ef Zámbó, a plasztikus

„Képeimmel és szobraimmal olyan gondolatokat szeretnék ébreszteni

a nézőben, amelyek nekem sem jutnak eszembe.”

(ef Zámbó István)

Ha kísérletezni kezdünk, ha megpróbáljuk leírni – illetve pontosabban: körülírni – hogy mit látunk ef Zámbó István festőművész úr képeit szemlélve, akkor vadul izzó és pöfékelő kéményekről, félelmetesen sugárzó koporsókról, csavargó kutyákról, kis házakról (ó, hol van az az otthon?), tökös kis tűzhányókról, peckes piramisokról, ágyon fekvő alakokról, tekergő kígyókról, táncot járó gyertyatartókról, mutatóujjakról, vörösre festett körmökről, meghajlított szárú villákról, indaszerű nyúlványokról, félrecsapott, kinyúlt halakról, csontokról, törött nyelű kalapácsokról, pettyes elefántokról, összefércelt testű, bábuszerű figurákról, kiterített, innen-onnan lelógó szemekről, kihasadt, újravarrt felhőkről, csíkos sorompókról, üde múmiákról, gyűrűkről, labdákról, karcsú hattyúkról, gyökereket eresztő, egymásba kapaszkodó – vagy éppenséggel önfeledten szeretkező – felhőkarcolókról, sivár tájakról, lebegő elemekkel benépesített közegekről, Miskakancsókról, Jánosvitézekről, összekötözött, törött botokról, dinnyeszeletet lovagoló hetyke huszárokról, gyengéden fenyegetődző késekről, heveskedő indiánokról és persze hatalmas mellű, dús combú nőkről kell beszélnünk. Ezen elemek bizonyos, nehezen felderíthető rend vagy a könnyen kiismerhető káosz szabályi szerint szerepelnek, kapcsolódnak, variálódnak, fel- és eltünedeznek, módosulnak és átalakulnak ef Zámbó István alkotásain. A korántsem teljességre törekvő, futó leltár, a bősége ellenére is csupán vázlatosnak minősíthető felsorolás után joggal vetődhet fel a kérdés: és mindez mit jelent? – ám e problémára valószínűleg nemcsak az interpretátor, nemcsak a befogadó (a művek előtt hosszú sorokban toporgó Tisztelt Közönség-egyed), hanem maga a művész sem adhat pontos választ (lásd: mottó). Az ellentmondásos hatvanas-hetvenes évek alternativitásából a szentendrei és a kortárs magyar művészet magas régióiba emelkedett – és az európai művészet forgószínpadán is egyre ismertebb és elismertebb – ef Zámbó István a festészet és a grafika ágazatai mellett a szobrászatot, illetve – pontosabb kifejezéssel élve – a tárgyalkotó művészetet is kísérleti terepévé avatta; képszereplői, elszakadván a síktól, motívumai testet öltvén önálló lényekként, egységekként megjelenvén, szuverén műalkotások gyanánt tüntetnek a konvenciók ellen már a pálya korai szakaszában. A szobrászati mű gyakran eszköz: egy-egy akció, performance, előadás, hangverseny kiegészítő eleme, kelléke, rekvizituma. Így a szobrászati mű lényege gyakran: maga a művész.

Emlékezetünkben felmerülhet példának okáért egy, a hetvenes években rögzített fotográfia, amely Gilbert- és George-utalásokkal és áthatásokkal színezett szobor-dokumentumként minősíthető: elhagyott (vagy valaki által korábban letisztított?) szobortalapzaton áll – szelíden, mint egy legújabb kori Nepomuki Szent János – a művész. Az élő szobor-akciójának végrehajtása mellett 1976 körül faszobrok keletkeznek ef Zámbó István műhelyében: a Fűzve című, talányos női figura – testének repedéseit vastag öltések tartják – és a Vándorfestő című, maga után képekkel megrakott kiskocsit húzó alak. Az alternatív művészet rajongóinak emlékei között felbukkanhat egy gyermekcipőkkel púpozottan megrakott, szögesdróttal megkötözött, piros, sárga és arany színű festékkel leöntött, ócska, ódivatú gyermekkocsi, amely talán egy performance kiegészítő kelléke, eszköze lehetett, vagy esetleg egy betiltott kiállítás talált tárgya-tárgyalakítása; a szentendrei Vajda Lajos Stúdió kiállításain nem a hagyományos célzatú, az örökkévalóságnak készült művek szerepeltek – kiemelt szerepe van a modern művészetben a pillanatnyiságnak! –, illetve ha mégis, gyorsan a feledés homályába hulltak a következő tárlat bombasztikusán eredeti és meghökkentő produkcióinak hatására. Katalógusokban bukkanhatunk a különböző Keretművek reprodukcióira: azokra a művekre, amelyek a keret létrehozásával, a képfelület ürességének ilyetén való megteremtésével, behatárolásával, megjelölésével és kiemelésével hoznak létre különös sugárzású, abszurd alkotásokat. A felhasznált keret-anyagok között csövek, cipők, játékszerek, fadarabok, kávéfőzők, a köznapi élet tárgyai és tucattermékei szerepelnek, s a keretté rendezett, kavalkádszerűen felvonultatott határolósávok között üdén virít a semmi. A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján a dunaújvárosi acélszobrászati alkotótelepen készült a Nem véletlen alakzat című munka: a faállványzatba illesztett, nagyméretű vasszögek furcsa kompozíciója. Ef Zámbó István térberendezései – így a félig égett, óriási gyufaszálakkal benépesített miliők – a nyolcvanas évek Stúdió-kiállításain kezdtek már-már megszokottá válni. Miként festészetében és grafikai munkásságában, „szobrászatában” is különös és lényeges szerepet játszottak a tárgyak, a szerszámok. Kalapács, kefe, söprű, bot, vödör, ásó, kapa, sarló, vakolókanál. A tárgyak gyakran antropomorf megjelenésűek, vagy ha nem, parányi formai módosítás, a megszokottól eltérő környezetbe helyezés elegendő a művész számára, hogy a konvencionális jelentéskört kitágítsa, megsemmisítse, visszájára fordítsa. Teóriánkat bizonyítandó, a nyolcvanas és a kilencvenes évek terméséből említünk néhány megcáfolhatatlan, konkrét példát.

Munkagép 1985. Vegyes technika, különféle anyagok, 70x80x30 cm. A színes, üveg- és kőberakásos, festett faplasztika mintha első lábaira támaszkodó, ülő, kutyaszerű állat lenne; feje kapa-fémlemez, farka felfelé álló sarló, nemi szerve kalapács, hátán az „utas" rövidfejű fejsze.

Metafizikus prostituált ablakban 1985. Vegyes technika, különféle anyagok, 60x30x20 cm. Fatalapzaton, áttört fakeretben álló, csíkos melltartót viselő, csinos félakt, madárszerű fejjel, fülében fémhorog-fülbevalóval. A fej fölött puha szőrmedarabka lóg.

Ujj 1986 körül. Festett fa, 180 cm. Főnézetből a pöttyözéses technikával tarkára festett alapból kinövő, rózsaszínű, égő vörös körömmel megfestett mutató(?)ujj figyelmeztető gesztussal magasodik, az oldal- és a hátsónézet azonban egy ernyedőfélben lévő hímtag vizuális emlékképeit hívja elő a szemlélőben.

Faluszex 1988. Vegyes technika, különféle anyagok, 220x40x40 cm. Földre fektetett, hosszúkás nyaláb vagy köteg: a belsőben húzódó, a két végen kilógó szőlőkarókat nád veszi körül, s dróttal felerősített, vastag, göcsörtös kolbászok veszik körül, hangsúlyozzák az együttest.

Fazék 1988 körül. Fémek, 40 cm. Közönséges, ütött-kopott, piros, zománcozott fazék vagy lábas (kis lábaskában, kegyelmeséktől) teletűzdelve rövidre vágott szögesdrótdarabkákkal. (Óvatosan pároljuk, nehogy odaégjen!)

Torzó kígyóval 1989. Bronz, 7x5x15 cm. A combközéptől a mellekig ábrázolt, telt idomú női test torzóját megjelenítő kisplasztika. A test sima felületét a derék szexis öve és a mellek közül aláereszkedő kígyó töri meg.

Kaja 1990. Vegyes technika, különféle anyagok, 140x130 cm. Installációs mű: nyárstartó állványon, grilltekerő tengelyével átszúrt LEHEL-hűtőgép, alatta tűzifa hasábok.

Kis kosár pillantás l990. Vegyes technika, különféle anyagok, babaszemek, 10x20x20 cm. Fonott kosárkában zöldes felületű, szilárd (megszilárdult?) massza, érzékien domború felületében kék sugárzású, fekete pillákkal árnyékolt babaszemek ülnek. (A pilllák lecsukhatok.) (Mobil?)

Kétszarvú koponyával 1991. Bronz, 10x11x18 cm. A hullámos felületű, téglatest alakú, szögesdrótkerítés-imitációval ékesített-körülvett posztamensen bikaszerű állat áll, amely egyik szarvát a fején, a másikat a farok helyén hordozza. A kétszarvú teremtmény hátán koponyát hordoz, amelynek egyik szemében színes üvegkristály csillog.

Torzó koporsóval 1991. Bronz, 21 cm. Fekvő, felső lapján átlyukasztott koporsón női alsótest ül szétvetett lábakkal, amelynek törzse muta-tó(?)ujjként, érzékien és figyelmeztetőn magasodik fel.

Metafizikus utcalány 1992. Műgyanta, kb. 200 cm. A rózsaszínű női test a vastag comboknál elmetszett testrészen áll, a karcsú csípő fölötti kiképzésen a két mell a vállak helyére csúszott: ha a nő ruhát viselne, mellei válltömésként is funkcionálhatnának. A fej helyén az egyik legfontosabb női szerv: az érzéki, vörös száj.

Hóember 1992. Műgyanta, 250 cm. Két, egymásba kapcsolódó, nagyméretű, szabálytalan gömbforma fölött egy kisebb – így épül fel a hóember. Fent, a váll helyén kéményszerű karképződmény, valamint a fejen hasonló, kisebb forma az orr. A vörös testen fekete, vízszintesen körbefutó és apró függőleges vonalak jelzik: ez a hóember valójában téglaépítmény.

Mint a Torzó koporsóval című mű már előrevetíthette, a nyolcvanas évtized utolsó harmadában – ismét, mintegy lelépve a festményekről és a rajzokról – központi plasztikai motívummá lépett elő a koporsó: e jelentéssel igencsak telített tárgy tartalmi gazdagítását, dúsítását a koporsófedél furcsa feltárásával: kilyukasztásával és a belső sugárzás illúziójának megteremtésével alkotta meg a művész. (Koporsó energialukkal 1991. Festett fa, 20x50 cm.) Az „életnagyságú” koporsók között lelhetünk fel olyan példányokat, amelyek sugárzása fényhullámok által érzékeltetett: a művész rejtett világítást szerelt átlyukasztott faládájába. (Festészeti analógia: Sugárzó koporsó végű, önfényt szopó halott című munka.) E műveinek intellektuális és emocionális feldolgozásához idézzük a Mester eszmefuttatását: „A koporsó fekete doboz, zárt rendszerű végtelen, örökös élet-halál-hajó, melynek előrehaladása süllyedés, süllyedése visszafelé haladás, visszafelé haladása emelkedés. A koporsóban egyetemes energia van, ha lukat fúrunk rá, az erő kiszabadul és hidat ver az e világ és a túlvilág közé. A luk a születés és a halál erotikus szimbóluma is. Az univerzumot és a végtelen ki-bejáratát jelenti (fekete luk). Egy luk mellett üldögélő nő számomra a gyász legtökéletesebb kifejezője. Ennek ellenére koporsóra lukat vágni abszolút optimista tett. Aki nem hiszi, próbálja meg.” Ef Zámbó István szobrászművész úr koporsóin, koporsóiban elpusztíthatatlanul, mindig új és új életre kelve, vidáman virít a halál: sugároz, izzik, mindent áthat és átitat. A lét ettől persze teljesen zavarba jön, nem érti, mi ez a nagy, mindent elöntő, vidám halálsugárzás. Mi ez az ünnepi, totális, gyönyörű halál, amikor minden olyan szürke, eseménytelen, unalmas, köznapi.

Rélelvén a talált tárgyakra, létrehozván a különös tárgyakat, elérkezvén a klasszikus anyagokhoz és technikákhoz – bronz –, túllépve a sugárzó koporsókon, a legújabb alkotóperiódus a műgyanta igézetében köszöntött ef Zámbó István festő-szobrászművész úrra: nagy-nagy figurák készülnek, nagy-nagy emlékműtervek, szoborálmok lengedeznek a szentendrei Szamárhegy fölött. A század utolsó, behatárolhatatlan szakaszának művészetében ef Zámbó István működése – és néhány kortársa, barátja munkálkodása – révén egy különös, különálló, fantasztikus fejezet körvonalazódik: no persze, mondhatjuk, hogy Bosch, hogy Brueghel, hogy Arcimboldo, hogy Dali, hogy Magritte, de a végén mégiscsak azt mondjuk, hogy ef Zámbó. És persze nincs különbség a festő ef Zámbó, a grafikus ef Zámbó, a szobrász ef Zámbó, a performer ef Zámbó között: minden eddigi szabályt megkérdőjelezve, törvényeit önmaga által megteremtve, teljesen szabadon alakítva minden anyagot, öntörvényű produktumaival indokolja meg a lét csodáin állandóan csodálkozó létét.