A felvidéki magyar oktatásügy helyzete 1918–1945
Vázlatos áttekintés
1. Az impériumváltás
Az első világháborút követő békekötések a felismerhetetlenségig átalakították Közép- és Kelet-Európa térképét. Az európai területi átrendeződések leglényegesebbike az Osztrák–Magyar Monarchia felosztása, a lengyel államiság felújítása és az ún. utódállamok – Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia – létrehozása, illetve jelentős megnagyobbodása volt. A háború legtragikusabb vesztese Magyarország és a magyar nemzet lett. Az ország elvesztette területének 71,44, lakosának pedig 63,54 százalékát.1
A győztes antanthatalmak támogatásával létrehozott Csehszlovákia a korábban a Monarchia osztrák feléhez tartozó Csehországon, Morvaországon és Szilézia nagyobbik részén kívül magába foglalta a történelmi Magyarország északi területeit, az ún. Felvidéket egészen a Dunáig és a Tiszáig. Az impériumváltás óta „Felvidék” néven illették a Csehszlovákiához csatolt volt észak-magyarországi területek egészét, jóllehet ez az elnevezés nem fedte teljesen az egykori magyar Felvidéknek mint tájegységnek földrajzi fogalmát. A Felvidék államfordulat utáni, módosult fogalmához az északi hegyvidéken kívül hozzátartozott a Csallóköz, a Mátyusföldje, a Bodrogköz, a Felső-Tisza vidéke, tehát a Csehszlovákiához került volt magyar területek összessége.
A volt északi magyar területek Slovensko (Szlovákia) és Podkarpatská Rus (Kárpátaljai Oroszország) néven integrálódtak az új államba. Vizsgáljuk meg kissé közelebbről, hogy az 1910. évi népszámlálás adatai szerint milyen is volt a később a Csehszlovák Köztársaság részévé vált észak-magyarországi területek nemzetiségi összetétele?
A prágai Állami Statisztikai Hivatal retrospektív kimutatásai szerint az 1910. évi népszámlálás a később Szlovákiának nevezett észak-magyarországi területeken összesen 2 926 824 lakost talált. A népesség anyanyelv szerinti megoszlása a következő volt: szlovák 1 686 712 (57,63 százalék), magyar 896 271 (30,62 százalék), német 196 958 (6,73 százalék), rutén 97 051 (3,32 százalék), lengyel 10 659 (0,36 százalék), cseh 7 556 (0,26 százalék), szerb és horvát 2 842 (0,10 százalék), román 1 908 (0,06 százalék), egyéb 26 867 (0,92 százalék). A Felvidék kárpátaljai részén az említett évben – a fenti forrás adatai szerint – 597 062 lakost számoltak össze. Ebből 335 237 (56,15 százalék) volt rutén, 174 482 (29,22 százalék) magyar, 63 656 (10,66 százalék) német, 14 132 (2,37 százalék) román, 7 728 (1,30 százalék) szlovák, 590 (0,10 százalék) lengyel, 201 (0,03 százalék) cseh, 179 (0,03 százalék) szerb és horvát, valamint 857 (0,14 százalék) egyéb anyanyelvű.2 A csehszlovákiai magyarság indulási összlétszáma az 1910. évi népszámlálás adatai szerint tehát 1 070 753 fő volt.
Az impériumváltás után a Felvidéken több mint egymilliós magyar társadalom indult neki a beláthatatlan kisebbségi sorsnak. Ez a tragikus sorsforduló, a nemzeti kisebbséggé válás azonban lelkileg, tudatilag teljesen váratlanul és készületlenül érte a felvidéki magyar társadalom minden rétegét. Az egyik legjelentősebb szlovák vezető, a „csehszlovák” nemzetkoncepciót valló Šrobár Lőrinc később emlékirataiban sajnálkozással állapította meg, hogy a cseh megszállásra a szlovák értelmiség sem volt felkészülve, annál kevésbé a nép szélesebb rétegei, „sőt elmondható – így Šrobár –, hogy fogalmuk sem volt róla, mi van itt készülőben.”3
Ez a tragikus sorsforduló azonban természetszerűleg az elcsatolt északi magyarságot érintette legfájdalmasabban. A hazáját vesztett felvidéki magyarság védtelennek, magára hagyatottnak, kiszolgáltatottnak és elveszettnek érezte magát. „Kiestünk egy változatlannak hitt, beidegzett nagy közösségből, az ezeréves Magyarországból: az édesanyát vesztett árvák sorsa lett a miénk. Magunkra maradtunk...” – jellemezte később Fábry Zoltán kitűnő érzékkel ezt a fásult depressziót.4
Az 1918 őszén megszülető csehszlovák állam a demokrácia és a felvilágosult szabadgondolkodás jelszavával kezdte meg állami létét. Az állami élet belső megszervezésénél valóban ezek a jelszavak voltak az irányadóak, bár tény, hogy azoknak nem minden esetben volt valós tartalmi fedezetük.
Az impériumváltás után a csehszlovák állam részévé vált volt osztrák területeken ideiglenesen az osztrák, a volt magyarországi területeken a magyar jogrend maradt életben. A Felvidéken így természetszerűleg egyelőre érvényben maradtak a magyar állam oktatási törvényei és rendeletei, amennyiben azok valamilyen módon nem álltak ellentétben az új csehszlovák állam jogi normáival.5
A Csehszlovák Köztársaság kikiáltására 1918. október 28-án került sor Prágában, s az 1918. év végére a cseh országrészek birtokba vétele – a németlakta területeket is beleértve – már biztosítottnak tűnt a konszolidálódó államhatalom számára. Egészen más volt azonban a helyzet az észak-magyarországi Felvidék esetében. Az antant 1918. december 3-i jegyzéke elrendelte ugyan a Felvidék, azaz Szlovákia kiürítését, és engedélyezte a csehszlovák megszállást, majd az 1918. december 24-i antantjegyzék a demarkációs vonalat is kijelölte, a végleges csehszlovák–magyar országhatár megállapítását azonban a békekonferenciára bízta.
A magyar katonaság és karhatalom által fokozatosan kiürített, majd a csehek által birtokba vett Felvidék, azaz Szlovákia katonai és polgári pacifikálását, valamint az új, csehszlovák közigazgatás és állami élet megszervezését a prágai kormány a Vavro Šrobár vezette Szlovákiai Teljhatalmú Minisztériumra bízta. (A Felvidék kárpátaljai részei ekkor még magyar fennhatóság alatt maradtak.)
A Šrobár-féle minisztérium 1918. december 12-én kezdte meg működését. Fokozatosan átvette a közigazgatás, az iskolák, az egyházak és a gazdasági élet irányítását; a régi hivatalnokok és közalkalmazottak egy részét elbocsátotta, majd helyükbe újakat nevezett ki, az iskolák nagy részét nacionalizálta, és szigorúan megtorolt minden Csehszlovákia-ellenes megnyilvánulást. A birtokba vett volt magyar területeken Šrobár és az általa vezetett minisztérium volt a „köztársaság látható feje”.6
Az új államhatalom Pozsonyban rövidesen létrehozta az Iskolaügyi és Népművelési Minisztérium Referátusát, amely kezdetben a Šrobár-féle Szlovákiai Teljhatalmú Minisztérium, később a prágai Iskolaügyi és Népművelési Minisztérium részeként működött. A pozsonyi Iskolaügyi Referátus határozatai és döntései megfellebbezhetetlenek voltak, azok ellen csakis a prágai Legfelsőbb Közigazgatási Bíróságnál lehetett panasszal élni.7
A csehszlovák uralom alá került magyar néptöredéket kezdettől fogva
több diszkriminációs intézkedés sújtotta. A Šrobár vezette Szlovákiai
Teljhatalmú Minisztérium sorozatosan utasította ki a csehszlovák csapa
tok által birtokba vett felvidéki területekről az új államhatalom számára nemkívánatos vagy a jövőben kellemetlenné válható magyarokat,
garmadával szüntette meg, illetve változtatta szlovákká a magyar iskolákat, s általában mindent elkövetett annak érdekében, hogy a volt magyarországi területeket minél tökéletesebben magyartalanítsa. Az államhatalom minden megengedett – sőt sokszor meg nem engedett eszközt igénybe vett a magyar szellemi élet erőszakos elfojtása érdekében. A magyar intézmények és egyesületek működését betiltották vagy felfüggesztették, vagyonukat és helyiségeiket sokszor lefoglalták, illetve azokat szlovák intézményeknek ajándékozták.
Šrobár minisztériumának ezen a téren tanúsított túlzott buzgósága már 1919 novemberében kiváltotta Tomáš G. Masaryk államelnök nemtetszését. A durva erőszak látszatát kerülni óhajtó óvatos Masaryk 1919. november 7-én bizalmas levélben figyelmeztette Šrobárt a magyarellenes túlkapások káros voltára. Masaryk szerint ugyanis a magyarok tömeges kiutasítása árt a köztársaság külföldi jóhírének, a magyar iskolák meggondolatlan és elhamarkodott bezárása ugyancsak rossz taktika. Masaryk az iskolabezárásokkal kapcsolatban ezért óvatosságra intette a túlbuzgó Šrobárt, s a magyar iskolák fokozatos, lépcsőzetes leépítését tanácsolta.8
A látszatra demokratikus, modern csehszlovák államhatalom kerülni igyekezett a nyílt, durva konfliktusokat az ország nemzeti kisebbségeivel, ez azonban nem jelentette azt, hogy nem törekedett minden eszközzel az ország „nemzeti” jellegének kidomborítására, illetve a nemzeti kisebbségek háttérbe szorítására, azok politikai, társadalmi, gazdasági, kulturális és számbeli súlyának csökkentésére.
A magyar kisebbség ellen hol nyíltan, hol burkoltan alkalmazott po
litikai és társadalmi presszió egyetlen célt volt hivatott szolgálni: a csehszlovákiai magyarság minél gyorsabb asszimilálását, vagy ha ez rövid távon nem is lehetett teljes sikerű folyamat, akkor legalább a magyarságának minél hatékonyabb számbeli csökkentését. A magyarság megtörésének valamint a zárt ma gyar etnikai tömb felhígísátásának az állampolgársággal való zsonglőrködés, a magyarság nyelvi jogai nak körmönfont redukálása, a magyarellenes nacionalista iskolapolitika és a csehszlovák nemzeti terjeszkedés szempontjainak alávetett földreform lettek a legbeváltabb módszerei.
Tanulmányunknak sem témája, sem terjedelme nem engedi meg, hogy akár csak érintőlegesen is kitérjünk a felvidéki magyar kisebbség politikai, társadalmi, kulturális és gazdasági diszkriminációjának valamennyi vetületére a tárgyalt korszakban, ezért figyelmünket csupán a kisebbségi magyar iskolaügy alakulásának vázolására fordítjuk. Ezt azonban annak az elvnek hangsúlyozott kiemelésével tesszük, miszerint minden kisebbségi lét legsebezhetőbb pontja a közoktatás, amelynek egyre csonkuló struktúrája, tartalmi módosulása, valamint az anyanyelven szerzett ismeretek szűkülő hasznosíthatóságának ténye hosszú távon a kisebbségi etnikumok asszimilálásának egyik legveszedelmesebb eszköze. Bár ez a tendencia napjaink viszonyai közepette tájainkon még fokozottabb mértékben érvényesíti törvényszerűségeit, az általunk tárgyalt korszakban is kimutatható és jól nyomon követhető.
Jegyzetek az 1. fejezethez
1. Magyarország népessége a trianoni béke után. Magyar Statisztikai Szemle, 1923 január–február, 3. old.
2. Sčítaní lidu v Republice Československé ze dne 15. února 1921. I. Československá štatistika – Svazek 9. Praha 1924, 75. old.
3. Šrobár Vavro: Osvobodené Slovensko. Praha 1928, 219. old.
4. Fábry Zoltán: Stószi délelőttök. Bratislava 1968, 18. old.
5. Buzek Kamil: Úvod do právnej organizácie národného školstva v republike Československej. Praha 1935, 4. old.
6. Peroutka Ferdinand: Budovaní štátu I. Praha 1933, 404–405., 408. old.
7. Matej Jozef: Dejiny českej a slovenskej pedagogiky. Bratislava 1976, 344. old.
8. Šrobár Vavro: T. G. Masaryk o pomeroch na Slovensku. Hofman Josef – Odstrčil Oskar: T. G. M. Jak jsme ho videli. Praha 1948, 152. old.
2. A Magyar népiskolai oktatás a Felvidéken
Az impériumváltás után a Felvidéken berendezkedő új csehszlovák államhatalom kezdettől fogva egyik legsürgősebb feladatának tartotta a magyar iskolahálózat tervszerű visszafejlesztését. Mindjárt a katonai birtokbavételt követően megindult a magyar iskolák felszámolása – először a Felvidék szlovák és rutén többségű területein –, azok magyarosító hatására hivatkozva. A magyar nyelvű oktatás visszaszorítása általános jelenséggé vált. A magyar tanítási nyelvű iskolákat ugyanis nemcsak ott számolták fel, illetve változtatták szlovák vagy rutén nyelvűekké, ahol azoknak a múltban magyarosító hatásuk volt vagy lehetett, hanem a magyar lakosság természetes igényeinek kielégítését szolgáló iskolai hálózat egy része is áldozatul esett a lelkes ország- és nemzetépítők buzgalmának. A magyar többségű és tiszta magyar területek magyar iskolahálózata részben megmaradt ugyan, a csehszlovák állami és iskolaügyi hatóságok, valamint a különböző magyarellenes társadalmi szervezetek azonban kezdettől fogva mindent elkövettek a magyar iskolák fokozatos elsorvasztása, illetve szlovákkal való helyettesítése érdekében.
Köztudott tény, hogy a nemzeti kisebbségek anyanyelvi iskolahálózatára mindig és minden körülmények között missziós feladat hárul. „A kisebbségi helyzetben az anyanyelvi iskolák nemcsak a közművelődésnek és a kulturális életnek képezik alapját, hanem a nemzeti fennmaradásnak is egyik legfőbb biztosítékát jelentik” – szögezte le ezzel kapcsolatban Turczel Lajos, a korszak egyik tudós kutatója.1 Ezzel azonban a magyarellenes nacionalista törekvések apostolai is tisztában voltak, ezért szinte törvényszerűeknek mondhatóak a magyar iskolák ellen foganatosított intézkedések. A magyar iskolahálózat módszeres sorvasztása, majd a magyar iskolák szlovákokkal való helyettesítése egyik jól bevált eszköze lett a csehszlovákiai magyar kisebbség fokozatos asszimilálását célzó nacionalista törekvéseknek.
Minden iskolarendszernek az alsóbb fokű iskolatípusok képezik azt a fundamentumát, amelyre a közép- és felsőfokú iskolák rendszere, illetve a különféle szakiskolák hálózata épül. Az impériumváltás utáni Csehszlovák Köztársaságban az alsóbb fokú iskolatípusokat az ún. nemzeti iskolák (národné školy) kategóriájába sorolták. (NB. Mivel azonban a magyar nyelvhasználatban inkább a „népiskola” kifejezés terjedt el a „nemzeti iskola” helyett, dolgozatunkban mi is ezt, a magyarban jobban meghonosodott elnevezést használjuk.)
A csehszlovák iskolaügyi törvények értelmében a népiskoláknak két fokozatát különböztették meg. Az alsóbb fokozatot az elemi iskolák hálózata jelentette, míg a népiskolák magasabb, felsőbb fokozatát a polgári iskolák képezték. E két alapiskolatípuson kívül szervezetileg a népiskolák kategóriájában tartották nyilván még az óvodákat, s a különböző küldetésű kisegítő iskolákat a testi fogyatékos, szellemileg visszamaradt vagy speciális javítónevelést igénylő tanulók számára, valamint az ún. ismétlőiskolákat is. A népiskolák iskolafenntartója lehetett a csehszlovák állam, az egyes községek, hitfelekezetek és rendek, illetve intézmények vagy magántársaságok.2
A népiskolák rendszerének gerincét az elemi iskolák többszázas nagy ságrendű hálózata alkotta. Az impériumváltás utáni évekből az elemi iskolák vonatkozásában az 1921/1922-es tanévtől áll rendelkezésünkre részletes és megbízható statisztikai kimutatás. Természetesen, ekkora már végigsöpörtek a Felvidéken az iskolai magyartalanítás nagy hullámai, illetve a szlovák és rutén többségű területeken működő magyar iskolákat már mind megszüntették. A Felvidéken ekkor még a magyar állam oktatási rendszere és törvényei voltak érvényben, ez azonban egyáltalán nem zárta ki a magyar tanítási nyelvű iskolák sorozatos megszüntetésének gyakorlatát.
A régi magyar iskolarendszer értelmében – az 1868. és 1891. évi oktatásügyi törvények intézkedései alapján – a tankötelezettség 6-tól 12 éves korig tartott, s ennek megfelelően az elemi iskolák hatosztályosak voltak. Az elemi iskola hatodik osztályának befejezése után azonban a tanulók két éven keresztül még ún. ismétlőtagozatba jártak, hetente rendszerint egy napot. Az impériumváltás után Szlovákiában és Kárpátalján továbbra is ez a rendszer maradt életben, ellenben a cseh országrészek már az osztrák időkből a nyolcosztályos elemi iskolák hálózatát örökölték. Szlovákiában csak az 1922. július 13-án kelt és 1922. augusztus 21- én közzétett 226/1922. sz. tc. mondta ki a nyolcéves általános tankötele zettséget, illetve a hatosztályos elemi iskolák nyolcévesekre való bővítésének elvét. E törvény végrehajtására Szlovákiában azonban a szűkös iskolahelyiségek és képesített tanerők hiányában csak fokozatosan kerülhetett sor. Maga az idézett törvény is öt évnyi türelmi időt engedélyezett erre, amikor kimondta, hogy a nyolcéves tankötelezettséget legkésőbb az 1927/1928-as tanév kezdetétől egész Szlovákia területén életbe kell léptetni.
A fentebb említett 1921/1922-es tanév végén a csehszlovákiai magyarságnak volt még összesen 845 elemi iskolája, ebből 727 iskola működött Szlovákiában, 118 pedig Kárpátalján. A magyar elemi iskolákba járó tanulók száma 94 175 volt, ebből 80 106 tanuló szlovákiai, 14 069 pedig kárpátaljai magyar iskolákat látogatott.4
Mivel azonban a húszas évek első felében Szlovákiában és Kárpátalján – amint arra már rámutattunk – még érvényben volt az elemi iskolák vonatkozásában az ún. ismétlőtagozatok rendszere, a hatosztályos elemiket látogatók számához az ismétlősök számát is hozzá kell adnunk, hogy ezáltal megkaphassuk az elemi iskolákat látogató tanulók tényleges számát. Ez a tanulószám az említett tanévben a magyar elemi iskolák ismétlőtagozataiban 25 575 fő volt, 21 162 Szlovákiában és 4 413 Kárpátalján.5 Ha a magyar elemi iskolák 6 osztályát látogató tanulók számához hozzáadjuk az ismétlőtagozatosok számát, megkapjuk a magyar elemik tanulóinak összlétszámát. Az 1921/1922-es tanév végén az egész Felvidéken ez a szám 119 750 fő volt, 101 268 Szlovákiában és 18 462 Kárpátalján.
A Csehszlovák Köztársaság törvényhozása kezdettől fogva gondot fordított arra, hogy megfelelő törvényekkel és rendeletekkel biztosítsa az ország nemzeti kisebbségeinek jogát az anyanyelvi iskoláztatásra. Először az 1919. április 3-án kelt és április 15-én közzétett 189/1919. sz. tc. szabályozta a nemzeti kisebbségek ilyen nemű jogait. Az idézett törvény 1. paragrafusa kimondta, hogy minden olyan helységben, ahol legalább 40 tanköteles nemzetiségi gyermek számára kérik az anyanyelvi iskola felállítását, azt törvényesen biztosítani kell. Ugyanennek a törvénynek 2. paragrafusa kimondta, hogy minden olyan nyilvános kisebbségi elemi iskola mellett, amelyet legalább 400 gyermek látogat, nyilvános polgári iskola is szervezhető.6
A Csehszlovák Köztársaságban külön alkotmánytörvény, az 1920. február 29-én elfogadott 121/1920. sz. tc. lett volna hivatott kerettörvényként biztotosítani a nemzeti kisebbségek védelmét. Ez a törvény kimondta, hogy „a Csehszlovák Köztársaság összes állampolgára a törvény előtt egyenlő és fajra, nyelvre vagy vallásra való tekintet nélkül ugyanazon polgári és politikai jogokat élvezi.”
Az idézett törvény értelmében az erőszakos asszimiláció mindennemű formája tilos és büntetendő. Az állam mindenütt, ahol jelentősebb a nemzeti kisebbségekhez tartozó lakosok száma, gondoskodni tartozik kielégítő anyanyelvi iskolahálózat létrehozásáról és fenntartásáról.7 Egy másik alkotmánytörvény, az ugyancsak 1920. február 29-én elfogadott 122/1920. sz. tc. 5. paragrafusa pedig azt szögezte le, hogy a nemzeti kisebbségek számára szervezett és fenntartott iskolákban a tanítás az illető nemzetiség nyelvén folyik.8
A Csehszlovák Köztársaság iskolaügyi törvényei és rendeletei aránylag liberálisoknak voltak mondhatók. Hadd szögezzük le azonban ezzel kapcsolatban, hogy Csehszlovákiában a nemzetiségek különféle politikai, nyelvi, iskolaügyi stb. jogait biztosító törvények és rendeletek gyakorlati alkalmazása soha nem párosult kellő nagyvonalúsággal, sőt nagyon is sok kívánnivalót hagyott maga után. Így aztán szinte törvényszerűnek mondható, hogy a húszas évek folyamán a liberális csehszlovák iskolaügyi törvények ellenére fokozatosan tovább csökkent a magyar népiskolák száma és azok látogatottsága.
Az 1921/1922-es tanév 845 magyar elemi iskolájával és azok 119 750 tanulójával szemben az 1925/1926-os tanévben a Felvidéken már mindössze 806 magyar elemi iskola működött, 705 Szlovákiában, 101 pedig Kárpátalján. A magyar iskolák tanulóinak száma ebben a tanévben 91 627 fő volt, ebből 79 547 szlovákiai, 12 080 tanuló pedig kárpátaljai magyar iskolákba járt. A szóban forgó tanévben azonban működött még a Felvidéken jónéhány vegyes tanítási nyelvű elemi iskola is; ezek közül 28 volt csehszlovák–magyar, 11 rutén–magyar, 4 német–magyar, 2 rutén–csehszlovák–magyar, 1 pedig csehszlovák–német–magyar.9
A polgári iskolák kategóriájában is ehhez hasonló folyamat ment végbe a húszas években. Ennél az iskolatípusnál is az 1921/1922-es tanévből áll rendelkezésünkre megbízható statisztikai kimutatás. Az említett tanévben a felvidéki magyarságnak 19 magyar tanítási nyelvű polgári iskola állt rendelkezésére, amelyet összesen 4 087 tanuló látogatott.10 A húszas évek közepére itt is módosult ez az állapot, bár a polgári iskolák vonatkozásában inkább az évtized második felében állt be jelentősebb rosszabbodás.
Az iskoláknak erről a típusáról annyit még érdemes elmondani,
hogy a húszas évek első felében a Felvidéken a régi magyar iskolarendszertől örökölt polgári iskolák működtek, s ezek négyosztályosak voltak. Az első osztályba a tanulók az elemi iskola negyedik osztályának elvégzése után iratkkozhattak be. A cseh országrészek azonban a régi osztrák típusú háromosztályos polgárit örökölték, s ott továbbra is az maradt életben. A csehszlovák iskolarendszer egységesítése keretében 1925-ben a 137/1925. sz. kormányrendelet értelmében a polgári iskolák a Felvidéken is háromosztályosakká váltak, azzal a módosítással, hogy a tanulók az első osztályba most már nem az elemi iskola negyedik, hanem csak az ötödik osztálya után iratkozhattak be. E kormányrendelet értelmében a polgári iskola látogatása kötelezővé vált minden olyan helységben, ahol ilyen iskolatípus már létezett.11
A húszas évek közepén a magyar polgári iskolai hálózat 18 iskolából állt, s ezek mind Szlovákia területén működtek. A magyar polgárikat látogató tanulók száma az 1925/1926-os tanévben 2 485 fő volt. A polgári iskolákkal kapcsolatban is meg kell azonban említenünk, hogy ennél az iskolatípusnál is előfordultak vegyes tanítási nyelvű iskolák, amelyek közül 6 iskolában magyarul is tanítottak. Szlovákiában volt 2 csehszlovák–magyar és 1 német–magyar tanítási nyelvű iskola, Kárpátalján pedig 3 rutén–magyar.12
A prágai Állami Statisztikai Hivatal az 1925/1926-os tanévre vonatkozóan összeállított egy rendkívül érdekes statisztikai táblázatot a Csehszlovák Köztársaság egyes nemzetiségeinek anyanyelvi iskoláztatását illetően a népiskolák elemi és polgári iskoláinak kategóriájában. E táblázat kimutatásai szerint az iskolába járó magyar gyermekek 86,6 százaléka látogatott magyar tanítási nyelvű elemi és polgári iskolákat, ugyanakkor a lengyeleknél ez az arány 89,6, a ruténeknél 89,8, a németeknél 96,2, a csehszlovák nemzetiségnél pedig 99,1 százalék volt. A magyar gyermekeknek 7,2 százaléka járt vegyes, 4,7 százaléka csehszlovák, 1,4 százaléka rutén és 0,5 százaléka német tanítási nyelvű iskolákba.13
A húszas évek közepére beállt állapot az elemi iskolák vonatkozásában az elkövetkező években már nem módosult jelentékenyebb mértékben. Az 1930/1931-es tanévben például a felvidéki magyar elemi iskolák száma 813 volt, 97 274 tanulóval. A magyar polgári iskolák száma a harmincas évek elejére azonban lecsökkent 18-ról 13-ra, az azokat látogató tanulók száma az 1930/1931-es tanévben pedig csak 1 684 fő volt.14
Az óvodákat a tárgyalt korszakban a népiskolák kategóriájában tartották ugyan nyilván, ennek ellenére azonban vitathatatlan, hogy ezek az intézmények valójában még nem iskolajellegűek. Elterjedtségük a maihoz viszonyítva szinte elenyésző volt. Első konkrét adattal is csak a harmincas évek elejéről, az 1931/1932-es tanévre vonatkozólag rendelkezünk, s csakis a Felvidék szlovákiai területéről. Az említett tanévben Szlovákiában 26 magyar óvoda működött 30 osztállyal, s azokat 2 162 3–6 éves gyermek látogatta. Az óvodák vonatkozásában azonban szlovák viszonylatban sem voltak kedvezőbbek az állapotok. Az 1931/1932-es tanévben Szlovákiában például mindössze 98 szlovák óvoda működött 115 osztállyal és 7 558 gyermekkel. Még aránylag a szlovákiai németek helyzete mondható legkedvezőbbnek az óvodák vonatkozásában. Az említett tanévben ugyanis Szlovákiában 16 német óvoda működött 19 osztállyal, az azokat látogató gyermekek száma pedig 1 249 volt.15
A szintén a népiskolák kategóriájába sorolt kisegítő iskolákat a testi fogyatékos, szellemileg visszamaradt illetve speciális javítónevelést igénylő iskolaköteles korú gyermekek számára szervezték. A Csehszlovák Köztásaság fennállása alatt egyetlen ilyen jellegű magyar iskola működött, a pozsonyi állami kisegítő iskola, szellemileg visz szamaradt gyermekek számára.16
A Felvidéken az iskolai magyartalanítás első stádiumában a szlovák és rutén többségű vidékek magyar iskoláinak megszüntetése vagy szlovákká, illetve ruténné tétele volt a cél. A szlovák és rutén többségű falvakban működő magyar iskolák szlovákká vagy ruténné tétele ellen nem is lehetne kifogásunk, csakhogy ezt az iskolai nacionalizálást a csehszlovák állami és iskolaügyi hatóságok oly buzgalommal hajtották végre, hogy a szlovák és rutén többségű vidékek magyarsága – tehát a szórványmagyarság – teljesen iskolák nélkül maradt. Egyedüli kivétel a Sáros megyei Eperjes, ahol a Csehszlovák Köztársaság fennállása alatt mindvégig megmaradt a magyar tanítási nyelvű evangélikus elemi iskola, sőt 1926-ig a gimnáziumnak is volt egy csonka magyar tagozata.
A magyar iskolák tehát az impériumváltást követő egy–két éven belül mindenütt visszaszorultak a szorosan vett magyar etnikai területre. Nem sokkal ezután azonban elkezdődött az iskolai magyartalanítás második stádiuma, amely egészen a köztársaság felbomlásáig, illetve az 1938. november 2-i bécsi döntésig és az azt követő országhatár-módosulásig tartott. Ez abban nyilvánult meg, hogy elkezdődött és egyre intenzívebbé vált az államnyelvű iskolák szervezése a magyar etnikai tömb városaiban és falvaiban. Mihelyt erre valahol kimutatható volt a törvényesen előírt gyermeklétszám, a csehszlovák iskolaügyi hatóságok azonnal megszervezték a szlovák tanítási nyelvű állami iskolát. A csehszlovák elem gyors térhódítása főleg a magyar nyelvterület városaiban tette lehetővé az államnyelvű iskolák megnyitását. Ahol pedig az állam számára nem volt „jogalap” az ilyen iskola felállítására, ott különböző szlovák társadalmi szervezetek és egyesületek „vették kézbe” a szlovák iskola megszervezésének ügyét. Ebben a vonatkozásban mindenekelőtt a joggal hírhedtté vált Szlovák Liga (Slovenská liga) tevékenysége érdemel említést.
A Szlovák Ligát 1920. október 22-én hozták létre Pozsonyban. A nemzeti terjeszkedés vágyától égő radikális szlovák értelmiségieket tömörítő intézmény hivatalosan csupán azt a célt tűzte maga elé, hogy Szlovákiának azokon a vidékein, ahol a szlovákság kisebbségben vagy szórványként él, szlovák óvodákat, elemi és polgári iskolákat létesítsen és tatson fenn, hogy ezáltal, úgymond, megóvja a szlovák gyermekekt az elnemetietlenítés veszélyétől.17
A Szlovák Liga tevékenysége azonban jóval túlment ezen a célkitűzésen, mivel – amint később nyilvánvalóvá vált – fő törekvése a nemzeti kisebbségek által lakott területek minél szlovákabbá tétele lett. Az egyesület – élvezve az államhatalom hathatós politikai, erkölcsi és anyagi támogatását – gyors fejlődésnek indult. Központja Pozsonyban volt, de körzeti titkárságai működtek a jelentősebb vidéki városokban is. Szívós szervezőmunkája eredményeként 1938 októberében már 440 helyi szervezete volt Szlovákia-szerte, s ebből 231 működött magyar vidéken.18
A Szlovák Liga a nemzeti kisebbségek által lakott városokban és falvakban, de leginkább a magyar vidékeken sokszor már 8-10 szlovák vagy cseh iskolaköteles gyermek számára megszervezte az államnyelvű iskolát. A tanítás a díszes, modernül felszerelt iskolában többnyire csak néhány gyermekkel indult. Ezután következett a szegényebb sorsú magyar szülők gyermekeinek beédesgetése a szlovák iskolába. A Szlovák Liga iskoláiban a gyermekeket ugyanis ingyen ellátták tankönyvekkel, sőt még ruhával is, biztosították számukra az ingyenes iskolai étkeztetést stb. Az anyagi előnyök biztosítsa és a látványos propaganda bizony sok magyar családot rávett arra, hogy gyermekeit a Szlovák Liga iskoláiba írassa be. Az ilyen lélekvásárlás nem mindig és nem mindenütt érte el célját, sokszor megtörtént azonban, hogy a Szlovák Liga iskolája sikeresen hódított a magyar falvakban. S természetesen, ahogy izmosodott a szlovák iskola, úgy sorvadt a magyar. A szlovák iskola térnyerése sok helyen természetszerűleg a magyar iskola megszűnéséhez vezetett. Így aztán voltak olyan 70–80 százalékban magyar többségű községek, amelyekben egyáltalán nem maradt magyar iskola, ellenben virágzott a szlovák. Példaként említsük meg Csecs, Makranc, Hegyi, Gyurki, Sirák, Hegy, Tompa, Suly, Csenke, Macháza, Kismagyar, Előpatony, Tonkháza, Kiskér stb. községeket. Mindent egybevetve: a Szlovák Liga a köztársaság fennállásának utolsó teljes tanévében – az 1937/1938-as évben – 72 magyar községben tartott fenn államnyelvű iskolákat.19
Az államnyelv oktatására a nemzeti kisebbségek iskoláiban a csehszlovák iskolaügyi gyakorlat is súlyt helyezett. A 226/1922. sz. tc. 1. paragrafusa az államnyelvet csupán az elemi iskolák fakultatív tantárgyai között említette, azzal a külön nyomatékkal, hogy az Iskolaügyi és Nemzetművelődési Minisztérium az államnyelv ok tatását az egyes nemzeti ségi iskolák számára köte lezővé is teheti. Ugyanennek a törvénynek 2. paragrafusa hasonlóképpen intézkedett az államnyelv oktatásáról a nemzeti kisebbségek polgári iskolái vonatkozásában is.20.
A húszas évek folyamán fokozatosan valamennyi felvidéki magyar népiskolában bevezették az államnyelv oktatását, Az oktatás hatásfoka eleinte azonban a legtöbb helyen a nulával volt egyenlő, mivel az a magyar pedagógusréteg, amely még az államfordulat előtt szerezte képesítését, többnyire egyáltalán nem beszélte a szlovák, cseh vagy a rutén nyelvet. A 276/1920. sz. tc. értelmében az elemi és polgári iskolai tanítók, akik oklevelüket 1918. december 31-e előtt magyarországi tanítóképző intézetekben szerezték, 1923. december 31-ig kötelesek voltak vizsgát tenni az államnyelvből, illetve a Csehszlovák Köztársaság honismeretéből, mivel tanítói oklevelük csakis ezáltal vált hitelessé a csehszlovák iskolaügyi hatóságok előtt.21 A régi magyar tanítóság többsége azonban ha alávetette is magát a képesítő vizsgának, és a szlovák nyelv alapjaiból is levizsgázott, az állam nyelvét a valóságban nem volt képes rendesen elsajátítani, annál is inkább, mivel színtiszta magyar vidéken működött.22 Az államnyelv oktatása a magyar elemi iskolákban így aztán valóban nagyon alacsony hatékonyságú volt.
A magyar nemzeti kisebbség iskolaügyi sérelmei évről évre szaporodtak. Újabb magyar iskolák megnyitása szinte a lehetetlenséggel volt határos. A kirívó visszaélések egész sorára mutathatnánk rá ebben a vonatkozásban, ízelítőként azonban csupán a nagyon is jellemző dornkappeli esetet mutatjuk be részletesebben.
Dornkappel Pozsonynak egyik kültelki munkáskolóniája volt, ahol a városban munkát találó vidéki népesség nagy tömegekben telepedett le. A vidékről felköltözött és Dornkappelban letelepedő családok tekintélyes része magyar nemzetiségű volt. A szóban forgó munkáskolónia, természetesen, állami iskolát is kapott, sőt nemcsak elemit, hanem polgárit is, de csakis szlovák tanítási nyelvűt. A dornkappeli magyar szülők tehát vagy a helyi szlovák iskolába járatták gyermekeiket, vagy a pozsonyi belvárosi magyar iskolák valamelyikébe íratták be őket, amelyekbe azonban a naponkénti bejárás a belvárostól aránylag távol eső kültelki munkáskolóniáról gyalog fárasztó és időigényes, vasúton pedig költséges volt. A harmincas évek elején közel 200 magyar gyermek szülője kérvényezte a helyi magyar iskola megnyitását. A pozsonyi városi képviselőtestületnek nem volt ellenvetése magyar iskola létesítése ellen Dornkappelben, sőt az iskola felállításának költségeit is megszavazta, az illetékes iskolaügyi hatóságok azonban ennek ellenére éveken keresztül halogatták az ügy elintézését, végül is a munkáskolónia magyar iskola nélkül maradt.23
A dornkappeli eset nem volt egyedülálló. A tótmegyeri magyar szülők is éveken keresztül szorgalmazták a helybeli szlovák római katolikus iskola mellett magyar párhuzamos osztály létesítését – ezt 109 tanköteles magyar gyermek szülője írásban kérte –, kérelmezésüknek azonban nem lett semmi foganatja. A magyar gyermekek szlovák iskolába való kényszerítése sok helyen durva társadalmi presszióval párosult. Málas községben történt meg az eset, hogy az oroszkai cukorgyárban dolgozó szülőket elbocsátással fenyegették meg, ha gyermekeiket nem lesznek hajlandóak szlovák iskolába járatni.24
Végezetül a felvidéki magyar elemi iskolákkal kapcsolatban még megemlítendő, hogy azok zöme felekezeti iskola volt. Szlovákiában például a harmincas évek elején működő 736 magyar tanítási nyelvű iskolából csak 74 volt állami, 77 községi, 585 pedig öt vallásfelekezet között oszlott meg. Az 585 felekezeti iskolából 340 volt római katolikus, 189 református, 28 evangélikus, 10 görögkatolikus, 18 pedig zsidó hitközségi iskola.25
Jegyzetek a 2. fejezethez
1. Turczel Lajos: Két kor mezsgyéjén. Bratislava 1967, 38. old.
2. Buzek Kamil: Úvod do právnej organizácie národného školstva v republike Československej. Praha 1935, 21–22. old.
3. Sbírka zákonu a naŕízení štátu československého. Ročník 1922, 1003–1007. old.
4. Štatistická príručka republiky Československé II. Praha 1925, 21. old.
5. Uo.
6. Sbírka zákonu a nafízení štátu československého. Ročník 1919, 263–264. old.
7. Sbírka zákonu a naŕízení štátu československého. Ročník 1920, 266–267. old.
8. Uo. 268–269. old.
9. Školy v Republice Československé ve školním roce 1925/26. Československá štatistika – Svazek 39. Praha 1927, 198–199. old.
10. Štatistická príručka republiky Československé IV. Praha 1932, 362–365. old.
11. Matej Jozef: Dejiny českej a slovenskej pedagogiky. Bratislava 1976, 345– 346. old.
12. Školy v Republice Československé ve školním roce 1925/26. Československá štatistika – Svazek 39., i.m. 198–199. old.
13. Uo. 16. old.
14. Štatistická príručka... i.m. IV., 362–365. old.
15. Matej Jozef: i.m. 345. old.
16. Szerényi Ferdinánd szerk.: A csehszlovákiai magyar tanítók almanachja 1918–1933. Bratislava 1934, 244. old.
17. Gessay Ignác: Krátke dejiny Slovenskej Ligy na Slovensku od založenia po 1. okt. 1926. Trnava 1926, 3–5. old.; Brestenský Vojtech – Kružliak Imrich: Za tú našu slovenčinu. Bratislava 1940, 6. old.
18. A felvidéki magyarság húsz éve 1918–1938. Bp. 1938, 126. old.
19. A felvidéki magyarság húsz éve 1918–1938... i.m. 127. old.; Tárnok Gyula: Magyar reformátusok csehszlovák kisebbségi sorsban. Pápa 1939, 31. old. (m.); Csomár Zoltán: A csehszlovák államkeretbe kényszerített magyar református keresztyén egyház. Ungvár 1940, 131. old.
20. Sbírka zákonú a naŕízení štátu československého. Ročník 1922., 1003. old.
21. Sbírka zákonú a naŕízení štátu československého. Ročník 1920., 612. old.
22. Szerényi Ferdinánd szerk.: A csehszlovákiai magyar tanítók almanachja... i.m. 99 old.
23. Fizély Imre: A magyar iskola. Borsody István szerk.: Magyarok Csehszlovákiában 1918–1938. Bp. 1938, 116. old.
24. A magyarság kulturális követelései az iskolaügyi kormányzattal szemben. Prágai Magyar Hírlap, 1937. december 5., 6. old.
25. Slovenské školstvo v prítomnosti. Praha 1932, 12. old.
(folytatjuk)