Kalligram / Archívum / 1993 / II. évf. 1993. február / A szlovákiai zsidók üldezése 1939–1945

A szlovákiai zsidók üldezése 1939–1945

részletek

A német nemzetiszocializmus politikai propagandájában az új világ megsemmisítendő ellenfeleinek sorában ott szerepelt az egyház, elsősorban a katolicizmus és a katolikus papság. Ez a propaganda nem volt alkalmas arra, hogy azt a hatalmas társadalmi és erkölcsi tényezőt, amelyet a katolikus egyház világszerte jelent, a német nemzeti szocializmus pártolóinak vagy kiszolgálóinak táborába állítsa. A német politika tudatában volt a katolikus egyház ellenzéki magatartásának, s igen sok papot hurcolt el (nemcsak olyanokat, akiket nem árja származásuk miatt deportáltak) a különböző koncentrációs táborokba. A lengyel papság nagy része a zsidókkal együtt szenvedett a koncentrációs táborokban, és áldozatává vált mind az agyondolgoztatásnak, mind pedig a szörnyű, ún. orvosi experimentumoknak is. Megható részleteket tudunk a francia katolikus papság heroikus kiállásáról az üldözött zsidók mellett, hasonló magatartás ismeretes Belgium és Hollandia egyházi embereiről, nemkülönben az északi államok protestáns lelkészkaráról.

Szlovákiában a katolikus egyház papsága és püspöki kara nem maradt közömbös és tétlen a zsidóság ellen foganatosított intézkedésekkel szemben. Bár olyan lángoló tiltakozásokra nem találunk példát, mint amilyen Apor győri püspök tiltakozása 1944 tavaszán a zsidókkal való embertelen bánásmód ellen, azért számos esetben az államelnökhöz fordultak a püspökök, különösen a zsidókódexnek 1941-ben történt kihirdetése után – bizonyos, főleg egyházi szempontból kifogásolható rendelkezések módosítása végett. A tiltakozások hangja objektív és aránylag mérsékelt. Bárminő szenvedélyesebb hitvédő tiltakozás hangsúlya hiányzik belőlük. Ennek két oka volt. Az egyik, hogy az államfő maga is pap volt, s a kifogásolt rendelkezések az ő égisze alatt jelentek meg. A másik ok: az oroszellenes német propaganda elkerülhetetlen hatása a papságra, melyet azzal rémítgettek, hogy a német hadsereg veresége és megszállás esetén a templomokból kő kövön nem marad, a papságot pedig kiirtják.

A püspöki kar intervenciói mellett történeti jelentőségűeknek tekinthetők a Vatikán tiltakozó jegyzékei a szlovák kormányhoz a zsidókérdés szlovákiai kezelésére vonatkozólag. A Vatikán tiltakozásaiban a bátor és emberi vox christiane szólal meg. Míg a püspökök tiltakozásai esetenként csak a megkeresztelkedett zsidók helyzetével foglalkoznak, a Vatikán a krisztusi emberiesség nevében a szlovákiai össz-zsidóság sorsa miatt aggódik.

Szlovákia követe a Vatikánban Karol Sidor volt, aki 1939 októberétől mint miniszterelnök-helyettes a prágai kormány tagja volt. Mint ilyen, a német politikai tényezőknél a megbízhatatlanok jegyzékére került, s a csehekkel való rokonszenvezés és együttműködés árnyéka esett rá. Emiatt az önálló Szlovákia kormányában (noha 1938 őszén Pozsonyban és a vidéken a zsidóellenes tüntetések és rombolások So Sidorom proti Židom jelszóval folytak) nem kaphatott olyan funkciót, mint amilyen őt – mint Hlinka legbensőbb munkatársát, régi és kipróbált pártembert, a Hlinka-párt vezető publicistáját, a Slovák szerkesztőjét – megillette. Így került sor arra, hogy diplomáciai megbízást adtak neki, s meghatalmazott miniszterként és követként Vatikánvárosba küldték.

Új posztján Sidor több ízben is kénytelen tárgyalni Luigi Maglione bíboros államtitkárral. Átveszi tőle a Vatikán figyelmeztető és tiltakozó jegyzékeit, továbbítja őket Pozsonyba, megsürgeti a rájuk adandó választ. Sőt a jegyzékek miatt személyesen is hazautazik: nem utolsó sorban azért, mert ezek a jegyzékek bizonyos mértékig lehetőséget nyújtottak számára, hogy tevékenykedhessék azon a fórumon, amelyen a német befolyás és parancsuralom őt politikailag lehetetlenné tette. Milyen úton-módon juttatta el Sidor a Szentszékhez a jegyzékek kiindulópontját képező információt, ezt külön kutatásnak kell tisztáznia. Frieder főrabbi a pozsonyi jezsuita rendház priorját említi meg, mint olyat, aki a munkacsoport hozzá forduló megbízottjának vagy megbízottainak kérésére kapcsolatot keresett Rómával. A Vatikán jegyzékei, ámbár csupán a szlovák kormány intézkedéseit kifogásolják, valójában a nemzetiszocialista elvek és így a németek által kikényszerített és inspirált politika ellen fordultak. Sidor nem állott ugyan világnézeti ellentétben a szlovák belpolitika fővonalával, hiszen ezt régi fegyvertársai és barátai képviselték, de azáltal, hogy őt a németek és az államhatalmat gyakorló párt fiatalabb radikális tagjai félretolták, a Vatikán jegyzékei révén kereste az aktív tevékenységhez és érvényesüléshez vezető utat. Gondosan kezelte a bíboros államtitkár közléseit, s nem engedte őket a diplomácia formaságainak sivatagába veszni.

Így 1941. november 14-én is továbbítja Pozsonyba, a külügyminisztériumba Maglione november 12-én keltezett levelét, amely kifogást emelt az 1941. szeptember 9-én megjelent zsidókódex több rendelkezése ellen. A tiltakozó levél az egyház egyetemes jellegével és tanításával ellenkezőnek tartja a zsidókódex kilencedik paragrafusának házassági tilalmát zsidók és nem zsidók, valamint zsidók és zsidókeverékek között. Még ennél is súlyosabbnak tartja a 39-ik paragrafusnak azt a rendelkezését, amely a zsidó fajhoz tartozó ifjúságot az összes iskolából kizárta. Végül feltételezi, hogy a 33-as paragrafusnak az a tilalma, amely a zsidóknak megtiltja a nyilvános gyűléseken való részvételt, nem jelenti a zsidó származású katolikusok eltiltását vallásos gyülekezetekről. Sidor a jegyzék valamennyi pontjára választ kér francia vagy olasz nyelven, hogy azt a pápai államtitkárság elé terjeszthesse. A gondosan kidolgozott tiltakozó jegyzék teljes szövege a következő:

                 

Őszentsége államtitkársága,                                                                      Vatikánváros, 1941. november 12.

8355/41 szám

Őszentségének alulírott bíboros államtitkára tisztelettel közli Őexcellenciájával, a Szlovák Köztársaság miniszterével a következőket:

A Szentszék élénk fájdalommal szerzett tudomást arról, hogy Szlovákiában is, olyan országban tehát, amelynek csaknem egész népessége a legjobb katolikus hagyományokkal büszkélkedhet, folyó év szeptember 9-én kormányrendeletet bocsátottak ki, amely gondosan kidolgozott faji törvényhozást léptet életbe, s különböző intézkedéseket tartalmaz, amelyek egyértelműen ellentétben állnak a katolikus elvekkel.

Az Egyház, mely isteni alapítójának akaratából egyetemes jellegű, amint befogadja bármilyen faj fiait, ugyanúgy anyai gondoskodással tekint az egész emberiségre, hogy az Evangélium világos és kategorikus tanításának értelmében a testvériség és a szeretet érzéseit ébressze fel és fejlessze valamennyi emberben.

Az Egyháznak ezzel az egyetemes jellegével és tanításával főként az említett rendelet 9. §-a ellenkezik, amely megtiltja a házasságot zsidók és nem zsidók, valamint zsidók és zsidókeverékek között. Ismeretes, hogy mi az Egyház tanítása ebben a fontos kérdésben, és milyen következetes kanonikus gyakorlata.

Az Egyház ugyan tiltja a házasságkötést katolikusok és nem katolikusok között, hogy fiait megvédje a hit felbecsülhetetlen értékű ajándékának elvesztésétől, de fenn akarja tartani magának a teljes jogot arra, hogy az említett tilalmat korlátozza olyan esetekben, amidőn ilyen korlátozást parancsoló erejű lelkiismereti követelmények szükségessé tesznek. A gyakorlatban az Egyház ilyen házasságot csupán nagyon ritka esetekben engedélyez, igen súlyos okokból, s minden esetben csak akkor, ha igazolhatók bizonyos meghatározott feltételek, s ha szilárd garanciák vannak adva.

Ha azonban két olyan katolikusról van szó, akik között nem forog fenn semmiféle kanonikus akadály, az Egyház, még ha különböző fajból származnak is, nem foglalhat állást házasságuk ellen anélkül, hogy ne jutna ellentétbe szentségeket osztó küldetésével, s ne szegné meg a legmagasabb isteni törvényeket, ámbár soha nem mulasztja el, hogy ne óvjon házasságkötéstől túlságosan különböző fajok között, tekintettel arra a kárra, amely az ilyen házasságból az utódokat érinti.

Nincs kétség afelől, hogy a fentebb említett elvek értelmében az idézett 9. § ellentétben áll a katolikus tanítással, mivel feltétlenül és általánosan megtiltja a házasságokat zsidók és nem zsidók, valamint zsidók és zsidókeverékek között.

Ráadásul a kormányrendelet 38. §-a kizárja a zsidófajhoz tartozónak tekintett ifjúságot – még akkor is, ha meg van keresztelve – mindennemű tanulmány folytatásából valamennyi iskolában és tanintézetben, az elemi iskolákat és speciális tanfolyamokat kivéve.

Magától értetődő, hogy ilyképp az Egyházat nagy mértékben megakadályozzák legfontosabb és legszentebb jogának gyakorlásában: az ifjúság katolikus nevelésében, és így különböző módon gátolják az Egyház apostoli tevékenységének gyakorlását. Ilyen rendelkezések feltétlenül okot adnak az Egyház komoly nyugtalankodására, mivel sok hivő ki van téve a veszélynek, hogy elveszíti őszintén felvett hitét, és így nem képes Isten iránti kötelességeinek sem eleget tenni.

Ezenkívül a Szentszék nem nézheti közömbösen annyi zsidó származású fiának kínos helyzetét, amelybe azok a már említett és egyéb más súlyos rendelkezések következtében jutottak.

Ők valóban sok joguktól lettek megfosztva, és kizárták őket a többi polgár köréből, akikkel szemben az erkölcsi, a szociális és a gazdasági csökkentértékűség olyan állapotában vannak, hogy közülük sokan heroikus erőfeszítésre vannak kényszerítve, hogy az egyházhoz hűek maradhassanak, és közülük sokan talán végső kényszerhelyzetbe jutnak.

A Szentszék végül feltételezi, hogy a 33. § rendelkezései a zsidók nyilvános gyűléseken való részvételéről nem tiltják meg a zsidó származású katolikusok részvételét vallásos gyülekezetekben: amennyiben ez nem így lenne, szükség volna megnyugtató hivatalos nyilatkozatokra ebben a kérdésben.

Bár alulírott bíboros államtitkár számára ez nem kellemes, mégis figyelmeztetni kénytelen a Szlovák Köztársaság miniszterét az itt előterjesztett megfontolásokra, s azt a reményt táplálja, hogy a szlovák kormány nem fogja elmulasztani az említett rendelkezés megfelelő módosítását oly módon, hogy kirekeszti belőle mindazt, ami a katolikus elvekkel ellentétben áll.

Ebben a kérdésben máris elégtétellel állapítottuk meg, hogy a 255. §-ban olyan intézkedések foglaltatnak, amelyek – bár messze vannak attól, hogy a Szentszék aggodalmait eloszlassák – megerősítik a szlovák kormány szándékát a kiadott rendelkezéseket oly módon értelmezni és érvényesíteni, hogy a katolikus lelkiismeret szükségletei lehetőség szerint a legkevesebb kárt szenvedjék.

Alulírott bíboros államtitkár felhasználja ezt az alkalmat, hogy rendkívüli tiszteletét nyilvánítsa a szlovák kormány minisztere Öexcellenciájának.

Aláírás: L. Maglione.

               

Négy hónap telt el a Vatikán ezen jegyzékének keltezésétől, s Sidor római követ még mindig nem nyújthatta át a szlovák kormány válaszát, mivel annak elküldésével Pozsonyban ugyancsak ráértek. Időközben a kódex korlátozásainál sokkal súlyosabb veszedelmek kezdtek tornyosulni a szlovákiai zsidóság feje felett: a teljes titoktartás leple alatt előkészített deportácia. A pracovná skupina – amely azt a taktikát követte, hogy minden készülő és fenyegető intézkedést, az arról kapott első értesülések nyomán, még keresztülvitelük előtt elhárítson – 1942 március elején lázas tevékenységet fejt ki, hogy a jóérzésű embereket közbenjárásra kérje és a deportálás ellen mozgósítsa. Tizenegy nappal a szlovákiai zsidó ifjúság deportálásának megkezdése előtt, 1942. március 14-én Maglione bíboros államtitkár sürgősen audienciára kérte magához Sidort, s hosszabb beszélgetés keretében jegyzéket nyújtott át neki, amely utalt a Szentszék november 12-én benyújtott korábbi jegyzékére is, melyre a követ által megígért gyors és kielégítő válasz még mindig nem érkezett meg. Időközben a pápai államtitkárság olyan híreket kapott, hogy a szlovák köztársaság területéről vallásra, korra és nemre való tekintet nélkül az összes zsidót el akarják távolítani. Egyesek szerint 80 ezer, más hírek szerint kb. 135 ezer embert készülnek deportálni Galíciába, Lublin környékére, s külön akarják vinni a férfiakat, külön a nőket és külön a gyermekeket. Az államtitkárság nem akarja hinni, hogy ez a hír megfelel a tényeknek, mert nem tételezheti fel, hogy olyan államban, amely katolikus elvek által irányítottnak akarja magát elismertetni, hasonló intézkedések keresztülvihetők.

Sidor még ugyanazon a napon, amikor a jegyzéket átvette, telefonon közölte a pozsonyi külügyminisztériummal az újabb jegyzék szövegét, egyszersmind azt az üzenetet küldte, hogy a bíboros államtitkárral folytatott beszélgetéséről személyesen akar beszámolni Pozsonyban a miniszterelnöknek. Március 16-án Mračna követ a miniszterelnök megbízásából telefonált Sidornak, s közölte: ha szükségesnek tartja, jöjjön személyesen Pozsonyba.

Március 17-én Sidor futárral elküldte a március 14-i jegyzék szövegét, s kérte ennek, valamint a november 12-i jegyzéknek haladéktalan megválaszolását. Informálás céljából levelének és a jegyzéknek egy másolatát eljuttatta a köztársasági elnök irodájába is.

Sidor követ hazautazott Pozsonyba, majd felkereste Tuka miniszterelnököt Trlinokon, s megállapodott vele a szlovákiai zsidók helyzetéről a bíboros államtitkárnak adandó szóbeli információról.

1942. április 11-én már ismét Rómában van, s kihallgatáson jelenik meg Maglionenél. Elmondja neki azt, aminek közléséről Tukával megállapodott, de írásos választ csak későbbre ígér. Ezen a kihallgatáson Maglione bíboros megemlíti, hogy április 10-én referált a pápának a szlovákiai zsidókérdésről, s a katolikus egyház feje felháborodva vette tudomásul, hogy Szlovákiában 10 ezer zsidó leányt kiragadnak családjuk köréből, s deportálják őket. A pápa egyúttal megbízta a bíborost, hogy közölje a szlovák kormánnyal ezen cselekedet feletti felháborodását.

Feltételezhető, hogy Sidor információi, amelyeket Rómában közölt, csak formális természetűek voltak, s a valóságos szlovákiai helyzet elleplezésére szolgáltak. A követ pozsonyi utazása semmiféle hatással nem volt a deportálás menetére, a zsidó fiatalságot tömegesen és zavartalanul hurcolták ki az országból, hogy közülük – egészen elenyésző kivétellel – senki ne térjen többé vissza.

1942. május 23-án végre abban a helyzetben volt Sidor, hogy a Vatikán államtitkárának átnyújthatta a szlovák kormány május 8-án keltezett válaszát. A jegyzék átvételekor a kardinális nem nyilatkozott annak tartalmáról, csupán annyit jelentett ki, hogy később fog rá részletesen felelni. Ez a válasz arra enged következtetni, hogy a jegyzék tartalma nem elégítette ki őt. Bizonyára a jegyzék hatásának enyhítésére hangsúlyozta Sidor a kihallgatás alkalmával, hogy a pápa jubileumát Szlovákiában a szlovák kormány képviselőinek és az egész szlovák társadalomnak részvételével milyen ünnepélyes formában ünnepelték meg.

A most említett audienciáknak s jegyzékváltásoknak semmiféle pozitív gátló hatása nem volt az 1942-es deportálásra. A Vatikán újabb közbelépése 1943. április 7-én következik be, amikor Burzio vatikáni ügyvivő Pozsonyban felkeresi Tuka miniszterelnököt.

Burzio demarsa azzal a pánikkal függött össze, amelyet Mach 1943 februárjában tartott rózsahegyi beszéde okozott. Ez a beszéd márciust és áprilist mint az újból meginduló zsidódeportáció időpontját emlegette. A pápai demarsnak bizonyára része volt abban, hogy a deportációra nem került sor, s a hivatalos tényezők beérték a megmaradt zsidóság politikai szempontból való perlusztrálásával.

1943. május 1-én Maglione ismét fogadta Sidor követet. Ekkor arról volt szó, hogy Tuka miniszterelnök látogatásra készült a Vatikánba, de a látogatás időpontját bizonytalan időre elhalasztotta. Maglione örült volna Tuka látogatásának, mert meg akarta tőle tudni, miért éppen a katolikus Szlovákia oldotta meg olyan durva módon a zsidókérdést, s vajon ismeretes-e a miniszterelnök előtt, milyen sors érte azokat a zsidókat, akiket deportáltak az országából. Sidor azt az értesülést kapta, hogy a legrövidebb időn belül Szlovákiából a megkeresztelkedett zsidókat is eltávolítják. A szlovák kormány miniszterelnök-helyettese és miniszterelnöke ezt rádióban és újságokban is közhírré tette. Sidor tud arról, hogy a szlovák püspökök legutolsó pásztorlevelükben szembefordultak a kormánynak ezzel a szándékával. A Szentszéknek kellemetlenül esik ilyen híreket hallania arról a Szlovákiáról – írja jelentésében Sidor – amelynek élén mint elnök római katolikus lelkész áll. A Vatikán nem érti, mit gondoljon a szlovák kormány említett szándékáról. Maglione megnyugtatására Sidor azt mondotta, hogy azok között, akiket deportálni szándékoznak, valószínűleg kommunisták vannak, akiktől a kormány Szlovákia biztonsága érdekében szabadulni akar. Maglione azt feleli, hogy ha kommunisták vannak közöttük, akkor a kormánynak törvények, bíróságok és fogházak állnak rendelkezésére, amelyek segítségével az ország politikai biztonságát deportálás nélkül is megvédhetik.

Sidor közlései nem nyugtatták meg Maglionet, mert 1943. május 5-én a vatikáni szlovák követség ujabb jegyzéket kap tőle, amelyben sajnálkozását fejezi ki, hogy a szlovák kormány a Vatikán régebbi figyelmeztetésének ellenére végrehajtotta a deportálást. A Vatikán legújabban több oldalról azt a hírt kapta, hogy valamennyi zsidót el akarják távolítani az állam területéről, nem kimélve se nőket, se gyermekeket, se a megkeresztelkedetteket. A jegyzék a belügyminiszter 1943. február 7-i rózsahegyi beszédére hivatkozik, s szó szerint idézi belőle a következő mondatot: „A zsidók 80%-át eltávolították Szlovákiából, de a még hátralévő 20 ezret is el kell távolítani!” A Szentszék bűnt követne el isteni küldetése ellen, ha nem tiltakoznék azok ellen a rendeletek ellen, amelyek ilyen súlyosan sértik az emberek természetes jogait csak azért, mert bizonyos fajhoz tartoznak. Nem maradhat az Egyház közömbös azzal a ténnyel szemben, hogy számos fiát kiragadják valódi köréből, rendkívül gyötrelmes szenvedésnek teszik ki, sőt gyakran a szükséges hitbeli támogatás nélkül hagyják. A Szentszék fájdalma annál nagyobb, mert ilyen rendelkezések egy olyan nép körében történnek, amelynek mély katolikus tradíciói vannak, s azokat olyan kormány hajtja végre, amely azt állítja magáról, hogy e katolikus tradícióknak folytatója és őre.

A Vatikán 1943. május 5-i jegyzékére a szlovák külügyminisztérium válaszként május 20-án azt közli a vatikáni követséggel, hogy Mach február 7-i nyilatkozata úgy értendő, hogy az állam biztonságára veszedelmes zsidókat ki fogják telepíteni Szlovákiából, de azok, akik bekapcsolódtak a gazdasági vagy kulturális életbe, az ország területén koncentrációs táborokba kerülnek – külön a megkereszteltek és külön a meg nem kereszteltek – s a táborokban lesz lehetőségük dolgozni. Az elnöki kivételezésben részesülő zsidókat nem fogják háborgatni. A külügyminiszter Sidor útján közli a Vatikánnal: a szlovák kormány gondoskodni fog arról, hogy a kitelepített zsidók helyzetét Lengyelországban négytagú bizottság vizsgálja meg, melyet majd egy katolikus és egy protestáns lelkész, egy közhivatalnok és egy újságíró alkot. E bizottság figyelme arra is ki fog terjedni, vajon a megkeresztelkedett zsidók eleget tehetnek-e Lengyelországban vallásos kötelességeiknek. Ezt a választ 1943. május 29-én adta át Sidor az államtitkárnak.

A Vatikán intervencióival párhuzamosan a szlovák püspöki kar részéről is történtek lépések a zsidókódex intézkedéseinek módosítása céljából. 1941. november 6-án Dr. Karol Kmet'ko nyitrai püspök mint a püspöki konferencia elnöke arra kéri a belügyminisztert, utasítsa az anyakönyvi hivatalokat, hogy házasságok kötésénél ne kötelezzék a feleket árja származásukról szóló igazolás felmutatására, mert ilyen igazolás beszerzése igen gyakran nagy nehézségekbe ütközik és egy vagy két évig is eltarthat, aminek kellemetlen következményei lehetnek a felekre. A püspök ugyanezt a kérést a köztársasági elnöknek is tolmácsolja.

1942. november 19-én Kmeťko felmentést kér a belügyminisztertől az alól a rendelkezés alól, mely kimondja, hogy az 1939. március 14-e után megkeresztelt zsidók is kötelesek zsidójelet viselni. A kérés megokolásában arra hivatkozik, hogy a zsidócsillag vallási jel, olyan mint a keresztényeknél a kereszt. Elviselhetetlen és sértő bármely keresztény számára, ha zsidó vallásos jelet kell viselnie. A katolikus egyház számára is sértő, ha azok a hívei, akik megkeresztelkedtek, zsidócsillaggal megjelölve kénytelenek részt venni a keresztény istentiszteleteken.

1942. február 23-án valamennyi püspök aláírásával kérvény érkezik a köztársaság elnökéhez, amelyben az aláírók állást foglalnak az ellen, hogy a katolikus hívők házasságánál közreműködő katolikus lelkészek kötelesek legyenek megvizsgálni, nem áll-e fenn faji származás miatt házassági akadály a jegyesek között. A legújabb házasságkötési előírások szerintük ellenkeznek a keresztény szellemmel, s a gyakorlati életben súlyos bonyodalmakat okoztak. Előfordult, hogy katolikus családok élete válságba került a zsidókódex ama rendelkezése következtében, amely kimondja, hogy állami tisztviselő nem maradhat meg alkalmazásban, ha házastársa zsidó származású. Ennek következtében sok családos katolikus az egyházi hatóságtól a házasság felbontását kérte.

A szlovákiai katolikus egyház legterjedelmesebb és legkimerítőbb nyilatkozata a zsidókérdésről az a pásztorlevél, amelyet a püspöki kar 1943. március 8-án adott ki, s a katolikus templomokban március 21-én olvastatott fel. Ennek a pásztorlevélnek a kibocsátására Machnak a már többször említett kijelentése adott alkalmat, miszerint 1943 tavaszán tovább folytatják a zsidók külföldre való deportálását. A püspökök pásztorlevele (miután hivatkozik a Katolické noviny 1942. április 26-i számára, amely az egyház hivatalos álláspontját világította meg a zsidókérdésben) figyelmeztet arra, hogy a zsidókkal való bánásmódra nézve a természetes jognak és a kinyilatkoztatott isteni jognak az elvét tekinti irányadónak. A természetes jog azt tanítja, hogy minden embernek, valamennyi nemzetnek és bármely államnak joga van védekezni az életét fenyegető veszedelmek ellen. Minden egyes embernek, bármilyen nemzethez vagy fajhoz tartozzék is, természetes joga van ahhoz, hogy ne büntessék őt, ha nem követett el olyasmit, ami büntetést érdemel. Amennyiben pedig mégis rászolgál a büntetésre, ez minden egyes esetben csak az érvényben levő törvények és jogszabályok alapján történhet. A természetes jog tilalmazza a kollektív büntetést, vagyis: ha valamely nemzet, nemzetiségi csoport vagy kisebbség egyes tagjai vétségeket követnek el, ezek miatt nem szabad az egész nemzetet, nemzetiségi csoportot vagy kisebbséget sújtani.

Ez a felfogás nyilvánvalóan szemben állt a nemzetiszocializmus által hirdetett Sittenverantwortunggal. A pásztorlevél utal a természetjognak arra a törekvésére, hogy minden vétséget – a büntetés kiszabása előtt – ki kell vizsgálni, s ítélet csak a vizsgálat terhelő eredménye alapján hozható. Az államhatalomnak is respektálnia kell ezt a természetes jogi elvet, mert ahol ezt elvetik, ott szabad tér nyílik minden önkény és minden kíméletlenség előtt. A szlovák állam alkotmánylevele papíron respektálta ezt a jogi elvet. Kimondta, hogy senkit nem szabad megbüntetni olyan cselekményért vagy magatartásért, amellyel nem sértett meg érvényben levő büntetőjogi szabályt, s nem szabható ki büntetés olyan cselekedetekre, amelyek büntethetőségét előzetesen hozott törvény nem mondotta ki. Az alkotmánylevél egy további rendelkezését is emlékezetbe idézi a pásztorlevél, nevezetesen azt, amely szerint az állam valamennyi lakosa – származásra, nemzetiségre, vallásra és foglalkozásra való tekintet nélkül – fizikai léte, személyes szabadsága és vagyona védelmében részesül. A püspökök mintaként említik a bibliai szamaritánus példáját, aki a szerencsétlen zsidónak segítségére volt. A szamaritánus nem viselkedhetett helytelenül és igazságtalanul a zsidóval szemben, nem tagadhatta meg tőle a segítséget csak azért, mert az a zsidó néphez tartozott. És valamennyi kereszténynek szól Krisztus ama parancsa, melyet a szamaritánushoz intézett: Menj, és cselekedj hasonlóan. A jogot és a büntetést minden ember fiának egyformán kell mérni; az ítélkezés gyakorlója nem lehet tekintettel arra, hogy a megítélés alá kerülő személy rokonszenves-e neki, rokona-e vagy barátja, fajtestvére-e vagy idegen. Ezt az elvet jelképezi az ókori népek igazságszimbóluma, a bekötött szemű nőalak, mérleggel a kezében. Végül arra figyelmeztetik a püspökök a hívőket, hogy ne tanúsítsanak igazságtalan magatartást a keresztségét felvett zsidókkal szemben. Általános ellenszenvtől vezettetve ne adjanak szájról szájra olyan nyilatkozatokat, hogy nem mennek el a templomba azért, mert konvertiták is részt vesznek az istentiszteleten. Igazságos viselkedéssel igyekezzenek kiérdemelni azt, hogy véget érjen a nemzetek között dúló pusztító háború, melynek egyik oka az volt, hogy az emberek nem voltak képesek igazságos szellemben megoldani a nemzeti, szociális és a vallási problémákat.

A zsidóellenes rendelkezések túlnyomó többsége 1940-re, 194l-re és 1942-re esik. Az 1942-es szörnyű érvágás után hirtelen csökkenés áll be; a zsidóság 75%-át deportálták, a zsidó vagyon elkobzása és szétosztása befejeződött. Ami elvetemültséget jogi formába lehetett önteni, azt már megtették, s így nem maradt miről rendelkezni, és nagyon kevesen maradtak, akik ellen még lehetett tilalmakat vagy korlátozásokat kodifikálni.

1940-ben özönszerűen és kusza egymásutánban követik egymást a rendelkezések. Ez év őszén kap a kormány generális felhatalmazást a parlamenttől, hogy saját hatáskörében rendeleti úton intézkedjék minden, a zsidókat érintő kérdésben. 1941-ben egységesítik a zsidók ellen kiadott törvényeket és rendeleteket: az ún. zsidókódexben.

A parlament elé került törvényjavaslatokat és a kormány által kiadott zsidóellenes rendeleteket a miniszterelnökség legiszlatív bizottsága készítette elő; azonkívül volt az ÚHÚ-nak is külön legiszlatív testülete, az arizálással kapcsolatos részletintézkedések hirdetmények formájába való öntésére. A miniszterelnökség legiszlatív munkásságának irányítója maga a miniszterelnök és a minisztertanács elnöki osztályának főnöke volt.

Bár kétségtelen, hogy a jogrend az eddigi történelem folyamán a társadalom gazdasági viszonyainak olyan felépítményeként mutatkozik, amely a jognak méltóságot kölcsönző szolidaritási és egyenlő elbánási elvből csak annyit képes megvalósítani, amennyit a társadalom adott struktúrájában az uralkodó rétegek érdeke megenged, mégis mindenütt megmutatkozik az a törekvés, hogy legalább formálisan leplezzék a társadalmi igazságtalanságokat, s a haladó idővel némi közeledés mutatkozzék az igazi szociális jogeszmény felé. Ilyesmiről azonban a most említett jogszabályokban nincs és nem is lehet szó. A törvény-előkészítő bizottságokban és a parlamentben jogászok és politikusok foglalkoztak a zsidók személyi státusával, a félzsidókkal, a negyedzsidókkal – az utóbbiaknak a leszármazás által csorbított vagy kiegészülő jogi helyzetével, vagyonuk, vállalataik, gazdaságuk sorsával, kereseti lehetőségeikkel, bizonyos foglalkozási ágakból való kizárásukkal, majd internálásukkal, külföldre űzésükkel és az állampolgárságtól való megfosztásukkal... Mindezt úgy végzik, mintha nem tömegfosztogatásról és tömeggyilkosság előkészítéséről lenne szó.

A törvények és rendeletek hűvös paragrafusok szerint rendezett szövege nem ad fogalmat arról, mit jelentett foganatosításuk a valóságban. Ennek a hazug és erkölcstelen jogszabálykészítésnek razziák, brutális kínzások, konfiskálások, rablások, kényszermunka, deportálás és kínszenvedések közepette bekövetkező halál lettek a következményei. A fasiszta jogászmunka Szlovákiában sem más, mint előre megfontolt bűncselekmény, melynek kétségbeesés, kenyértelenség, hajléktalanság, kitaszítottság, betegség, idegfelőrlődés, elállatosítás, anyák, gyermekek és öregek jajveszékelése járt a nyomában.

A jogszabályok nem leplezett célja az volt, hogy leltározzák a zsidóságot személy szerint, valamint foglalkozás és vagyoni állapot tekintetében is. Az összeírtakat elszigetelik a társadalomtól, majd kizárják emberi jogaikból, hogy azután mint szabad prédát kifosszák, s végül a fasiszta moloch torkába taszítva kiirtsák. Arról nem is szólva, hogy a deportálásról szóló rendeletek végrehajtásánál teljes volt az önkény, mert igen sok olyan embert vittek ki, akinek még a fasiszta rendelkezések alapján is mentesítésre volt igénye, de őket már nem lehetett a koncentráló táborokból kihozni.

Akik valamiképpen mentesültek a deportálástól, azoknak sem volt joguk szabad és emberhez méltó életre.

A zsidó nem lehetett katona, nem dolgozhatott tovább köztisztviselőként, akkor sem, ha évtizedeket töltött el az állam szolgálatában. Megbélyegezték a zsidójellel, hogy közmegvetés tárgya és a söpredék durvaságainak céltáblája legyen. Nem hallgathatott rádiót, nem mehetett színházba, sőt forró nyárban nem volt szabad az állam fővárosában a folyópartra mennie levegőt szívni, a nap heve elől valamely nyilvános park fái alá húzódni, vagy akár a főbb útvonalakon mutatkozni. Nemcsak ruháját jelölik meg: lakását is, sőt azokban a házakban, ahol zsidók lakhattak, a kapu alatt kifüggesztett jegyzékkel kellett otttartózkodásukat feltűnővé tenni. Még leveleikre is rá kellett rajzolni a zsidójelet. Kenyéradagjuk kisebb volt, mint a többi polgáré, a szabad értelmiségi foglalkozásoktól eltiltották őket, éhbérért kellett dolgozniuk, s a drákói vagyonjog még ingóságaik tulajdonjogából is kiforgatta őket. Végül: a legsúlyosabb és legmegbecstelenítőbb intézkedések végrehajtásánál maguknak a zsidóknak kellett segédkezniök.

A jogszabályok szellemét jellegzetesen szemléltetik a zsidótörvények tárgyalása kapcsán vagy egyéb alkalmakkor elhangzott parlamenti nyilatkozatok.

A törvényhozás röviden és gyorsan végzett a zsidótörvények tárgyalásával. Vita alig fűződött hozzájuk, mert a törvényhozók között nézetazonosság uralkodott. A kormány vonatkozó törvényjavaslatait mindenkor simán, legfeljebb jelentéktelen részletekre vonatkozó apró módosítással, de egyébként ellentmondás nélkül, egyhangúlag elfogadták. Nagyon tanulságosak a törvényeket kísérő nyilatkozatok. Visszatérő témájuk a falusi középpolgárság, idegenkedése a zsidó kereskedőtől, aki szegényen költözött körükbe, s később megszedte magát. Ezek azt a látszatot akarják kelteni, hogy minden falun élő zsidó jómódú, s a szegény parasztság földéhségének kielégítésére egyedüli orvosszernek a zsidó földbirtokok felosztását igyekeznek feltüntetni.

A pénzügyminiszter 1943-as expozéjában az arizált és konfiskált vagyonnal kapcsolatos financiális következményekről egyetlen szó sem esik, a deportálások hatását az adózásra említésre sem érdemesíti, s nem tartja szükségesnek megemlíteni, amit később a népbíróság előtt hangoztatott, hogy ti. földbirtokán zsidó gazdászt és zsidó munkásokat tartott, s velük vezettette és műveltette gazdaságát.

A parlamenti felszólaló kivétel nélkül a falu társadalmi középrétege nevében beszélnek, s ennek anyagi érdekeit és gazdasági igényeit összekapcsolják a nemzeti szocializmus politikai propagandájának jelszavaival és olyan vádakkal, amelyek – mivel azokat most senki sem akarta vagy merte vita tárgyává tenni –, végzetes következményekkel jártak, gazdasági és fizikai romlást hoztak a polgárok tízezreire. Mindez tökéletes visszhangja volt a zsidóellenes német propagandának az Oroszország ellen indított háború első kudarcainak idején, amikor a háborúba belelovalt német tömegek csalódásának jeleként minduntalan mutatkozó kiábrándultságot a zsidók elleni gyűlölet felszításával igyekeztek csillapítani. Hogy zsidó építészek adtak nagyvárosi arculatot az ország fővárosának, hogy zsidó orvosok dolgoztak országszerte, hogy zsidó kis-alkalmazottak robotoltak az irodákban és a vállalatoknál a szloven-szkói fehérgalléros proletárok sorában, hogy zsidó nyomdászok is szedték szlovák kiadóvállalatoknál az ország szellemi termékeit – erről nincs szó. Hogy a nemzeti munkarendbe szerényen belehelyezkedve keresték kenyerüket – ez túlesett a kulák horizonton, amelyre a parlamenti szónokok a falusi kocsmárosnak és a falusi boltosnak gigantikussá nagyított és torzított figuráját vázolták fel azoknak a legszegényebb rétegeknek megvesztegetésére, amelyek, életszínvonaluk emelkedése hiányában, a zsidónyomorgatás és a zsidóhajszolás visszataszító és demoralizáló látványával elégülhettek ki.

Ezért nem csoda, ha ugyanaz a beszéd vagy a párhuzamos felszólalás hemzseg a kuszaságtól és az ellentmondástól. A helyettes miniszterelnök egy lélegzettel hirdeti a zsidók teljes diszkriminálását – és az alkotmánynak azt a rendelkezését, hogy Szlovákiában népi hovátartozósága miatt senki sem rövidülhet meg jogaiban. Az egyik szónok azt veti a zsidók szemére, hogy nem segítették építeni a nemzeti kultúrát, nem illeszkedtek be ennek szellemébe, a másik viszont elégedetten nyugtázza ezt a kulturális abszenciát, mert a zsidó: fertőző góc, s még szerencse, hogy nem rombolhatta szét a népiség egészséges gyökereit.

A szlovák parlament 1939. november 21-én tartott ülésén Ďurčanský miniszterelnök-helyettes kormánynyilatkozatban arra figyelmeztetett, hogy Szlovákiában idegen elemek zavarják az építő munkához szükséges nyugodt atmoszférát, ezért „fokozatosan” meg kell tőlük tisztítani az országot. Nyomban ki is mondja, mit ért az idegen elem elnevezésen. A zsidókérdést a legégetőbb gazdasági és szociális problémának jelöli meg, melynek különleges figyelmet kell szentelni. A kormány valamennyi vállalatot és kereskedést arizálni fog, de olyan ütemben és mértékben, ahogy azt a szlovák nép érdeke megköveteli, mivel ha rögtön kizárnák az összes zsidót az iparból és kereskedelemből, elegendő belföldi tőke és megfelelően képzett szakember hiányában idegen tőkére és nem a szlovák vállalkozókra lennének ráutalva. Tehát várni kell, amíg hazai vállalkozói réteg nevelődik, s belföldi tőkét lehet számukra biztosítani. Hangoztatja, hogy a zsidókérdést következetesen és tartósan kell megoldani, s a közélet és a közgazdaság zavartalan menetének biztosítása végett abszolút jogrendre és jogbiztonságra van szükség.

A régi Magyarország megszűnte óta ekkor már több mint egy emberöltő telt el, Ďurčanský mégis azt a vádat emeli a zsidóság ellen, hogy annak idején ők képezték a szlovákellenes és a magyarosító törekvések magvát. Nyilván szándékosan felejti el, hogy abban a megszűnt világban Björnson a klerikális mágnásvilág egyik utolsó képviselőjének, Apponyi Albertnek az iskolapolitikája ellen lépett fel – az Apponyi-éra kultúrpolitikájában pedig kimondottan zsidóellenes volt.

Mivel Ďurčanský a magyarokkal 1938. októberében folytatott tárgyalásokon a német fasiszták elmaradt támogtása miatt nem tudott eredményt elérni, s utóbb el kellett fogadnia a bécsi döntést, most a zsidókat teszi meg ezért is bűnbakul; azzal hozakodik elő, hogy ez az idegen és Szlovenszkón menedéket kereső elem nem volt másodrangú tényező az államhatárok megállapításánál (Ciánót, Mussolini vejét, bécsi magyarbarát magatartásáért nem volt tanácsos okolni). A miniszterelnök-helyettes további vádja szerint a zsidó nép fiai túlságosan alkalmazkodtak a csehszlovák rezsimhez, s azt gazdaságilag és politikailag a saját érdekükben kihasználták. Azt állítja, hogy a szlovákoknak a csehszlovák köztársaság idején a zsidók miatt kellett külföldre menekülniük, míg az országot zsidó bevándorlók özönlötték el, s ezért majdnem az egész kereskedelem, ipar, pénzügy, a szabad foglalkozások és a nagybirtokok zsidók kezére kerültek. Természetesnek tartja ezért, hogy a szlovák nép ezt a nyűgöt megfelelő intézkedésekkel el akarja távolítani a nemzet testéből. A kormány e feladatot következetesen, céltudatosan akarja megvalósítani, amint azt a körülmények megengedik. Mindennek elmondása után nem átallja kijelenteni, hogy a szlovák állam a legnagyobb megértést fogja tanúsítani a területén élő más nemzetek iránt, s nem ismer nemzetiségi diszkriminációt.

A kormánynyilatkozat vitájában 1939. november 28-án egy képviselő arról beszél, hogy Szlovákia nem grófok és nagyurak, hanem kisgazdák országa, s a kormánynak kisparaszt-politikát kell folytatnia. A kormány ideálja olyan földművesosztály, amelynek minden tagja legalább 15-30 katasztrális holdon gazdálkodik. Hogy ezt milyen földreformmal lehet megvalósítani, s vajon ehhez a zsidó nagybirtokok kisajátítása elegendő-e, arról nem szól. A kisgazda-rend nem akar más kárára gazdálkodni, de a kisgazda-politika űzésére készülő kormány azért mégis a zsidó vállalatok konfiskálásának eszközéhez folyamodik.

E nyilatkozatok nem voltak alkalmasak arra, hogy a szlovák zsidóságot bizakodással töltsék el, de azért mégis igyekeztek bizonyos mérsékelt hangot megütni és a gazdasági körülmények józan mérlegelésének szükségességére figyelmeztetni.

1940. február 29-én a szlovák parlament elé került a zsidó vállalatokról s a vállalatok zsidó alkalmazottairól szóló törvénytervezet. Az egyik előadó szerint, ha keresztény vállalat alakul, szükséges, hogy a hasonló fajtájú zsidó vállalat szűnjék meg, nehogy a keresztény vállalkozó tisztességtelen versenynek legyen kitéve. Közérdekből el lehet venni a zsidó iparengedélyét, vagy kényszeríteni lehet a vállalat arizálására, vagy arra, hogy ezt becsáron keresztény pályázónak adja el. A szóban forgó javaslat még bizonyos számú zsidó alkalmazását lehetővé teszi vállalatoknál. A másik előadó utal arra, hogy Németország, a Protektorátus, Ausztria, Magyarország és Olaszország is milyen intézkedéseket foganatosítottak a zsidók ellen, akik mindenütt a nemzeti élet hanyatlásának patologikus okát képezik, s a liberalizmus, a demokrácia, a pacifizmus, a marxizmus, a szabadkőművesség, a bolsevizmus és a nemzetközi kapitalizmus kártékony mozgalmainak és áramlatainak előidézői. Szlovákia nem maradhat el a szomszéd államok mögött a zsidók ellen foganatosítandó rendszabályok megvalósításában, különben az a veszély fenyegeti, hogy a zsidók más államok területéről szlovák területre fognak áthűzódni. A zsidókérdést nem demagóg módon, nem az utca számára kell megoldani, hanem úgy, hogy a megoldásnak ne legyenek káros következményei. Elfogulatlanul, a statisztika, a történelem, a szociológia, a biológia és a filozófia módszereivel kell ezt a problémát megvizsgálni.

De lehet-e ilyesmit várni ott, ahol a parlamenti képviselők elméjében a meg nem értett eszmék olyan zavara uralkodik, s a bűnös példák követésére való készség olyan mértéke nyilvánul meg, mint az utóbbi beszéd elmondójánál. A beszéd nyomán felhangzó helyeslés arra vallott, hogy a szónok nem állt egyedül elgondolásaival.

Az előadó után egy képviselő szólt hozzá a javaslathoz, s szerinte a zsidókérdés nem szlovák és nem német probléma, hanem egyszerűen van, amióta zsidók léteznek, mégpedig mindenütt, ahol azok élnek. Az ok magukban a zsidókban rejlik, mert a zsidó ősidők óta beteg nép. Betegségét világszerte való szétszóródása csak fokozta. Magának a betegségnek az okai pedig a messiási, megváltói törekvések, s e népnek az az erőfeszítése, hogy uralmát és szellemét rákényszerítse valamennyi nemzetre, de főként azokra, amelyek körében él. Újra elismétli ez a szónok amit a zsidókérdésről szólva egyetlen képviselő sem mulasztott el felhozni, hogy ti. a zsidóságtól származik a liberalizmus, a pacifizmus, a kommunizmus stb. (Mintha a zsidóság valami nyelvakadémia volna, amelynek feladata minden társadalomtudományi értelmű izmus felvállalása.) És ezzel kapcsolatban mond a szónok még valamit, ami a parlamentben így, hangsúlyozottan nem hangzott ugyan el, de a zsidóellenes propaganda közhelyeihez, s közöttük is a leghazugabbakhoz tartozott: hogy ui. a zsidóság mindenütt, ahol él, aláássa a családi, a nemzeti, az egyházi, az állami, a gazdasági és a kulturális kötelékeket avégből, hogy ilyen módon gyengítse azoknak a népeknek a természetes ellenállását, amelyek védekezni akarnak a zsidó invázió, a zsidóuralom és a zsidó szellem ellen. Kijelenti: „A zsidók aránytalan elhatalmasodása és befolyása megbontotta a társadalmi egyensúlyt, a mi kötelességünk pedig azt nemcsak helyreállítani, hanem elkövetkező korszakokra is biztosítani.” Ezt követte még egy utalás a középkorra s a katolikus egyház azon igyekezetére, hogy a zsidókérdést olyan eszközökkel oldják meg, mint amilyeneket akkortájt alkalmaztak. A szónok itt utal arra, hogy az egyház századokon át tilalmazta, hogy keresztény ember zsidókkal lakjék, náluk munkát vagy szolgálatot vállaljon, kenyerüket egye, megtiltotta a szlovák népnek, és általában a keresztény világ nőinek, hogy zsidó gyermekek mellett szolgáljanak stb. Mint a zsidók tevékenységének klasszikus jellemzését és megítélését idézi Hlinkának egy 1896-ban írott cikkét a Národný hlásnikból. A látókör korlátoltsága, a vádaskodás tárgyává tett eset jelentéktelensége s a belőle levont általánosítás alaptalansága akkor tűnik ki igazán, ha a szónokkal együtt itt is idézzük e cikket: „A szomszéd községben, Stankovanyban nemrég meghalt a zsidó kocsmáros, Lakner Dávid, s pár ezer forint vagyont hagyott maga után. Honnan való volt ez az ember? Ki volt az apja vagy anyja? Vajon Krakkóból vagy Novy-Targ-ból vándorolt-e be. Ezt semelyik stankovanyi lakos nem tudta megmondani. De azt tudták jól, hogy az a nagyságos úr, név szerint Lakner Dávid, néhány éve olyan megkopasztva jött oda, mint amilyen egy szedett hársfa. Felesége és gyermekei, hogy ne tépjék szét már amúgy is lyukas papucsaikat, mezítláb érkeztek. Egész vagyonuk és gazdaságuk egy kis batyu, egy kis korsó pálinka, s néhány darabka papír és ceruza volt. A batyuban volt néhány garas. Ezen a pénzen vásárolt néhány skatulya gyufát, faggyúgyertyát és egyéb dolgokat, amelyekre a helyi gazdáknak és földműveseknek szükségük lehetett. Aki megéhezett volna, az egész boltot egykettőre megehette, a szomjas könnyen kiihatta volna... Elmúlt egy év, elmúlt kettő, s az emberek csodálkoztak és kérdezték: ki az ördög hozza ezeknek a Dávidoknak a pénzt? Nem jár sehová munkára, nem húzza a vízben az evezőt, nem jár erdőirtásra fejszével, se kapával nem túrja a földet, és mégis szemlátomást gyarapszik. Még egy éve csak pálinkával, gyufával és gyertyával kereskedett, és még erre is a szomszédtól kért pénzt kölcsön. Még nemrég a hátán hordta ide ezeket a dolgokat, és most nemcsak nagyobb boltja van, nemcsak szépen öltözködve járnak felesége és gyermekei, hanem befogat és így jár a városba.”

Ebben a történetben, ha alaposan szemügyre veszi az elfogulatlan olvasó, tulajdonképpen semmi olyasmi nincsen, amit gazdasági vagy etikai vétségnek lehet nevezni. Az irigység keltette propaganda azonban városról városra, faluról falura terjed, s 50 évvel az említett Hlinka-cikk megírása után politikai világnézet, kormányprogram és törvényhozási munka kiindulópontjává vált.

A fentiekhez képest a radikális irányváltozás előszelét lehet érezni azokon a felszólalásokon, amelyekben a szlovák parlament 1940. szeptember 3-i ülésén elfogadásra ajánlják azt a törvényjavaslatot, amely lehetővé teszi a zsidók által árverésen megvásárolt ingatlanok visszavásárlását. Az egyik felszólaló szerint a törvényjavaslat előmozdítja olyan igazságtalanságok jóvátételét, amelyeket a zsidó faj hosszú évtizedeken keresztül uzsorás módon követett el a szlovák nemzeten. „A zsidókérdést – folytatja – már az egész kultúrvilág megoldotta – a kijelölt irányban. Az a kultúrvilág, melynek szervezetébe mi is belekapcsolódtunk, amely elvezetett bennünket a mostani boldog jelenbe, s mely vezetni fog bennünket a jövőben is. Ha Nagy-Németország számára ebben a kultúrvilágban a zsidókérdés abszolút megoldása üdvös volt, akkor ez a gyakorlat nálunk is jó eredményt és kellő hatást biztosít a szlovák nép számára.” A következő felszólaló a szóban forgó visszavásárlásokkal kapcsolatban idegen és a nép iránt rendkívül ellenséges elemnek nevezi a zsidókat. A talmudi elvek szerint a világ minden vagyona a zsidóságnak mint kiválasztott népnek jár s a zsidók nem válogatnak az eszközökben, amelyekkel ezt a vagyont hatalmukba keríthetik. Rablás, lopás, de leggyakrabban a legpiszkosabb csalások voltak azok az eszközök és módszerek, amelyeknek segítségével magukhoz kaparintották a világ javait – állítja a képviselő, s ez a kijelentés emlékeztet Ribbentropp-nak egy nyilatkozatára, amelyet Bonnet francia külügyminiszter előtt tett: „Istencsapásnak lehet nevezni, ha valamelyik községben zsidó telepedett le.”

Még egy képviselő szólalt fel a javaslat mellett; az ő beszéde azért érdekes, mert helyenként szó szerint ugyanazt mondja, amit 1939. november 21-én Ďurčanský, majd őutána 1940. február 29-én több más képviselő is. Nem talált ebben senki semmi különöset, nem ütközött meg senki a gépies és lelketlen ismétlésen. A gyűlölet tüzét szítani kellett, s szabad volt ugyanazt a fát rakni rá. Újra halljuk, hogy a zsidóság a szlovákellenes és a magyarosító törekvések magva volt, hogy a csehszlovák köztársasághoz való alkalmazkodását gazdasági és hatalmi célokra aknázta ki. Halljuk, hogy a szlovák állam nem maradhat izolált sziget, mikor a környező államok már évek óta intézkedéseket tesznek a zsidók ellen, s igyekeznek őket kiszorítani. Ismét elhangzik, hogy a zsidók a liberalizmus, a demokrácia, a kommunizmus, a szabadkőművesség, és a nemzetközi kapitalizmus értelmi szerzői; számos állam és nagy nemzet tudja, hogy hanyatlásukat és minden bajukat ezek az irányzatok okozták. A képviselő arra hivatkozik, hogy a szlovák felvilágosodás vezető férfijai valamennyien rámutattak a zsidók okozta állapotok egészségtelen voltára, s arra buzdították a szlovákokat, hogy szabadítsak fel magukat e nyilvánvalóan szlovákellenes gazdasági uralom alól.

1939. március 14-e meghozta a „politikai szabadságot”, s ezért először is hozzáláttak a zsidó ügyvédek számának korlátozásához, a zsidóknak az újságírásból való kizárásához, a zsidó orvosok praxisának eltiltásához, a gyógyszertári engedélyek megvonásához, új földbirtokreform törvénybe iktatásához (melynek külön fejezete a zsidó mezőgazdasági ingatlanokról való rendelkezés), valamint a zsidó vállalatok arizálásáról és a zsidó alkalmazottakról szóló törvény meghozatalához. A fenti képviselő azokat, akik ezek ellen a kezdeményezések ellen állást foglalnak, álhumanistáknak nevezi, s kijelenti, hogy a közvélemény nem fog törődni azzal, amit ezek beszélnek. Szerinte a közvélemény nem engedi magát megtéveszteni azzal a hamis érveléssel, hogy keresztényellenes tevékenységről van itt szó. Teljes mértékben helyesli Tiso államelnöknek azt a nyilatkozatát, amely a Hlinka-párt titkárainak nemrég megtartott gyűlésén hangzott el: „A hozzám intézett számos levélben azt írják nekem a zsidók, vajon az, amit mi teszünk, keresztény cselekedet-e? Arra ösztönöznek, hogy vegyem fontolóra a dolgot. Én erre az eredményre jutottam: ti fogtok engem kereszténységre tanítani!? Ez azonban nem érv; érv az, hogy a nemzetet a zsidó közösség kedvéért nem engedem elpusztítani. Számomra a nemzet több, mint a zsidók, ha ezek még annyian lennének is.” íme, a nemzeti szocializmus fogalma a legalitásról: jog az, ami a népnek haszon, még akkor is, ha az etikával ellenkezik. Sejteni lehet, mi minden történhetik azon a „legális” úton, melyhez ragaszkodni kell a zsidókérdés megoldásánál, mikor hozzáteszi, hogy „keresztény nemzet vagyunk és keresztény államot alkotunk, és ezért ebben a szellemben járunk el”. Még arra is figyelmeztet, hogy óvakodni kell az önálló nemzeti állam építésénél a zsidóság bármilyen forradalmi befolyásától, mivel ez vezető szerepet vitt a forradalmakban, különösen a szociálisokban, amire bizonyság az orosz és az 1919-es magyar forradalom. Hogy a forradalmak a szegények és elnyomottak millióinak valami jót, valami felszabadulást is hoztak, arról természetesen nem esett szó...

Csak egy vád hiányzik ezekből a parlamenti beszédekből, az, amellyel Hitler oly gyorsan és oly szívesen fűtötte és szította a zsidógyűlöletet, hogy ti. a zsidók idézték elő a háborút, most meg a szövetségeseket támogatják minden módon, különösen a defetizmus terjesztésével. Ilyenekről nem esik szó, sem a most említett törvényjavaslat tárgyalásánál, sem máskor. Nem is eshetett, mert a szlovákiai légkör nem volt alkalmas ilyesmi hangoztatására. A szlovákiai éter nem vihette fogékony hallgatók füléhez a háború előidézésének hitleri rágalmát, mert a békés szlovák népből tömegszinten hiányzott minden háborús agresszivitás.

A legtöbb zsidó vonatkozású törvényt gépiesen, kevés hozzászólással, többnyire csak az egyes előadók meghallgatásával fogadják el. Nemcsak a zsidó földbirtokok gazdálkodásának biztosításáról szóló törvényjavaslat tárgyalásánál van ez így 1942 júniusában, hanem a zsidók adoptálásának korlátozásáról szóló törvény meghozatalakor is, valamint a zsidó ügyvédek irodáinak likvidálását elrendelő törvény elfogadása alkalmával 1942 szeptemberében. Csaknem teljes nemtörődömség kíséri a plénumban a képviselők részéről 1942. május 15-én a zsidók kitelepítéséről, állampolgárságuk elvesztéséről és a kitelepítettek minden jószágának elkobzásáról szóló törvényjavaslatot. Egy képviselő sem tette bírálat tárgyává azt a tényt, hogy miután már 40 000 embert kitelepítettek, csak akkor gondoltak arra, hogy utólag jogcímet is kell adni a már elkövetett embertelenségnek. Egyébként a németek ragaszkodtak ahhoz, hogy a deportáltak veszítsék el állampolgárságukat, s ennek kimondásához alkotmánytörvényt kellett hozni. Hogy az ilyen törvényhez szükséges kétharmad számú képviselő jelen volt-e, s a kitelepítési törvényjavaslat mellett a jelenlevők három ötöde szavazott-e, ezt a parlament elnöke minden számlálás vagy névsorolvasás mellőzésével állapította meg. A deportálással kapcsolatos törvénykezés utójátéka volt az 1942. november 5-én a pénzügyminisztert felhatalmazó törvényjavaslat arról, hogy a szlovák állam rendezze fizetési kötelezettségeit Németország irányában. Ez a törvény rendelkezett arról, hogy a Szlovák Köztársaság minden általa deportált személy után 500 márkát fizetett Németországnak.

                   

Dokumentum

Hivatalos jegyzőkönyv

Msgr. Burzio pápai chargé d' uffaires látogatásáról a kormányfőnél 1943. április 7-én

                     

Burzio: A Vatikán utasításáru jöttem, hogy átadjam önnek a Vatikán figyelmeztető tiltakozását. Előtte azonban fel kell önnek tennem egy kérdést, mert annak megerősítésétől, illetve elutasításától függ, hogy ez a demars aktuális-e. A kérdésem tehát: igaz-e, miként azt hivatalos helyen jelentették, hogy folytatni kívánják a zsidók elhurcolását Ukrajnába?

Tuka: A hír igaz.

Burzio: Akkor demarsot nyújtok át. A Vatikán azt követeli, hogy a zsidók további kitelepítésétől tekintsenek el.

Tuka: Egy idegen hatalomnak csak akkor van joga tiltakozni egy kormánynál, ha az ő állampolgáráról vagy népcsoportjának tagjáról van szó. Nem értem azonban, milyen alapon tiltakozik a Vatikán egy szlovák állampolgár ügyében, ha az történetesen még csak nem is a katolikus egyház tagja. A demarsot elutasítom, s egyáltalán nem veszem tudomásul.

Burzio: Szlovákia katolikus állam, a Szentszék pedig jogának és kötelességének tekinti a szlovák kormányt olyan állami intézkedésekre figyelmeztetni, melyek ellentmondanak a katolikus alapelveknek.

Tuka:  Mióta számít keresztény alapelvnek, hogy egy keresztény nemzetnek meg kell tűrnie a nemkívánatos és veszélyes elemet? Az elmúlt korokban több százezer szlovák volt kénytelen az Egyesült Államokba, Kanadába és Franciaországba kivándorolni, hogy megkeresse kenyérnekvaló|át, elhagyva ezzel családját. Vajon a Szentszék közbelépett-e az illetékes kormánynál, nem tűrve az olyan viszonyokat, melyek elűzik a szlovákokat a szülőföldjükről?

Burzio: Azok a kivándorlók nem csendőrök által lettek vonatra rakva.

Tuka: Hogy valaki csendőrök vagy az éhség miatt kényszerül hazáját elhugyni, az egyre megy. Hanem szolgálhatok önnek a brachiális kényszerítés példáival is. A világháború után Bulgária és Görögország között lakosságcsere történt. A görögöket egy idegen országba űzték szülőföldjükről és fordítva. Közbelépett-e ebben az esetben a Szentszék? Monsignore, ön olasz. Amikor Dél-Tirolból kihurcolták a németeket, közbelépett-e a Szentszék? Jellemző, hogy a zsidók befolyása a világban olyan hatalmas, hogy a Vatikán a zsidók javára lép közbe.

Burzio: Igen közbelép, mert a Vatikán biztos forrásból kapott híreket arról, hogy az Ukrajnába deportált zsidókkal milyen kegyetlenül bánnak, hogy ott megölik őket.

Tuka: Ilyen híreket én is hallottam. Mi több, hivatalosan jelentették nekem, hogy az egyik szlovák püspök azt panaszolta, hogy állítólag az Ukrajnába vitt zsidókat tömegesen gyilkolják, hogy állítólag előbb saját kezűleg meg kell ásniuk a sírjukat, annak a szélén lövik le őket, úgy dobják bele őket. Állítólag olyan eset is megtörtént, agyonlőttek és gödörbe hajítottuk egy anyát, és a mellére szorított csecsszopót élve hajították utána. Sőt állítólag olyan eset is történt, hogy a zsidók tetemeiből szappant főztek. Amikor a fülembe jutottuk ezek a hírek, kértem a német hivatalokat, tegyék lehetővé, hogy Ukrajnába küldjek egy tanulmányi bizottságot, mely aztán felkereste a zsidó településeket, tapasztalatairól pedig jelentésben tájékoztatta a nyilvánosságot, így forgatva ki a zsidó propaganda által terjesztett hátborzongató hiedelmeket.

Burzio: Szóval, mi lesz a zsidók kitelepítésével?

Tuka: Azok a zsidók, akik a szlovák gozdasági és kulturális élet szempontjából fontosak, és illedelmesen viselkednek, zavartalanul a helyükön maradhatnak. A többi, mint nemkívánatos, sőt káros elem, elmegy Ukrajnába.

Burzio: Elismerem, hogy a zsidó veszélyes elem. A Szentszék maga is óva inti a keresztényeket attól, hogy a zsidókkal kapcsolatban álljanak. De talán elegendő lenne, ha a zsidókat Szlovákiában koncentrációs táborokba gyűjtenék, s ezzel izolálnák őket a szlovák keresztény lakosságtól.

Tuka: Ukrajnában a zsidók szintén koncentrációs táborokban élnek. Nem mindegy az az egyháznak, hogy a koncentrációs tábor itt, vagy 300-400 kilométerrel arrább van?

Burzio: Szóval, mit válaszoljak Rómába?

Tuka: A veszélyes zsidó elem elmegy Ukrajnába, néhányukat akár itt nálunk is el lehetne helyezni koncentrációs táborban, egyébként pedig kérem, hogy a Vatikán ne avatkozzon a szlovák politika ügyeibe. A tiltakozást pedig semmi esetre sem veszem figyelembe.

Burzio: Nem humánus dolog ilyen kegyetlenül bánni a zsidókkal. Arra is fel szeretném még hívni a figyelmet, hogy a világ közvéleménye már most elítéli a szlovák kormány viselkedését, s ez a háború után áldatlan következményekkel járhat a szlovák nemzet számára.

Tuka: Mi az, hogy nem humánus? A zsidókat egybetelepítjük, egészséges lakásba, ahol saját munkájukkal tarthatják el magukat, családot alapíthatnak, és saját szokásaik szerint önmagukat is igazgathatják. Tehát egy kis zsidó hazában élhetnek. Igaz, hogy nehéz fizikai munkát kell majd végezniük. De micsoda humánusság kívánhatja, hogy a szlovákok robotoljanak, a zsidók meg az ő verejtékük eredményéből bőségben, fényűzésben, munka nélkül és csalásokból éljenek. Ami a világ közvéleményét illeti, a világon kétfajta közvélemény van. Az egyiket a zsidók befolyásolják és csinálják, a másikat a becsületes emberek. Az első az nem érdekel bennünket. És a háború után? Ön ezt ugyan nem mondta ki, de nyilván a tengely vereségére gondolt. Nos, ebben az esetben, akár a zsidók által vezetett angolok és amerikaiak, akár a zsidók által vezetett bolsevikok jönnek ide, Szlovákiát ugyanaz a sors várja, mint amilyen a szerencsétlen Litvániát, Lettországot és Észtországot érte. Litvániában ön volt a Szentszék diplomáciai képviselője, talán van tudomása arról, hogy miután a bolsevikok elfoglalták Litvániát, mennyi embert gyilkoltak ott le, szakítottak el családjától és hurcoltak Szibériába. Nekem pedig hivatalos, szavahihető értesüléseim vannak arról, hogy az agyonhurcoltak vagy az elhurcoltak közt egy sem volt zsidó, ellenkezőleg, amikor a bolsevikok megszállták Litvániát, az ottani zsidók jelentgették fel a litván hazafiakat, s a bolsevikoktól ezért az államigazgatásban kaptak jelentős pozíciókat.