Valami hiányzik

Feláll. Kimegy az erkélyre. Rágyújt. Hosszan fújja ki a füstöt. Kilenc emeletnyi magasságban kavicshegyek. Kilenc emeletnyi mélységben fátyolfelhők.

Kedves M! Üzeneted megkaptam. Furcsa lesz a találkozás, mivel húsz éve láttuk egymást utoljára. De akár száz évet is említhettem volna, hiszen hírből ismerem sűrű napjaid, s az én életem is tele van eseményekkel. Nagyon megöregedtem, de ezt nem mélyülő ráncaim bizonyítják, hanem az a nosztalgia, melynek hullámai minduntalan átcsapnak felettem, amióta megjött üzeneted. Ugyanakkor nagyon megfiatalodtam, mert megtisztultam ebben a nosztalgia-árban. Az eltelt húsz év alatt gyakran keresésedre indultam, de valójában nem akartalak megtalálni, nehogy újra elveszítselek. Persze, ez így nem igaz, mert meg akartalak találni, hogy újra elveszítselek. Időnként szeretném tisztázni magammal (veled), hogyan is voltunk, vagyunk, leszünk (milyen kár, hogy negyedik idődimenziót nem tudok mondani!) egymással, egymásért, egymáson, egymásban, másban, mással, máskor vagy és de   ne úgyis  mert  még   míg   mg  gg    h

Feláll: Kimegy az erkélyre. Beleszív cigarettájába. Hosszan fújja ki a füstöt. Kilenc emeletnyi magasságban kavicshegyek. Kilenc emeletnyi mélységben fátyolfelhők.

Rosszat álmodtam: M a szokásos időben csöngetett. Nagyon szép fekete selyemruha volt rajta. Úgy csókolt üdvözlésképpen, hogy azonnal megkívántam. Már a küszöbön lesimogattam róla a szoknyát. A hűvös, fekete selyem alatt egy fehér selymet találtam, aztán egy feketét, majd egy újabb fehéret, és majd megőrültem, mire sikerült minden ruhadarabot eltávolítanom, és akkor vettem észre, hogy a bőre is fekete, feketébb, mint a négereké, és ez még jobban felizgatott, annyira, hogy a fekete bőrét is lesimogattam volna, egyre erősebben, hogy fájdalmában sikoltozott, aztán egyszer csak felugrott, azt mondta, máris jön, a bejárati ajtót is nyitva hagyta maga után, és én vártam, vágytam a fekete bőrét, fehéren villogó fogait, de eltelt egy óra, kettő, lassan az egész délután, elsötétült a szoba, és eltelt egy fekete hét, fekete három hónap, de az is lehet, hogy egy fekete évtized, és ott feküdtem kínlódva, olyan sokáig, hogy legyengültem a várakozásban, és egy napon meghaltam. Szép álom volt.

Feláll. Kimegy az erkélyre. Beleszív cigarettájába. Hosszan fújja ki a füstöt.

Kilenc emeletnyi mélységben kavicshegyek.

Kilenc emeletnyi magasságban fátyolfelhők.

Feláll. Kimegy. Beleszív. Kifújja. Felhők az erkélyen. Fátyol. Füst.

Tegnap kirándultunk. Anya nem jött velünk, de sokáig integetett utánunk az erkélyről. Vonattal utaztunk nagyon messzire, és apa nem olvasott közben újságot, hanem mesélt nekem egy fáról. Aztán hegyeket másztunk, olyan magasakat, hogy elfáradtam, és apa a nyakába vett, és mentünk, mendegéltünk, és már majdnem Amerikába értünk, amikor apa egyszer csak megállt egy fa alatt, és azt mondta, hogy jól nézzem meg azt a fát, mert arról mesélt nekem a vonatban. Hát az a fa olyan magas volt, hogy még apa nyakából sem láttam a tetejét, és olyan sok levél volt rajta, hogy teljesen eltakarták a madárfészkeket. Apa azt mondta, hunyjam le a szemem, és hallgassam, hogyan muzsikálnak a levelek. Ám hiába hunytam le, nem hallottam semmiféle muzsikát, de lehet, hogy csak azért, mert éppen egy repülőgép búgott el fölöttünk. Apa azt is mondta, hogy az a fa pontosan olyan, mint anya, és megsimogatta a legalsó leveleket. Aztán hipp-hopp hazajöttünk, és én egy óriási nagy papírra lerajzoltam azt a fát. Legalább millió ága volt, és százmillió levele, és én minden levelét más színűre festettem. Anyának egy lila, szív alakú levél tetszett a legjobban. Szerintem is az lett a legszebb. És rajzoltam egy zöld madarat is, de nem látszik, mert eltakarják a levelek. Ez a madár minden este elénekel egy dalt anyának meg apának, és amikor elálmosodik, akkor belefészkel anya hosszú hajába, és anya egyáltalán nem haragszik érte, mert tudja, hogy a madárnak nincsenek karmai. És ha majd fiókái születnek, és nem fémek el anya hajában, akkor néhányat közülük átköltöztetünk apa szakállába. És akkor apával megint útrakelünk, és megmutatjuk a fiókáknak a fát, és megkereshetik azokat az igazi fészkeket, amelyek ott bujkálnak a rengeteg levél között.

Feláll. Kimegy az erkélyre. Kilenc emeletnyi magasságban kavicshegyek. Kilenc emeletnyi mélységben fátyolfelhők. Elgyúrja a csikket. Behunyja szemét.

Máté Milda vagyok, egy négyesztendős fiúgyermek anyja. Hajamban egy zöld madár fészkel. Férjem, Milda Máté egy hete leugrott kilencedik emeleti lakásunk erkélyéről. Azóta nem láttam. Biztos, hogy nem zúzta össze magát, mert nem ért földet.

– Apa! Anya miért nem jön be az erkélyről?