Hol az elbeszélő rock

Az emberek romlottsága Rock

A fekete lovag nappal alszik, éjjel rabol. És egy barlangban lakik. Az a barlang olyan, mint egy lakás, csak barlang. A fekete lovagot úgy hívják, hogy Gepárd. Azért hívják Gepárdnak, mert úgy fut, mint a ló. De azért lovon megy lopni. Futni csak akkor szokott, amikor a lóhoz megy. És onnan irány a barlang.

Hol az elbeszélő Rock

Az anyád picsájában. Ott van az elbeszélő. Ezt mondta magában az ács. Társa, a fegyvergyűjtő nem hagyta abba a kiabálást. Hol az elbeszélő? Mikor nyeri vissza végre a történet az igazi formáját? Ki jön az avantgárd után? Az ács erre még azt is gondolta, hogy micsoda furcsán beszél ma a fegyvergyűjtő. Nem ittak sok sört a kocsmában. Akváriumnak hívták a kocsmát, mert három oldalát teliablak töltötte ki. Télen szívesen bámultak bele gyerekek. A részegek cigarettáztak. Most január eleje volt, fagy, ereszről jégcsapok. Az ács így nem tudott dolgozni hideg téglafalak tetején. Délelőttönként megfürdött tehát az állandó lakóhelyi közösségben. Helyet foglalt az Akvárium piros műbőrrel bevont vasszékén, tekintetével körbesöpörte a berendezést. Állandó emberek tartózkodtak bent. Fénytelen hajú, fonnyadt, borostás pálinkaivók. Pufajkában, mosottkék munkásruhában, bakancsban. Általában szótlanul. Az ács néhány évvel ezelőtt már megtanulta: az Akváriumban a beszéd mint az érintkezés legfőbb eszköze elveszítette szerepét. Itt megszólalni tilos – krétázta ki az italmérő. Csak a félkarú rablók zörgése, csak az üveg- és pohárcsörgés, csak tévé meg videó, csak rádiózene. Esetleg egy-egy személyes köhécselés, halkan. Hegedűtok. Az ács még otthon, előszobájában megállapította magáról, hogy testsúlya 60 kilogramm, magassága 180 centiméter, haja őszesbarna, kopaszos, orra hosszú, fülei nagyok. Tudatosította életkorát is, 38 éves. Önvizsgálata következtében a tükör beporosodott. Társa, a fegyvergyűjtő azért volt fegyvergyűjtő, mert övé volt Közép-Európa egyetlen lámpamúzeuma. A fény mint fegyver. Átfúrt csövű géppisztolyok is a múzeum belső falain. A fegyvergyűjtő legalább annyira társadalmi rendszerkompatibilis volt, mint társa, az ács, hol szerették, hol gyűlölték egymást. Adott emberi közegben éltek, érdekeik megfeleltek a mindenkori lét alapkihívósainak. Megint például a fegyvergyűjtő szólt újra megszegőn az Akvárium közönségéhez: Minden igazi irodalom feltétele a talajismeret. Elég csökevényesen csúszott elő ez a mondat a vörös szakáll mögül. Igen, igen. A fegyvergyűjtő rőt volt. Alacsony, tyúkmellű, ha nem terjesztette volna teljessé arcszőreit, vágta volna kecskeszakáll-nak, akkor. Mert fejforma hajaz. Zsigeri izgalmat érzek, tette még hozzá a fegyvergyűjtő, magának. Egyik megszólalására sem válaszoltak. Az anyád picsájában. Ott van az elbeszélő, mondta ki mégis félhangosan az ács. Aztán már megint csupán belsőjében forgatta a szavakat. Minek itt beszélni? És ha nem beszélek, nem vagyok elbeszélő? És mit beszéljek el?

Ennek? így hányta-vetette művészi főkérdéseit az ács. A fegyvergyűjtő értelmiségi arccal figyelt. Egész életében így élt. Ha lényegéig megcsontoznám a fegyvergyűjtőt, ezt a hozzáállást ragadnám ki belőle. Ezt a végtelenül egyszerű emberi tulajdonságot, az átmeneti biztonságot áhító szempárt, ezt a simulékony mimikát,  ezt emelném ki, ezt, gondolta újfent szó nélkül az ács. A fegyvergyűjtő felállt piros műbőr székéről, csizmáit a kocsmaalj sáros műkövéhez tapogatta. Itt állok, mást nemigen tehetek, intézte inkább a meny-nyezethez, mint bárki máshoz. Az ács is leforrázottnak érezte magát ettől. Hogy a fegyvergyűjtő magas lovat használt. Versficsúr, húzta ki a saját torkából a piros fegyvergyűjtő még. Dühös vére mind a fejében összpontosult. Meg is akadt aztán ott. Amikor az ács levágta a fegyvergyűjtő fejét, a nyakcsonkból vérpor szitált a kocsma padlózatára. Nincs meg az elbeszélő, mondta az ács, miután újra derékszíja mögé csúsztatta szekercéjét. Az Akváriumban dögevő emberek lettek. Így az Italmérő rövid és halk vezényszavait követve gyorsan fölfalták a fegyvergyűjtő tetemét. »Álom valósult.«

Csodálatos útjai Rock

A motorizáció betört a gyaloglás évezredek óta változatlan világába: az új találmány, a motorizált csizma, hadat üzen a visszereknek, a fáradtságnak, megkönnyíti és meggyorsítja a hosszú utakat. A „csodacsizmát” zsámbéki tervezőmérnökök és hallgatók fejlesztették ki Zsámbékon, és nemrég sikerrel mutattok be találmányukat Zsámbékon is. A gépcsizma ránézésre alig különbözik hagyományos rokonától, a különbség csak az, hogy fémtalpazatot szereltek rá: ebben kapott helyet egy kis benzinmotor. A mozgás elve rendkívül egyszerű: a lábbeli használója lépés közben ránehezedik a talpazatra, ezzel a motorban az üzemanyag-keverék összesűrűsödik és berobban. A keletkező gázok nyomása felfelé nyomja a dugattyút, és vele együtt már ugrik a talpazat, vele a csizma. Az így haladó ember mozgása leginkább a futásra hasonlít, hiszen gazdája a távolság nagyobb részét levegőben szökkenve teszi meg, közel háromméteres ugrás-lépésekkel. A mesebeli hétmérföldes csizma gyorsaságát még nem sikerült elérniük a tervezőknek, de az új szerkezettel hosszú távon is versenyre lehet kelni a kerékpárral. A motoros lábbeli csúcssebessége óránként 25 kilométer, de viselője közben alig fejt ki különösebb erőfeszítést – a csizmák maguktól „ugratják” gazdájukat –, aki kisebb akadályokat is átugorhat. Egy liter benzin elegendő arra, hogy a „motorizált gyalogos” néhány óra alatt akár 80 kilométert is megtegyen. Mivel ez a mozgás gyakorlatilag a futás elemeire épül, bárki erőfeszítés nélkül megtanulhatja a motorizált csizma használatát – állítják a zsámbéki feltalálók.

Áldáskívánás Rock

Ha felvesszük a csizmát, és mint az autóbuszok a Széna térről, elindulunk, a Moszkva téri járókelők felkapják a fejüket a csizmatalpba épített motor durrogására. A két gyújtógyertya-pipa a nagylábujjaknál kandikál előre, a kipufogó rézcsövei az Achilles-ín alatt néznek hátra. A készülék lépésenként robban, orrunkba lószarral keveredett fűrészpor szaga idéződik, emlékszünk, tizenéves korunkban a fedett lovardában hallottunk a csizmákéihoz hasonló hangot, amikor az előttünk ügető csődör ütemesen fingott. Ügetés, könynyű ügetés, kiabált az edző, az alattunk hullámzó ló is idomult a vezényszavak és a fingás ritmusához. De most a Szilágyi Erzsébet fasorban ugrálunk, kikerülgetjük a Budapest Szálló lámpájánál összetorlódott kocsisort, kígyózunk az autók között, a szél szemünkbe vág, hajlékonyan hajlunk az útra, Budagyöngyénél lehagyjuk a görkorcsolyás tizenéveseket, és erőlködés nélkül kapaszkodhatunk föl a Budakeszi út erős emelkedőjén. Lábbelink megbízhatóan pöfög, talpunknak még szokatlan a lentről ható rúgássor, de lassan megszokjuk. Érzések fonnák céltudatos haladásunk, szabadnak érezzük magunkat? Könnyűlovasok az ellenszélben, gondoljuk, miközben az Úttörővasút megállója és a budakeszi szanatóriumok közötti völgybe ereszkedünk, és oldalpillantásokat vetünk az átmenti laktanyára. A kapus katona vállán laza szíjon géppisztoly, néhány pillanat múlva már látjuk a katona ijedt arcát is, keze a kukker után lendül, lassítunk, integetünk, a katona elmosolyodik, szeme körül eltűnik a távcső nyoma, aztán nagy kanyar, Budakeszin óvatosan haladunk át, sok itt az iskola, a faluvégi fatelepnél ismét kaptatóra kaptatunk. Most tíz kilométert az erdőben töltünk, a fák fényeszöldek, hűvös van, az irtásokon fácánok napoznak, komolyabb vadálattal nem találkozunk, ezért óvatosan emelgetjük lábunk, a gépet vigyázni kell. Ha kedvünk van hozzá, akár le is heveredhetünk, csipkebokor tövébe. Garabonciás mintegy a természet ölében. Erős vágy ébred bennünk hirtelen, nincs már messze a falu, ahol lakunk. Lépteink újra sietősek, határozottan durrognak. Páty községét elhagyva szétnézünk a dombtetőn. Itt a Zsámbéki-medence. Megszokott színek párával fakósítva, sárga búzatáblák, másféle sárga napraforgósok, a sárga kukoricaföldeken sovány szálak sorakoznak, persze lehet, hogy ezek nem így, egy időben, de akkor is, emlékezetünk összemossa a képeket, rájuk fűszag az árokpartról, nyárfák pihéi, öröknyál, ormótlan lejtőn sietünk hazafelé. Éles kanyarok jobbra és balra, az útmenti fák ismerős őrkatonák, szemből a hegyek alól már Zsámbék házai. A hegyoldalban aprók, régik, lejjebb barna-fehér újak, szögletesek, nagyok. A falut és környékét szépnek látjuk. Nem az utcák kuszasága, dombok és rétek, egyenesek és görbék váltakozása teszi érdekessé, nem is az emberek, akik mellettünk élnek, hanem a pányvázó emlékek. Mikor hazaérünk, megállunk a tyúkszaros udvarban, nem is kell körülnézni, tudjuk, a hátunk mögött ecetfa, jobbról, a függöny mögött a szomszéd szeme, előttünk az ajtó, lakásunk ajtaja. Balra a Nap nyugszik. Óvatosan lecsatoljuk a motoros csizmát, forró, a lábtörlőn fog kihűlni éjszaka. Belépünk. Feleségünk és gyerekeink már alszanak, rájuk szállt az éjszaka. Kint kékes fények, jön a hold, bent a lakásban sötét. Meztelen talpunk az ismerős szőnyegen, megtaláljuk a székre hajtott pizsamát.

Mindenütt jelen van Rock

És miközben alszunk, álmodni szoktam. Akkor olyan. Akkor fekete lovag, ismeretlen fordító ezerötszáztízből. Akkor olyan lenni, mintha nem lennél. Tudjátok. Akkor, mindegyik bűbájos sámánéjszakán mondják: Elmegyek meghalni, Kérvén én Uram Krisztust, hogy mindenek esedezzenek érettem, és bocsánatot nyerjenek énnekem. Ezenképpen jól megyek meghalni.

Vívódó lélek Rock

A dal egyszerű érzéseket fejez ki közérthető formában, többnyire énekelhető. Viharként tombol a vágyam, belül, bonyolult folyamat ám, a szív pumpál, billentyűk zizegnek, aztán jönnek a legyek, zölden a döglegyek, kéken a közönségesek, bögölyhad érkezik. Na, én már megyek is. Összetett lelki jelenség ez. A hegyekről még annyit: védőn dőlnek asszonyaink fölé, összehajolnak, a tisztáson így beborult, nincs napfényfürdő, bőrbor-zongatás, libabőrös gyerekek, irtásokon be a szél, fák lengenek a hágó peremén, némelyik kicsavarodik, a nők, gyerekek ott lenn sírnak, hangutánzó szavakat kiabálnak, ilyeneket: oj-oj-oj, jaj-jaj-jaj. Na, az ellenségek később már lőnek is, géppisztollyal, géppuskával, aknavetővel, tarackkal, rakéta-sorozat vetővel, csupa hagyományos fegyverrel, üvegcsörgés csak elvétve hallatszik, ezen a vidéken kevés az üvegek száma. A szív meg még mindig pumpál. Akkor olyan lenni, mintha nem lennél.