Kalligram / Archívum / 1993 / II. évf. 1993. december / Gyerünk Matróziába!

Gyerünk Matróziába!

(Báb vagy színpad – ahogy tetszik)

Több részben

Ravaszság, hogy mindegyik rész másról szól. Gondolhatjuk, hogy

mindegyik valóban másról, és mindegyikhez más cím illik. Így

mindjárt világos, miről van szó. Mi rettenetesen okosak vagyunk.

                     

Kovács Ildikónak

               

„Gyerünk vissza a Picsába!

Gyerünk Matróziába!”

(Melville: Ahab kapitány Titkos Naplójából)

                                       

Rövid előjáték

(Hirtelen csapódik szét a függöny. A játék valamennyi szereplője ott van a díszlet nélküli színpadon, ügyetlen élőkép-alakzatban. Mintha egy se világos, se sötét raktárban állnának mozdulatlanul, ki tudja, mióta. Mi sem sietünk, hagyjuk, hogy álljanak, s inkább üres, mint élő pillantással nézzenek valahová. Mindegyik máshová. VAK EMBER áll még leginkább háttal a közönségnek, nem túlságosan elöl, kissé oldalt, a többieknél jobban árnyékban.)

VAK EMBER (mormogva, de egyre emelve a hangját) Sok kisokos. Csecsemők. Gyerekelőadás ez! Nem felnőtt! Jobb, ha szeditek a lábatokat! Mars haza!

(Gyors függöny. Sötét. Lassan világosodik.)

           

JÁTÉK

             

(Balról feltűnik az öregember feje. Kiszól.)

ÖREGEMBER   Ó, ó – mondták a Vitrinkatonák...

(Feje eltűnik. Tovább világosodik, részletekben pásztázva a színpadot. Nagy tűzfal, világítóudvarral, előtte pad, növendék fa. Matrózruhás KISFIÚ és ÖREGEMBER ülnek a padon. KISFIÚ nyúlánk, ÖREGEMBER görnyedt, így majdnem egyforma magasak. Néhány ablakluk nyílik ide, pár színes fehérnemű szárad a kitámasztó vason. Kisfiú kezében játékkürt, öREGEMBERében fekete bot. Hol kisüt a nap, hol elbújik. Messziről toronyóraütés; egy, kettő, három.)

ÖREGEMBER    Ó, ó...

KISFIÚ    Ó, ó...

ÖREGEMBER    Lassan múlik az idő.

KISFIÚ   Mi az, hogy lassan múlik az idő?

ÖREGEMBER    Mi az, hogy gyorsan múlik az idő?

KISFIÚ   Nem tudom.

ÖREGEMBER   Hát ez az! Ó, ó...

KISFIÚ    Ó, ó...

(Színpad szélén, jobbról, libasorban feltűnnek a VitrinkatonáK. játékosan kicsik. Földig érő köpenyük, laposra nyomott sisakjuk segíti őket ebben. Mintha térden araszolnának, zsinóron húzva. Minden mozdulatuk hajszálra egyforma.)

KISFIÚ (döbbenten)   Tiriboj! Odanézz!

ÖREGEMBER   Odanéztem.

KISFIÚ    Nem látod? Jönnek a Vitrinkatonák!

(Katonák megállnak)

ÖREGEMBER (heherészik)   Nem jönnek. Mennek.

(Katonák megindulnak; KISFIÚ kürtjébe fúj, erre megállnak)

KISFIÚ (diadalmasan)   Jönnek vagy mennek? Erre válaszolj!

ÖREGEMBER   Se nem, se nem. Itt vannak!

(KISFIÚ kürtjébe fúj, katonák folytatják útjukat)

KISFIÚ (nevet)   Nem igaz! Mennek!

ÖREGEMBER Hát, ha te vagy a parancsnok... Neked könnyű. Nekem már nem engedelmeskednek. (Sóhajt)

(Katonák kivonulnak. Csend.)

ÖREGEMBER    O, ó...

KISFIÚ   Mért mondod mindig azt, hogy ó.

ÖREGEMBER   Tőled tanultam.

KISFIÚ   Pedig nem. Én tanultam tőled.

ÖREGEMBER Öregtől tanul a fiatal, fiataltól az öreg. (Piros zsebkendőt vesz elő, botja végére teszi, onnét a fa ágára akasztja) Fekete bot, piros zsebkendő. Most vagyok nyolcvan éves. Ilyenkor kell kiakasztani a zászlót, hogy az ördög maradjon a pokolban, a pokol meg menjen az ördögbe. (Heherészik, katonák után mutat) Nem sajnáltad őket?

KISFIÚ: Mért sajnáltam volna...

(Egyik legfelső ablakban megjelenik MACSKA. Kötelet lök ki az ablakon, leereszkedik. Kisebb, mint az ÖREGEMBER és KISFIÚ, kicsit nagyobb mint a VITRINKATONÁK.)

KISFIÚ ...nem kell azokat sajnálni. A Vitrinkatonák sose halnak meg. Igaz?

ÖREGEMBER Ki tudja. Ők biztos alusznak, mikor nincsenek ébren. Ki tudja.

(MACSKA most ér le a földre. Nyávint. ÖREGEMBER föltartja a botját.)

ÖREGEMBER   Indul a szél?

KISFIÚ (szimatol) Valamilyen szag lehetett... Nem akármilyen szag!

ÖREGEMBER (bólogat)   Amíg nyávognak, addig jó a Vitrinkatonáknak.

KISFIÚ (felugrik)   Ki merészel itt nyávogni? Én nem hallottam.

(Körbejár; csak a világítóudvar beugróját elkerüli, ahol a MACSKA gubbaszt)

KISFIÚ (megnéz)   Merészelsz vagy nem? Tessék eldönteni!

ÖREGEMBER (botja kampójával maga mellé húzza KISFIÚt) Pszt! Én voltam.

KISFIÚ   De ki az, aki most van?! (Tovább keres)

ÖREGEMBER Pedig úgy igaz. Én vagyok a Macska, én vagyok a Vitrinkatonák. Így aztán lassan múlik az idő... gyorsan múlik... sehogyse múlik. (Sóhajt)   Fekete bot, piros zsebkendő. Ma vagyok nyolcvanéves.

KISFIÚ (újra megáll, kiált)   Beszélj! Ki voltál itt?

ÖREGEMBER (nyávint)   in lettem volna... Baj?

KISFIÚ (leül az ÖREGEMBER lába mellé)   Dehogy... csak kicsit. Pedig már kezdtem félni, hogy nincs senki itt. De ha mesélsz, az más, az olyan, mintha elmennénk valahová...

ÖREGEMBER Mit szólnál hozzá, ha most úgy mennénk sehová, hogy nem mennénk el valahová?

KISFIÚ   Akkor mit csinálunk?

ÖREGEMBER De hiszen mondom – elmegyünk valahová, és mégse maradunk ott, ahová elmentünk volna, ha tényleg odamentünk volna – mert mi aztán nem megyünk úgy sehová, hogy mégis ott maradjunk valahol. így jó lesz?

KISFIÚ (gondolkodik)   Nagyon jó... Csak azt nem értem, ha véletlenül itt maradunk ott – hogyan kerülünk haza?

(MACSKA érdeklődve a pad mögé lép, fülel. ÖREGEMBER botjával nagy kört rajzol a levegőbe.)

ÖREGEMBER   Hát, ide figyelj – látod?

KISFIÚ   Igen. Egy karika a levegőben!

ÖREGEMBER   Bizony – kívül, belül, benne. Ilyet nem láttunk még!

(MACSKA csalódottan visszamegy a beugróba, nyávint)

KISFIÚ (felkapja a fejét) Itt valaki csinált valamit! (Gyanakodva az ÖREGEMBERhez)   Te voltál?

ÖREGEMBER   Most nem, ez egy másik valaki volt... (Botjával a levegőbe bök) Biztos ott – ott a karika közepében!                  

KISFIÚ (Ő előre bök)   Hát ez érdekes...

(MACSKA unatkozik, visszamászik a kötélen)

KISFIÚ Mi itt vagyunk – a Macska meg nem itt. A Macska meg biztos azt gondolja: „Ez aztán érdekes! Én itt vagyok, azok ketten meg nem itt!” (Kisöregesen)   Nagyon finom!

(MACSKA megáll a kúszásban, nyávint)

KISFIÚ   Ez aztán sejtelmes!

ÖREGEMBER (Ő is halkabban) A karika közepében...ott nézd!... ott nem múlik a lassan... nem múlik a gyorsan... – ott mindig van.

(Csend)

ÖREGEMBER (mint aki neszt hall)   Puff!

(MACSKA csak most siklik vissza és puffan le a földre)

KISFIÚ (előre fut, fülel)   Most csakugyan piff volt... Ki vagy? Tessék válaszolni!

ÖREGEMBER    Amikor kellene, persze, mindenki hallgat!

KISFIÚ (belefúj a kürtjébe)   Riadó!(Balról megjelennek a VITRINKATONÁK)

KISFIÚ (suttog)   Nézd, már megint ezek... – vagy újra azok.

ÖREGEMBER (szinte suttog)   Ugye – mit ér a bölcsesség!

(MACSKA odadobban a VITRINKATONÁK elé, akik megállnak, hátradőlnek. Drámai helyzet.)

ÖREGEMBER (szomorkásán)    Mi csak beszélünk, beszélünk itt – közben aztán kedvére mindenki ott van...

KISFIÚ (ingerülten)   Hogy-hogy ott? Nem látod, hogy itt?

(MACSKA fölcsapja a farkát, nem mozdul, a  VITRINKATONÁK sem)

ÖREGEMBER (dohog) Mit csináljak – én másképp látom. Öreg a szemem. Tudod, hogy mindig a felét látom, te meg a másik felét. Mondjad inkább te, hogy mit látsz.

(MACSKA körbesétálja a mozdulatlan katonákat)

KISFIÚ (föláll)    Most nem mesélhetek. Én vagyok a parancsnok, én mondom meg, mikor mit csinálok. (Nevet)   Te meg úgyis kétszáz éves vagy, és lehet, hogy nem is itt vagy már.

ÖREGEMBER   Hát hol volnék?!

KISFIÚ   Hát ott! A karika közepében.

ÖREGEMBER (kedvetlenül) Szép világ! – így aztán érdemes igazat mondani. Mindjárt rákötik a fekete zászlót.

(KISFIÚ a VITRINKATONÁKhoz közelít, kürtjét a szájához emeli. MACSKA éppen a katonákat szagolgatja sorba.)

ÖREGEMBER   Hová mész?

KISFIÚ   Pszt! Várj!

ÖREGEMBER (türelmetlenül)   Mit látsz?

KISFIÚ   Látok...látok... (öt aprót fúj a kürtjébe) – öt Vitrinkatonát!

(Alig mondja ki, az egyik VITRINKATONA színeset pukkan, elsüllyed. Pillanatra sötét lesz. MACSKA a maradékot nyalogatja.

KISFIÚ Látok... (hármat fúj a kürtbe) – három Vitrinkatonát

(Harmadik katona is eltűnik; MACSKA tovább nyalogat.)

KISFIÚ Látok... (kettőt fúj a kürtbe) – két Vitrinkatonát.

(Másik katona is eltűnik; MACSKA tovább nyalogat)

KISFIÚ  Látok... (egyet fúj a kürtbe) – egy Vitrinkatonát.

(Utolsó katona is eltűnik; MACSKA magát kezdi nyalogatni)

KISFIÚ (folytatni akarja)   Látok...  (Fúj, de a kürt nem szól)  Puff!

(MACSKA is eltűnik; fekete pukkanással)

ÖREGEMBER (heherészve) Sejtettem én! Öregszel te is, ugye! Mert nem vigyáztál! Most aztán mind a ketten nem látunk semmit. Szépen vagyunk, hallod!

KISFIÚ (elszontyolodva)   ó, ó...

ÖREGEMBER   Bizony, nagyon.  (Feláll, a varázsolt helyre totyog) Még a szaguk is itt van. Macskaszag.

KISFIÚ   Vitrinkatonaszag.

ÖREGEMBER    Akkor pedig már nincsenek is. Csak mi vagyunk. Így jár az ember, ha sokat trombitál. Trombitálni sem érdemes már.

KISFIÚ (sírósan)    Igazán gondolod?

ÖREGEMBER    Ha mondom, már nem gondolom.

KISFIÚ   De talán egy kicsit lehetne még...

ÖREGEMBER    Gondolod?

KISFIÚ   Én is csak mondom.

ÖREGEMBER   Hát jó. Lehetni mindig lehet. Egy parancsnok úrnak!

KISFIÚ (titokzatosan)   Próbáljuk meg?

ÖREGEMBER Ha akarod... Most már mindegy, hogy mi múlik, mi nem, itt vagy ott, én vagy te... (Sóhajt) De előbb hozd ide a piros zászlót. (KISFIÚ hozza) Piros... fekete... piros... fekete... (Motyog, mint aki magában kiszámol)

KISFIÚ    Fekete! (A zsebkendőt az ÖREGEMBER botja végére akasztja) Te mész ki előbb! Te vagy kétszáz éves, én még csak háromszáz.

ÖREGEMBER   Számoljunk csak – kétszáz... a botom kampója háromszáz... háromszáz... az összesen.... (Elakad)

KISFIÚ   Nem félsz, hogy elrontod...?

ÖREGEMBER Még hogy én? Pedig a nyolcvanat még hozzá se adtam... (Legyint; jobbra kiballag)

(KISFIÚ körbejár, szimatol, sóhajt)

KISFIÚ Senki sehol. Még én se. Én is csak titokban vagyok itt. Rajta akkor – kezdjük! (Megköszörüli a torkát) Tananaj! Tananaj! Bújj ki öreg Tananaj!

(ÖREGEMBER most jobbról jön be, vállára vetve a bot, csúszva csoszog, mintha zsinóron húznák. Középütt megáll.)

ÖREGEMBER   Itt vagyok, parancsnok úr!

KISFIÚ   Honnét jössz?

ÖREGEMBER   Tananajból.

KISFIÚ   Mi van Tananajban?

ÖREGEMBER   Bizony csak Tananaj.

KISFIÚ   Helyes. Akkor most megfújom a kürtömet... készülj el!

ÖREGEMBER (ijedten)   Ne... ne még! Várj!

KISFIÚ   Csönd! Én parancsolok!

ÖREGEMBER (könyörögve) Csak azt várd meg... csak azt, amíg elmesélem...

(Közönség felé fordul; esettebb, mint eddig. KISFIÚ szájához emeli a kürtöt. Vár.)

ÖREGEMBER Két fecske... két fecske... repült a rét fölött... Mondja az egyik: „Hé, koma... szárnyam hegyén miféle micsoda?” Feleli a másik: „Hé, koma... csőröm csücskén miféle micsoda?” Aztán, jaj, nem tudták. És akkor jött arra egy nagy sas, aki rájuk mordult dühösen: „Hé, komák! Mondom én mindjárt nektek, hogy a szárnyatokon, csőrötökön miféle micsodák...!” És megmondta.

(KISFIÚ most fúj a kürtjébe; s színes pukkanással az ÖREGEMBER is eltűnik)

KISFIÚ (elszontyolodva) Puff! Most már ő is ott van... (Szagolgat) Már szaga sincs. Akkor inkább én se maradok itt. (Közönség felé) Ilyen a világ!

(Sóhajt, belefúj a kürtjébe, ő is eltűnik. Pár pillanatig üres a színpad. Üt a toronyóra, négy óra van. Beront egy bajuszos, hebegő EGYENRUHáS. Szigorúan körülnéz. Döndül a lépése. Szembefordul a közönséggel.)

EGYENRUHÁS Be-be-be-be... mit bámultok? Szó sem igaz! Be-be! Megértettétek! (Szigorú csend) Csak azért! Pa-pa-pa! A legfelső parancsnok megmondta! Pa-pa-pa!

(Akkorát tüsszent, hogy kénytelen felugrani, a derékszíj lepattan róla, a nadrágja lecsúszik. Így csetlik ki balra. Toronyóra össze-vissza üt; mikor eltűnik, újra csend. Toronyóra ezután üti ki a tizenkettőt. Majd a hold is feljön. Kékes derengés. A felső ablakban megjelenik a MACSKA. Ugyanaz a macska, mint az előbbi, csak nagyobb, akkora, mint egy ember. Leereszkedik a kötélen, előre jön, felugrik a padra.)

MACSKA Éjfél van. Ilyenkor kellemes a levegő. (Szimatol) Semmi szag. Finom macskaillat. Igazán nagyszerű. Különben is én vagyok a parancsnok. (Mosakszik) Micsoda fölséges levegő! (Elképesztően hosszan nyávog) Ez jól esett. Próbáljuk csak újra...

(Tompa tolongás a felső ablakban: egymás után jelennek meg a VITRINKATONÁK. Leereszkednek, libasorban előre indulnak. Most ők is akkorák, mint egy igazi felnőtt. Gépies, egyforma mozgásuk nem változott. Egyszerre mondják, amit mondanak.)

MACSKA   Hát ti mitől nőttetek meg?

VITRINKATONÁK   Bumm-bumm! Mi vagyunk a Vitrinkatonák.

MACSKA   Csak nem?

VITRINKATONÁK   Pedig igen. Te mitől nőttél meg?

MACSKA   Én mindig ekkora voltam. De ti? Mit kerestek ott, ahol én vagyok?

VITRINKATONÁK   Téged.

MACSKA   Okos. És ha nem vagyok itt?

VITRINKATONÁK   Akkor biztos mi se.

MACSKA Az egyáltalán nem biztos. Én vagyok a parancsnok, csak ez az egy biztos. (Körbejárja a katonákat) És mért beszéltek mindig egyszerre?

VITRINKATONÁK Ó, ó... Ezer évesek vagyunk, ezer év alatt megszoktuk. Hát ezért.

MACSKA Ezer év? Annyi nincs is. Csak négyszáz év van.

VITRINKATONÁK  Ezer év, ezer év. Azért jöttünk, hogy kinevessünk téged. Ha-ha-ha! Ha-ha-ha! (Sóhajtanak) Most jól kinevettük magunkat. (Játékos alakzatban jönnek-mennek, megállnak) Ezer éve ezt csináljuk holnap is, meg holnapután is.

(MACSKA egy ugrással előttük terem, dühösen fúj. Katonák hátradőlnek.)

MACSKA   Fújok az ezer évetekre!

VITRINKATONÁK (Hátradőltükben, szorított hangon)  És nagyon unjuk már... És téged is ununk...

MACSKA   Mondjátok még egyszer!

VITRINKATONÁK   Nem! Nevettünk is, fújtunk is – unalmas. Gyere, üljünk inkább ide a padra. (Egyszerre ülnek le)  Beszélgessünk.

MACSKA   Szép kis katonák vagytok! Éjfél van, és még vadászni, ölni se tudtok! (Gúnnyal) Cin-cin... El is felejtettétek, milyen finom dolog ölni? Mikor folyik a vér, és meleg, mint a tejecske... Cin-cin...

VITRINKATONÁK   Jó – akkor legyen háború! Ezer éves háború!

(Katonásan megindulnak, átlósan, hosszában, széltében)

VITRINKATONÁK   Egy-kettő, egy-kettő, egy kettő...!

MACSKA (eléjük ugrik)   HÁrom! VITRINKATONÁK      Legyen három!   (Fél térdre ereszkednek, alakzatot váltanak, hasra vágják magukat) Bumm-bumm! Bumm! Bumm-bumm!

(MACSKA hátrál, oldalaz, előbbre jön, fúj. Hirtelen csend. VITRINKATONÁK visszaülnek a padra. MACSKA nem érti.)

MACSKA   Mi az? Mért hallgattok?

VITRINKATONÁK (ásítva)    Elfáradtunk. Ezer éve ugyanaz... Aludjunk egy kicsit, az mindig egészen más. Akkor süt a nap.

MACSKA (mélabúsan) Hát jó. Ilyen az én szerencsém, hiába vagyok parancsnok! Még a háború sem sikerül...

VITRINKATONÁK (ásítva) Ne búsulj – ha akarod, igazán agyonlőhetünk még egyszer, és el is temetünk. És még énekelni is tudunk hozzá. Szívesen megcsináljuk.

MACSKA (maga is leül) Köszönöm – de most már nem. Már azt se. Még a semmit se most már...

VITRINKATONÁK   Ó, te szegény... (Ásítanak) Ó, ó...

MACSKA (Szintén ásít)    Inkább meséljetek – de ne egyszerre ám! Inkább külön-külön... valami szépet, halkan... ahogy a piros tejecske ha-bosodik...

VITRINKATONÁK   De mi csak együtt tudunk, és az mind szép.

MACSKA   Akkor azt... az éppen jó lesz... nagyon jó lesz... (Ásít ő is) VITRINKATONÁK (Egyszerre)   Egyszer valamikor – volt, volt... Aztán egy szép nap mégis – volt, volt... Es azóta is újra – volt, volt... És azóta is megint... Azóta is... Azóta...

(Békésen elalusznak. Hortyogás. Toronyóra üt.)

MACSKA (Álmában számol)   ...tizenegy... tizenkettő... tizenhárom...

(Rémülten riadnak föl. Jobbról megjelenik ÖREGEMBER és KISFIÚ. Fölöttük sárga a hold, mint a tök.)

ÖREGEMBER   Ó, ó... Hogy megváltozott minden!

KISFIÚ   És mégis a helyén maradt...

ÖREGEMBER   Szerintem azért elmozdult kicsit...

KISFIÚ   Lehet, hogy az ott a mi ablakunk fönt?

ÖREGEMBER   De a mi házunk nem volt ekkora!

KISFIÚ   És a padunk mégis ugyanitt volt... (Megszeppen) Vagy mégse? Mi történik itt?

ÖREGEMBER    Ó, ó...

KISFIÚ    Pszt! (Szimatol) Hallod?

ÖREGEMBER   Valamit igen. (Szimatol ő is)

KISFIÚ   De kicsodák? Nézzük meg?

ÖREGEMBER   Hát, ha nem félsz...

(A padhoz lépnek; nagy a hortyogás.)

ÖREGEMBER    Ez aztán...!

KISFIÚ   Akkorák, hogy nincs végük!

ÖREGEMBER   Mint a mézeskalács-elefántok!

KISFIÚ   Ha felébrednek, biztos megesznek...

ÖREGEMBER (Heherészik)    Bennünket nem lehet már...

(Szünet)

KISFIÚ (Súgva)   Akkor vigyük magunkkal őket?

ÖREGEMBER   Es ha nem akarnak?

KISFIÚ (Nagy lélegzetet vesz)   Bízd csak rám. Én majd elintézem.

ÖREGEMBER   De okosan ám!

(Feszült csend. KISFIÚ a pad mellé közelít.)

KISFIÚ    Hé, hé!

(Vár, majd rövid riadót fúj. Hirtelen minden eddiginél nagyobb pukkanással MACSKA, VITRINKATONÁK is eltűnnek.)

ÖREGEMBER   Puff! Ezt jól megcsináltad.

KISFIÚ   Kicsit túl jól sikerült. És még a szaguk is...

ÖREGEMBER (Dohog) Hát persze, ha mindig pukk-pukk. Most aztán már szagolhatjuk.

(Csendben leülnek elöl, lógatják a lábukat)

ÖREGEMBER   Szépen egyedül maradtunk.

KISFIÚ   Egyedül. (Szomorú) Akkor most mi is unatkozni fogunk?

ÖREGEMBER (sóhajt)   Ha az olyan könnyű volna! De nem adják ám azt mindenkinek ingyen...

KISFIÚ   Hanem hogyan?

ÖREGEMBER Előbb leszámolod az obulusokat – és akkortól már senki se kérdezi, hogy akarsz-e unatkozni. Akkor – muszáj már. Akár ezer évig is.

(Kint MACSKA, VITRINKATONÁK egyhangú mormolása közeledik)

VITRINKATONÁK   Egy-kettő! Egy-kettő! Egy-kettő!

MACSKA   Három!

KISFIÚ (felugrik)   Mi ez? – valaki jönni akar?

ÖREGEMBER (halkan) Vagy elmenni valahonnét...? Ezek biztos nem unatkoznak.

(MACSKA és VITRINKATONÁK bevonulnak. Pontosan akkorák most, mint ÖREGEMBER és KISFIÚ. Megállnak középütt.)

ÖREGEMBER Ugye, megmondtam! Egy kicsit pukk-pukk – aztán mégis ó, ó! Te meg folyton csak szidsz...

KISFIÚ Most már nem. Igazad volt. De látod, mégis érdemes volt – most aztán mindenki egyforma! Ó, ó...

(A kis csapat elé lép)

KISFIÚ   Hát indulunk akkor? Elkészültetek?

MACSKA   Indulni? Hová?

KISFIÚ   Megyünk Tananajba!

MACSKA   De mi nem voltunk még ott...

ÖREGEMBER (előbbre lép)   Nem is csoda. Aki nem volt még, semmit se tud. Gyertek utánam! Mindig csak előre! (Botjával kört rajzol maga elé) Bele a karikás levegőbe! A közepébe!  (Felzárkóznak mögötte)   Haza a szomszédba... Vissza Tananajba!

MIND   Ó, ó... Ó, ó... Ó, ó...

(Kivonulnak, hangjuk távolodik, elvész. Lassan világosodik. Reggel van. Hirtelen hatalmas tüsszentés kintről, döndülő lépésekkel bejön EGYENRUHÁS. Körbejár, gyilkosan körbenéz. Gyilkos pillantást vet a közönségre. Megfenyegeti őket, derékszíjára csap.)

EGYENRUHÁS Be-be-be! Pa-pa-pa! Ennyi volt – nincs vége! Felnőttek hazamehetnek! Gyerekek maradnak! Világos?

(Méltósággal kivonul)

                 

Nincs függöny. Üres a színpad. Szünet van. Vagy amit akartok: ülni, állni vagy kimenni. Égnek a lámpák. Mikor már mennétek kifelé, a lámpák kialusznak. Ekkor jelenik meg a színpadon VAK EMBER. Olyan, mint ÖREGEMBER, csak most kopott felöltő van rajta, öreg kalap, fekete szemüveg. Kampós botjával tapogat, de mintha azért látna is. Lenyúl, megnézi a kezét, de nem vett fel semmit. Gödörfélébe lép. Nagy erőlködéssel egy vasmacskát billent meg, de csak annyira, hogy egy pillanatig lássuk. Visszaejti a gödörbe. Előrejön a színpadszélig; a vasmacskára mutat.

                 

VAK EMBER   Vasmacska.

(Fémes zajjal betrappog VAS MACSKA; akár rokona lehetne MACSKÁ-nak, de géphanggal mozog, nyivákol. VAK EMBER feléje üt a botjával.)

VAK EMBER Mars ki! (VAS MACSKA kitrappog) Micsoda rendetlenség! Azt hiszik, mindent össze lehet keverni – macskát a vasmacskával, vasból valót a húsból valóval! Nehéz mesterség. Kitalálni, csinálni, vasmacskát, nem is tudom, mit még. (Körbemutat) Pedig hely van. Tudnám csak, mi hiányzik még. Mindig hiányzik valami. Sosem elég. Mindig sok. Sosem elég kevés. (Legyint) No, mindegy. Majd holnap. Addig pihenünk kicsit. (Ásít)  Holnap is csak nap lesz. Ha akarom. (Megint ásít) Szép álmokat, kedveské-im! (Búcsút int, indul, megáll) Hely van. Tessék gondolkodni! (Megindul, megáll) Van meg lesz is. Csak aztán a többi! (Lenyúl, nézi a kezét, nem emel fel semmit) Semmi... Csak a helye. Nem könnyű mesterség. (Megindul, megáll) De azért csak rajta! Előbb gondolkodni, aztán aludni. (Kimegy, visszajön) Vagy fordítva. (Búcsúf int) Szép álmokat, kedveskéim. (Kimegy)

(Szünet. Bejön a LÁNY. Nem annyira kicsi, hogy ne lehessen már nő is. Kicsit az is. Nagy nyári kalapot hoz a kezében; szinte akkora, mint egy sajka.)

LÁNY (közönséghez) Jó reggelt! (Vár, néz) Teremtőm! Itt mindenki alszik! (Fülel, megismétli) Nem-hal-lod? Mondom, mindenki alszik. (Közönségnek) Ugye, szép? Egy bácsitól kaptam. Jött az utcán, napszemüveg volt rajta, kezében fekete bot, ezüst gomb a végén... Aztán megszólított... (Elhallgat, fülel) Pszt! – jön már a barátom, ő majd sokkal jobban elmeséli...

(Feláll, felpróbálja a kalapot. Betrappog VAS MACSKA. LÁNY döbbenten nézi.)

LÁNY   Hát te ki vagy?

VAS MACSKA   Vas Macska.

(Kintről – magasból vagy mélyből – erőteljes hang szólal meg: a VAK EMBERÉ, játék során bizonytalan marad, hogy LÁNY és FIÚ hallják-e a hangját; igen is, nem is.)

VAK EMBER   Mars ki! (VAS MACSKA kitrappog)

LÁNY Most meg itt hagy! Folyton így megy! Valami mindig közbejön, közbeszól... (Töpreng) Hm... Tulajdonképpen akkor én is közbejöttem! Mert ha, mondjuk, nem éppen akkor... (Megijed, arca elé húzza a kalapot) Teremtőm! (Lassan leereszti a kalapot) Akkor lehet, hogy én se...?!

(Bejön a FIÚ; ő sem annyira kicsi, hogy ne lehetne kiskamasz; valamennyire az is)

LÁNY   Na végre! (Rámutat) Ő az!

FIÚ (mellékesen)   Nem ő. Én.                                                          ,

LÁNY (közönséghez) Mi is éppen a kalapról beszélgettünk, amíg idejöttünk... (Fiúhoz) De nem mesélnéd inkább te? Te mégiscsak ott voltál...

FIÚ (Előhúz a zsebéből egy túlméretezett piros karórát, megnézi) Fél huszonöt. Ha jobban felhúzom, több is lehetne, de így legalább nem késtünk el. (Elteszi az órát) Különben te is ott voltál, mi mindig ketten vagyunk ott. De nem tesz semmit. Apróság.

LÁNY    Nem tesz semmit, nem tesz semmit... Ezek csak olyan izék. Inkább folytasd, ha már belekezdtem. Szóval, a kalap...

FIÚ   Nyugi. (Fülel) Nem hallod?

LÁNY   Micsodát? Hang vagy csönd?

FIÚ   Nem tudom. De lehet, hogy épp belebújtak egymásba, és nem látszanak ki egymásból. Hallgasd csak...

LÁNY    Pfuj. Malac.

(Előremennek, zavartan állnak egymás mellett. FIÚ sóhajt, leül. LÁNY hajszálra ugyanúgy.)

LÁNY    Mért sóhajtottál?

FIÚ (Félrenéz)   Azt hiszem, én is rájöttem.

LÁNY   Mire?

(Szünet)

FIÚ   Hogy azért szép vagy ám! Nem mindig – de most igen.

LÁNY (lágyan, fejét lehajtva)   Undok... ezt sose felejtem el. Mindig emlékezni fogok rá.

FIÚ   Akkor most elmesélhetem neked? – ha akarod.

LÁNY   Ne nekem. (Közönségre mutat) Őnekik. Ők még annyit se tudnak, mint mi. Még amit tudtak, azt is elfelejtették már. így van ez.

(Csend)

VAK EMBER (kintről)   Mars be!

(Bejön TENGERICSIKÓ. Látszik, hogy mindjárt ugrándozna, de nem mer. Halk, nyerítő hangot hallat. LÁNY rémülten felugrik.)

LÁNY   Jaj! Mars ki!

(FIÚ is feláll, TENGERICSIKÓ kiüget. Egymásra néznek. LÁNY óvatosan odamegy, ahol TENGERICSIKÓ kiment; szoknyáját meglebegteti, mintha szellőztetne. Visszafordul FIÚ felé.)

LÁNY   Ki volt ez?

FIÚ Fogalmam sincs. (Leül elől, jobb szélen) De szerintem, ha kíváncsi vagy rá...

LÁNY (közbevág)   Szerintem valaki nagyon más. (Leül ő is elöl, de a másik oldalon) És láttad, hogy, sietett? Még be se mutatkozott.

FIÚ    Próbált volna! – hiszen rögtön durva voltál hozzá. Pedig igazán nagyon szép volt.

LÁNY   Ő...?

FIÚ (zavartan)   Mondom, hogy ő is.

LÁNY (durcásan feláll) Hát jó. Ha ilyen makacs vagy... (Hangot vált, közelebb sétál FIÚhoz) De ugye – ugye egyszer azért elmegyünk valahová, ahol még boldogabbak leszünk? Megígéred?

FIÚ (feláll, körbesétál, mintha keresne valamit) Persze... biztos... egészen biztos...

LÁNY (éllel)   Mondd másképp!

FIÚ   Hogyan?

LÁNY (Fiú mögé lép) És ha hazudsz? (Szünet) Mert akkor – tudd meg, hogy meghalsz.

FIÚ (Éppen a vasmacskát próbálja megemelni)   Mit csinálok?

LÁNY   Úgy halsz meg, hogy észre sem veszed.

FIÚ (Bajlódik a vasmacskával) Az jó... nagyon jó. Akkor csak te veszed majd észre, énhelyettem is...

LÁNY (Előre megy, közönségnek mondja) Igen. Te meg én helyettem. (Hirtelen visszafordul) Tudod hogyan? Csak kitátod a szádat, berepül rajta egy dongó, és csak éjszaka repül ki. De akkor késő lesz már... Akkor már árnyék sincs.

(FIÚ tovább matat a vasmacskával, kocogtatja, billegeti. LÁNY bosszúsan dobbant.)

LÁNY Tessék! Még az sem érdekli, hogy duplán meghal! Talál valami nemtudommi vacakot – és se lát, se hall. (Fiúhoz lép, nézi ő is a vasmacskát) Mi a csuda ez – te tudod?

FIÚ   Csak volt inkább ez – de nagyon nehéz. Nem akármi, az biztos.

LÁNY   És ha volt inkább csak, akkor nem is lehet már?

FIÚ (nevet)    Ugyan! Látod, hogy mi is milyen régen vagyunk, és még mindig lehetünk...

LÁNY   Világosan beszélj: azt mondtad, volt. Miért?

FIÚ   Miért! Mert nem tudok egyszerre mindent kimondani.

LÁNY (fölnevet)    Értem! Szóval elmegyünk valahová, csak éppen nem

tudod kinyögni egyszerre, hogy hová. Akkor nyögd ki darabokban.

FIÚ  És ha fütyülném – az nem lesz jó?

LÁNY  Tudod, hogy milyen botfülem van...

FIÚ Annál jobb! Tudod, hogy a rigó se kérdezi senki fiától... (5 mindjárt rákezd, andalog, fütyörészik, s csakugyan szép foszlányokat is belesző – mintha mondaná)

LÁNY Jaj, gyönyörű! És értem! (Fiúhoz fut, a fülébe súg) Faragott botfülem van! (Tovább táncol) Te fütyülj csak... addig én felpróbálom a kalapot. Kitalálok valami újat az útra – de hol, hol? (Kifut jobb szélre) Nem, nem, itt mégse – ott sokkal világosabb van... (Átfut bal szélre. Fölteszi a kalapot, forgatja – karimát föl, karimát le, behorpasztja, süvegesre nyomja. Egy képtelen formánál kiköti, a szalagok az arcába lógnak. Illegeti magát, igyekszik csinos pózban megállni. Akkor sikkant egy kicsit.) Itt vagyok! (FIÚ megfordul, hökkenten hátrál) Nem mondasz semmit?

FIÚ Te jó ég!

LÁNY   Nem tetszik?

FIÚ   Nagyon jó. Csak kicsit még a fejed nem elég nagy...

LÁNY    Nem igaz. Mindig is nagyobb volt, mint a tiéd. (Leveszi a kalapot a fejéről; csend) De ugye megnő?

FIÚ (széttárja a karját) Ki tudja. Ezt szokták mondani rá. (Átöleli a LÁNYt) Azért elindulni így is lehet. Nekem így is elég nagy.

LÁNY (hirtelen)   Akkor tudom mór! Megvan! (Jobb szélre fut, fölemeli a kalapot) Megpróbálom, hátha nekem is sikerül – figyelj csak! (íves mozdulattal eldobja a kalapot, az egy kicsit úszik a levegőben, repül, örömében tapsolni kezdene)  Hajó! Hajó! (Kalap leesik)

FIÚ (tárgyilagosan)   Kalap.

LÁNY (Grimaszt vág) Meeee... Ennyit értesz hozzá. (Durcásan leül középütt, a lábát lógatja)

FIÚ No. Ne duzzogj. Most tényleg elmesélem, hogyan volt. De csak neked.

LÁNY (Vállat von)   Bánom is én. De akkor legalább szépen.

FIÚ    Bízd csak rám! (Sétálni kezdenek) Volt egyszer... aztán egyáltalán nem volt... egy rettentő egyenes utca... Már nem is látszott, milyen lehetett görbén... Pedig az volt... csak valakinek nem tetszett... és se szó, se beszéd, kiegyenesítette...

LÁNY   Juj, ez mindig ilyen szépen kezdődik...

(Közben hátul – ezúttal hangtalanul – megjelenik VAS MACSKA, öt kicsijével. VAS MACSKA lefekszik, a kicsik melléje, hoqy szopjanak. Nem veszik őket észre.)

LÁNY   Folytasd...

FIÚ   De itt szünet szokott lenni.

LÁNY   Nincs szünet, én vagyok a parancsnok! Én izgulok, te mesélsz... (Hirtelen elhallgat, elnéz valahová) Ó, ha egyszer szerelmesek leszünk majd!

(VAS MACSKA elnyávintja magát, vele az öt kicsi is; tovább szopnak)

LÁNY (elhúzódik a FIÚtól, döbbenten néz rá)     Ki szürcsöl itt? Csak nem te...?

FIÚ   Én? Ez nem volt szép tőled, ne haragudj.

(VAK EMBER hangja valahonnét kintről)

VAK EMBER   Mars ki!

LÁNY   Erről most tényleg nem tehetek.

FIÚ   Tudom, valami mindig közbejön...

LÁNY   Közbeszól...

FIÚ   Rettenetes.

(VAS MACSKA és kölykei hangtalanul kivonulnak)

LÁNY   Akkor is folytasd! Nem hagyjuk, hogy olyat csináljanak velünk, amit folyton más gondol ki! (Belekiált a 'semmibe') Nem és nem! (Fiúhoz) Egyenes utca, görbe utca... nem szeretem, ha mindig másra hallgatsz. Szóval – jött egy ember...

FIÚ    Fekete bot pörgött a kezében...

LÁNY   A végén ezüst gomb...

FIÚ   A szemén napszemüveg...

LÁNY (arca elé kapja a kalapot)   És akkor egyszerre! (Kalapot leengedi, halkan folytatja) Nem is tudom...

FIÚ   Mert behunytad a szemed.

(Csend)

LÁNY   És mit láttam?

FIÚ (magához veszi a kalapot s igyekszik megjátszani, amit mond)   Láttad, hogy szembe jön... megáll... láttad, hogy lehajol hirtelen... és a lába között átdugja a fejét...

LÁNY (ijedten)   Nem láttam!

FIÚ   De nézted.

LÁNY (halkan)   És?

FIÚ (titokzatosan)   A lába között... középütt... egyszerre kinézett... Kinézett, mint a nap!

LÁNY (lekuporodva)   És?

FIÚ (ő is lekuporodik)   És odadobta felénk a kalapját! így, ahogy én most...

(Eldobja a kalapot, az majdnem teljes félkört ír le)

LÁNY (felugrik, tapsol)   Hajó! Hajó! Ugye, mégis hajó! (Körbetáncolja a színpadot)

(Csend; mintha megilletődtek volna. Egészen közelről nézik egymást.)

LÁNY   Mondd, hogy elmegyünk... Egészen halkan mondd.

(FIÚ a LÁNY fülébe súg, nem halljuk)

LÁNY   És hová?

FIÚ   Még, még messzebb...

LÁNY   Amerre az ég?

FIÚ   Amerre a tenger... Matróziába!

(Átölelik egymást. VAK EMBER hangja kintről.)

VAK EMBER   Mars be!

(Félénken bejön TENGERICSIKÓ, aprót nyerít. Fölrezzennek.)

TENGERICSIKÓ   Ti hívtatok?

FIÚ (csodálkozva)   Mi? Nem. (LÁNYra néz) Te hívtad?

LÁNY  Nem. Én sem. (TENGERICSIKÓ felé indul) De azért ne haragudj ránk... Nem haragszol?

TENGERICSIKÓ (ugrik egyet)   Ó, nem szoktam. Megszoktam én már.

LÁNY (megsimogatja a sörényét)   Az előbb durva voltam hozzád...

TENGERICSIKO (megint ugrik egyet, nyerít)    Ó, még leszel is. Azt is megszoktam.

LÁNY (súgva, Fiúhoz) Te... ez nem is olyan buta!

FIÚ (szintén súgva) Szerintem okosabb, mint mi...

LÁNY (halkan felcsattan)   De azért nem szebb!

TENGERICSIKÓ (nevet)   Nem igaz! Nem vagyok szép. Okos se vagyok.

Én csak mellékes vagyok.

LÁNY   Te kis szerény. És megszoktad?

TENGERICSIKÓ (halra elöl lekuporodik; szomorú) Nem, ezt nem tudtam megszokni. De muszáj. (Átugrál a jobb szélre, ott kuporodik le) Mert ha nem hívtatok – akkor küldtek. Ha pedig küldtek – akkor mégis ti hívtatok. Csak nem tudjátok.

(Álmélkodva körbejárják TENGERICSIKÓt, LÁNY megérinti az ujjával)

LÁNY De hát ki vagy te? (Megnyalja az ujját) Te sós vagy?

TENGERICSIKÓ (vidáman felugrik)   Az is.

FIÚ    Hogyhogy az is?

TENGERICSIKO (egyszerűen)   TengericsikÓ vagyok.

(Csend)

LÁNY   Furcsa...

FIÚ    Sose hallottunk ilyet.

TENGERICSIKÓ Kár. (Körbeügeti a színpadot, megáll) Pedig szívesen beszélnék magamról. Ha egyszer egy Tengericsikó beszélni tudna! És csak én beszélhetnék! (Lekuporodik elöl) Pedig én csak egy Tengericsikó vagyok.

LÁNY    Jó, jó – de azért ne hidd, hogy csak úgy össze-vissza nyerítünk, és azzal kész! Lássuk – tudod-e, hogy ez micsoda? (Mutatja a kalapot)

TENGERICSIKÓ (nézi, töpreng) Én azt tudom csak, amit megmagyaráznak.

LÁNY És ezt nem magyarázták meg?! Tudod te, mit nem tudsz? (Fiúhoz) Mondd csak a szemébe!

TENGERICSIKÓ (odadugja az arcát)   Tessék. Megszoktam már.

FIÚ   Tudod, kitől kaptuk ezt?

TENGERICSIKÓ (lehajtja a fejét) Nem. És még annyi mindent nem...

LÁNY   Pedig igenis lehajolt! És átdugta a fejét!

FIÚ   És kinézett a lába között! (LÁNYhoz) Mutasd csak!

(LÁNY eldobja a kalapot, kicsit repül, leesik. TENGERICSIKÓ fölveszi. Legyint.)

TENGERICSIKÓ Ismerem én ezt már! Mégsem értem jobban. Nekem senki nem magyarázta meg. Engem mindig csak kihasználtak.

(VAK EMBER hangja kintről)

VAK EMBER   Buta! Mars a víz alá!

(Ámulva egymásra hamuinak)

LÁNY   De furcsa... Hirtelen fekete csillagokat láttam...!

FIÚ   Én meg egy fekete hálót... Nagyon különös.

TENGERICSIKÓ (nevet)    Képzelődtök csak – én nyerítettem halkan. De majd mondom másképp.   (Nyerítve körbeüget, pózba vágja magát) Nektek is, nekem is azt üzenik, hogy – menjünk!

LÁNY   Hová?

TENGERICSIKÓ   Hát víz alá!

LÁNY (ijedtében letottyan)   Azt nem...

FIÚ   Mi nem alá, hanem a vízen akarunk...!

TENGERICSIKÓ (jókedvűen)     Hát nem mindegy?  (Föl-le száguld) Víz, víz, mindegyik csak ugyanaz! Jobbat ti se tudtok kitalálni.  (Körbeugrál, nyerít, kántál)   Hé, hulla... hull a hó! Hé, hulla... hull a hó! Hé, hulla... hull a...!

(LÁNY, FIÚ egymásba fogózva nézik)

LÁNY    Megbolondultál?

FIÚ   Itt nincs hó!

TENGERICSIKÓ (üget tovább) Azért csinálom! Hogy essen! Hóból víz... vízből hullám! Hé, hulla... hull a hó! Hé, hulla...

(Havazni kezd. LÁNY, FIÚ reszketve ölelik egymást. TENGERICSIKÓ fáradhatatlanul üget, nyerít. Hó esik, eláll, esik. Erősödik a hullámcsapkodás. játék innét gyorsan pereg. A vasmacska is megbillen, mintha hullám emelné.)

TENGERICSIKÓ   Víz, víz!

LÁNY (bátortalanul)   Hé...hó...

MIND (együtt)   Víz, Víz!

LÁNY (ringatózva fogják a kalap szélét)   Hajói

FIÚ   Mégis hajó!

LÁNY   Jaj, messze...!

FIÚ   Még messzebbre!

TENGERICSIKÓ (felugrik a vasmacska tetejére)   Ébresztő! Indulás!

(Szél zúg, hullámzás csattog. Mintha bealkonyodna, fények, árnyékok csapódnak. Minden, bizonytalan, hangos.)

FIÚ   Hallasz még? Szép vagy ám...

LÁNY   Tudom! Sose felejtem el...

(Minden dülöngél. LÁNY, FIÚ egy alakká fonódnak össze)

TENGERICSIKÓ   Lélegzetet venni!

LÁNY   Ne még... félek...

TENGERICSIKÓ   Mars ki! Mars be! Mindegyik ugyanaz...

(Mintha baljós extázis fenyegetné őket)

LÁNY   Jobban, jobban szoríts...

FIÚ   Szorítlak...

LÁNY   Gyere... vigyél el...

FIÚ   Elviszlek...

LÁNY   Messze...

FIÚ   Kapaszkodj...

LÁNY   Kicsit várj... jaj, te, te!

FIÚ   Megvárlak...

LÁNY    Most... még-még.... most gyere!

FIÚ   Mind a ketten...

(Mind lesüllyednek, vasmacskástól. Drámai hullámzaj. Sötét. Később mintha köd mögül derengene föl a lefokozott nap. Nagy csend. Végtelenbe vesző sík háttér, néhány halvány felhő. Mintha tengerre borulna rá az ég. Zenefoszlány; majd ahogy jött, elúszik. Kis idő múlva bejön VAK EMBER, botjával a földet ütögeti.)

VAK EMBER Matrózia! Most aztán egyedül maradtunk... (Koppant a botjával) Megint minden száraz – így van ez. (Sóhajt) Az ember csak jót akar – de hiába magyarázza, nem értik. Ha másképp magyarázza, másképp értik. (Indul, megáll) Legjobb volna semmit se szólni. (Indul, megáll) Vagy hagyni rájuk, hadd magyarázzák ők! (Nevet) Azt meg én nem értem majd... (Indul) így van ez – ha valaminek nem lehet vége. (Megáll, fölemeli a botját) Csak elkezdődik – aztán... (Leengedi a botját) Mindig jobban, mindig másképp... De az se jó, ha egyenes – az se, ha görbe. Pedig, ha tudnák! (Nehézkesen leül bal szélén) Hogy sütött, hogy ragyogott valamikor...! És milyen gyönyörű kék volt! (Átballag a jobb szélre) Én meg azt mondtam, hogy – kalap. Vagy azt mondtam – hajó! (Középre ballag) Aztán egyik se. (Hátrafelé indul) De hát micsoda akkor? (Megfordul, leveszi a szemüvegét) Most tényleg nem látok semmit. (Szemüveget újra fölteszi) így legalább látom, hogy semmit se látok. (Közönséget nézi hosszan) Közületek is csak minden ötödiket – négy folyton ki-kiesik. De hát értetek se nagy kár – jut is, marad is. Hely meg van bőven – más úgysincs, amiből ennyi lenne. (Nevetgél) És még jó száraz is! De ahogy gondoljátok. Ahogy jobb, ahogy nehezebb. (Mintha bele akarna gyalogolni a végtelen háttérbe) Hogy aztán üres? (Megfordul) Hát, istenem. Ha akarják... ha akarnák. Csakhogy akarják-e? Lehet gondolkodni, kedveskéim... lehet aludni, gondolkodni.

(VAK EMBER tovább ballag hátra; jobbról megjelenik VAS MACSKA a kicsijeivel)

VAK EMBER (rájuk mered)   Nahiszen! Ezek is a legjobbkor! (Szelíd szigorral) Nem mondtam, hogy mars ki!

VAS MACSKA   De. Csak nekünk sose mondod, mars be!

VAK EMBER   Nem is. Hiszen még igaziak se vagytok. Ki hallott olyat, hogy vasból való macska?!

VAS MACSKA   Mi.

VAK EMBER Csak tudnám, kinek jutottatok eszébe. Mit csináljak most veletek?

VAS MACSKA   Vigyél magaddal. Mondd, hogy gyertek haza.

VAK EMBER (dörmög)   Még parancsol is... Mit gondolsz, mi vagyok én?

VAS MACSKA   Vak Macska.

VAK EMBER   Tessék! – ez a hála.

VAS MACSKA Ez még nem – majd ha szólok. Még nincs miért. Előbb mondd, hogy mars haza – vagy próbáld úgy ne mondani, hogy mi is halljuk. Akkor jó lesz.

VAK EMBER Rendben. Tehát mondom is – meg nem is mondom! Hallottátok – világos? Hanem most mibe rakjalak benneteket? (Keres, kotor a lábával) Nézzünk oda, nektek aztán szerencsétek van – egy zsák, de micsoda zsák! Itt hagyták, mint a lukas mogyorót...

VAS MACSKA (szagolja a zsákot) Jól mondod... itt én csak lukat látok.

VAK EMBER   Csönd. Ahol luk van – a valami is ott van.

VAS MACSKA Légy szíves, akkor abba a valamibe rakjál bennünket. Mert vasból vagyunk, azért még nem akarunk mindenféle lukon kiesni.

VAK EMBER Nem kiestek, hanem szépen belebújtok, egy-kettő – gyerünk, gyerünk! Lássam! Későre jár, mindjárt itt a hajnal.

(MACSKA dohogva nyomkodja kölykeit a feneketlennek tünő zsákba)

VAS MACSKA És ha innét kiesünk? – akkor milyenhová esünk, nem mondanád meg?

VAK EMBER Ne okoskodj – majd ha te leszel a Vak Macska, te se próbálsz ilyen butaságot kérdezni.

(Kelletlenül VAS MACSKA is bemászik a zsákba, nyivákolás, helyezkedés; aztán csend. VAK EMBER zsák fölé hajol, hallgatózik.)

VAK EMBER így – végre megvan ez is... Mondhatom, szép kis család vagyunk. (Összehúzza a zsák száját, a hosszú kötélvéget átveti a vállán) Még egy húsvéti szamár se cipelne ennyit... (Indul, nyögve megmozdítja a zsákot, pár lépés után megáll, körbe fülel) Ha! Úgy látszik megérkeztek!

(Nagyon távoli menüett hallatszik fel. VAK EMBER letérdel, fülét a földre fekteti, így marad pár pillanatig.)

VAK EMBER (föláll) Matrózia...! Hiába, valamit mindig ki kell találni. Nem rossz kis menüett... Csak a végét, ha tudnák! De most már törjék ők a fejüket. Lehajolni... fejet a láb közé... kidugni... kinézni – ilyet nem csinálunk többet. Egyszer elég volt. Ilyen nem lesz többet. (Vállára veszi a kötelet) Szépen lefekszünk. Fáradtak vagyunk. Inkább alszunk egyet. Jó éjszakát, jó reggelt, kedveskéim. (Zene elúszik. Indul, nagyot nyög.) De hogy ezek kinek jutottak eszébe! Éppen vasból...?

(Megy, mintha bele akarna veszni a sejtelmesen lapos és üres sötétbe. Aztán lassan leereszkedő, megbízható sötét; még a vészkijárat lámpái is kialusznak.)

             

Aki akar, most hazamehet feltűnően vagy feltűnés nélkül. Hagyunk időt neki. Ha tudja, hogy hol van otthon. Ha nem tudja, jobb ha ülve marad. Valami csak lesz. Ilyen egyszerű.

             

(Világosodik, de nem nagyon; tengerfenéken vagyunk. Elég meglepő, mégse olyan nagy a különbség, csak minden lebeg kicsit, billeg. Hínár s egyéb növényzet lóg ott is, ahol nélkülözhető volna. A fény kékes-zöld. Gusztusos hullaszín. Ferdén beékelődő hajótest rajzolódik ki, felébe törve. Néhány kajüt-ablak, korlátos fedélzetcsonk, hágcsós tört árboc. Idill. Nem sietünk, megvárjuk, míg muszáj valaminek történni. Bejön TENGERICSIKÓ.)

TENGERICSIKÓ (közönséghez) Hát, ez amit megszoktam én! (Kicsit körbeüget) Ugyanúgy, másképp – ez a titok. De azért a víz a legjobb, hiába. Itt aztán nincs pardon! Hátul van egy hordó (Nevet) ...ott tartják a levegőt – rozsdás hordóban! Szép kis levegő lehet... (Kifelé tekintget) De hol. a csudában lehetnek ezek? (Kiüget)

(Fedélzeten feltűnik TÜRKIZKÉK RUHA; ő csak ruha – mint a többiek is majd. Kiráz egy sárga kendőt, közben dúdol egy foszlányt a menüettből, nyújtózik, ásít, végigsétál a fedélzeten, majd lefelé lépkedve eltűnik. Csend. Megjelenik a FIÚ és a LÁNY; de pontosabb, ha mostantól NAGYFIÚnak; NAGYLÁNYnak nevezzük őket. Éppen ennyi változás látszik rajtuk.)

NAGYLÁNY (kezében a még mindig víztől csöpögő kalap; ledobja magát elől, lelógatja a lábát) Hát, én azért nem így képzeltem. Először is ez a hogyishíyják...

NAGYFIÚ (melléje ül) Ne sértegesd. Nemrég még nagyon tetszett neked.

NAGYLÁNY Jó-jó, de hol kódorog? Láttad, útközben is... csak úgy ide, oda! Mint akinek semmi se elég gyors. Ahelyett, hogy szép rendesen süllyedt volna, ahogy illik...

(Tompa hajóharang-kondulás, mindketten felugranak)

NAGYLÁNY És ez meg épp ilyenkor nincs itt... (Megemeli a hangját) Azonnal gyere ide! Hol kódorogsz?

NAGYFIÚ Biztos elment bejelenteni bennünket. Hivatalnak itt is muszáj lenni.

NAGYLÁNY (elbizonytalanodik, most kezd körbebámulni) Odanézz... ez csak egy félhajó! Te egy egészet ígértél nekem...

NAGYFIÚ   Megkeressük a másik felét is. Nem veszhetett el. Látod, mi is együtt maradtunk, pedig hányszor elvesztünk majdnem. (Meg akarja ölelni NAGYLÁNYt) Fél is, egész is – ilyen a világ...

NAGYLÁNY   De hol akkor az egész? Az csak olyan lárifári?

NAGYFIÚ   Hát ide figyelj – minden attól függ! Érted már?

NAGYLÁNY     Nem. Inkább gyanús nekem. Mitől függ akkor, hogy mennyire szeretsz? Csak úgy bele a világba függ?! És ha leesik? Akkor mit mondasz majd? Semmit? Ó, ó, te...! Itt igenis luk van. Igen, igen – valami luk. Csak nem beszélsz róla...

(Tompa koppanások: PEPITA ING mászik ki a kajütablakon, harmonika-buggyos nadrágban. Hangja mély, kapatos.)

PEPITA ING Nem értem... hogyhogy fél? Szíveskednének megmagyarázni?

NAGYLÁNY (döbbenten)   Tessék...?

PEPITA ING Mi fél, mi egész, azt szeretném tisztázni, Kisnagyság. Megbántottam?

NAGYLÁNY (akadozva)   Ó, nem, nem. Csak úgy volt, hogy a kalap... a kalap is egész volt, és a barátom megígérte...

PEPITA ING   Kalap?!

NAGYLÁNY   Igen... ez itt a kezemben.

PEPITA ING   Aha. Csakhogy ez meg itt a Királynő nyugdíjas hajója. Nem félig, hanem egészen. És erre kényesek vagyunk.

NAGYLÁNY   Bocsánat... ne haragudjon.

PEPITA ING   Nem tesz semmit. Rólunk lepereg a szó, mint a levegő. De erre az egyre kényesek vagyunk.

NAGYFIÚ   És hol kell jelentkeznünk, tessék mondani?

PEPITA ING   Micsodát? Hát nem elég, hogy itt vannak?

NAGYFIÚ   De... nagyon. Igazán nagyon furcsa itt. Csak azért gondoltuk, mégis... (Hajóra mutat) Ez a városháza itt?

PEPITA ING (elképed) Rozmárszakáll! (Rázkódva nevet) Várjanak, ezt elmondom a többieknek. Még hogy ez... városháza! (Visszamászik a kajütablakon) A Királynő hajója...

(Csend)

NAGYLÁNY (kis hangon)   Most mi lesz?

NAGYFIÚ   Mi lenne. Elmondja. A helyében én is elmondanám.

(Nagy csendben hátul besomfordál TENGERICSIKÓ, maga után húzza a moszatos vasmacskát. Vigyáz, hogy ne csináljon zajt, és fel ne billentse. Aztán nekibátorodik, előbbre jön, de látszik, hogy rossz a lelkiismerete. NAGYLÁNY fölrezzen, odanéz, s mindjárt csattan is.)

NAGYLÁNY Hát te! Mondhatom, csuda kalauz vagy! Te aztán tényleg megérdemelnéd...

TENGERICSIKÓ   Nem szóltam semmit...

NAGYLÁNY   Hol csavarogtál?

TENGERICSIKÓ Ó, csak egy kicsit. Itt is nyerítettem, ott is. (Lehajtja a fejét) Most itt hallgatok.

NAGYLÁNY    Remek. Nagyon boldogok vagyunk. Megmondanád, hol tudom itt a kalapomat megszárítani, még mindig csurom víz. Meg a hajamat, a ruhámat... Egyáltalán, merre van itt fürdőszoba?

NAGYFIÚ (csendesen)   Ne butáskodj! Ők a levegőt tartják hordóban, lehet, hogy ott fürdenek.

TENGERICSIKÓ   Fürdő? Így sokkal szebb vagy, mint szárazon...

NAGYFIÚ   Na látod! Nem én mondtam.

NAGYLÁNY Értetek is hozzá! Mind csak férfi, nektek aztán mindegy, hogy szárazon, vizesen...

(VAK EMBER hangja valahonnét, tompán)

VAK EMBER   Vas Macska, mars haza!

TENGERICSIKÓ (fölkapja a fejét, szívből nevetni kezd) Haha! Most az egyszer nem én!

NAGYLÁNY (döbbenten)   Hát te mit nevetsz?

TENGERICSIKÓ (bizalmasan) Melléfogott az Öreg! (Kifelé kiált) Tévedés! Ez egy másik vasmacska!

(NAGYLÁNY, NAGYFIÚ összenéznek. NAGYFIÚ föláll.)

NAGYFIÚ   Kivel beszélsz te?

NAGYLÁNY   Süket vagy?

TENGERICSIKÓ (zavartan) Megszoktam. Kicsit kiabálok, aztán .úgyis hiába kiabálok.

NAGYLÁNY   Szörnyű. És nem is törődsz vele, hogy hallgatnak-e rád?

TENGERICSIKÓ    Nem. Különben is a kedvetekért csinálom. (NAGYLÁNY fülébe ordít) Huuu!

NAGYLÁNY   Bolond!

NAGYFIÚ   Nem látod, hogy szeretetből csinálta?

NAGYLÁNY   Légy szíves, ne szólj bele. Ehhez jobban értek. (TENGERICSIKÓhoz) Fájt?

TENGERICSIKÓ (boldogan)   Fájni is fog?

NAGYLÁNY   Buta. Akkor nem érdemelted meg.

TENGERICSIKÓ   És ha kiérdemelném? Újra pofon üthetsz... (Tartja az arcát) Tessék.

NAGYLÁNY    De csak ha nem hazudsz! Kicsit se fájt?

TENGERICSIKÓ Nekem csak akkor fáj, ha simogatnak... Az nagyon jó.

NAGYLÁNY Ne mondd! És hogyan? (Csiklandozni kezdi) így... így... itt is... itt is...?

TENGERICSIKÓ (kéjes arcot vág) Jaj, most nagyon... így még sose fájt... Egész elgyengültem... Megyek – muszáj kipihennem magamat... (Kivánszorog)

(Csend. NAGYLÁNY tűnődő mosollyal néz utána; NAGYFIÚ tartózkodón keresztbe fogja a karját.)

NAGYLÁNY   Hát nem kedves? Pedig csak két ujjal kapirgáltam.

NAGYFIÚ (hűvösen)   Engem is két ujjal szoktál.

(NAGYFIÚ leül elől, NAGYLÁNY tétován követi. Csend.)

NAGYLÁNY   Azért tényleg furcsa.

NAGYFIÚ    Lehet, hogy mégse jó helyre jöttünk?

NAGYLÁNY   Vagy még nem szoktuk meg...?

NAGYFIÚ   Mit gondolsz, mért haragszom most rád?

NAGYLÁNY   Nem szeretem, amikor gyanakszol.

NAGYFIÚ   Lehet, hogy öregebb lettem.

NAGYLÁNY    Kicsit én is... azt hiszem. Látszik?

NAGYFIÚ (előveszi az óráját) Háromnegyed nulla. Nem, ilyenkor még nem annyira...

(Időközben feltűnik a fedélzeten TÜRKIZKÉK RUHA, hallgatja őket, lesétál, megáll mellettük)

TÜRKIZKÉK RUHA   Tessék mondani... hol vagytok ti?

(Felugranak, NAGYLÁNY kicsit sikkant)

NAGYLÁNY   Teremtőm! Ez szebb, mint az én ruhám!

NAGYFIÚ   Pszt... Nem látod, hogy udvarias? (Gálánsán meghajol) Megbocsásson Kisasszony, eddig egészen máshol voltunk, de ahogy megláttuk Önt – egészen itt vagyunk.

TÜRKIZKÉK RUHA   Ó, akkor most én is boldog vagyok! Csak miért ilyen későn? Éppen most volt a bál, de sajnos, már vége.

NAGYLÁNY (hirtelen)   Bál? Hát csináljunk egy másikat!

NAGYFIÚ    Nem lehet így ajtóstól! (Gálánsán)   Ó, egy igazi bál! Ha csakugyan remélhetnénk... Sose felejtenénk el...

NAGYLÁNY (bosszúsan, félre)   Ez mindjárt gügyögni fog!

TÜRKIZKÉK RUHA     Ha akarjátok, szívesen megbeszélem a többiekkel. Még biztos alszanak... igazán még én se ébredtem fel. (Súgja)  Ha felébredtünk, már nem il- lik zavarni bennünket. De most éppen jó... En nagyon szeretem a bált!

NAGYFIÚ (lelkesen)   Én is! Nagyon!

NAGYLÁNY (félre)   Most egyszerre – eddig soha?

TÜRKIZKÉK RUHA (kezét nyújtja)   Uram...

NAGYFIÚ   Kisasszony...

TÜRKIZKÉK RUHA Most sietnem kell – ha felébrednék már magamnak se tudok majd szólni... Ne haragudjatok. (Átlép a korláton, eltűnik).

(Csend. Kerülik egymás pillantását.)

NAGYLÁNY   Tudod, hogy mennyire utálod a türkizkéket? Abba szoktál belehalni. (Csend) Talán nem?

NAGYFIÚ    Igen.

NAGYLÁNY   Én tudjam jobban nálad?

NAGYFIÚ (ásít, lefekszik)    Légy szíves, hagyj aludni! Hallottad – ha felébredünk, se bál, semmi se lesz. Aludj te is inkább. Majd közben megbeszéljük... (Ásít)

NAGYLÁNY   És a kalapra ki vigyáz?

NAGYFIÚ   Feküdj rá! Ne sajnáld, te fekszel rajta.

NAGYLÁNY    Nem vagy éppen finom...

NAGYFIÚ    Majd... majd álmomban! (Ásít újra)  Akkor minden virág. Emlékszel a virágokra? Egyszer egy kosárral szedtem az erdőn... azokra feküdtél. Egy szép-szép virág!

NAGYLÁNY   Nem szirom inkább?

NAGYFIÚ   Kehely.

NAGYLÁNY   Hát, ha úgy emlékszel...

(Csend)

NAGYLÁNY (ő is fekszik már)   Most alszunk?

(Halkan felhallatszik a menüett)

NAGYLÁNY   Ó... ezt te csinálod?

NAGYFIÚ   Csak gondoltam rá.

(Felülnek; menüett elhallgat)

NAGYLÁNY   Várj... most én gondolok rá.

(Erősen gondolkodik; menüett felhallatszik. Mosolyogva egymásra néznek; menüett lassan elúszik.)

NAGYLÁNY (hirtelen vált, elkomolyodik)   Úgyis tudom, hogy a Türkizkék Ruhára gondoltál! – ne is tagadd... (Sírni kezd)

NAGYFIÚ (közönség felé)   Tudtam! Mindig ez a vége. Pedig hogy vigyáztam, hogy hű séges maradjak! Eljöttünk ide messze, lélegzetet se vettünk, azóta se vettünk (NAGYLÁNY már zokog) – szép rendesen süllyedtünk... most már nem süllyedünk. És mégis. Nincs más – muszáj nekem is sírnom.

(Sírnak. Szépen, ahogy illik. Tompán felhallatszik a hajóharang.)

NAGYLÁNY (zokogva kiált)   Nem – most nem hallunk semmit!

NAGYFIÚ (megadással)   Most csak sírunk!

(Beüget TENGERICSIKÓ, erősen szimatol. NAGYLÁNYhoz, NAGYFIÚhoz megy, ujjával megérinti a szemük alját, ujját megnyalja. Felkiált.)

TENGERICSIKÓ Édes! (Mellékesen) Hiába – mindegyik csak egyforma.

(Fedélzeten megjelenik KAPITÁNYI EGYENRUHA, sok kitüntetéssel. Hangja méltóságos, mint egy rozmáré.)

KAPITÁNYI EGYENRUHA Mit hallok! Mi édes? A víz?!

TENGERICSIKÓ Ó, nem. Csak egy pici víz a vízben.

KAPITÁNYI EGYENRUHA Az más. (Széttárja a karját) Rozmárszakáll! Akkor ilyen vidám még nem volt itt senki! Kitüntetni őket! Fogadás! Harangok! (Egymás után szólalnak meg a különböző hangú harangok, felelgetnek egymásnak. Nagy zenebona. KAPITÁNYI EGYENRUHA mindent túlharsog.)   Ünnepi bÁl! Takarodó! Mindenki a fedÉlzetre!

(KAPITÁNYI EGYENRUHA visszahúzódik a fedélzet hátterébe. Integet, hadonászik a zsivajban. NAGYLÁNY, NAGYFIÚ csendesedve, de azért tovább sírnak. TENGERICSIKÓ részvéttel áll mellettük.)

TENGERICSIKÓ (közönségnek) Pedig hogy vigyáztak! Sose lehet eléggé... Én aztán tudom! Mert igenis disznóság! (Körülnéz, mintha megijedne saját bátorságától) Ez az egÉsz itt – disznóság. És nem csak a fele. Lehetne mondani ilyen röviden.

VAK EMBER (hangja valahonnét kintről)   Mars ki a vízből!

TENGERICSIKÓ (összegörnyedve)   Túl röviden mondtam, azt hiszem...

(NAGYLÁNY, NAGYFIÚ majdnem gombnyomásra hagyják abba a sírást)

NAGYLÁNY (TENGERICSIKÓhoz) Látod, most nagyon kedves vagy nekem. Mi történt veled?

TENGERICSIKÓ Maradni... menni... Jól megkaptam én is! Most aztán szívhatom a levegőt. Ne is búcsúzzunk. Jobb így. Megszoktam. (Kiüget)

NAGYLÁNY (utána fut) Ne bolondozz! Most kezdődik a bál! (Visszajön) Érted te ezt?

NAGYFIÚ     Nem, de úgy látszik, késő már.

NAGYLÁNY (leül, búsul)      Nagyon fog hiányozni...                    

NAGYFIÚ Ne búsulj – majd kitalálom neked újra. Ha annyira szomjas vagy rá.

NAGYLÁNY Nem szomjas, hanem éhes. Te pedig egy undok Szárazmanó! (Grimaszt vág) Meeee!

(Ekkor hallgatnak el a harangok, halkan beúszik a menüett. Háttal állnak a közönségnek. Pár pillanat múlva a fedélzeten, kajütablakokban a legváratlanabb helyeken jelennek meg a következők: SZMOKING, NAGYKEBLŰ PULÓVER, BALLONKABÁT, PIROS BALETT-TRIKÓ, CSIPKÉS HÁLÓING – és akiket már ismerünk. Legvégül MATRÓZRUHA: ő hozza a hatalmas, fekete patefont, és egy korallos szikla tetejére helyezi. A tölcsér körbeforog, fölerősödik a menüett. Arányosan szétszóródva kezdenek táncba.)

TÜRKIZKÉK RUHA (tipegve közeledik) Örülünk, hogy sikerült sírnotok – mi sajnos, nem tudunk. Nekünk muszáj előbb nevetni, mi csak akkor tudnánk sírni...

( A „ruhák” kórusban helyeselnek)

NAGYFIÚ (meghajol TÜRKIZKÉK RUHA előtt)   Megtisztel, Kisasszony...

KAPITÁNYI EGYENRUHA (meghajol NAGYLÁNY előtt)     Megtisztel, asszonyom...

NAGYLÁNY   Kapitány úr!

KAPITÁNYI EGYENRUHA   Ez a bál az Öné!

TÜRKIZKÉK EGYENRUHA   Ez a tánc a miénk!

(A korallszikla körül táncolnak, nem szabályos menüettet, csak mintha emlékeznének rá. Közben alakulnak ki a párok: BALLONKABÁT a női PIROS BALETT-TRIKÓval, SZMOKING a NAGYKEBLŰ PULÓVERral, PEPITA ING a CSIPKÉS HÁLÓINGgel. Közben szót váltanak, de nem értjük őket, csak azokat, akit épp a középen táncolnak át. MATRÓZRUHA kicsit szélről ül, ormótlan nagy kötélcsomót próbál kibogozni.)

KAPITÁNYI EGYENRUHA A szélességi fok, Kisasszony... Higgye el, csak ott igaziak az éjszakák! Forróak, mint a Baktérítő... Meséljem...? Mutassam meg...? Ha egyszer érezné! (Súgva) Baktérítő... Ott aztán repül a hajó!

NAGYLÁNY Egy egész hajó...? Oh... És egész éjszaka? (Tovább táncolnak)

BALONKABÁT (örök kedvetlenek hangján) Tessék! Igazság! Azóta is esik. Pedig azt ígérték, hogy vízhatlan! És nincs, nincs magyarázat. Egyszerűen nem intézkednek – mire várnak?! Hogy újra kikeljek, mint a palánta?!

PIROS BALETT-TRIKÓ (zsémbesen) Mert sose veted le. Nekem aztán eshet-ázhat, én még időben levetettem! Engem nem érdekel... Gomb meg luk – én már nem csinálok ebből gondot... (Tovább táncolnak)

MATRÓZRUHA (magában) Te meg csak csináld! Matróz így, matróz úgy – hát mondhatom, szép mulatság! Közben a konyhán nagykanállal eszik a húst – én meg csak bogozok, bogozok. Nem haragszom – de segítse meg a téli vihar, aki kitalálta... Ámen.

NAGYKEBLŰ PULÓVER Oh, micsoda hőhullámok! (Tépi magán a pulóvert) Mindjárt ledobom ezt is. Még a tánc se tud lehűteni... Pedig valamikor! Ha akkor látott volna!

SZMOKING   Türelem, asszonyom. Semmi meggondolatlanság. Fehér ingmell, fekete nyakkendő – nem feledkezhetünk meg az etikettről. Menüett, etikett, etikett, menüett. Semmi szertelenség...

NAGYKEBLŰ PULÓVER   Könnyű magának! Hiszen olyan, mint egy fagyhullám! Nem fázik? (Tovább táncolnak)

CSIPKÉS HÁLÓING (vénasszonyos hang)   Szó se lehet róla. Csak egyedül a gyertya. Ha gyertya van – minden van. Jöhet az özönvíz, mehet az özönvíz – a gyertya sose hagy cserben. Én se hagytam cserben...

PEPITA ING (kapatos)   Szép kis özön, ha a kancsó üres... Brrr – nekem akkor már gyújthatják azt a gyertyát. Mit ér, ha nincs gyufa? Mit ér, ha nincs kanóc? Borba szentelt vizet – ki hallott már olyat?!

CSIPKÉS HÁLÓING   Csúf ember! Hogy beszél... Nem vasárnap van!

MATRÓZRUHA Kész – nekem ne mondja senki, hogy csináld! Nem bogozok tovább. Inkább én is kötök rá egy csomót. Eggyel több vagy kevesebb – ettől még nem borul fel a hajó...

(TÜRKIZKÉK RUHA és NAGYFIÚ igazi menüett lépésekkel fordulnak középre)

NAGYFIÚ    Kisasszony...

TÜRKIZKÉK RUHA    Uram... A második kajütablak mögött – lehet jobbról és balról is... Csak kopogni nem szabad ám!

NAGYFIÚ   Kár. Pedig úgy szerettem volna...

TÜRKIZKÉK RUHA   Nem lehet...

NAGYFIÚ    Csak egy kicsit... ígérem, senki nem hallja meg, csak mi ketten. Akkor se?

TÜRKIZKÉK RUHA   Nem, nem szabad... nem sza...

(Hangos gépzajjal megjelenik VAS MACSKA család. „Ruhák” villámgyors libbenéssel eltűnnek. Patefon elhallgat. Nagy csend.)

NAGYLÁNY (elhűlve)   Hát ti?!

NAGYFIÚ    Hát te?!

NAGYLÁNY    Ezt elrontottátok!

NAGYFIÚ (meglepetten)   Hogy... neked is?

NAGYLÁNY (kis hangon)    Igen. Pedig már olyan szép kezdett lenni... (Hirtelen hangot vált, körülnéz) És hol a... hogyishívják?

NAGYFIÚ   Mi történt a lovacskánkkal?

VAS MACSKA    Először is csikó még. És nincs már. Felmondtak neki. Röviden mondta, amit csak hosszan szabad. (Körülnéz) De hol vagyunk mi? Nem mondanátok meg?

NAGYLÁNY   Még azon is túl...

NAGYFIÚ   Még azon is innen. De ti hogy kerültök ide? Bejelentkeztetek már?

VAS MACSKA    A zsákba igen, oda muszáj volt – de lukról nem volt szó.

NAGYLÁNY, NAGYFIÚ (egyszerre) Milyen lukról?

VAS MACSKA Amin kiestünk. (Titokzatosan) De én rosszabbat sejtek... még nem is volt semmilyen zsák, de a luk már készen volt! (Még halkabban) Biztos abból csináltak zsákot, hát akkor persze, hogy lukas! Bennünket nem lehet becsapni – mi aztán tudjuk, hol van helyén a luk, hol nincs...

NAGYLÁNY Nagyon okos vagy, úgy látom! Biztos, ide is vadászni estél ide... (NAGYFIÚra néz) – akkor pedig jó lesz vigyázni rád!

(VAK EMBER hangja valahonnét)

VAK EMBER   Mars ki! Mars haza!

VAS MACSKA (mint a bakkecske ugrálni kezd) Miauuu! Ilyen még nem volt! Hívnak! Hazahívnak! Kívánjatok új zsákot luk nélkül! Már itt se vagyunk! (Nagy zajjal kivonulnak)

(Szótlanul leülnek a korallszikla mellett)

NAGYLÁNY   Azért furcsa ez...

NAGYFIÚ    Különös.

NAGYLÁNY   Te is arra gondolsz? A zsákra meg...

NAGYFIÚ   Az egészre, Széljegyzetek  

NAGYLÁNY   Szóval – a bálra.

NAGYFIÚ Az is szépen kilukadt. Pedig egészen új volt.

NAGYLÁNY   Szépen egyedül maradtunk megint. Bennünket aztán senki se hív... senki se foltoz meg... senki se mondja, hogy...

NAGYLÁNY     Nézd csak... – most vettem észre, hogy a kalap is kilukadt!

NAGYFIÚ És most... most hogyan érzed magad? Másképp?

NAGYLÁNY Nem is tudom... Mintha kicsit megint öregebb lennék.

NAGYFIÚ   Arra pedig figyelni kell. Szerinted szökjünk tovább?

NAGYLÁNY   Hová?

NAGYFIÚ   Hát... messzebb mindig lehet. Csak közelebb nehéz.

NAGYLÁNY (közelebb ül)   Juj, ez megint olyan szép... És miért nehéz? Mondjad...

NAGYFIÚ Tudod, te is jól – mert utána megint messzebb muszáj, aztán megint messzebb...

NAGYLÁNY (súgva) De hiszen ez rettentő okos! Ennek még Tengericsikó is örülne...

NAGYFIÚ Most bezzeg tudod a nevét már! – de előbb még ő is csak 'hogyishívják' volt.

NAGYLÁNY   Ne bánts most, nem szándékosan mondtam. Most jutott eszembe, hogy utoljára is durva voltam hozzá...

NAGYFIÚ    Igazán? És hogyan?

NAGYLÁNY (szégyenlősen) A fogammal megcibáltam a sörényét. Emlékszel... amikor utánaszaladtam. Olyan jól esett.

NAGYFIÚ   Érdekes, nem vettem észre rajtad.

NAGYLÁNY   Mert vigyáztam. Nem akartam, hogy féltékeny legyél.

NAGYFIÚ   Még hogy én? Hiszen azt se tudom, mi az.

NAGYLÁNY   Pedig mégis olyan jó...

NAGYFIÚ   Amikor te vagy féltékeny?

NAGYLÁNY   Buta. Az a jó, amikor látom, hogy haragszol Tengericsikóra, én meg érzem, hogy csak én tudom megvigasztalni. Ez olyan, mintha őhelyette te haragudnál, és én téged vigasztalhatnálak meg.

NAGYFIÚ (tűnődve bólogat)    Az más – akkor tényleg elhiszem, hogy nemcsak én vagyok féltékeny. Szegény Tengericsikó...

NAGYLÁNY   De most miért őt sajnálod?

NAGYFIÚ   Csak arra gondoltam, hogy neked is jobb lesz így. Mert ha neki nem volt itt jó – nekünk se lesz már jobb. Én azt mondom – menjünk. Isten veled, TÜrkizkÉk RuhÁk!

NAGYLÁNY    Isten veled, KapitÁnyi EgyenruhÁk!

NAGYFIÚ Volt-nincs! Irány a Nagyárboc! Most fölfelé süllyedünk! Lássunk csodát!

(Összefogózva elindulnak az árbochoz, és kapaszkodni kezdenek fölfelé a kötélhágcsón)

                   

Illő, hogy magunkba szálljunk. Ehhez legjobb a sötét, még ha nincs is szükség rá. Rettenetes dolgoknak lehetünk kitéve. A vészkijárat lámpáit felgyújtjuk, hogy akinek gyenge az idegzete, távozhasson. Ilyen nagylelkűek vagyunk. Csak módjával reszketünk, hogy a lassan világosodó színpadon, nézőtéren ne lehessen feltűnően észrevenni. Adunk magunkra. És akkor eszmélünk rá, hogy a függöny le van engedve. Szép kis rendezés! – mondhatnánk mi is röviden. De uralkodunk magunkon.

                       

(VAK EMBER jön be a függöny előtt, botozva. Nincs nála a zsák. Nézi a függönyt. Csóválja a fejét.)

VAK EMBER Hát ezt is jól kitalálták... De nem én! Redőny... (Megtapogatja) – az aztán bőven van! Hely meg alig már. Alig lehet mozogni tőlük. Aztán ami tegnap is történt! – egész nap nappal volt, még éjszaka is. Azt hiszem, jó lesz hozzászokni az álmatlansághoz. Jobb lesz hát, ha maradtok, kedveskéim, ha eddig kibírtátok. Úgyse nagyon tehettek mást... Tessék ébren álmodni, ez az új parancsolat! De hogy ez honnét jött és hová megy – azt már én se tudom. Bizony, szép história ez. Azt ajánlom, maradjunk csak a fenekünkön – az legalább a miénk, amíg rajta ülünk... Üsse bele más az orrát, ha akarja. (Mintha nevetne) Persze – fogjuk azért mi is beleütni, addig úgy se nyugszunk. Szóval, mindegy. Jó reggelt, jó éjszakát, kedveskéim. Ahogy jobban tetszik. (Kiballag)

(Kis idő múlva bevonul a függöny elé a VAS MACSKA család)

VAS MACSKA (szimatol) Vak szag... Valahol erre viszi az irháját! De most nem menekül, nem tágítok... (Közönséghez) Képzeljék – hazudott nekem! Hazahívott – és nincs sehol. Egy ilyen vén ember! Gondolták volna? Az ígéret csak ennyi? Csak úgy bele a világba? Mintha az is luk volna? Hát nem. Tanuljon meg végre foltozni is, ha már ilyen lukasra vénült – ne csak mindenfélét összevissza kiszabni... Köszönöm, hogy meghallgattak – ez az utolsó szavam. Utánam.

(Kivonulnak. Függöny hirtelen csapódik szét, mintha sokkolni akarna. Nem látunk egyebet, csak vakítóan kék eget, néhány habcsókra emlékeztető felhőt – anyag is, meg nem is –, földnek nyoma sincs. Hatalmas üresség, semmi hang, semmi mozgás. Ha volna – minf ahogy lesz is – a visszhangosság még üresebbé teszi majd. Ilyenek a kilátások. Szabad áhítattal nézni, s nyilván meg se merünk pisszenni. Soká semmi nem történik, és már kezdünk megnyugodni, hogy így is marad – hátha ez lenne a legjobb megoldás, s lehetne békén hazamenni. De nem ezt igyekszünk elhitetni. Középtájon, hátul, lassan belebök a kékségbe a csonka árbocrúd, tépett zászlójával s a kötélhágcsóval. Aztán erősödő lihegés kezdi betölteni az ürességet, s ez már menthetetlen egyesség a játék ördögével. Árbocrúdon feltűnik NAGYFIÚ kapaszkodó alkarja, majd felsőteste. Lefelé figyel, szuszog.)

NAGYFIÚ   Még... még... bírod még...?

NAGYLÁNY (még nem látszik)    Ne idegesíts, légy szíves... Kérdezed most vagy mondod...?

NAGYFIÚ Csak érdeklődtem.... De úgy látszik itt senki se érdeklődik. (Lelép a kötélhágcsóról, körbenéz”, hunyorog, törölgeti az arcát)  Erről aztán nem volt szó! Ilyet én nem ígértem...

NAGYLÁNY (most jelenik meg zilált hajjal, kimerülten)   Úristen! Ez melyik sivatag? (Lelép ő is a hágcsóról)

NAGYFIÚ   Biztos, hogy nem az – arra megesküszöm...

NAGYLÁNY  Melyik?

NAGYFIÚ   Amelyikre gondolsz. Szerintem egy híres cirkusz lehetett itt valamikor – nézd csak, milyen iszonyatos nagy!

NAGYLÁNY   És ez a sok kék...?

KISFIÚ Fűrészpor – látod, kék fűrészpor. Azt nem szokták eltakarítani. Csak a sátrat bontják le titokban, aztán már kereshetjük reggel, hogy hol volt az esti díszelőadás...

NAGYLÁNY (mélázva)   Hogy ügethetne itt szegény Tengericsikó!

NAGYFIÚ   De a cirkuszok mind ilyenek. Nem csinálnak nagy dolgot a búcsúzkodásból. Legfeljebb a légtornászok...

NAGYLÁNY   Azok mit csinálnak?

NAGYFIÚ Biztosan nem tudom, csak gondolom. Néha visszarepülnek a régi fűrészpor fölé, és odafönt emlékeznek kicsit... Legalábbis azt mondják.

NAGYLÁNY    Vigyázz – azért mindent nem hiszek el!

(Hunyorogva felbámulnak a levegőbe, de igyekeznek úgy tenni, hogy ennek nincs jelentősége.)

NAGYFIÚ   Látsz valamit?

NAGYLÁNY   Semmit.

NAGYFIÚ Én se. Azt hiszem, igazad van. Sokat beszélünk a levegőbe – és a levegő mégis üres. Tele rakjuk szavakkal, és csak annál inkább kiesnek valami lukon. Hiszen látod! – itt aztán lehet hallani.. Én nagyon szomorú lettem.

NAGYLÁNY   Mit csináljunk – hallgassunk?

NAGYFIÚ   Tudsz jobb megoldást? Azt mondják, így szoktak emlékezni. Mi pedig már elég öregek vagyunk – Te mondtad.

NAGYLÁNY    Egyáltalán nem azt mondtam! – csak azt, hogy kicsit. Amitől még fiatalabbnak lehet lenni, még boldogabbnak...

NAGYFIÚ    Ó, te! Rajtad aztán még itt is nehéz eligazodni. Nem veszed észre, hogy itt nem rólunk vanszó?! Itt helyettünk boldogok, akárhogy akarjuk is másképp! Boldogok vagyunk és kész – tessék tudomásul vennünk.

NAGYLÁNY (kis hangon)   És akkor ezentúl csak emlékeznünk muszáj?

NAGYFIÚ (kétértelműén)    De képzeld el – cserébe boldogok leszünk, boldogok! (Szertelen mozdulatokkal ugrálni kezd) Boldogok! Boldogok! Boldo...

(Az egyik felhőpuffancs mögül – sugárzón, szelíd együgyűséggel – megjelenik lánynembeli EZÜSTPIKKELY és fiúnembeli TÖLGYFALEVÉL. Külsejük is olyan, hogy nem cáfolják meg nevüket.)

EZÜSTPIKKELY   Boldog... boldog – ki mondja, ki mondja?

NAGYFIÚ   Én mondtam, én mondtam – de te miféle csodamanó voltál, mielőtt ide kerültél?

EZÜSTPIKKELY   Ezüstpikkely, Ezüstpikkely... – mondjam még?

NAGYFIÚ   Azt hiszem elég volt, köszönöm... (A másikhoz fordul) És te?

TÖLGYFALEVÉL   TÖlgyfalevÉl, TÖlgyfalevÉl... – hallani engem, hallani?

NAGYFIÚ (udvariasan) Hogy a csudába ne, nem vagyunk süketek. (Összenéznek a szeppent Nagylánnyal) Mi idegen állampolgárok vagyunk, nekünk itt nincs nevünk. Ne haragudjatok, de nem tehetünk róla.

EZÜSTPIKKELY Ó, azt itt nem szabad... mi azt nem ismerni. (Üresen nevet) Egyszer nagy szél, nagy vihar hoz bennünket – és akkor se haragudni, csak azóta is boldog lenni.

NAGYLÁNY (halk hökkenettel)   Egyfolytában?

TÖLGYFALEVÉL   Itt semmi nincs, csak egyfolytában. Tessék így érteni, másképp egyfolytában eltéved. És akkor nagyon szomorú.

NAGYLÁNY Tudjátok, egy kicsit különös, ahogy beszéltek – értem is, meg nem is. De hát muszáj ennek is így lenni?

EZÜSTPIKKELY, TÖLGYFALEVÉL (egyszerre nevetnek) Másképp nem beszélni. Még hallgatni is így hallgatni. Muszáj. Ha te is így, akkor minden lenni jó.

NAGYFIÚ (halkan)   Hát ez az! Nem mondom.... lehet érteni belőle, de valahogy én mégse lenni boldog. És hogy most mit csinálni – azt végképp nem tudni. (Csend)   Te tudni?

NAGYLÁNY (halkan)   Én se... Csak próbálgatni.

NAGYFIÚ (hirtelen)   És engem még mindig szeretni?

NAGYLÁNY   Jaj – buta lenni! Hát persze.

NAGYFIÚ Akkor nincs más – próbáljuk megszokni. Most már úgyis csak még meszebb szökhetünk, közelebb nem. De azért kérdezd meg tőlük, hogy ha itt maradunk – mit lehet csinálni itt reggeltől reggelig? Ezzel a lukas kalappal már úgysincs mit csinálni... (Elveszi NAGYLÁNYtól, s elhajítja)

(EZÜSTPIKKELY, TÖLGYFALEVÉL eddig figyelmesen hallgattak, most egyszerre lelkesen kezdenek magyarázni)

EZÜSTPIKKELY   Ó, érteni nagyon! – itt nincs sose unatkozni...

TÖLGYFALEVÉL   Üldögélni mindig, álldogálni, nézegetni...

EZÜSTPIKKELY    Kék ég nem változni...

TÖLGYFALEVÉL    Napocska se más lenni...

EZÜSTPIKKELY Unatkozni nem, nem... Muszáj reggeltől reggelig boldog lenni...

NAGYFIÚ Gyönyörű! Akkor esetleg úgy is meghalhatunk, hogy nem is vesszük észre...?

(Ez a mondat akaratlanul emlékeztet – egymásra néznek, NAGYLÁNY zavartan félrefordítja a fejét)

EZÜSTPIKKELY, TÖLGYFALEVÉL (még lelkesebben)     Igen, igen – nincs különbség! Nem is észrevenni! Nem is emlékezni!

NAGYLÁNY (bűntudatosan megcsókolja NAGYFIÚt)    Igazán nem úgy gondoltam akkor...

(EZÜSTPIKKELY, TÖLGYFALEVÉL ijedten az egyik felhőpuffancs mögé szaladnak, onnét dugják ki a fejüket)

EZÜSTPIKKELY   Hallani? Nem hallani...?

(Mind hallgatóznak. Először halk, majd egyre erősödő lihegés. Árbocrúdon meg-megmozdul a hágcsó – halálos kimerülten megjelenik TENGERICSIKÓ. Lelép a hágcsóról, összeesik. Odafutnak, nézik.)

NAGYLÁNY (sikkant)   jaj – te...?

TENGERICSIKÓ   Én. Még azóta is. És ti?

NAGYLÁNY (halkan)   Mi is azóta.

NAGYFIÚ   Azt hittük, hogy nem vagy már...

NAGYLÁNY   Hiányoztál ám nagyon!

NAGYFIÚ   Sokat emlegettünk!

TENGERICSIKÓ Sokszor hallottam... mikor hangosan mondtátok... így találtam ide. Mégis érdemes volt...

NAGYLÁNY (EZÜSTPIKKELYre és TÖLGYFALEVÉLre mutat) Nézd... ők is itt vannak!

TENGERICSIKÓ (kimérten)   Akkor... őket is megtaláltam.

EZÜSTPIKKELY, TÖLGYFALEVÉL (együtt)    Mi nagyon boldog, boldog, boldog egyfolytában! Mi mindig nagyon, nagyon...

TENGERICSIKÓ (súgva, NAGYLÁNYhoz)   Ezeknek... mi bajuk?

NAGYLÁNY (ő is súgva)    Nem tudni. Nem mondják. Mi is csak most tanuljuk...

EZÜSTPIKKELY (leguggol TENGERICSIKÓhoz) Boldog te is egyfolytában?

TENGERICSIKÓ Majd... ha megszoktam... majd ha... (Elhal a hangja) De érzem... már késő... késő lesz... megszokni... (Feje lecsuklik, motyog, de alig hallani) Vizet...

NAGYLÁNY (föléje hajol) Mit kívánsz, mondjad... Én vagyok itt... hallasz?

TENGERICSIKÓ    Egy kis... kék vizet... azt szeretnék... tőled...

(VAK EMBER hangja valahonnét kintről. EZÜSTPIKKELY és TÖLGYFALEVÉL ijedt sikkantással egy szempillanás alatt eltűnnek, s nem is kerülnek elő.)

VAK EMBER   Mars haza a vízbe!

(Drámai csend. NAGYLÁNY és NAGYFIÚ döbbenten néznek egymásra.)

NAGYLÁNY Ezt... most mi is hallottuk?! Vagy csak káprázik a fülünk? Mi volt ez?

NAGYFIÚ    Hang vagy csönd... Vagy mind a kettő.

TENGERICSIKÓ (utolsó erőfeszítésével kiáltani próbál, bele a semmibe) Nem érvényes már...! Késő...! Vigyázzatok a kék vízre... egymásra...! Szép volt...

(Elhanyatlik, többet nem mozdul)

NAGYLÁNY (letérdel TENGERICSIKÓ mellé, hangtalanul sír) Nap sütni... kék ég... Nem jó helyre jöttünk elbúcsúzni. Ha neked nem volt itt jó, nekünk se lehet jó. Mi is veled megyünk. Várjál meg... Megkeresünk! Akárhová mentél is!

(Zokog. NAGYFIÚ odatérdel melléje, átöleli, hosszan megcsókolják egymást. Lassan, összeölelkezve fölállnak.)

NAGYFIÚ Gyere. Induljunk. Aztán jöjjön a – KÉk SÖtÉtsÉg! A többi már nem tartozik senkire.

(Hátraindulnak az árbochoz, föllépnek a hágcsó utolsó fokára, széles mozdulattal búcsút intenek a pompázó semminek, és levetik magukat a mélybe. Ebben a pillanatban hunyni kezd az erős ragyogás, a világítás mind kékebbre vált, végül fekete-sötétre. Ez sokáig kitart; míg fészkelődni nem kezdenek a nézőtéren. Akkor lesz hirtelen világos; a függöny leeresztve. Előtte ballag át a VAK EMBER, egykedvűen.)

VAK EMBER Öregember, Vak ember – mi minden voltam én már! Nem könnyű szerep. És ahogy megírnak...! (Legyint) Nekem is megvan a sorsom. Ne beszéljünk róla. Jó éjszakát, Urak és Hölgyek – jó éjszakát, gyerekek. (Kiballag)

Kellőképp zavarban vagyunk. Úgy értjük ezt hogy... Elloptuk a drága idejüket, de sajnos, nem ígérhetjük, hogy visszaadjuk. De hát hely van, idő van – ugyan miről maradtak le? Biztosak vagyunk benne, hogy pótolják. Ha számításba vesszük, hogy kikre bosszankodhatnak, búcsúzóul tekintsük át a szedett-vedett ártatlanokat – íme: ÖREGEMBER (VAK EMBER és HANGJA) – KISLÁNY (LÁNY és NAGYLÁNY) – KISFIÚ (FIÚ és NAGYFIÚ) – VITRINKATONÁK – MACSKA (VAS MACSKA és KÖLYKEI) – TENGERICSIKÓ – KAPITÁNYI EGYENRUHA – TÜRKIZKÉK RUHA – PIROS BALETT-TRIKÓ – NAGY-KEBLŰ PULÓVER – CSIPKÉS HÁLÓING – SZMOKING – PEPITA ING – BALLONKABÁT – MATRÓZRUHA – EZÜSTPIKKELY – TÖLGYFALEVÉL. (Pontos címük odaát.)

                             

FINIS