A tükör két oldalán

Ljubljanában bukkantam rá az ott menekültként élő bosnyák költőkétnyelvű kötetére, azonnal eldöntöttem, hogy le kell fordítani, amikor pedig ráakadtam a Levél Kavafisznek c. versre, már azt is tudtam, hogy Bozsik Péterrel fogom megosztani a fordítás munkáját, hiszen már újvidéki egyetemi éveink alatt is a görög költő volt a favoritja, már látni vélte a mindent földúló barbárokat – akkoriban menthetetlen pesszimistának tartottam őt.

A Szarajevói halottaskönyv bal oldalán a szerbhorvát nyelv bosnyák nyelvjárásán, a költő anyanyelvén, a jobbon meg szlovén fordításban sorakoznak a verssorok, kiváló példájaként a szlovén közvéleménynek a volt Jugoszláviából érkező dolgok irányába tanúsított ambivalens – elutasító, de ugyanakkor, bizonyos szempontból, nosztalgiázó – viszonyulásának. Josip Osti könyvét a szlovéneknek és a költő szerencsétlen honfitársainak (hetvenezer regisztrált menekült jut az alig budapestnyi lélekszámú Szlovéniára) hat szlovén költő ajánlotta be. Mintha olyan költészetről lenne szó, amelyet nagy neveknek külön ajánlani, sőt, mentegetni kellene.

Pedig nincs így. A szarajevói halálnak e költői bizonyossága a műalkotás olyan fajtája, amelynek létrejöttén csak csodálkozni tudunk, de azon is csodálkoznánk, ha Josip Osti nem írta volna meg, hiszen Szarajevóban született és élt, ez a város lényeges pont a költő lelki földrajzában. Egy olyan könyvről van szó, amely messze túlszárnyalja a humanista elborzadás általános síkját és a kétségbevonhatatlan emberi értékek újabbnál újabb deklarálását, amelyek inflatorikus megjelenésükkel már nem tudnak hitelesek lenni.

Éppen akkor jelenik meg ez a könyv, amikor divat apokalipszist festeni és Szarajevóról énekelni, amikor üzletté vált a halál egyenes adásban való közvetítése, és amikor a humanisták az emberi eszmények szertefoszlásán bánkódnak. Osti könyve ebbe deklarált síkba be se lép, mert tudja, hogy ott csak lényegtelen és értéktelen szavakat lehet kimondani. Belülről kezdi el írni könyvét, a szarajevói utcákról és házakból indul ki, terekről és kertzugokból, nagy és kis ismeretségek védelméből, a város kultúrájából és pszichológiájából, konkrét eseményekből és látomásokból, mindezt az általános szerencsétlenség, tehetetlenség és cinizmus szemszögéből nézve.

A Szarajevói halottaskönyv dokumentumjellege miatt elsősorban újkori sevdalinkának, bosnyák siratóéneknek tekinthető, amelyet a haldokló Városhoz ír a költő, és amely távolabbra elhallatszik, mint a régi sevdalinkák. És ha majd egyszer mindennek vége szakad, ha filmeket kezdenek csinálni a háborúról, ha a számtalan tragédia művészi dramaturgiává lényegül, ha majd a hihetetlen történések túlnövik a közvetlen megpróbáltatásokat és szenvedést, ha Szarajevóban megújul Atlantisz mítosza, akkor Osti versei valami olyanná válnak majd, mint a zsidó zsoltárok, magányosan kimagaslónak majd a videoklipek és az elektronikus bűvölet kultúrájából.

A szarajevói halottak könyve olyan, mint egy utolsó autentikus üzenet a világhoz, amelyben nemcsak a látható világot, a tükör innenső oldalát borítja sötétség. Sötétség uralja a tükrözöttet is, az imagináriussal és az álommal meghosszabított valóságot. A mindent átfogó sötétségben pedig a látó és a vak ember tökéletesen egyforma. Erről szól a Város mai siratóéneke.