A szlovákiai zsidók üldözése 1939–1945

Csehszlovákia szétrombolását 1938–39-ben a német kapitalizmus kiszolgálója és eszköze, a nemzeti szocializmus végezte el, de e szétrombolás előkészítésében része van a nyugati kapitalizmusnak is, mert tárgyalt és egyezkedett Hitler Németországával; a nácizmus hódító vágyának és falánkságának csillapítására szabad prédául dobott oda neki kontinentális népeket és országokat – igyekezve a veszedelmes versenytárs étvágyát kielégíteni és a saját érdekszférájától távol tartani. A Szudéta-vidéknek és Szlovákia nyugati csücskének megszállása idején, 1939 szeptemberében valóságos népvándorlás indult meg Szlovákia fővárosából. Egy menekülőkkel telt vonaton lehetett hallani a nyugati hatalmakról ezt a kijelentést: „Eladtak bennünket!” Volt igazság ebben a keserű megállapításban. Chamberlain és Hitler találkozásai maguk után vonták a Csehszlovák Köztársaság szétesését, a nácizmus módszereinek behatolását az állam életébe, a tejles leigázást, a politikai üldözés és a tömeggyilkolás sötét munkáját, végül pedig a szlovákiai zsidóság minden elképzelést meghaladó tragikus sorsát.

A fajirtók bűneinek megörökítésére egy új Josephus Flavius tollára lenne szükség. Sőt: egy nálánál bátrabb és a közép-európai társadalmi történések gyökeréig látó történetíróra, mert – bár Szlovákia e banditizmussá fajult dühöngésnek aránylag kis szektora volt a szlovákiai zsidóság, gyötrelmei pedig csak egy részlete – a pusztító erők gonoszságáról e szűkebb terület zsidóságának szenvedései is teljes képet nyújtanak. A közelmúlt történései – hasonlóan az emberiség eddigi történelméhez – nem olyan szabályosak és egyértelműek, mint amilyeneknek monográfiák vagy előadások mutatják. A kortárs történelem, esetünkben a szlovákiai zsidóság története a második világháború alatt a nácizmus borzalmas babiloni fogságában – mint élő tapasztlat: még kevésbé szabályos, abszolút illúziómentes történeti valóság. Hiányzik belőle a távoli hegyek egymásba simuló körvonalainak harmóniája, a hajdani idők látszólagos nyugalma és csendje. E históriai valóság csupa jajszó, esztelen dúlás, hangzavar, rettegés, kétségbeesés és körömszakadtáig tartó harc.

Ebből a káoszból és förtelemből kell a történetírónak képet formálnia, valamit, ami hű a valósághoz, annak lényegét ragadja ki. E visszatekintéshez – amely önéletrajz, emlékirat, egyúttal pedig egy népközösség történetének formáját ölti – distanciara lenne szüksége, hogy tárgyilagos lehessen. Az időbeli távolság kétségtelen feltétele a látókör szélességének és az áttekintés egységének. Másrészt viszont lehetetlenné teszi, hogy a historikus hallja az eltávolodott korszak élő szavát, jajkiáltását, az élőszóban kifejeződő fizikai kínokat és belső szenvedést. A távolból nem tudja a történetíró alkalmas módon kinyújtani kezét, hogy rátegye azt a régi világ lázas-kanyargó visszerére. A kortörténet feldolgozójának feladata azért súlyos, mert a megrázó tényekről nemcsak érzékszervein és agyán keresztül szerez tudomást, hanem az átélés pokoli forgószelében sodródik.

1938 őszén Szlovákiában a zsidók ellen fordul a sajtó és a propaganda által feltüzelt közhangulat. Megismétlődött az európai történelemnek az a szinte sematikusan fel-felbukkanó jelensége, hogy társadalmi és államválságok idején a zsidókat teszik meg bűnbaknak. Mikor a szlovákok kiválnak a Csehszlovák Republikából, két körülményt használnak fel a zsidóellenes közhangulat felfűtésére:

hogy a zsidók nem vettek részt a Csehszlovák Köztársaság elleni politikai akciókban és aknamunkában, s így a kiváláshoz vezető megmozdulásban sem;

hogy 1938 novemberében a Németország és Olaszország által hozott bécsi döntésben Szlovákia déli részéből jelentékeny területet Magyarországhoz csatoltak.

Az elcsatolás felett érzett csalódást és elkeseredést a zsidók irányában vezetik le. A zsidók nem opponáltak a Csehszlovák Köztársaság ellen, mert az respektálta emberi jogaikat, és toleránsán bánt velük, s maga az államfő is; magatartása és küzdelmei tiszteletet parancsoltak. A dél-szlovákiai területre vonatkozó döntésben pedig a zsidóknak nem volt részük. Mikor ez megtörtént, nem maradt számukra egyéb, mint a tényleges helyzethez való alkalmazkodás.

A szlovákiai zsidóüldözés keretében kimutathatók az Európa-szerte alkalmazott, tipikus korlátozó-jogfosztó fokozatok és részletek:

javaikat leltározzák és lefoglalják, megfosztják őket a szabad munkavállalástól, s ezzel lehetetlenné teszik létfenntartásukat;

az alapvető emberi jogoktól megfosztó rendeletek elszigetelik a zsidókat a társadalomban, látható és láthatatlan gettókba szorulnak;

deportálják őket az ország területéről.

1938 és 1945 között Szlovákiában is tanúja a történelem olyan jelenségeknek, amilyenek a fasizmus ellenőrzése alá került európai államok egész sorában mutatkoznak. Itt is intézményesíti az állam a tulajdonszerzés félvad és kezdetleges társadalmi fokon divatozó formáját: az egyéni önzés szolgálatában álló okkupációt. Szentesíti tízezreknek a társas közösségből való teljes kirekesztését, a hordd el magad, hogy én üljek a helyedre elv alapján. A kiközösítettek azonban nem hordhatták el magukat, nem mehettek oda, ahova akartak. Nem maradt számukra más út, mint az, amely a biológiai kiirtáshoz vezetett.

Miben volt specifikus a szlovákiai zsidók üldözése az általános európai helyzettel szemben?

Míg Franciaországban és a Cseh–Morva Protektorátusban a zsidók ellen foganatosított intézkedéseket maguk a németek irányítják, s az ottani kormány csak másodsorban, „kiegészítőén" intézkedik, Szlovákiában a zsidóellenes törvényhozás és a deportálás is teljes mértékben a belföldi kormány és a hatóságok műve volt.

A szlovák zsidóság közel 89 000 főnyi emberállományából mintegy 70 300-at hurcolnak el a németek által megszállt lengyel és egyéb területekre.

Más, szintén német nyomás alatt álló kis államok másként viselkedtek. Románia, ahol már 1937 végén – a németek nagy megelégedésére – fasiszta kormány jutott uralomra, s amelynek területén a Szovjetunió elleni hadjárat megindulása óta német haderők tartózkodtak, nem deportált külföldre zsidókat. Bulgária is ellenszegült a zsidók kitelepítésére irányuló német követelésnek, s beértve a belföldön való szétköltöztetéssel. A finn kormány, amikor Himmler, 1942 júniusában, Hitler utasítására Helsinkibe érkezett, hogy a finn zsidókat Lublin környékére deportáltassa, alkotmányjogi kifogásokkal megakadályozza a deportálást. Dániában felgyújtják azokat a hajókat, amelyeken a német megszállók a zsidóságot elhurcolni készülnek, s a dán társadalom minden segítséget megad a Svédország felé menekülő dániai zsidók átkeléséhez. Franciaországban a németek először koncentráló táborokban helyezik el a zsidókat, így szigetelik el őket, hogy az emberi jogok respektálásának hagyományához ragaszkodó francia nép ne lássa kálváriájukat, s feledkezzék meg róluk. A deportálást azután a táborokból hajtják végre. Szlovákiában 1942-ben 57 000 embert egyenesen otthonukból hurcoltak el, s a kormány elegendőnek tartotta, hogy a vonatok éjszaka idején történő indításával leplezze valamennyire azt, amit csinál. Egyéb leplezgetést nem is tartott szükségesnek.

A szlovákiai zsidók helyzetének alakulása 1938 és 1945 között a világpolitikai helyzet reflexeit mutatja. 1938 őszén, amikor Szlovákia egyelőre csak autonóm kormányzatot kap a már megcsonkított Csehszlovákián belül, s amikor magát Szlovákiát is megcsonkítják a bécsi döntéssel, a kormányzat nem meri a döntést meghozó Ciánót és Ribbentropot okolni a történtekért, hanem a zsidókat okolja. Az ekkor mutatkozó szélsőséges megmozdulások, zsidóüzlet-rombolások mind összefüggnek az 1938. novemberi, valamint a párizsi merénylet miatt a német zsidókra kivetett milliárdos sarcról és a zsinagógaégetésekről érkező hírekkel.

1939. március 14-én megszületik az új szlovák állam. Mivel mutathatják ki vezetői, hogy méltók a német nemzeti szocialista állam jóindulatára? A zsidók ellen foganatosított rendszabályokkal. Egyelőre csak szórványosan folyt a jogfosztás. Az uralkodó politikai párton belül már ekkor versenyfutás indul meg a radikális fiatalok és a mérsékeltebbek között a németek kegyeiért s az általuk elnyerhető pozíciókért. Ekkor még lehetséges a kivándorlás – mint ahogy ekkor még Németországban és Ausztriában is – de a szlovákiai zsidóság nem él kellő mértékben ezzel a lehetőséggel, részint azért, mert a kivándorlás ügye nem volt eléggé megszervezve, részint, mivel – mint más országokban – a zsidóság túlzott optimizmussal ítélte meg helyzetét, s nem hitte, hogy kiirtásra sor kerülhet.

1940 augusztusában, amikor Franciaország katonailag összeomlott, a Benelux államokat megszállták a németek, a zsidóság újabb tömegei kerültek német uralom alá, így az a terület, amelyen a németeknek alkalmuk volt a zsidókat szorongatni, kibővült. Ebben az időpontban a németországi fasiszta terror egyik legkíméletlenebb képviselőjével, Killingerrel összejátszva, radikális fiatalok kormányválságot idéznek elő Szlovákiában. A belügyminiszter székébe az addigi propagandafőnök, Šaňo Mach kerül, s a miniszterelnökség mellett megalakul az ÚHÚ, a Központi Gazdasági Hivatal – ez a zsidók javainak lefoglalására és egyéb korlátozó intézkedések elrendelésére feljogosított hatósági szerv. Ezrek vesztik el kereskedelmi és ipari vállalataikat, ezrek válnak munkanélküliekké. 1941 szeptemberében megjelenik a 248 paragrafusból álló zsidókódex, amely a hatósági pauperizálás minden eszközét és módozatát felölelve felteszi a koronát a zsidóellenes legiszlatív munkára – csupán a deportálásról nincs benne szó.

Mikor a szlovákiai zsidókódex megjelenik, Kelet-Európában már felmerül a németek által tervezett oroszországi villámháborús győzelem lehetetlensége. E kétségek hatására új propaganda indul Németországban a zsidók ellen. A jelszó: Die Juden sind unser Unglück. 1941 októberében megkezdődik a németországi zsidók deportálása keletre. Erre fel Szlovákiában szétköltöztetik a fővárosban élő zsidóság kétharmadát, a falvakban élőket bizonyos városokban tömörítik, szigorú nyilvántartást vezetnek be, s minden jel arra mutat, tetőzik a felkészülés a zsidóság elleni döntő csapásra.

1942 elején Németország munkásokat kér Szlovákiától hadi üzemei részére. A kormány, hogy a belföldön is szükséges munkások számát ne apassza, a zsidó fiatalságot ajánlja fel munkára. De nem éri be ezzel! Arra hivatkozik, hogy a munkaképes zsidók „kiutazása” miatt az elhagyott családtagokat nincs, ki ellássa, s azok így az állam terhére vannak. Ezért tehát – úgymond emberiességből – családtagok és egész családok átvételét is kérik. Himmler eleinte nem hajlandó erre, de később mégis hozzájárul. A deportáltak munkára való fogásáról szóló hír egyébként igencsak kétes volt, mert 1942 tavaszán a német álláspont a zsidókkal szemben megváltozott. A kivándorlást a birodalomból megszüntetik, mert a kivándorlók állítólag azokban az országokban, ahova mennek, németellenes légkört teremtenek, a magukkal vitt javak pedig károsítják a német közgazdaságot. Nem lehetett tehát kétséges, hogy a Szlovákiából 1942. március 25-e és október 20-a között deportált 57 000 embert az a bizonyos Endlosung, a biológiai kiirtás veszélye fenyegette, amelyről Eichmann egy 1942 áprilisában keltezett titkos rendeletet mutatott meg a szlovákiai zsidóüldözés irányítására kirendelt német tanácsadónak, Dieter Wisliczenynek. Az 1942-es deportáltak túlnyomó része Szlovákiából Lublin vidékére került, ahol odaérkezésük idején már folyik az Endlósung végrehajtására szervezett Sonderkommandók munkája: fegyveres öldökléssel és gázkamráknak berendezett autóbuszokban. A deportáltak zöme 1942 végére meghalt. Az Oświecimbe irányítottak sem kerültek kedvezőbb körülmények közé. Közülük összesen háromszázan tértek vissza 1945-ben Szlovákiába.

1942 októberétől 1944 szeptemberéig mintha látszólag megenyhült vona a szlovákiai helyzet, deportálás nincs, de a propaganda tovább dolgozik a zsidók ellen, rémíti őket, új kitelepítést helyez kilátásba, de a fenyegető előkészületeket sikerül leszerelni. E deportációs szünetnek több oka volt: néhány döntő tényező sikeres befolyásolása anyagi áldozatok segítségével, a deportáltak javainak szétosztása után bekövetkező jóllakottság, nemkülönben az a körülmény, hogy a zsidóság túlnyomó részének deportálása után, a kis számú megmaradt töredék nem szúrt szemet, s nem volt már alkalmas ürügy további intézkedések megtételére, végül pedig a világhelyzet kedvezőtlen alakulása a németek szempontjából, amit némi mérsékletre intette és előrelátásra serkentette azokat, akiktől a még Szlovákiában élő zsidók sorsa és léte függött.

1944. augusztus végén Közép-Szlovákiában felkelés tör ki a németek ellen, melybe a csehszlovák polgári demokrácia hívei, a szocialista és kommunista munkáspártok földalatti mozgalmainak vezetői s a katonaság egy része kapcsolódott be. Ekkor kerül sor Szlovákia megszállására a német hadsereg által. A német katonaság felvonul a felkelők ellen, s háta mögött öt Sonderkommandó működik, melyek csupán 1944 szeptemberétől decemberig 9653 zsidót fognak össze, s 2257 személyt részesítenek Sonderbehandlungban. Ez utóbbiak között is nagy számban akadnak zsidók.

1944 szeptemberétől kezdve a fővárostól 80 kilométerre eső szeredi táborban koncentrálnak valamennyi zsidót, akit csak el tudnak fogni. E tábor parancsnoka Brunner, egyenes Franciaországból érkezett, ahol Párizs felszabadulása után már nem maradt tér tevékenységre (távozásáig a francia zsidóság deportálását intézte). Ez a Brunner Szeredről 1944. szeptember 30-a és 1945. március 3l-e között 13 vonatot indít részint Oswiecimbe, részint más németországi koncentrációs táborokba és a protektorátusi Theresinbe: összesen 12 306 zsidó deportált személlyel.

A szlovákiai zsidóságnak az üldözés keserű poharát tehát az utolsó cseppig ki kellett ürítenie. Nemcsak rajta kezdik meg Európában 1942 márciusában az első tömegdeportálást, hanem 1945 márciusának végén, amikor már Németország szívében állanak a szovjet seregek, s Himmler svájci megbízottakkal tárgyalva azt mondja, hogy készen áll beszüntetni a zsidók ellen folytatott küzdelmet, a szlovák határokon keresztül még mindig futnak zsidó deportáltakkal megtöltött vonatok az összeomlás küszöbén álló Harmadik Birodalom felé.

*

Szlovákia területén 1940-ben 88 970 zsidó élt, s ez az állam, amelyről vezetői nyíltan és büszkén hirdették, hogy léte Hitler jóindulatának köszönhető, ebből a kb. 89 ezer emberből 1942 és 1945 között mintegy 70 300-at dobott a fasiszta moloch torkába. Akiket nem deportáltak, azok részben még idejében külföldre menekültek, részben pedig ezer veszély és idegölő rettegés között belföldön bujdostak. A deportáltak közül mintegy 67 000 lélek, tehát a szlovákiai zsidó lakosság 3/4 része elpusztult.

Ez a szám aránylag alacsony a lengyelországi és a magyarországi zsidóság mártírjainak számához képest, akiket a német fasizmus elpusztított. A szlovákiai veszteség azonban csak mint abszolút szám alacsony. Mint viszonylagos veszteség, Szlovákiának a perzekúció előtti zsidó lakosságához arányítva, a legsúlyosabbakhoz tartozik, meghaladja a magyarországi zsidó mártírok százalékszámát, s megközelíti a lengyelországiakét. Szlovákiából nem kerülhetett százezernyi zsidó a halálgyárba, mint a két említett országból, hiszen az idő tájt összesen 2 655 953 lakosa volt. Amit azonban az önálló Szlovákia kvantitatív tekintetben nem tehetett meg, pótolta intenzitásban.

A szlovákiai zsidóság sorsát valahogy elkendőzte – nemcsak a második világháború alatt, hanem utána is – az a körülmény, hogy Szlovákia 1939 előtt nem volt önálló állam, s 1945-ben visszatért a Csehszlovák Köztársaság keretébe.

Ha majd egyszer megírják a fasizmus által végrehajtott európai zsidóüldözés gyötrelmeinek és áldozatainak összefoglaló történetét, ebben differenciális jegyei alapján minden bizonnyal külön helyet kap a szlovák perzekúció.

Jakob Lestchinsky, a kiváló szociológus, 1946-ban az európai zsidóság irtásának mérlegét összeállítva, abban Szlovákiát külön nem említi, hanem a rá vonatkozó számadatokat a protektorátusiakkal összefoglalja, és Csehszlovákia rovatában együttesen közli. Pedig Szlovákia sajátos helyzetére és teljesítményeire az egyetemes zsidóüldözés keretében már a világháború alatt felfigyeltek Amerikában, s a World Jewish Congress egy kiadványa Szlovákiát már 1943-ban mint par exellence antiszemita államot aposztrofálja, mely a tengely uralma alatt álló Európában a legalaposabban kidolgozott zsidótörvényhozással dicsekedhet.

Európában 1939 és 1945 között, talán még Németországot sem kivéve, sehol nem élte át a zsidóság a perzekúciót annyira újveretű fasiszta államban, mint Szlovákiában, amelynek múltja, épp rövidsége miatt, nem mutat fel más hagyományt, mint a német példa szolgai követését. Szlovákia, e kisded az európai államok között, nem ismert semminemű fékező tényezőt vagy tradíciót. A gyermek gátlásnélküliségével veti magát a rongáló és romboló munkába, nekiesik a zsidóknak, s közben folyton szemmel követi német világra segítőjét és gyámját, lesi annak helyeslő gesztusát. Itt nem voltak kialakult társadalmi osztályok, melyek belekapcsolódtak volna a kispolgárság által melengetett és nagyra növesztett fajgyűlöletbe. Itt pusztán a városi és falusi kispolgárság privilégiuma volt a banditizmussal és leplezetlen fosztogatással átszőtt tőkeszerzés gyakorlata. Azé a kispolgárságé, mely kicsinyességéből a kollektív emberi magatartásig felemelkedni nem tudott.

Ez a szűk látókörű társadalmi osztály érezte a nagytőke versenyének bizonyos hátrányait, s ezért felkapott és szívesen ismételt kapitalizmus-ellenes jelszavakat. Másrészt azonban a nemzeti szocializmus propagandájának hatása alatt rettegett a kollektivizmustól. De azért papíron a nacionalizálásról is készített programokat. Miután látta, hogy a német fasizmus a zsidókat szabad prédának engedi át a hozzá csatlakozó szolga-kormányok számára, egyik nap azzal vádolta a zsidókat és lázított ellenük, hogy ők a kapitalizmus megteremtői és egyedüli haszonélvezői, másnap, vagy akár egyidejűleg, már a kommunizmust is kizárólag a zsidók művének hirdette.

A kispolgárságban élt annak a sejtelme, hogy a társadalomban átalakító tettekre van szükség, de az agrár, az ipari és a kereskedelmi újjászervezés munkáját leszűkítette és leegyszerűsítette a zsidók mezőgazdasági, gyáripari és üzleti javainak elkobzására, legszükségesebb személyes ingóságaik és tőkéjük elrablására és felosztására. Ezzel az eljárással megvesztegette az egyes jobb érzésű emberek erkölcsi ítélőképességét, s tömegeket tett bűnrészessé olyan kollektív embertelenségek elkövetésében, amilyenekhez hasonlók a zsidósággal szemben az újkori feudalizmus és a kapitalizmus történetében a második világháború idejéig ezen a területen ilyen eszközök egybevételével nem fordultak elő.

*

Az árja társadalomban két réteget lehet megkülönböztetni a perzekúció idején.

Az első – a háborús évek alatt nem állott kapcsolatban a zsidósággal. Ide tartoztak azok, akik mint alkalmazottak, hivatalnokok, munkások folytatták a maguk rendes békebeli hivatását és munkáját; a zsidókkal vagy semmit, vagy keveset érintkeztek, nem volt sem gazdasági, sem politikai érdekeltségük a perzekúcióban. A zsidóságra pörölycsapásokként lesújtó rendelkezésekről és törvényekről futólag vagy egyáltalán nem vettek tudomást, s ha megbélyegzett, üldözött személlyel akadtak össze, és az beszélt nekik sorsáról, többnyire hihetetlennek tartották, amit elmondott. Az e csoporthoz tartozók hitetlenségének jóhiszeműségét többnyire nem is lehetett kétségbevonni, mert ők a maguk szűkebb életkörébe bezárkózva éltek, s elfoglalták őket a háborús világ nehézségei és mindennapi gondjai. A perzekúció alá eső embernek viszont fájdalmasak voltak az ilyen találkozások, mert sehogy sem tudta felfogni, miként tűrhetik egyébként jóérzésű emberek az isteni és emberi törvények lábbal tiprását, s hogyan maradhatnak polgártársak és felebarátok közömbösek vele szemben.

A társadalomnak egy másik rétegét azok alkották, akik vagy mint az embertelen rendszabályok haszonélvezői, a karhatalom tagjai, vagy mint a politikai vonal hívei kerültek a zsidókkal érintkezésbe. Ezen a rétegen belül a következő típusok különböztethetők meg:

1. Az arizátorok, akik hasznot húztak a zsidók üzemeinek, ingatlan vagy ingó javainak konfiskálásából, s akik korparancsnak érezték a zsidókkal szembeni durva magatartást. Helyzetükből s tevékenységükből szervesen következett, hogy a besúgástól sem riadtak vissza. Jellegzetes példái ennek a típusnak azok az arizátorok, akik a számukra kijelölt vállalatokból vagy üzletből a tulajdonost és a zsidó alkalmazottakat a belügyminisztérium XIV. ügyosztályában mint nélkülözhetőnek jelentik be, s ezzel egy csapásra kiteszik őket a deportáció veszélyének. Nem érték be azzal, hogy minden fáradság (és igen gyakran minden hozzáértés) nélkül biztos egzisztenciához jutottak, ösztöneiknek engedelmeskedve a kezük ügyébe eső zsidók fizikai megsemmisítését segítik elő. Ezek voltak a perzekúciós korszak legsötétebb, animális elemei.
2. A félelemből közömbösek, akiknek nem volt ugyan anyagi érdekeltségük, nem is éreztek gyűlöletet az üldözöttekkel szemben, de egész lényük a maguk kis egzisztenciájának védelmére volt beállítva, s lelki beállítottságukat valami merev respektus jellemezte azzal az írott rendelkezéssel szemben, melyet a gonosztevő állam kiadott, s amelyek szankcióitől rettegtek. Ezek voltak azok, akik a sárga csillag viselőit vagy nagy ívben elkerülték, ha találkoztak velük, vagy ha mégis meg kellett állniuk, elfoglaltságukra hivatkoztak, s bocsánatkérések között igyekeztek gyorsan szabadulni tőlük.
3. Egy további kategória azoké, akik hajlandók voltak kisebb segítséget nyújtani, ingóságokat, ruhát, értéktárgyakat megőrzésre átvenni.
4. A bátrabbak együttérzésből vagy keresztény meggyőződésből hajlandók voltak üldözötteket befogadni, s készen állottak vállalni az ezzel járó kockázatot. Feltűnő jelenség, hogy ezeket a bátrakat az üldözöttek ritkán találták meg régebbi árja ismerősök, pályatársak vagy kollégák sorában, az ilyen támogatók inkább a társadalom legszegényebb, alsóbb rétegeiből kerültek ki. A humanitás leszállt az egészen egyszerű emberek közé, azok körébe, akik nem mentek keresztül mindenféle iskolázásokon, s akik nem sodródtak az embertelen rendelkezések kusza paragrafusainak árjában.

A perzekúció elleni védekezés lehetősége ugyanakkor falun aránylag kisebb volt, mint a városokban. 1941-ben, amikor Pozsonyból a zsidó lakosság jelentékeny részét kitelepítették, sokan önként vidékre mentek abban a hitben, hogy ezzel kimentik magukat. Ez a felfogás azonban tévesnek bizonyult, balhiedelem volt azt gondolniok, hogy faluhelyen majd nem szúrnak szemet, hogy könnyebben elrejtőzhetnek. Számosan születési, illetőségi helyükre távoztak – és tragikusan tévedtek. Az 1942-es tömeges deportálás alkalmával minden gyökeres és személyes kapcsolatuk ellenére valamennyiüket elvitték. Ezzel szemben olyan bérháztengerben, mint amilyen Pozsony, nem állt rendelkezésre elegendő rendőr és karhatalmi felkészültség az egyes utcák és kerületek átkutatásához, átfésüléséhez, ezért több alkalom kínálkozott az elrejtőzésre is. A falusi nép fokozott ellenszenvét a zsidósággal szemben végül az a körülmény is előmozdította, hogy a zsidó lakosság elenyésző kisebbség volt a falu társadalmában, másrészt pedig, hogy kereső tevékenysége elütött a parasztságétól.

A perzekúció történetének egyik megrendítő fejezete a zsidóság önvédelmi törekvései az üldözés éveiben. Szervezett önvédelemről persze alig lehetett szó. A zsidóság mint népcsoport hivatalosan elismert szerve ugyan igyekezett legális módon és a zsidótörvények keretei között lehetőségeket teremteni az önvédelemre, de az állam törvényei tilalmaztak mindenféle közbenjárást. Zsidók érdekében az intervenálásra csak ott nyílt alkalom, ahol az ilyen közbenjárás előtt személyes kapcsolat révén megnyílt a hivatalos fórumok ajtaja.

A zsidóság passzív magatartását a szünet nélkül egymást követő tilalmak és megbecstelenítő parancsok okozta veszélytudat bénító hatása magyarázza. 1939-ben az állam szétesése olyan helyzetet teremtett, mint amikor egy ház a pincében és a tetőn egyszerre kezd égni, s a fojtogató füstben mindenki ott keres kiutat, ahol tud. A perzekúció megindulásakor a csaknem százezer főt számláló zsidóság százezer atomra esett szét. Ráadásul legtöbbjük nem tudta levetkezni a hagyományos törvénytiszteletet; a zsidó kisemberek, akik életük folyamán belenevelődtek az állam intézkedéseivel szembeni engedelmességbe, nehezen tudtak átállítódni a dacolásra, netán a minden eszköz megengedettségének álláspontjára a rossz elleni védekezésben.

Az anyagi eszközökkel rendelkező, aránylag szűk zsidó réteg, amely ismerte a pénz hatalmát a bürokratikus korrupcióban, könnyebben boldogult az átállítódással, mert voltak tapasztalatai arról, mit lehet kijárással elérni. A hivatalok befolyásolásának természetesen egész más értelme és jelentősége volt a perzekúciót megelőző időben, mint az alatt, mert régebben legfeljebb gazdasági érdek rejtőzött mögötte, míg most a puszta élet, a meztelen lét.

*

És itt felmerül a kérdés, miféle társadalmi rétegek és csoportok vettek részt a perzekúció keresztülvitelében, általában azokban az országokban, amelyek a német nemzeti szocializmus csatlósaivá szegődtek, s szorosabban Szlovákiában. Egy szomszédos ország vezető történetírója, aki még idejekorán észrevette, hogy milyen téves útra jutott a nemzeti szocializmus elveihez igazodó állampolitika, megdöbbentő nyíltsággal szól hozzá ehhez a kérdéshez. A magyarországi uralkodó osztályokról azt írja, hogy azok még Sztálingrád eleste után, s az 1943-as orosz offenzíva sikereinek ellenére is vakon bíztak a német győzelemben. Nemcsak ez a bizakodás volt az ő egyetlen bűnük, hanem az is, hogy országuk sorsának ebben a kritikus időszakában csak arra az egyéni nyerészkedésre gondoltak, melyet a nemzeti szocializmus politikai és társadalmi elveinek egyre nagyobb mértékben történő megvalósítása tett lehetővé számunkra. A kaliforniai aranylázra emlékeztető buzgalommal – írja az említett történész – vették át a zsidók vállalatait, földjeit és házait. Örvendeztek, mikor a csendőrök e szerencsétlen áldozatok százezreit a határokra kísérték, s abban reménykedtek, hogy azok soha nem térnek haza, s nem fogják visszaigényelni elkobzott tulajdonaikat. Mindez 1944 májusában és júniusában történt.

Hasonló akció ment végbe Szlovákiában 1942 márciusától októberig. A bűnözésben nincs különbség. Súlyosbító körülménynek számíthatna, hogy Szlovákiának nem volt feudális hagyományokban nevelt nemesi osztálya. Ami ebben az államban a Csehszlovák Republika széttörésével és a szétesés nyomán járó üldöztetéssel kapcsolatban történt, az összefügg annak a középosztálynak és értelmiségnek a színrelépésével, amely középosztály és értelmiség 1918 óta nevelkedett az iskolákban. Ezek közül kerültek ki azok, akik készségesen vettek részt vagyonoknak és vagyontárgyaknak okkupációjában, beültek az arizált üzemekbe, megteremtik a háborús újgazdagnak az új típusát, melynek nem kellett árdrágítással foglalkoznia, nem kellett fáradságos munkát végeznie stb. stb. Ezek törekedtek felfelé a zsidók után megüresedett aránylag kis számú értelmiségi pozíciókba, voltaképp azonban nem felfelé jutottak, hanem a nácizmus erkölcsi lejtőjére kerültek – támogatva ezzel a nemzeti szocialista ideológia által előidézett morális földcsuszamlást.

A lényeget: a következményeket tekintve azonban – ha a szlovákiai és a magyarországi vezető réteget a perzekúcióval kapcsolatban összehasonlítjuk – azt kell mondani, hogy a nácizmus fertőzése ellen semmiféle uralkodó osztály nem tudott védekezni, akár történeti hagyományokban gyökerező, akár teljesen új keletű volt is. Szlovákiában nem volt báró a külügyminiszter, a miniszterek nem írták nevüket nemesi predikátummal, de ebben az új polgári rétegben hallatlanul mohó formában jelentkezett a kapitalista étvágy, s a kispolgári önzés nem kisebb lelketlenségre bírta őket, mint a szomszédos ország uralkodó osztályának feudális tradícióban gyökerező ősi úrhatnámsága.

A zsidóságban mint népcsoportban az emberi erények és az emberi fogyatékosságok, az anyagi önzés és a tiszta szellemiség ugyanolyan arányban vannak képviselve, mint bármely más nép körében. Hogy a zsidók valamilyen kizsákmányolók, s hogy minden gazdasági kizsákmányolás a zsidók műve, ezt azért hirdették már régebben – az igazi kizsákmányolók –, s azért harsogták állandóan a második világháború alatt is a rendszer vezetői, hogy eltereljék az emberek figyelmét a társadalmi rendszerről. Az volt a céljuk, hogy a kispolgárságot s a legszegényebbeket – elsősorban lelkileg, mert a zsidó vagyon felosztásánál ezek alig kaptak valamit – ráuszítsák a zsidókra, s ha ez megtörténik, nem kell félniök olyan belső zavaroktól, amelyek az ő önkényüket fenyegetik. A fasizmus, akár a régi cárizmus, villámhárítónak használta a zsidókat a kapitalizmus visszaélései ellen forduló elkeseredés levezetésére. Ezért merte megtenni, hogy a zsidókat, akik között Szlovákiában is igen sok volt az egyszerű munkás és a keresetéből keservesen tengődő polgár, globálisan plutokratáknak bélyegzi, és kollektív felelősség alá vonja.

Miután a zsidók perzekúcióját egy-egy állam élén álló csoport irányította, érdemes a csoport fejének, a köztársasági elnöknek a zsidókérdésre vonatkozó véleményét megismerni abban a válságos időpontban, mikor 1945 nyarán Németország zónájában, ahová elmenekült, elfogták. Sejtette, hogy kiadatására kerül a sor, s ezért felkészült a védekezésre. Védőiratának fogalmazványát a zsidókkal szemben folytatott szlovákiai állampolitikai mentegetésével kezdi. Három okot hoz fel – egy politikait, egy gazdaságit és egy nemzetit –, amely a szlovák államot a zsidók elleni intézkedésekre indította. A politikai ok (tulajdonképp: vád) az volt, hogy a zsidók minden olyan rendszert támogattak, amely a szlovákokat elnyomta. Két ilyen rendszert különböztet meg: a régi magyar elnyomatás rendszerét és a Csehszlovák Republikában mutatkozót. Nos, ami a régi Magyarország rendszerét illeti, ennek megrendítésében 1918/19-ben a zsidók ezek szerint olyan alaposan kivették részüket, hogy a két évtizeddel rá következő állami reakció idején olyan üldözésnek voltak kitéve, amilyenre a múltban nincs példa, s amely reakció büszkén hivatkozott arra, hogy időben megelőzte a németországi zsidóellenes rendszabályokat. Voltak persze a zsidók között is olyanok, akik lelki szeme előtt a magyar feudális politika lebegett, de ugyanebben az időben a szlovák állam elnöke magyar politikai párttal működött együtt, mi több: magyarul írt, és magyarnak vallotta magát. A zsidók között azonban akadtak kiváló publicisták, akik cikkekben és tudományos munkákban szóvá tették az akkori Magyarországon élő nem-magyar népcsoportok nemzeti sérelmeit. Amikor a zsidóság bármely ország keretében vagy bármely nép körében élve lojálisán viszonyul annak kultúrájához és mentalitásához, akkor ebben nem lehet mást látni, mint természetes folyamatot, alkalmazkodást, azt, amit a miliő, a környezet elmaradhatatlan hatásának kell nevezni. A szlovák köztársaság kormányában hosszú éveken át mint közoktatásügyi miniszter működött egy pedagógus, aki a régi Magyarországon a magyarosítás terén szerzett érdemeiért egy közismert közművelődési egylet jutalmát nyerte el. Ami pedig a zsidók csehek iránti barátságát illeti a Csehszlovák Republika idején, ez nem volt egyéb, mint az a fokozott tisztelet, amelyet minden szlovák is tanúsíthatott az állam megteremtője irányában, de annál nagyobb tiszteletet tanúsíthattak a zsidók, akik Tomás Garrigue Masarykban a vulgáris antiszemitizmus elleni harc valóságos Szent György lovagját tisztelték.

A zsidóellenes politika gazdasági indítéka magyarázata Tiso értelmezésében az, hogy a zsidóság a szlovák nemzeti vagyon 38%-át szerezte meg magának. Egy államfőnek nem válik becsületére, ha a matematika eszközeivel tisztázható kérdésben ilyen képtelen kijelentést tesz, még akkor sem, ha olyan kétségbeesett helyzetben van valaki, mint amilyenben Tiso volt védőbeszédének megfogalmazásakor. Ha valaki ilyen egyértelműleg tisztázható kérdésben államfőként ilyen valótlanságot vall és terjeszt, akkor nem lehet csodálkozni azon, hogy ez a valaki az antiszemita izgatás egész primitív eszközeivel dolgozik, olyanokkal, amelyeket már századok óta nem húztak elő az emberi gonoszság avult politikai fegyvereinek lomtárából.

A harmadik ok, amely a szlovák állam zsidóellenes tetteihez vezetett, az volt, hogy – a köztársasági elnök szerint – meg kellett védeni a népet azok ellen az idegenek ellen, akiknek irányában ellenszenv mutatkozott. Ezt az ellenszenvet, mondani sem kell, a politika irányítói minden módon éleszteni törekedtek (így pl. azzal, hogy a bécsi rádióban is szlovák nyelvű zsidóellenes támadásokat szólaltattak meg). Tiso (micsoda logika) szerint ez a bécsi rádiópropaganda olyan hallatlan erejű népmozgalmat gerjesztett, hogy a kormány nem tudta magát kivonni annak hatása alól, s kénytelen volt a zsidók ellen intézkedéseket tenni, holott a Hlinka-párt nem táplált embertelen gyűlöletet a zsidósággal szemben. (A faji ellenszenv vezethet jogok korlátozásához, hozhat legális intézkedéseket egyes népcsoportok rovására, de ha Tiso végigtekintett az európai történelmen és a szlovákság múltján, arra nem talált példát, hogy bármely országban egy elnyomott csoport hozzátartozóit minden tulajdonukból, jogukból és életlehetőségükből kiforgatják, végül fizikailag megsemmisítik őket, sőt: fizetnek azoknak, akik az eltávolítást és a megsemmisítést vállalják!)

Mindezt az a fertőzés magyarázza, amely a különböző népeket a nácizmus részéről érte. Amint a szervezetben megvan a lehetőség arra, hogy baktériumoknak vagy bacilusoknak szállást ad, éppúgy az ember lelki alkatában is megvan a lehetőség bizonyos tudat alá szorult vad ösztönöknek felszabadítására, különösen akkor, ha az ösztön szabadra engedése és valamilyen materiális haszon közötti kapcsolódásra egy gonosztevő kezébe került állam lehetőséget nyújt.

(folytatjuk)

Csanda Gábor szerkesztői jegyzete

Nehéz, megkeseredett szívvel válogatok Sas Andor megsárgult kéziratában – furcsa szaga van. A halálé? A kirekesztettségé? Nem tudom. Nem ismerem ezeket a szagokat. Meg-megállok a kézirat egy-egy szavánál, mondatánál; a bizsut úgy írja: bijou, a szankciót: sankctio. És Tuka Bélát emleget Vojtech Tuka helyett. Furcsa ember volt ez a Vojtech Tuka Béla. Még negyvenhatban kivégezték, jóval a többiek előtt.

Javítgatok, egyre reménytelenebbül. A Csehszlovák Köztársaság mellett meghagyom a Csehszlovák Republikát is, legalább papíron maradjon nyoma. Van, aminek nyoma sem marad. S van amiről azt hiszem, egyszer s mindenkorra vége, kész, punktum, aztán kezdődik minden elölről. Itt van például Tiso. Ráláttam szobám ablakából a sírjára, s nem tudtam, hogy az Tiso sírja. Igaz, más se igen tudta, most aztán annál inkább. Bezzeg a Sas Andor sírja nincs meg, jut eszembe régi mániám a hálátlan utókorról. Ott álltak a sírja körül és most nem tudják, hol van. A helyét se. Pedig nem a zsidó temetőbe temették, mert akkor, hatvankettőben még kommunizmus volt, hanem a csalogányvölgyibe.

Nézegetem a kéziratból inkább csak találomra kiválogatott részeket – amíg a könyv össze nem áll, amíg el nem készül. „Ebből a káoszból és förtelemből kell a történetírónak képet formálnia...", olvasom az egyik bekezdést. Akkortájt írhatta ezeket a sorokat, mikor Fábry a naplóját, Szalatnai Rezső a memorandumát, Peéry a Hét sovány esztendő...-t. Szalatnai, Peéry, Sas munkája negyvenöttel véget ér – Fábry nemrég közzétett naplója a jogfosztottságról ezzel a dátummal kezdődik. A jogfosztottság jogfolytonossága. Hogy kész, punktum, aztán kezdődik minden elölről.

Még folyik Pozsonyban a tótmegyeri publicista, későbbi fasiszta belügyminiszter, Sano Mach pere... (Sas Andor jegyzeteli szavait: „Ha lehet egy ember szavára adni, aki valamit jóvá akar tenni, és én már ezt egyébként nem tehetem jóvá, kérek mindenkit, hogy ebben a tekintetben legyenek emberek, hogy legalább utólag történjék meg Szlovákiában minden, hogy ez a rettenetes dolog jóvá tétessék. Érzem, mit jelent ez, hogy ez hosszú időre szörnyű folt marad a mi nevünkön..."), szóval még tart a per amikor egy 88/1945-ös számú rendelet alapján marhavagonokban viszik a szlovákiai magyarokat Csehország azon részeire, ahonnan a németeket már korábban deportálták.

Még két párhuzam foglalkoztat. Az első: negyvenkettő októberéig 57 ezer zsidót deportálnak az önálló Szlovák Köztársaságból a demokratikus Nyugat megrökönyödésére, s ugyanekkor a londoni csehszlovák kormány már minden követ megmozgat, hogy a háború után a nagyhatalmak ne csak a németek, hanem a magyarok kitelepítését is hagyják jóvá. A második: negyvennégy szeptemberében, a német megszállást követően ismét beindul Szlovákiában a zsidók deportálása – éppen ekkorra készülnek el Benešék a maguk kódexével: megszületnek a magyarellenes jogszabályok, a kisebbségek jogfosztását (a majdani Csehszlovák Republikában) ekkor írja alá Beneš.

Masaryk nem volt Beneš!, ismételgeti egy helyütt Fábry lázasan, azokban az ötvenes években, amikor ezt már egyszer sem volt ajánlatos kimondani. A szlovákiai zsidók tragédiáját feldolgozó „történészek” ez idő tájt kenik el a kontúrokat. A tárgyilagos feldolgozás azóta komoly történelmi és erkölcsi próbatétel. Sas pedig nem Fábry! Kézirata sem a vádló-vádlotté, hanem a történészé. Azt azért nem lehet nem látni, néhány bekezdését tekintve mennyire „fábrys" a Sas-kézirat, mennyire zaklatott, feldobolt. „Szlovákia, e kisded az európai államok között, nem ismert semminemű fékező tényezőt vagy tradíciót. A gyermek gátlásnélküliségével veti magát a rongáló és romboló munkába..."

Sas Andort nem foglalkoztatják a történelem és az amnézia párhuzamai. Pedig akkor írja a zsidók jogfosztottságának, üldözésének krónikáját, amikor már mint magyart fosztják meg jogaitól, mint magyart fenyegeti a deportálás. Ő krónikás, a szlovákiai zsidók kálváriájának lejegyzője. Magyarként még megszólal később: publikál, sőt: szerepet vállal, zsidóként már soha. Úgy hal meg, hogy senki sem tudja, megírta a szlovákiai zsidók üldözését.

Minden gátlás, béklyó nélkül gépeli a sorokat egymás után – tudja, hogy kézirata halála napjáig úgysem kerül elő. Forgatom a megsárgult lapokat. Talán a félelem szaga. Archivált, dobozolt, „szigorúan titkos” feliratú akták, dokumentumok. Rossz szlováksággal mindent lemásol és legépel. Talán attól félt, hogy mindezeket egyszer megsemmisítik, elégetik. Talán azért másolta le az összes statisztikai szemlét, mert attól tartott, utólag meghamisítják őket.

Megdöbbentő olvasmány. És megdöbbent a visszafogottsága. Forgatom mellette A vádlott megszólalt, a Fábry-írást. Az csupa tűz, csupa robbanás. A Sas Andor-írás meg mint egy mély lélegzetvétel. Mint mikor nehéz az ember lelke. Magáról így ír: „A perzekúcia alá eső embernek viszont fájdalmasak voltak az ilyen találkozások, mert sehogysem tudta felfogni, miként tűrhetik egyébként jóérzésű emberek az isteni és emberi törvények lábbal tiprásat, s hogyan maradhatnak polgártársak és felebarátok közömbösek vele szemben.” Polgártársaknak és felebarátoknak nevezi azokat, akiket akkoriban az egyébként jóérzésű ember is legszívesebben lefasisztázott volna.

Melyik részből emeljek ki még egy részletet? Abból, amelyik azt mutatja, hogy Szlovákia külön fejezete a zsidóüldözésnek? Vagy abból, mely arról szól, hogy egy kisebbség jogfosztása nem köthető egy néphez, hogy e visszeres világ minden egyes helye egy-egy potenciális embólia-góc.

Erről is eszembe jut egy párhuzam. A világ „lázas-kanyargó visszeré"-ről. A kanyargó Dunáról, melynek hol az egyik, hol a másik oldalára kívánták és küldték: mikor kit. Az ide-oda kanyargó határról meg az ettől függetlenül mindig ugyanott élő emberről (erről lásd Martin Simecka hátsó gondolatát). Amiről Sas Andor nem szól.

Hogy harmincnyolcban Jozef Tiso, akit az udvari történészek úgy ötven évvel később Tiso Józsefként megpróbáltak a magyarok nyakába varrni, szóval hogy ennek a Tisónak harmincnyolcban támadt egy zseniális ötlete. Kivételes alkalom kínálkozott egyszer s mindenkorra megszabadulni a zsidóktól. A bécsi döntés a magyar katonaság bevonulását a Felvidékre november 5-ében szabta meg. Nosza negyedikén mindenhova befutott a rendelet: a vagyontalan zsidókat még aznap éjfélig toloncolják a szlovákok által feladott területekre, legalábbis húsz kilométerrel a leendő határ alá. Az abszurd ötletet, amennyire az a néhány hátralévő óra engedte, ügybuzgó kommandók pogromokkal tetézve végre is hajtották. Az érkező magyar katonaság aztán, amennyire lehetett, ezeket a zsidókat egybegyűjtötte (több százan lehettek), visszatoloncolta – csakhogy a szlovákok már nem engedték át őket a határon. Így szorultak a senkiföldjére, a két határ közé. Csak később kaptak némi eleséget és egy-két takarót zsidó segélyszervezetektől, de mindez kevésnek bizonyult, mert időközben – élve a lehetőséggel – a magyarok „megnövelték” e szerencsétlen senkikhez sem tartozók számát néhány Magyarországon nem kívánatos zsidóval. E zsidó emberek abszurd léthelyzete egy hónapig tartott. A szlovákiai zsidó szervezetek közbenjárására visszatérhettek Szlovákiába, ám otthont ott már nem találtak.

A fenti történet kimaradt Sas Andor kéziratából. Lehet: a teljes jogfosztás, a szisztematikus éheztetés, majd a gázkamra tényei mellett ennek a határesetnek nem tulajdonított akkora jelentőséget. Lehet: csak a szlovákiai zsidókról írt, az a néhány száz ember pedig nem Szlovákiában éhezett és fázott harmincnyolc telén. Ilyen alapon, lehet, a magyarországi krónikák sem említik őket. Hiszen azok az emberek akkor – sehol sem voltak.

Sajnos, a történelem régi-új variációi nem az egyik napról a másikra vesztik érvényüket. Ez Martin Šimečka hátsó gondolatát igazolja. Olykor mintha Horthyt látnám, egy napilapból mosolyog. A tévében  Tuka  ígér  nemzeti  egységet.  Kilencvenkettő  telén.

Néhány száz palesztint deportálnak Izraelből. Mivel a szomszédos ország nem fogadja be őket, most ezek: szintén nincsenek sehol. Igazolva Sas Andort: egy kisebbség jogfosztása nem köthető egy néphez.