Kalligram / Archívum / 1993 / II. évf. 1993. december / Non Blond

Non Blond

„Linda Perry én vagyok”

               

Ropogott a forróság a Sheraton Hotel alatt a kemény,

poros kis leveleken, a murván, ahogy körbejárt

az az alak – mit művel? engem környékez? nem –,

én egy darázs jóvoltából manővereztem. Láttam, a

szemétkosarakat túrja át, aha.

                 

Ez Koppenhágában volt, így támadt

az ötlet, hogy guberálok, ez volt az, másnap

– a búcsú bánata – minden rendben lett,

ráadásul a dolgokat is úgy láttam, mint még soha,

Kierkegaard sírjánál „Doc Pet” üvegcséket mostam

               

a csorgókútnál, és 1956-os nagy tavaszi hideg

napfények jutottak az eszembe az óbudai temetőből,

és egyáltalán, megnyílt a város, és nem akart

tőlem semmit. Koppenhága aztán a Trocadéro

táján jött vissza, ott megértettem. Ültem

               

egy kivégzett miniszterről elnevezett úton,

igyekezvén az auteuil-i pályára, keksz velem,

a hollómat megetetni, a Királynő Rouenba kirándult,

vele Samu, Éliás, Tutu, a többiek, Poszi

fáról fára röppenve követte a pille hajót.

             

Na, most akkor itt hosszan szövegelünk, és

nem mondjuk a lényeget. Ültem azon a padon,

a párizsi fasorban, és olyan volt, mint

a koppenhágai ily-oly Vej, Bulvár, én-nem-tudom-mi,

csak nem kellett Grosedal Cseresznyeboros Üveget

                 

szüretelnem szemétkosarakból. A szemét, a szemét!

Társném elmegy a kutyával négy-öt napra, én

itthon gazdálkodom, egyrészt testleépítés,

másfelől csaknem végig nyitott ablak, ha lehet,

és a még Élő Nyolcak, a Királyi Család,

                 

madaraink, és a szemétláda gondos zsaluzása

mindenféle újsággal, ne kelljen túl hamar levinni,

kész mű. De a lényegre, mondom. Ültem a padon,

valami furcsát láttam, szinte néptelen volt a fasor,

mi ez akkor? Egy néni, sántítva lépett le a járdáról,

                         

és nekem Alíz jutott az eszembe, bice madaram,

aki azonban már királynői rangig soha nem óhajt jutni.

Ma hajnalban az égen nagy leosztás volt fenn,

egészen váratlan csillagok. Igen, a Királynőt nem

láttam, Szpérót, így is jutott ő az eszembe.

                 

Két határ van, Witti! Én azt mondom, Witti, hát ahogy

Pfaffstattennek két határa van – ott a badeni

ügetőről tértem haza így, Bécs mellől –, mindkét

végén a helységnek tábla, áthúzva rajta a név, a mi

falunk, áthúzva örökké a neve, ezért vagyunk

               

deviánsak, ezért érezzük magunkat dilisnek, minden,

holott egy nagy disznóság az egész, hogy ez így van

berendezve, és nem is vagyok hajlandó

a részletek tökéletességével foglalkozni, arra

törekedni, hogy kiérlelt kis viselkedéseket

                   

produkáljak, ne legyek suta, ne hirtelenkedjem

el a dolgokat, be van darálva az egész, akkor már,

ha Pfaffstatteni Filozófiánk szerint élünk, ha a határokon

túli dolgok nem ismeretesek, nem tudni, hogyan látszunk,

akkor már „Want All”, menj az Egészre, háá-aa, mmm-mm,

                       

és egy röhej marad az is, de szent röhej, de átlagunkhoz

szól, ülünk valami Sheraton alatt a ropogtató fényben,

távol a kis tökéletességektől, hogy Radiohead, The Cure,

elviccelésektől, Madness, Grant Lee Buffalo: esetlegesek

vagyunk és guberálók a kommerszben akár, és tényleg

csak a Királyság kedvéért nem szúrjuk el az egészet,

                             

és ehhez karikát fűzhetünk az orrunkba és ki lehetünk tetoválva,

lovak és verebek nevével, vagy azzal, hogy „Na Mi Van”,

hogy mi tudunk telefonon szinte bármikor 25 márkáért lakást

Gelsenkirchenben vagy Hamburgban, haha-mm, és sírunk hajnalban

egy sort.

                 

*

                 

Christa Hillhouse, vagy Dawn Richardson (tehát valamelyik Non Blondes bandatag közlése: „Ültünk ott a nagy francban valami kőfalon” – megj. a Linda Perry egy kőfalról esett le, mi közöm ehhez? ld. detox, Gorbacsov hatalomrakerülése, fél vodka detox után nyomban a Hold utcában, meven a világban, valami Gorbacsov az elnök, Gorbacsov-vodka a gelsen-horsti pálya mellett ma, 7000 nap, „a napóleoni” stb. –, a Lindát akkor öt hónapra bevarrták elvonóba, kijött clean és minden, még le kellett ülnie tíz napot, merthogy nem tudott fizetni –, mondom, „ültünk ott”, ld. Sheraton, én, tőlük teljesen függetlenül, ld. még: Bólyai-Lobacsevszki, „és jött egy ilyen yuppie család, a srácocska kotorászni kezdett a szemétkosárban, talált egy megrágott pizzát, vitte volna, a muterja azt mondta, ne, ki tudja, miféle madarak ettek belőle, vagy ezek itten”, ezek a Linda Perry és a Christa Hillhouse és a Dawn, na, és mert a család minden tagja szőke volt, ők meg nem, így vették föl a nevüket. Mármost: műfajelmélet és filozófia. A dal – amit a Linda Perryék egyelőre kétféleképp valósítanak meg –: nagyon zárt egység, kész elemekből is, de mindig a teljes életből, mondhatni „felvállalva” azt a látszólagos dilit és széthulltságot és devianciát, amik vagyunk., Nem akarva semmit végső kristályos érvénnyel létrehozni, csak a formában. Mármost a dal másik alakja, ld. Morphine & Chocolate, amikor az énekes mintegy ahogy esik, úgy puffan alapon változtat, csak az a nagyobb „elképzeltsége” van meg, ami az egész létezése, amiből ezt csinálja, tehát nem produktum, még csak úgy se, hogy „ez akkor az én egész létezésemnek a produktuma”. A 4 NB-nek is vannak – számomra – érdektelen dolgai, amikkel nem tudok mit kezdeni, de ahol ők ők, ott ez van, és jelenleg a maguk színterén egyedül ők vannak meg (nekem) így, ezzel a teljes-élet-érvénnyel, ahogy a dolog már (ahogy egyedül!) érdekes. A Linda Perry, és Ml-osa, a basszusgitáros Christa Hillhouse, meg a Dawn Richardson és a gitáros Roger Rocha mindig az egészet adják, azt, ami az. Ahogy madaraink is „egyszerű lelkek”, de nagyon össze vannak téve, meg nagyon azok, amik. Amik, ez az, és nem világszériaproduktumok. Még csak oly erőig sem, hogy moderátorok (profit társaságok, áramlatok, jeles szellemi irányegyéniségek) befolyásolnák őket. Ezért volt kész csőd a fellépésük „unplugged” Dayton Beach-ben. Nem az, hogy nem voltak megvisszhangosítva, az csak hagyján. De úgy megengedték maguknak a szétesést, hogy egy-az-egybe le van az egész, a közepibe, most mi van, egyszer ők megcsinálták a LP-t, a klipet, most akkor megint ülnek a falon, olyanok, amilyenek épp, nem is nyertek meg semmi awardot, és érződik, hogy némely körök jobb' szeretnék őket az európai lista éléről lekerülve látni. Nekem társném az MI, de hát magam, mint csapat, szállítom neki az adatokat, így ezt is: figyeld meg a „Blondes”, csak így nevezzük őket, mint „Holmes” stb., és az én helyzetem közti helyzetazonosságot, he-he,

                                                    de ezt itt most már ne is elemezzük.

                                                   Kimentünk ma a sírokhoz a Tabán

                                                   oldalába, a pfaffstätteni táblát

                                                   véltem látni, egész volt az egész,

                                                   csak – persze – mind az itteni rész.

                                                   A rengeteg teendő becsap minket.

                                                   Azt hisszük, minden ide köt. Holott ez hol van,

                                                   s ezt még csak nem is kérdem. Az Esthajnal

                                                   egészen váratlan-tűnt felhők mögül jelent meg,

                                                   s ragyogott se hidegen, se melegen a már

                                                   világosodó égen – ez volt ma hajnalban.

                                                   Persze, egyszerű a míves igénykielégítés,

                                                   legyen az a legmagasabb szint bár: az

                                                   eldolgozás tökélye, a csak-azt-mondd-ami-fix,

                                                   a kerekítsd-le, a látszólagos-tökély-felület-

                                                   az-esetlegesség-hihetője, és minden más,

                                                   ami most (én nagyon díjazom, de...) megy.

                                                   Ami a Radiohead, a Grant Lee Buffalo és a

                                                   Madness és a The Cure a maga bretlijén.

                                                   Linda Perry és a bandája, de a Linda Perry

                                                   az egésznek a – tudja, nem tudja, mindegy

                                                   – életfilozófusaként, Can't Help It figurája

                                                   „gyanánt”, a maga olyanságában-amilyen, de

                                                   (társném kérdi: ennyire szereted őket?

                                                   hogy nem akarsz megjegyzést tenni pl. a külsejükre?

                                                   nevetünk, ő nagyon kedveli a bandát, csak

                                                   ha nem „pfaffstätteni” neki, az akkor megint más) –

                                                   de... Itt óhatatlanul, mázlimra, valaki végre

                                                   az egészre megy.

(És ahogy Witti mindta a végén, hogy: „Mondjátok meg nekik, csodálatos életem volt”, és ahogy korábban ugyanő mondta: „Csak a boldog élet önmaga teljes igazolása”, mondom én, nem hinném, hogy „boldog” lettem volna, de – akarva, akaratlan? – az egészre mentem, és ezt akár az ujjamra is tetoválom, miért ne, mint Linda Perry: WANT ALL! És ezt nyilvánvalóan nem díjazzák, mert se konceptnek nem eléggé koncept, se azt az esélyt nem hagyja, hogy maga legyen valami csini kis tökély; ami hát... de itt abbahagyom, a cím alatti közlés nem enged többet.)

A „What's Up?”, vagyis a klasszikus dal, is, az egészből vétetett, de aztán olyanok, mint a (költője és zeneszerzője az itt még nem, más publikációkban bőséggel emlegetett Shaunna Hall, „NB ha valaki tud tőle matáriát, szívesen veszem, megismétlem, Shaunna Hall; olyan posztszilvi, Plath, meg az egész bandában van ilyen. Mármost nem hinném, hogy ettől elfordulnak, ettől, amik ők, a 4 NB, ma. De ha, már nem is érdekes, a többi végképp nem. Fájó lenne, hogy nem egészen tudnám, mi volt akkor ez eddig tőlük. De nem, én se fogok elmenni ettől, nyugtattam evidensen Sipos urat, Fifre Jules, 14 arronsizment Pissoir, nem, nyugi, maradok, aki vagyok. Nyugszom. Ld. a koncept zárórajza.) – mondat bef.-tlen. Beiktatandó valahová a szövegbe. A szöveg vércsoportja 4 NB, megnézendő, hogy e pótorgán is-e.

                   

(Szóval, hogy az akaratlan-is-irtó-művészkedés, meg nyelvfilozófia stb. – nagyszerű, rajongva olvasom, de... ld. Radioh.)

                 

(Es még a Radiohead messze a legjobb, csak az is ki van preparálva. Ez van azért mai irodalomban nálunk: ki van prepizve.) Az eszme: a fű (Babits: a fü) mintha átnőne, oda, amiről nem beszélhetünk, mert nem tudjuk etc!

           

(Vonatkozás:)

(Ez egy bizonyos, talán nekem legkedvesebb részére irodalmunknak!) (Ki van prepizve, vagy nagyon-mélyen-mégis-Thomas-Mann hmm–hé-aa. Akkor inkább összevissza mindenféle, ha a Linda Perrynek elhiszem őt magát, ha tehát meggyőz róla a produkcióval, legyen ilyen-meg-olyan, de LEGYEN. Ne létrehozódjék.)

                     

(Na, legközelebb Musillal folytatjuk, a misztikával – egysziromeső –, Ulrich és Agatha, talán jómagam és társném stb. Meg London is lesz közben, a skót felföldi közelség, Burns nyughelye Ayr, dal. Ennyit mára.)