Vadászat és menekülés

Vége a duális világnak, s a világnak, amely természete szerint őrült, sok feje lett. Többféle téboly dolgozik, mint azelőtt. Nehezebb áttekinteni a játszmát, több játékos van az arénában.

A nagy egyformaságban mindenki sajátos akar lenni. Vannak a peckes elhagyók és a rezignált elhagyottak. Vannak dühösök, akik baltát fognak. Senki sem éri be az elvont részegység szerepével, önálló szereplő kíván lenni mind. Megengedhetik maguknak, ergo megteszik. Mindenki rájön arra, hogy egyszeri. S ugyan miért szolgáljon valamit, ami neki nem jó? A világ pluralizálódik. Egy francia gaullista azt mondja: balkanizálódik.

A rész felől nézve minden nagy integráció mesterséges, és mind fölveti a kérdést: ki lehet és ki nem lehet benne, ki érzi magát kizárva belőle. Aki nincs benne, az meg van sértve, aki benne van, az meg attól fél, hogy elveszíti magát. Hisztérikusba fordul át az önazonosság kultusza. A plurális identitás továbbra is elit gondolat. Pedig a valóság a kevert népességű terület, a vegyes lakosságú város. Nincs etnikailag homogén nagyváros. A nacionalizmus követelményt jelent, hogy a polgárnak csak egy, méghozzá nemzetállami identitása legyen.

Kezdetben volt az irodalom, a literatúra, Barcelonában is, Budán is latinul írtak és olvastak. A teológusok és a humanisták Európa-szerte távbeszélgetést folytattak egymással, joggal föltehették, hogy a tolluk alatt kerekedő mondat egy távol lakó embernek szól, akit csak akkor bolygatnak helyi kicsinyességekkel, ha azok messze földön is, sub specie aeternitatis, a hozzájuk kapcsolódó indulatok nélkül is érdekesek. Aztán jött Bábel és a nemzeti irodalmak kora az újkorban, de nem árt észben tartani, hogy a világirodalomból bomlottak ki a nemzeti irodalmak, és nem azok összegeződtek világirodalommá. Lásd Babits Európai Irodalomtörténetének kezdő fejtegetéseit.

Igaza van-e Cvetajevának, hogy nincsenek orosz költők, francia költők, csak költők vannak, akik oroszul, illetőleg franciául írnak? Ami elvezet ahhoz a kérdéshez, hogy a nemzet minősíti-e az egyént, vagy éppen megfordítva, az egyén a nemzetet.

A nemzetek a legjobb pillanataikban hasonlítanak a költőikhez, többnyire azonban nem. Ezért a költőnek elegendő munka, hogy olyan legyen, amilyen, hogy azt tegye, ami neki valóban tetszik, mindenféle kötelezettség vagy parancs nélkül.

Ments meg, uram, az elvont muszájtól. Se vallási, se ideológiai, se kereskedelmi elkötelezettség ne lehessen úr az ítélőképességemen. Elég munka megtartani magunkban a szabad empátiát, ízlést és elutasítást, a gyerek kiváltságait.

Előbb van az univerzális individualizmus, a minden emberi lény egyetlensége iránti tisztelet, ez a szegről-végről bibliai javaslat, és csak azután a különleges embercsoporthoz való hűség, nehogy a szolidáris lojalitás vezérek által kiuzsorázható legyen. Az írói szemlélet zárójelbe tehet minden olyan lojalitást, amely némely vezetőknek különösen kedvez, másoknak pedig különösen árt. Az irodalom nem harci eszköz.

Néhányan kibontakoztunk a kommunista állam sértett nehezteléséből, nem azért tettük ezt, hogy átadjuk magunkat egy másik ressentiment-nak, például a vallásos-nacionalista nemzetállaménak.

Ha az írók az újonnan rohamosan terjedő nemzeti, vallási haragok szításában részt vesznek, akkor valami olyat csinálnak, ami a szakma erkölcsébe ütközik. Nem állítom, hogy emelkedetten osztozni helyi sérelmekben nem kifizetődőbb. Mindenesetre a kormányirányítás alatt álló televíziók más nemzetekkel barátságtalan kliséit visszhangozni olyan eltévelyedés, amely a P.E.N.-Charta szellemével ellentétes.

Minden valamirevaló író összeesküvő, egy titkos nemzetközi szervezet – a világirodalom – rejtett szellemi önfegyelme alatt áll, és ezért aránylag csekély jelentőséget tulajdonít elfogultságoknak és ellenelfogultságoknak, amelyek azáltal, hogy helyben vannak, magától értetődőbbeknek és kevésbé korlátoltaknak próbálnak látszani. Az írói szemléletnek ez az elfogulatlansága egy univerzális rendi kötelék áruló jegye.

Az egyik választás a polgári társadalom, és vele a polgári individualizmus, szabadságjogokkal. A másik választás a nemzeti társadalom, és vele az állami kollektivizmus, kötelességekkel.

Lehet, hogy a posztkommunista térségen hemzsegni és veszekedni fognak a nacionalista diktatúrák?

Meg kellene kímélni az embereket az absztrakciók csatájától, amely mögött hiú emberek terpeszkedése rejlik.

A hatalmi arroganciának, mint a sárkánynak mindig új feje nő ki, pompásan tud alakot, arcot, nyelvezetet és érveket cserélni, és mégis megmaradni annak, ami: hatalmi arroganciának.

Az értelmiség útja tanulófolyamat. Az értelmiségi létezésnek mindig van és mindig lesz empirikus helyzete és transzcendens hajtóereje. Egyik énünket sem lehet eltemetni, a transzcendens én az autonómia felé nyújtózik, az empirikus tudja, hol él, és nem ellensége magának. A tapasztalati én elhelyezkedik a hatalmi rendszerben, annak híveként vagy ellenlábasaként, viszonyban van az uralommal. Az értelmiségi ember arra törekszik, hogy a tudáshoz biztos megélhetés és társadalmi tekintély párosuljon, hogy tanulni-tudni érdemes legyen. Az értelmiségnek a szellemi autonómiához anyagi függetlenségre van szüksége, ezért a szabadság fényűzése csak néhány szerencsésnek és aszkétának adatik meg. Csereviszonyok esetén az értelmiség helyzete tűrhető; tanító szolgáltatást nyújt a pénzért, akárcsak a kovács vagy az orvos. A szellemi függetlenség keresése többnyire aszkézissel párosul, vannak incognito civil szerzetesek.

Tudás-társadalom? Értelmiségi társadalom? Ha már utópia, akkor legyen vonzóbb, akkor már inkább művészi társadalom. Seholseország, ahol az alapszemélyiség a művész, ahol a művészet áthatja a tevékenységeket és a viszonyokat.

Itt élünk, itt próbálunk megélni történelmi lakcímünkön, de az eszünk kiszáll az ablakon. Az értelmiségről szólva az első értelmes kérdés így hangzik: honnan jön a pénz? A nyugati értelmiségi a piacot, a kapitalizmust, a polgári-középosztályi szerepet választotta, és a korrekciókat a piac logikájával kívánja összeegyeztetni. Ezt a piaci-pénzlogikát a nyugati értelmiség nem kívánta megsemmisíteni, mert fölismerte, hogy csak kezdetlegesebb logikákkal tudná helyettesíteni. Nincs túlzott hatalmuk, de van biztos szabadságuk.

A theokráciák és az ideokráciák, a szovjet típusú vagy a vallási-fundamentalista vagy a katonai nacionalista diktatúrák némely értelmiségiek kezébe rendkívüli hatalmat adnak, de ártanak a személyes teljesítménynek, és a különös egyéniséget büntetik.

Az értéktételezés hatalma kapitalista viszonyok között is az értelmiség kezében van. Az értéktételezés befolyásolja az anyagi és a szellemi fogyasztást, azt veszik, amit divatba hozunk.

Nemcsak a baloldali radikalizmus, a radikális konzervativizmus is értelmiségi elkötelezettségként jelent meg, szinte forradalmi retorikával, azért tudott olyan hatásos lenni.

Kidomborodik az újabb értelmiségi hivatás – a játékmesteré. A színházcsináló ember megérti a társadalom drámai szerkezetét.

A harmadik évezredben is az értelmiségre marad a kihívás, a kísérlet és a kockázat.

Nem vagyunk sem a burzsoázia, sem a munkásosztály, sem a bürokrácia szócsöve, mondjuk a magunkét felszólítás nélkül.

Az értelmiség sajátos ideológiája a megértés stratégiája.

Kutatjuk, hol ütköznek az érdekek, ki mit nyer, ki mit veszít. Mert valakinek mindig fizetnie kell. A demokratikus társadalom pontosan tudja, hogy miért mennyi áldozatot hoz, mennyit fizet.

1989-ben az értelmiség áttörte a korlátait, a szak- és a humán értelmiség törekvései összetalálkoztak, és az értelmiség közel jutott ahhoz, hogy megfogalmazza saját érdekeit.

Természetes, hogy az értelmiség is, akárcsak a többi osztály, a saját játékát játssza. Az a játéka, hogy megszólaltatja a világszínházat. Az a sajátos vállalkozása, hogy a többi társadalmi szereplőt hozzásegíti a saját filozófiájához és praxisához. Segít nekik megfogalmazni a saját mondanivalójukat. A játékmester nem tervdiktátor, hatalma azonban van, mert a megértés is hatalom.

Megyünk egy nyugatosodó, talánytalan társadalom felé, amely nem akarja frissen kitalálni, elgondolni magát, mivelhogy a dolgok normális rendje már el van gondolva. Egy normális nyugati polgárnak eszébe sem jut csinálni a társadalmat. A kelet-európaiak most megint társadalmat csinálnak eszmei tervrajzok nyomán.

A nyugatiak a nyugatot választják, és ez egyszerű; mi keletiek vagyunk, akik a nyugatot választották, ez bonyolultabb.

Az adekvát transznacionális autoritás az értelmiség. Az értelmiség – beleértve az egyetemi és a művészvilágot, a papokat és az újságírókat – megelőzheti a politikai világot azzal, hogy megszerkeszti a szabad társadalom illemtanát. Az általános és a relatív chartákat, a sok elemből összeálló demokratikus világchartát, amelynek nincsen végső kánona, de lehetnek szerkesztett kompendiumai.

Egyik megnyilatkozásunk az lehetne, hogy külön-külön utópiákat költsünk, légiest és földiest, helyi-gyakorlatit és egyetemest.

Ha előadást tartok külföldön, rendszerint ott van egy követségi személy, hallgat és jegyezget, nem jön oda hozzám, nem mutatkozik be, csendesen meghúzódik, jelent, mint régen. Újabban észlelnem adatott, hogy egy-egy mondatom tápot ad a magukat előre felingerlő újságírók mérgelődésének, és az ő cikkeik nyomán öklök emelkednek a magasba.

Amiből az következik, hogy az irodalom – mindazzal, ami hozzátartozik, tehát élőszóbeli változataival együtt – továbbra is kaland. Akár a regény: az olvasás imaginárius mezejében egymás után következő, de nem előrelátható mozzanatok.

Ki védi meg tisztánlátással az embertársait azoktól, akik meg akarják változtatni őket? Ki védi meg a polgárt a nagyhatalmú nevelőktől?

Az erőszak mindig érzelgős, hamis közhelyekkel jelentkezik, amelyek megfélemlítik az egyest, mert a megszentelt általánosra hivatkoznak.

Az írók jobb része rendszerint szembekerül az akarnok világgal, az erőszakos és hebehurgya cselekvéssel.

A jó irodalom nem buzdítja heves tettekre az olvasót, inkább azt mondja: mondd és tedd a magadét, hallgass a lelkiismeretedre.

Nem hallod a sugallatokat? Hallgatózz türelmesen. Mindenki alkothat valamit, akinek még van egy következő perce.

Lehet-e az ezredfordulón bármi általánosat mondani az irodalomról? Fognak-e még az elbeszélők mesélni? Vagy igaz lenne, hogy már minden történet el van használva?

Csak az irodalom képes az életet egyidejűen az akarások és a halandóság szemszögéből nézni.

A fecsegés idején is megmarad a sűrűbb beszéd igénye. Kell az olyan szöveg, amely nemcsak információ, nemcsak leírás, hanem érzelmi torna is, hullámzás, ide-oda lendülés, vágy és iszony váltakozása enyhe és erős alakban, közeledés a tárgyhoz és eltávolodás tőle.

Kiírom magamból a bennem leülepedett ostobaság és rosszindulat egy részét. Megnézem és tárgyammá teszem.

Minden irodalom biográfia.

Nincsen történet kihívás és válasz nélkül. A válasz döntés, de nem a jó és a rossz, hanem két jóésrossz között.

Semmi sem előrelátható, így az sem, hogy a felötlő elemek közül mit választunk. Horgászat az érzelmes memóriából. Mivel az elmesélhető dolgok mennyisége végtelenszer több a megírhatónál, merő önkény, hogy mit választunk ki belőlük.

Nem tudhatom, hogy holnap mit írok, mert nem tudhatom, hogy ki leszek holnap.

A szerzők megpróbálják bevésni a képet az olvasó tudatába, emlékszobát akarnak bennünk és a múzeumokban, ott akarnak állni a polcunkon, fölénk hajolnak, itt vannak velünk, helyet foglalnak a karosszékben. Kiszabadítjuk őket a könyvből, néha lidérces uralmuk alá kerülünk, posszedál-nak, megszállnak, birtokolnak.

A jelentős könyvek leckék a meghalásból, a szélsőségekből, általuk ott vagyunk, ahol még nem voltunk, és átmegyünk olyanokba, akik még nem voltunk. Belenézünk más ember íróasztalfiókjába, páncélszekrényébe, hálószobájába, orvosi leleteibe. Nemes és nemtelen kíváncsiskodás.

Együtt vagy az egész életeddel mint lehetőséggel. A hatvanéves könnyen hatéves lesz, ha akar.

Az olvasók ellustulnak. Lassan az írók órabérben fogják fizetni az olvasóikat. Nem baj, nem kell annyi író és olvasó. Lehet, hogy az irodalom hatásmezeje csökken. Sok helyen nem tanítják sem az irodalmat, sem a történelmet. Lehet befejezni a középiskolát a klasszikus auktorok ismerete nélkül. A verbális kultúra elitkultúra lesz, a tömegeket a vizuális kultúra köti le. Belső látás helyett külső látás. Vakok merednek a képernyőre. A jó könyvkiadók tönkremennek, vannak nagyvárosok igényes könyvesbolt nélkül. A könnyen emészthető és feledhető híg irodalom betölti a polcokat, sietős olvasók sietős könyveket gyorsan kiolvasnak.

Az anyagi mohóság félretolja az irodalmat. Van sűrű és híg, van lassú és sietős irodalom, a dinamikus szerző gyorsan ír, minden évben kiad egy könyvet. A könyvpiac túl van terhelve, több a könyv, mint az olvasásra szánt idő. Írók kelletőznek a kirakatokban: töltsön néhány órát velem! Már a könyvük címével is riszálják magukat.

Az irodalom kisebbségi műfaj, az író is kisebbségi, a magányos olvasó is az. Egy vékony réteggel vagyunk érdekközösségben, szövetségben, írók és olvasók együttesen törpe minoritás vagyunk. A világirodalom – világösz-szeesküvés.

Ha majd a gyerekeknek nem kell a mese, akkor panaszkodhattok. A gyerek a mese által tanulja meg a félelmet és a halált, egyszersmind a helytállást, az igazak próbáit és a végső boldogság reményét.

Az irodalom által tanul meg az olvasó egészen közel menni és messzire eltávolodni, az irodalom a lélek tornája. Aránylag veszélytelen megismerkedés a másik emberrel, méghozzá a legjobb részével, azzal, ami a beszélgetésben nehezen bontakozna ki.

Az irodalomnak köszönheti sok ember erkölcsi érzékenységének a frissen maradását. Az olvasás empatikus gyakorlat, tudsz-e más lenni, mint ami vagy?

Az individualizációhoz kell az irodalom, a szóbeli öntudat.

Európában a könyvpiac még tartja magát, az olvasó Európa az élre tör.

Az irodalom által szembesítjük a törvénnyel a kivételt, az általánossal az egyszerit, az elvonttal a konkrétet, a kollektívvel az ént, a külső nyomással a belső ellenállást.

Minden valódi íróban egy rész az anarchistáé, a semmi lovagjáé, aki együtt nevet a halállal a nevetségesen kurta életen.

Erkölcsös negativizmus, játékos agresszió, a nemet mondás gyakorlata.

Fénynél is gyorsabban mozgó képzelet gimnasztikája, egy szempillantás alatt a Holdra szállsz.

Tartós és örök ügy. A világirodalom az emberiség legrégibb közös intézménye.

Szemérmes szemérmetlenség, átélhetsz általa vágyakozást és dögrovást. A szerző kiadja magát ismeretlenek előtt, kitolja magából egy részét, s az már nem az övé, nem a része, az már egy másik. Valami átment rajtunk, mint a hídon a villamos.

Van, aki azért olvas irodalmat, amiért boxmeccsekre jár. Add ki, biztatja a szerzőt, mind az epét, gúnyt, harciasságot, ami benned van, formába téve, társaságképesen. Kikészíted a céltábládat, egyiket a másik után, mégpedig úgy, hogy ujjal sem érsz hozzá. Sokszoros tömeggyilkos lehetsz bűntelen. Vérben fürödhetsz te, aki még arra sem tudsz odanézni – és inkább behunyod a szemed –, ha vért vesznek tőled.

Mivel az íróra marad továbbra is valami olyat mondani, amit sok okból a többiek nem mernek, mivel a mesterségünk éppen abban áll, hogy formába oldjuk a végleteket, mivel az irodalmi gondolkozásnál semmilyen más gondolkodásmód nem összetettebb, ezért az író szerepe nem halványult el.

Továbbra is írókra hárul, hogy olyasmit mondjanak ki, amire a többiek nem érzik elhivatva magukat.

Nem szükséges államelnökké vagy kormányfővé lennünk ahhoz, hogy a szavunknak súlya legyen.

A legprofesszoribb írómaszk mögött is ott lakik a sámán, a diabolikusan átsegítő mester.

Beavatott, aki „onnan” beszél és félig-meddig tartósan „odaát” van, nem ideát, az akarások világában.

Egy ősi szerep várakozik folyamatosan nyitva mellettünk. Megadhatjuk magunkat neki és védekezhetünk ellene. Az úr hívását a próféta részint szeméremből, részint félelemből, részint pedig, mert nehéz, kikerülni szeretné.

A meghívott nem osztozik a többiek balhiteiben, eleve különvéleménye van. Alapvető emberi ügyekben nehéz bennünket reklámmal, propagandával megtéveszteni. Az emberi gyurmában a nagy tudós is bizonytalan, s a gyakorlat professzionalistája is meglepő együgyűségről tesz tanúságot.

A barlangban elöl megy a felderítő, aki a többieknél élesebben lát. Kipróbált tisztánlátók a külső világgal megpróbálnak úgy együttélni, mint egy eshetőleges gyilkossal.

Kereskedelmi igény mutatkozik szekuláris tanácsadókra. Az éretlenebb az érettől, „a régi öregektől” döntési mintát tanul el, és azt az ízlést, hogyan válaszol különféle helyzetekben ellentétes hívásokra.

A gyarlóság, ami az ember első tulajdonsága, igényli a mestert. A legelső mester a könyv.

A világirodalom a legjobb közvetítő az emberiség és az egyén között. Ha van intézmény, amelyben az emberiség képletesen megtestesül, az éppen a világirodalom. Általa tudhatom, hogy mi az ember.

Az irodalom az ember egyik legszabadabb mozdulata: még az sem köti a mondatot, hogy bármely más hírnek megfeleljen. Szabad bármit mondani. Van, aki ebbe belegondol, és elhallgat.

Van egy kétésfél-háromezeréves örökségünk, eljutottunk a huszadik század végére, sok kaland van mögöttünk, a legtöbb, amit elvárhatunk magunktól, hogy lelkiismeretes gondnokok legyünk, caretaker-ek, akik a boltot jó állapotban adják át utódaiknak.

Mi történt? Annyi minden történt, hogy azt nem tudjuk egy könyvbe belefoglalni.

Mi a történet? Vadászat vagy menekülés. Vagy én vadászok, vagy rám vadásznak. Hajszolhatok sok mindent, ellenséget, nőket, kincset, dicsőséget.

Az ember, akire vadásznak, akivel azonosulunk, áldozat és a megszabadulás hőse egyszersmind. Félő, hogy bekerítik rokonszenvünk tárgyát, de talán remélhető az is, hogy kicsúszik üldözőinek markából, megszabadul, és nemes bosszút áll.

Mózes a meglógás vezére, híveivel együtt kivonul a sötétség birodalmából. És akkor kezdődik az igazi történet, bűn és erény nehéz együttélése. Lehozta a frigytáblát, de levágatta az aranyborjú körül a táncolókat. Bűnhődnie kell, az úr nem engedi, hogy belépjen az ígéret Földjére. Ott hever a sátrában öregen, a Kánaán határán, de nem mehet be a jövőbe.

Talán így vagyunk az ezredfordulón az új utópiával: a felelősség és a tapintat korába a felelőtlen és tapintatlan emberiség nem teheti be a lábát.

Képes-e az emberiség önuralomra? így szól a fennmaradás kérdése. Nem vagyok biztos abban, hogy képes.

Ha egyedi nem képesek uralkodni magukon, ha civilizált emberekből kidugja a fejét a szörnyeteg, aki mindent magának akar, akkor miért lenne képes önmaga meghaladására az egész emberfaj? Számolunk azzal, hogy egy epizód voltunk a Föld nevű bolygó történetében, akár a dinosaurusok.

Nemcsak a vadászat és a menekülés van, hanem vallásos nyugalom is.

Minden tudatforma a regényíróé, számára nincsen tiltva semmi, de a kompozícióért ő a felelős.

Beviheti az olvasót a regénycsinálás folyamatába, vezetheti az olvasót, de tudnia kell, hogy honnan hova megy, legalábbis rá kell bukkannia a saját útvonalára.

Van igény a jó munkára, a könyvpiac várja a kor nagy regényét. Vannak nehezebben induló és tovább ható könyvek. A mesterembernek az a fontos, hogy ő maga sűrű szövésű szöveget, jó minőségű portékát adjon ki a kezéből. A vég a folyamatból történetet kanyarít. Életünk a halálunktól válik történetté.

Elmélkedés az írásról a szálloda hatodik emeletén, a tetőteraszon, szemben a katedrálissal. Ezen a főtéren találkozott Barcelonában a kereszténység, a zsidóság, és az iszlám. Rengeteg író a szállodában minden égtájról, a téren pedig a korok együttlétét érezhetjük.

Odalent valaki Bachot fuvoláz, galambok szálldosnak a székesegyház tornyának áttört kőfaragványai között, átrepülnek a szellős réseken. Fölöttem sirály és rendőrségi helikopter, a téren riadóautó, nehézgépfegyverük is van.

A század végén célszerűbb visszanézni, mint előretekinteni, hogy átadhassuk az örökséget.

Csodák és bűnök örököse vagyok, a harsogó újmoralitások évadán ezeket kívánom szembesíteni, elszakadva minden világi bíráskodástól, és igazságot szolgáltatva minden személynek.

Búcsúztatni az emberi akarnokságot egyik alakjában, s látni, ahogy besettenkedik – másik alakban.

Minden meg van engedve, és semmi sem tilos. Az írónak mindent szabad. A cenzúrák tegnapi ügyek. A századelő művészi forradalmai felszabadítottak az akadémiai gyámság alól, a posztmodern eklektika felszabadított a modernizmus szigorú doktrínái alól, amelyek ideologikusan-teoretikusan a regény eszköztárából némelyeket kizártak, másokat hegemóniához juttattak.

Boldog idők, amikor megmondták az írónak, hogy mit írjon! De még abban is reménykedhetsz, hogy jön egy közmorál, amely maga alá gyűri a tudatodat, és akkor ismét jönnek az egyeztetett ikonográfiák.

Nehéz eleget tenni ennek az európai felfedezésnek, a regény dialogikus-polilogikus szerkezetének. A nagy mesterek fölemelkednek odáig, hogy tudják: minden alaknak mélységesen igaza van.

Szabadságunk jóvoltából itt vagyunk a szemlélet zérópontján.

A regénynek három ideje van: a fiktív történet ideje, a regény megírásának az ideje és végül a regény elolvasásának az ideje.

Az író megszervezi az olvasó idejét, változatos érzelmi hatásoknak veti alá, ettől válik az anyag formává.

Az irodalomból nem lehet kitolni sem a személyiséget, sem a történetet. A személyiséget nem lehet, mert ez az egyetlen dolog, ami érdekli az olvasót, aki föltételezi, hogy a másik tud valamit, amit ő nem tud.

Az univerzalista individualizmus ismét perszonalista, és ennyiben talán ismét vallásos, mert a személyiséget titoknak, stratégiának, döntésláncolatnak, valami jövőbe nyúló transzcendens valóságnak tekinti.

A nagy regények minden bizonnyal unalmasak, mert elemeket ismételnek és súlyt vetnek a részletekre. Ha Tolsztoj leírja a korcsolyázást vagy az aratást, akkor annak megadja a módját. Es ha Dosztojevszkij pletykásai belemelegednek, akkor a fecsegésüknek se vége, se hossza.

A jelleg, valamilyen ismertető jegy megismétlésére szükség van, bevésés, szórakoztató unalom. A mester mondja, mondja, aztán egyszer csak mesterien hagyja abba. Ugyanazt sokféleképpen. Mi más a stílus, mint sajátosságok visszatérése? Ismerünk öregeket, akik ugyanazt a viccet félórán belül hatszor elmondják. Unom, de jólesik, mert állandó és megbízható, akár a varjak károgása.

Nincs otthonosság unalom nélkül, mesélj, drágám, valami ismerősét, valami jó unalmasat. Kísértő az unalmason belüli érdekességek felkutatása. Szinonimái: az eseménytelen, a csendes, alkalmasint a boldog. Mi újság? Semmi. Hála istennek. Unatkozott, boldog volt.

Ne feledkezzünk meg az ismétlődés szakrális jelentőségéről. A fáradt ember akarja az unalmat, a délutáni boldog órát, amikor nincsen semmi. A gyerek is az ismétlődéssel kívánja kibélelni a mese riasztó valótlanságait.

A  modern: a szakítás, a nagyot ugrás, a fordulat, a forradalom, a modern a diszkontinuus.

Ám az ember nem tud kibújni a bőréből, az ugrások megszokottá válnak, és már sejtjük előre, hogy miről mire ugrik át a modern képzelődés.

Mindazt, ami modern, már úgy látjuk összetartozónak és befejezettnek, ahogy a múlt századi eklektikát látták a modernek a század elején: valami egyöntetűnek.

Múlik az idő, és a homogén modern, majd a heterogén posztmodern is egybefolyik a korom alatt.