső a világon, hogy sajátságai, minősége, intézményei, társadalmi berendezkedése, közszelleme, igen, még ételei, ruhái, táncai, dalai is valamilyen egyedülvaló, semmiféle más emberi teljesítményhez, berendezkedéshez, sajátsághoz nem hasonlítható, felülmúlhatatlan értéket jelentenek az egész emberiség számára. Az új magyar pedagógia egyik legfontosabb feladata, hogy a nemzet közszellemét felszabadítsa e cigányprímás bűvöletből, ebből az elérzékenyült önimádatból, amely sajnálatosan áthatotta az elmúlt évtizedekben a magyar öntudatot. Csaknem oly káros és vészes, mai szóval: destruáló ez a fakírszerű önelragadtatás és önigézet, mint az a másik nyegle és üzleties nemzetközi szemlélet, mely pökhendien tagadja egy nemzet hagyományaiból táplálkozó öntudatának jogosultságát, egyéni képességeit és sajátságait. Ahogyan erős ember csak az lehet, aki erejét és képességeit a környező világ erőviszonyaihoz méri, úgy nem élhet egyetlen nép sem tulajdon nagyságának és kiválasztottságának valamilyen donkizsottszerű önbűvöletében, mert a valóság tragikusan megtanítja arra, hogy a romantikus szerep minden világi vállalkozása alkalmával a tények és az erőviszonyok kegyetlen ellenállásába ütközik. A magyar nemzetnevelés, az európai hivatás és szerep magyar lehetőségeinek tudatosítása a nemzet lelkében kénytelen számolni ezzel a mélyen beidegzett, varázsos kényszerképzettel, s mikor feltárja a magyarság előtt igazi erőit és képességeit, kényszerül figyelmeztetni a nemzetet a környező világ szemléletére és igényeire. Egy rikoltozó, tehát mindig gyanúsan konjunktúrajellegű, hazafiaskodó iparszerűség szívesen használja ki egy nemzet életének változó sorsfordulatait, a gyászt, a tragédiát éppen úgy, mint a sikert és az eredményt, hogy fülébe húzassa hajladozó szellemi cigányprímásaival ezt az indulót. S e tétel fortissimojának vérpezsdítő bódulatában a legjobb elmék is hajlandók időlegesen megfeledkezni arról, hogy egy nemzet mindig szerződéses állapotban él az emberiséggel, s e szerződés legmélyebb értelme a közös emberi verseny méltányos szolidaritása. Semmi nem könnyebb, mint megríkatni és rikkantó önkívületre lelkesíteni egy emberi közösséget, ha azt mondjuk neki, hogy jobb alma nem terem sehol a világon, szebben járni, enni, aludni, szeretni, emlékezni, lelkesedni, turbinákat építeni, a betegeknek oltást adni, a társadalmi egyensúlytalanság kérdéseit elrendezni sehol, senki nem tudja ezen a földön, mint a magyarság. Ez a mindig spekulatív szellemű hazafiasság éppen olyan bűn a nemzet ellen, mint a közösséggel minden együttérzést megtagadó, a nemzet nyelvét, múltját, tagadhatatlan egyéni képességeit ócsárló, igen, a nemzet történelmi és missziós létezési jogát végül is megtagadó szemlélet. Mindkettő ellen küzdeni kell. De a gyakorlatban azt látjuk, hogy a nemzeti hiúságnak hízelgő szellemi ipar érdekeltjei azonnal a nemzetköziség, a dekadencia, az átkos kozmopolitizmus és más, ez untig ismert és ismételt szólamokból következő, még sokkal súlyosabb és körmönfontabb vádaskodással illetik mindazokat, akik a nemzetet e két magatartás végleteinek veszélyeire figyelmeztetik, s önismeretre, sallangos és üzleties nemzetieskedések elutasítására, s a nyegle és meddő álintellektualizmus minden nemzeti értéket tagadó szemléletének elhárítására biztatják. Az új pedagógia feladata megtanítani az elkövetkező nemzedékeket arra az óvatosságra és mértéktartásra, mellyel mindenféle érdekek által szabályozott magatartást, mint a nemzet ellen tervezett bűnt, szemmel tart és közömbösít. Egy nemzet, melynek első szent királya ezer év előtt defensor Christianitatisnak nevezhette magát, melynek missziós tudata oly mélyen él a nemzet legnagyobb királyainak öntudatában, hogy IV. Béla szó szerint a contra totam Európam törő barbárság védőjének nevezheti magát, egy nemzet, mely minden történelmi erejét minden időkben tudatosan a keresztény műveltség és Európa védelmében áldozta fel, rangján alul valónak érezhet minden támadást, mely akár nemzeti létét tagadó és fitymáló, akár nemzeti öntudatát külsőleges és üzleties hazafiaskodással körülhízelgő politikai, vagy anyagi üzletiesség részéről éri. Egy nemzet, melyet hivatásérzése az elsők közé emelt a legveszélyesebb évszázadok során Európában, joggal tiltakozhat az ellen, hogy rangérzéket sértő, üzleti célzatú, önérzetén és szerepén egyszerre foltot ejtő közszellem uralkodjék el pedagógiában, irodalomban, politikában és általában a nemzeti közéletben, s egyfajta prolongált tulipán-mozgalom vámszedői járják az oíszágot, hivatástudatát kihasználja egy árvalányhajas ügynökösködés, bajszát pödörgető és honfibútól mindig fátyolos szemű, karcos és rekedt hangon udvarló ál-hazafiasság, a nemzeti érzésnek ezek a mindennél visszásabb és ellenszenvesebb ügynökei, kiket egy divatos, olcsó, de a jelenséget találóan fedő körúti tájszóval a nemzet csacsanereinek is nevezhetnénk. A defensor Christianitatis magyarságának, a contra totam Európam törő barbárság elé védőbástyát építő magyarságnak nincs szüksége a csacsanerekre. Legjobb szellemei, Szent István, Zrínyi, Könyves Kálmán, IV. Béla, Bessenyei György vagy Pázmány nem önimádatra, hanem mértéktartásra, hivatásérzésre, rangérzékre és önismeretre nevelték.

Mikor egy nemzet történelmi létezésének legválságosabb időszakát éli, kénytelen figyelmesen szemügyre venni életének minden jellegzetességét. Békésebb időszakokban a nemzet reábízhatta az időre, továbbá józan ítéletére, csalhatatlan ízlésére, mértéktartó öntudatára a rangja és szerepe ellen vétkező tünemények szelektálását. Az elkövetkező időben, mikor a nemzet az új Európa minőségi versenyében kénytelen lesz minden erejét és képességét felmutatni, ha meg akarja tartani az eltömegesedés, a contra totam Európám feltörő, nemzetközi barbársággal szemben is hivatását, kultúravédelmező és minőség-védő hivatását, nem bízhatja az idő és korszakok vizsgájára azoknak a jellegzetes tüneteknek megítélését, melyek – mint egy német gondolkozó mondotta – a barbárok vertikális betörését jelentik az európai keresztény kultúrába; s ezek a tünetek a mi szellemi és társadalmi életünkben is észlelhetők. A barbárok most nem népek és fajták, mint a tatárok vagy törökök, hanem a tömeg maga, mely a nemzeti kereteken belül készíti elő és valósítja meg pusztító hadjáratát. A magyarság legmélyebb öntudatával hiszi és vallja ma is, hogy a keresztény kultúra egyértelmű az európai műveltséggel és hivatásérzéssel. A keresztény műveltség eszméinek és törvényeinek pusztulása egyértelmű lenne az ismert európai világkép pusztulásával. „A kereszténység ma is, a tömegek korában is kultúránk lényege.” (W. Röpke: A jelenkor társadalmi válsága.) Ezt a keresztény kultúrát a vertikálisan betörő barbárság ellen megvédeni, minőségét elmélyíteni a nemzetnevelés feladata.

(1942)