Csehszlovákia igazi arca 1945–1948

VI. A német kisebbség

A kitelepítés gondolata és politikája

Csehszlovákia legnagyobb háború utáni belső változását a német nemzetiségű lakosság kitelepítése, illetve ezt követően a cseh határvidék benépesítése jelentette, amely másfél év leforgása alatt ezen a területen csaknem ötmillió lakost érintett. A hazai és külföldi csehszlovák ellenállási mozgalomnak a német nemzetiség kitelepítésével kapcsolatos elképzeléseiről már számos dolgozat született, ezért mi most csak a legfontosabb mozzanatok felidézésére szorítkozunk.

A kitelepítés gondolatát és politikáját a háború ideje alatt három szakaszra tagolhatjuk:

Az első szakasz kezdetét a müncheni egyezmény nyomán megszülető elképzelés alkotja, végét pedig 1941 őszére datálhatjuk. Ebben az időszakaszban az emigráns csehszlovák politikusok, Benešsel az élen, arra az elhatározásra jutottak, hogy a háború utáni Csehszlovákiában korlátozni kell a német kisebbség létszámát és politikai súlyát. Kezdetben azt fontolgatták, hogy Németország javára lemondanak a németek által lakott csehszlovák területek egy részéről, illetve a német kisebbség létszámát kitelepítéssel csökkentik, miközben a németek által lakott zárt területek számára bizonyos önkormányzati jogokat biztosítanak. A londoni csehszlovák emigráció nemzetközi okokra hivatkozva elfogadhatatlannak tartotta a hazai ellenállási mozgalomnak azt a javaslatát, hogy a háború után valamennyi német nemzetiségű lakost, illetve ezek többségét telepítsék ki az országból.

A kitelepítés gondolatának és politikájának második szakaszát a csehszlovákiai németek tömeges kitelepítési tervének elfogadása jelentette. Mindez a csehek és szlovákok nemzetállama hivatalos elvének 1943 decemberi deklarálásában csúcsosodott ki, amely a nem szláv kisebbségek kérdését kitelepítéssel és az itt maradó kisebbségek elnemzetlenítésével kívánta megoldani.

A harmadik szakaszt a csehszlovák politikának az a törekvése jelentette, hogy megszerezze a Hitler-ellenes koalíció nagyhatalmainak beleegyezését a nemzetállam megteremtéséhez és a kisebbségek kitelepítéséhez. A harmadik szakasz kezdetét ezen törekvések kormányprogramként történő elfogadása jelentette, végét pedig az a csehszlovák döntés, hogy a német kisebbséget akkor is ki kell telepíteni az országból, ha ezzel sem a nyugati nagyhatalmak, sem a potsdami konferencia nem értenek egyet.

A kitelepítés gondolatának legközvetlenebb és legerősebb indítékát a Csehszlovákia megsemmisítésére tett döntő lépést jelentő müncheni egyezmény, s az azt megelőző, illetve követő események jelentették. München ugyanis rendkívüli mértékben befolyásolta Csehszlovákia akkori és jövőbeli sorsát, s ezáltal a közép-európai fejlődést. A társadalmi-gazdasági és nemzeti-politikai helyzet hazánkban kedvezett annak, hogy a Heinlein vezette Szudétanémet Párt megerősödjön. A párt vezetői a harmincas évek második felében egyre szorosabb együttműködést alakítottak ki a hitleri Németországgal, s a csehszlovákiai szudétanémetek helyzetét közép-európai problémaként próbálták meg feltüntetni. Az akkori Közép-Európa azonban ennél jóval komolyabb problémával állt szemben: Hitler előretörésével. A legfőbb feladat ennek az előretörésnek a megakadályozása, Közép-Európának a náci uralomtól való megvédése volt. Hitler közép-európai uralmának kiterjesztése szempontjából Csehszlovákia szétverése elkerülhetetlennek tűnt. Berlin a szudétanémetek nemzeti érdekeinek védelmezőjeként lépett fel, megfogalmazta követeléseiket, támogatta és ösztönözte Heinlein pártját, hogy fokozzák követeléseiket Csehszlovákiával szemben. Ezek a törekvések a szudétanémeteknek a Harmadik Birodalomhoz történő csatolásának követelésében csűcsosodtak ki. A Szudétanémet Párt nemzeti követeléseit Hitler eszközként használta fel Csehszlovákia szétverésében és Közép-Európa fölötti uralma megteremtésében. Hitler tervei megvalósításához mindenképpen meg akarta magának szerezni Közép-Európát, ám ha 1938-ban Csehszlovákia megsemmisítésében a szudétanémetek ellenállásába ütközik (a szudétanémetek 70 százaléka Heinlein pártjára adta le szavazatát), akkor a náci Németország számára Közép-Európában és a nyugati nagyhatalmaknál egészen más, kedvezőtlen helyzet alakult volna ki.

A müncheni döntést, azaz azt a Szudétanémet Párt és Hitler által szorgalmazott döntést, hogy a szudéta területeket Németországhoz csatolják, a szudétanémetek többsége nemzeti törekvésük és érdekeik sikereként üdvözölték. Münchennek azonban nagyon súlyos következményei voltak a szudétanémetek számára a döntést követő idők, illetve a későbbi fejlődés során:

1. München szétverte az utolsó demokratikus államot Közép-Európában; a feldarabolt Csehszlovákia belpolitikailag erősen jobbra tolódott, s a náci szomszédtól teljesen függő helyzetbe került. Csehszlovákia ezáltal mint Közép-Európa Hitler-ellenes demokratikus védőbástyája megszűnt létezni.
2. München a szudétanémetek nemzetiségi problémáját csupán annyiban oldotta meg, hogy integrálta őket a német államba. Ez azonban még távolról sem jelenti a nemzetiségi kérdés tényleges megoldását, hiszen ahhoz olyan viszonyokat kell kialakítani és megteremteni, ahol a nemzet vagy nemzeti csoport saját érdekeinek politikai tényezőjeként, szubjektumaként léphet fel, hatást gyakorolva ezáltal az állami politikára. Ezt a lehetőséget azonban a fasiszta diktatúra teljességgel kizárta.
3. München a szudétenémet demokratikus és antifasiszta erőkre is hatalmas csapást mért, s csökkentette a Hitlerrel szembeni ellenállás erejét. München után a német antifasiszták egy része börtönbe került, másik része emigrált. Bár fasisztaellenes harcukat itthon és külföldön is tovább folytatták, ám ezek hatékonysága lényegesen meggyöngült.

4. A Közép-Európa fölötti uralom Hitler terveiben jelentőséggel bírt. A müncheni egyezmény megkötését Hitler a nagyhatalmi törekvéseit támogató és az azokkal azonosuló szudétanémetek támogatásával érte el. A második világháború lefolyása és eredményei megerősítik azt a tényt, hogy az, aki lehetővé tette Hitler számára Közép-Európa elfoglalását, a háború utáni Közép-Európa fölötti szovjet uralom kialakulását segítette elő. A közép-európai szovjet katonai jelenlét döntő módon meghatározta a német kisebbség tömeges kitelepítését – így a szudétanémetek kitelepítését is – a háború után. Enélkül Beneš sem tudta volna végrehajtani a kitelelpítést.

A kitelepítésnek azonban kezdettől fogva ellenzői is voltak. Mindenekelőtt a szudétanémet demokratikus erők száműzetésben élő képviselői (Wenzel Jaksch és társai). A többi szudétanémet emigráns csoport azzal a feltétellel fogadta el a csehek és szlovákok nemzetállamának megteremtésére vonatkozó elképzelést, hogy a kialakítandó nemzetállamban megteremtik a demokratikus német lakosság számára a demokratikus együttélés feltételeit. A csoportok egyes tagjai azonban a kitelepítéssel nem értettek egyet, ezért kiváltak a csoportokból. A cseh politikusok között is akadtak olyanok, akik elutasították a kitelepítés gondolatát, így például a szociáldemokrata Rudolf Bechyné, a nemzetiszocialista Jaroslav Stránský illetve a Český kurýr című lap körül csoportosuló ellenállási csoport. 1943 teléig a szudétanémet kérdés rendezését szorgalmazták a kommunisták is. A kitelepítés ellenzői azonban sohasem léptek fel közösen, így nem tudták befolyásolni Beneš eredeti elképzelését. A kitelepítés szorgalmazóinak és ellenzőinek egymáshoz való közeledését meggátolták a közöttük levő nemzeti és politikai ellentétek, valamint az, hogy különösen a Heydrich elleni merényletet követő náci terror a kitelepítést szorgalmazókat aktivizálta, s kedvezőtlen helyzetet teremtett a kitelepítést ellenzők számára. A háború utáni első csehszlovák kormány a köztársasági elnökkel együtt úgy érkezett haza, hogy előre megszerezte a szovjetek támogatását a németek kitelepítéséhez. Nagy-Britannia és az Egyesült Államok a csehszlovák elképzelésekkel szemben nem alakított ki határozott álláspontot. 1944 márciusában még Nicholson azt közölte Benešsel, hogy kormánya egyetért a kitelepítéssel, de ugyanakkor „rámutatott arra, hogy egyre jobban kirajzolódnak a kitelepítés nehézségei. Ezért a csehszlovák kormánynak a kitelepítést nem szabad a végsőkig feszítenie”. November 23-án a csehszlovák emigráns kormány átnyújtotta az Európai Tanácsadó Testületnek a Németországgal szembeni kapitulációs követeléseit. Ez a memorandum azzal számolt, hogy a háború után 2,5 millió német nemzetiségű lakos marad Csehszlovákiában: ebből 1,5 milliót kitelepítünk, a többi pedig megkapja a polgári – nem pedig a kisebbségi – jogokat, s egybeolvad a cseh lakossággal, azaz elnemzetietlenedik. 1945. január 31-én a memorandumra adott válaszában az Egyesült Államok a kitelepítést a győztes nagyhatalmak döntésétől tette függővé. Hasonló értelemben válaszolt a memorandumra 1956. március 8-án a brit kormány is. Beneš már januárban kérte Nicholsontól kormánya álláspontját azzal kapcsolatban, hogy törvényrendelettel kívánja megfosztani a csehszlovákiai németeket állampolgárságuktól, s a kitelepítés lebonyolítására hivatalt kíván felállítani. A brit külügyminisztérium azonban arra szólította fel Benešt, hogy tartózkodjon ilyen törvényrendeletek kiadásától, s várja meg a nagyhatalmak döntését ebben az ügyben. Londonból való elutazása előtt Beneš megbeszélést folytatott Churchill-lel és Edennel, de egyikük sem támogatta egyértelműen a kitelepítést, s inkább kitérő, bizonytalan választ adtak Benešnek. Ezért Benešben az a benyomás alakult ki, hogy sem az amerikai, sem a brit politikát nem sikerült megnyernie a kitelepítés ügyének. Csalódását közölte Nicholsonnal, s egyúttal azt is tudtára adta, hogy Moszkvai látogatása során tervei megvalósításához igyekszik megszerezni a szovjetek támogatását.

A nyugati nagyhatalmaknak a kitelepítéssel kapcsolatos álláspontja nagyfokú bizonytalanságérzetet váltott ki a háború utáni első csehszlovák kormányprogram előkészítése során is. Mindnyájan szorgalmazták a kitelepítést, ám azt is jól tudták, hogy ennek megvalósítása veszélybe került. Egyetlen reményük és támogatójuk továbbra is a Szovjetunió maradt. Március 21-én Molotov ismételten megerősítette Benešnek kormánya pozitív álláspontját a kitelepítéssel kapcsolatban, s arra szólította fel a csehszlovák kormányt, hogy ebben az értelemben tárgyaljanak a britekkel. A csehszlovák politika azonban továbbra is szilárdan kitartott a nemzetállam megteremtésének, valamint a kisebbségek kitelepítésének elve mellett. A kormányprogram már tartalmazta a kitelepítéssel kapcsolatos intézkedéseket. A kitelepítésről a politikusok mint „megvalósításra váró” kész tényről beszéltek.

Mindjárt a háború befejezése után többezer német lakost a cseh határ menti körzetekből szabályszerűen kiűztek Németországba és Ausztriába. A Reuter hírügynökség bírálta magát a kiűzést és a kiűzés során alkalmazott erőszakos cselekedeteket. A brit és az amerikai kormány ezért tiltakozni akart Prágánál. A csehszlovák kormány 1945. július 3-i jegyzékében azonban egyetértését fejezte ki a tervszerűen és szervezetten lebonyolítandó kitelepítéssel kapcsolatban. A Renter hírügynökség jelentésével kapcsolatban június 18-án kiadott hivatalos közleményében a csehszlovák kormány megerősítette a kitelepítéssel kapcsolatos programjának következetes, szervezett és emberséges módon történő megvalósítását. A sajtó számára kiadott kormányközlemény szerint „a kormány szilárdan kitart a németek kitelepítése ügyében elfogadott program megvalósítása mellett”. Június 13-án dementis rádióbeszédben jelenti ki, hogy a kormány „félreállítja az útjában álló milliós ellenséget, a földjeinkből élősködőket”, annál is inkább, mivel ebben az ügyben a Szovjetunióban „megértő társra leltünk, amely egyetért tervezett lépéseinkkel". A nyugati nagyhatalmak – folytatta Clementis – már a háború idején tájékoztatva voltak a kitelepítés tervéről, s a kérdés fontosságára a csehszlovák kormány a háború után is felhívta a nyugati nagyhatalmak figyelmét. Clementis kifejezte kormánya ama mély meggyőződését, hogy törekvései a nagyhatalmaknál megértésre lelnek, majd ismételten hangsúlyozta, hogy „a megkezdett útról nem engedjük magunkat senki által sem eltéríteni”. Csehszlovákia különösen a nyugati nagyhatalmaknál növelte diplomáciai erőfeszítéseit. Július 3-án memorandumban ismertette a tervezett kitelepítés alapelveit. Nagy-Britannia és az Egyesült Államok ismételten azt a választ adta a csehszlovák kezdeményezésre, hogy az ügyben a nagyhatalmi konferencia hivatott dönteni. A csehszlovák politikusoknak, különösen Benešnek, az volt az érdeke, hogy a kitelepítést a nyugati nagyhatalmak beleegyezésével hajtsák végre. El akarták kerülni azt, hogy a kitelepítés vita tárgyát képezze, mivel attól tartottak, hogy az kedvezőtlenül befolyásolja a prágai kormányhoz való további viszonyukat.

London és Washington bizonytalan álláspontja miatt a csehszlovák kormány Moszkvától remélte törekvéseinek erőteljes támogatását. A szovjet álláspont most is pozitív volt, sőt azt a reményt keltette, hogy a kitelepítést a nyugati nagyhatalmak elutasítása esetén is végre lehet hajtani. Júniusban Fierlinger a kitelepítésről Sztálinnal tárgyalt, s a megbeszélés után azt a következtetést vonta le, hogy az ügy pozitív elintézést nyer, mivel „Sztálin teljesen pozitív álláspontot foglalt el a kitelepítés kérdésében. Megengedi nekünk, hogy a kitelepítendő lakosságot Németországba, Magyarországra, sőt bizonyos mértékben Ausztriába telepítsük ki”. Nincsenek bizonyítékaink arról, hogy Sztálin álláspontja adott volna ösztönzést Maxa és Paleček követeknek a Zsukov marsallal egyéb tárgykörben folytatott tárgyalásokhoz. Július 10-én azonban Clementis jelentést tett a kormánynak Maxa és Paleček követeknek a németországi szovjet megszálló csapatok parancsnokával, Zsukov marsallal folytatott tárgyalásai eredményeiről. „A tárgyalás során Zsukov marsall kijelentette, hogy egymillió, esetleg kétmillió csehszlovákiai németet hajlandó átvenni tőlünk”. Ebből a kijelentésből Clementis azt a következtetést vonta le, hogy „a kitelepítés politikailag elő van készítve”. Ezt a tájékoztatást a kormány megelégedéssel fogadta.

Sztálin és Zsukov beleegyezése néhány nappal a potsdami konferencia előtt hangzott el, ahol a győztes nagyhatalmak kormányfői beleegyeztek a német kisebbségnek Lengyelországból, Csehszlovákiából és Magyarországról történő kitelepítésébe. A prágai kormány a potsdami értekezlet határozatát a három nagyhatalom nagykövetségétől 1945. augusztus 2-án vette át. A konferencia határozatát megkönnyebbüléssel vették tudomásul, mivel hittek Sztálin és Zsukov ígéretében.

A németek kiűzése

Közvetlenül a háború befejezése után a cseh, szlovák és csehszlovák nacionalizmus hulláma tetőpontjára hágott és hosszabb időn keresztül uralkodóvá is vált. Az első világháború utáni helyzethez hasonlóan a csehszlovák nacionalizmusnak 1945-ben is megvoltak a maga külső és belső ismérvei és indítékai. A külső indítékok mindenekelőtt a cseh és szlovák nemzet „történelmi szerepének” hangsúlyozásából és túlértékeléséből fakadtak, annak a szerepnek a túlhangsúlyozásából, hogy a cseh és szlovák nemzet összekötő kapocsként szerepel a keleti és nyugati kultúra, a Kelet társadalmi-gazdasági rendszere és a Nyugat politikai demokráciája között. A legjelentősebb belső ösztönzést pedig a németellenes nacionalizmus jelentette. E nacionalizmust a cseh nemzetben a háború évei alatt a nemzeti szabadság elvesztése, a megszálló hatalom kegyetlenségei, a német hadsereg tettei, a koncentrációs táborokból és a börtönökből visszatérők, a szovjet katonák vallomásai a náci terrorról és gaztettekről váltották ki. A nacionalizmusnak azonban aszociális eleme is volt: a lakosság társadalmi szempontból legalsóbb rétegei a szudétanémetek vagyonának elkobzása révén könnyen javítottak társadalmi helyzetükön.

Annak ellenére, hogy a németellenes gyűlölet a cseh nemzet egészét magával ragadta, a harag mértékének tekintetében differenciálnunk kell a konkrét esetek között. Ritka kivételt képeznek azok, akik gyűlöletüket demokratikus, náciellenes keretek között tartották, s különbséget tettek a bűnösök és ártatlanok között. A lakosság többségénél a gyűlölet passzív formában nyilvánult meg. Egyetértettek a németek megbüntetésével, de maguk nem vettek részt a németek ellen szervezett akciókban. Vagy azért, mert erre nem adódott számukra lehetőség (nem kerültek kapcsolatba a németekkel), vagy azért, mert sosem kapcsolódtak be a közéletbe. A németellenes nacionalizmusnak ez az arculata és élessége a lakosság többségére befolyással volt. Ezt a csoportot sem szociálisan, sem politikailag nem lehet pontosan körülhatárolni, mivel valamennyi társadalmi réteg és politikai irányzat képviselve volt közöttük, s tetteiknek nem csupán nemzeti-politikai, hanem szociális indítékai is voltak. A németellenes hullám mindjárt a felszabadulás után az ország belsejéből a németek lakta határ menti körzetekre is kiterjedt. Nem volt nehéz feltételezni, hogy a németek háborús veresége egy kis, elnyomott nemzetben a nacionalizmus gyors feléledését vonja maga után. Ilyen esetekben a politikusoknak tompítaniuk kell a nacionalista szenvedélyeket, emberi keretek között kell tartaniuk a felizzott indulatokat. A politikusok azonban nem így cselekedtek, sőt ők voltak azok, akik ezeket az indulatokat és szenvedélyeket még jobban felkorbácsolták. A nacionalizmus valamennyi csehszlovák politikai irányzatnál a nemzeti forradalom ideológiájának és új állami eszméiének részévé vált. A politikai pártok hagyták magukat sodortatni a nacionalista áramlattal, annak a reményében, hogy ezáltal növekszik a tömegekre gyakorolt befolyásuk és politikai súlyuk. A hatalmi ambíciók meghosszabbították a kiélezett nacionalizmus élettartamát, magát a nacionalizmust pedig a politikai élet hosszú távon jelen lévő tényezőjévé változtatták.

1945 májusának első napjaiban megkezdődött a németek tömeges kiűzése. Még mielőtt a győztes nagyhatalmak döntöttek volna a németek kitelepítéséről, s a csehszlovák kormány kidolgozta volna a kitelepítés jogi normáit, a különböző csehszlovák szervek vagy saját kezdeményezéseik alapján, vagy a felsőbb szervek utasítására önkényes módon, saját belátásuk szerint összeterelték a német lakosságot, elszállították őket otthonaikból és kiűzték őket az országból. A vad és durva kiűzés során megsokasodtak az önkényes, erőszakos és embertelen cselekedetek. Ezt még a kormányelnök is elismerte: a lakosság túláradó érzései a német lakosság kis része ellen „gyakran ellenőrizetlen körülmények” között végrehajtott kiűzésekhez vezetett. A szudéta területek törvényen kívüli helyekké változtak, ahol a hatalom büntetlenül hajthatta végre önkényes tetteit. A németek kiűzése május elejétől a potsdami értekezletig, augusztusig tartott. A kiűzött személyek számát illetően az adatok eltérnek egymástól: a csehszlovák szervek 1946 januárjában néhány százezerről beszéltek, az 1953-as statisztikai felmérés 660 ezer olyan személyt tüntet föl, akiket Észak- és Dél-Csehországból, illetve Morvaországból a szovjet megszállási övezethez tartozó német és osztrák területekre űztek ki.

A csehszlovák levéltárak dokumentumai és az elűzöttek tanúvallomásai egyértelműen bizonyítják az akciók során alkalmazott embertelen bánásmódot. Maga a kiűzés, valamint a szudétanémetek számára felállított gyűjtő- és internálótáborokban kialakult viszonyok joggal váltották ki a külföldi sajtó bírálatát. Az egyik cseh lap a kiűzés külföldi visszhangját így jellemezte: „A külföldi közvélemény nagyobbik része kegyetlenséggel, embertelenséggel vádol minket, melyek kiváltják a művelt világ felháborodását és lelkiismereti vizsgálatra kényszerítik őket”. A csehszlovák közvélemény döntő többsége azonban a határ menti eseményeket, a németekkel való bánásmódot természetes dolognak tartotta és közömbös maradt vele szemben. Sőt, ezeket a cselekedeteket a náciknak a cseh nemzet ellen elkövetett tetteiért való visszavágásként fogta fel. Még az olyan ismert publicista is, mint Ferdinánd Peroutka – aki néhány hónappal később lapjában cikksorozatban bírálta a határ menti viszonyokat –, ezeket a közvetlenül a háború után lezajlott eseményeket is természetes dologként fogta fel, de ugyanakkor fel is tette a kérdést: „A cseheknek a németek ellen intézett májusi támadásait a formális jog alapján nem lehet megítélni, mert ez az egyik nemzet harca volt a másik nemzet ellen, ez háború volt, hosszú ideig előkészített megtorlás a kimondatlanul is kegyetlen és alattomos ellenség ellen. Mindezt jogi paragrafusok közé szorítani valójában jogi nyárspolgáriság lenne... De mindaz, ami történt, valóban szükséges volt?”

A magas politikai körök és az állami szervek, a kormányt és a köztársasági elnököt is beleértve, természetesen tudtak a kiűzésekről, de hallgattak. A kormány a három nagyhatalom számára küldött 1945. július 3-i, majd augusztus 16-i jegyzékében hangsúlyozta, hogy a kitelepítést szervezetten és emberséges módon kívánja végrehajtani, sőt egyik beszédében Beneš emberséges magatartásra szólította fel a kitelepítést lebonyolító szerveket. Senki sem foganatosított azonban olyan intézkedéseket, melyek változtattak volna az addig alkalmazott módszereken. Sőt, a kormány a nyugati nagyhatalmak kívánságára kinyilatkoztatott ígérete ellenére sem szüntette be a német lakosság kiűzését. Éppen ellenkezőleg, a londoni emigráns körök számoltak ezzel a lehetőséggel is, sőt támogatták és jóváhagyták. Beneš néhány alkalommal említette is, hogy „ki akarjuk űzni azokat a németeket, akik vétkesek”, vagyis a háború után tisztogatásra kerül sor. Hasonló szellemiségű táviratok érkeztek 1940–1942-ben Londonból a hazai ellenállási mozgalomhoz is. Később ezzel kapcsolatban Kopecky azt mondotta, hogy az emigráció „számolt az ilyen forradalmi igazságtétellel, számolt ezzel maga a köztársasági elnök is, aki még Moszkvában kijelentette, hogy hazatérve az első két hét során megtárgyalja a kialakult helyzetet”.

A háború utáni csehszlovák kormány első lépései kedvező feltételeket teremtettek a kiűzéshez. A londoni emigráns csehszlovák kormány a kitelepítés ügyében nem adott ki semmilyen végrehajtási utasítást, mivel Beneš ilyen irányú törekvése a britek ellenállásába ütközött. Fierlinger kormányának sem sikerült haladást elérnie e kérdésben. A jogi keretek meghatározása helyett csupán felhívásokat intéztek a lakossághoz. Az 1945. április 17-i felhívásban többek között ez állt: „Engedjétek kifakadni szívetekből a német fenevadak elleni ösztönös gyűlöletet... Számoljatok le a németekkel minden állati tetteikért és ne könyörüljetek meg a német gyilkosokon.” Gottwald május 11-én a lakossághoz intézett rádióbeszédében ezt mondta: „A nemzeteink és államunk ellen súlyosan vétkező németeket és magyarokat megfosztjuk állampolgárságuktól és keményen megbüntetjük őket. Ehhez a nemzeti bizottságoknak azonnal hozzá kell látniuk.” Kopecký május 25-én a rádióban a következőket mondotta: „A csehszlovák hadsereg készen áll arra, hogy a határvidékeket megtisztítsa a németektől és a magyaroktól.”

Az alsóbb szintű államhatalmi szervek e felhívások alapján végezték munkájukat, s adták ki saját utasításaikat. Az ellenállási szervezetek és a nemzeti bizottságok azt követelték meg az alájuk rendelt szervektől, hogy „minden náci németet családostul csukjanak le és fosszák meg őket vagyonuktól”. A nemzeti bizottságok egy-két felhívásában és utasításában már felfedezhetjük a németekkel szembeni bánásmód kapcsán érzett aggodalmakat. Sőt, néhány felhívás arra szólította fel a lakosságot, hogy ne fosszák meg a németeket vagyonuktól, hiszen nem minden német „kártevő”, s a németek fölött csupán a népbíróság ítélkezhet. Ezek a szórványos felhívások azonban csak egy-két cseppet jelentettek a németellenes nacionalizmus tengerében.

A kormány nem adott ki pontos irányelveket arról, kiket kell bebörtönözni és internálni, mivel maga sem tudott e kérdésben dönteni. A kormány még 1956 augusztusában is azon vitatkozott, kiket kell a németek közül őrizetbe venni. Fierlinger és Gottwald ellenezték „azokat az intézkedéseket, melyek alapján a németeket különbségtevés nélkül börtönzik be és ítélik el. Tervszerűen kell eljárni velük szemben, s mindenekelőtt a veszélyes elemeket kell őrizetbe venni.” Gottwald szerint valamennyi német közalkalmazottat, az ún. Amtsleiterrel kezdődően őrizetbe kellene venni. Ripka azt ajánlotta, hogy valamennyi „veszélyes német elemet” koncentrációs táborba kell zárni és kényszermunkára kell ítélni. Veszélyes elemeknek minősítette a náci párt tagjait, valamint az érdekvédelmi szervezetek tagjait. Javasolta ezen személyek listájának összeállítását és koncentrációs táborba történő begyűjtését. A német nemzetiségű lakosságot elítélni jogosult népbírókról szóló dekrétumot viszont a köztársasági elnök csak 1945. június 19-én írta alá. De hasonló volt a helyzet a németek, a magyarok és a többi árulók vagyonának nemzeti gondnokok felügyelete alá történő helyezésével, a németek és a magyarok földbirtokainak elkobzásával és gyors szétosztásával, valamint a földbirtokok betelepítésével kapcsolatos elnöki dekrétummal is. A május 19-én kiadott első elnöki dekrétum a kormány teljes egyetértésével találkozott. A dekrétum szerint németnek minősöl az az állampolgár, aki az „1929-es évet követő bármelyik népszámlálás alkalmával német nemzetiségűnek vallotta magát”.

A második (a földbirtokok elkobzásáról és gyors szétosztásáról szóló) dekrétumot a kormány június 4-én vitatta meg. Ďuriš kategorikusan követelte a dekrétum haladék nélküli törvénybe iktatását. Ripka viszont Nosek javaslatát támogatta, azt, hogy ezt a dekrétumot az előkészületben levő újabb dekrétummal, a németek és magyarok kitelepítéséről és az ellenség vagyonának lefoglalásáról szóló dekrétummal közösen adják ki. A kormány végül is Ďuriš követelését fogadta el. A dekrétummal kapcsolatban azonban a köztársasági elnöknek kifogásai voltak; e kifogásokat a kormány június 13-án vitatta meg. A vita során elutasította a köztársasági elnök kifogásait, s egyben bizottságot hozott létre a kérdés megvizsgálására. A dekrétumot a köztársasági elnök végül is június 21-én írta alá. A belső telepítést azonban csak a július 17-én és 20-án kiadott elnöki dekrétumok tartalmazták. Ekkor azonban már a mezőgazdasági vagyon a nemzeti gondnokok felügyelete aló tartozott. 1945. október 25-én jelenik meg a 108/1945. sz. elnöki dekrétum az ellenség vagyonának elkobzásáról, melyben több alkalommal szerepel az a kitétel, hogy az elkobzás nem érinti az ingóságnak azt a részét, amelyik a lakosság személyes szükségletét hivatott kielégíteni (pl. ruha, ágynemű, konyhai eszközök, élelem). A 108. sz. dekrétum kormányvitája során Kopecky azt javasolta, hogy „ezen személyek vagyonát ne kobozzuk el azonnal, hanem hagyjuk meg számukra mindaddig, amíg csehszlovák területen tartózkodnak és dolgoznak. Itt úgyis állampolgárság nélküli, nemkívánatos idegenekként szerepelnek, s amikor kitelepítjük őket, vagyonukat is elkobozzuk.” Kopecký javaslata azonban megvalósíthatatlan volt, mivel a betelepülők birtokolni kívánták a kitelepítendők vagyonát. A földművelésügyi minisztérium 1945. május 10-i irányelvei alapján elterjedt az a megoldási mód, hogy az egykori tulajdonos napszámosként dolgozott saját üzemében, melyet immár nemzeti gondnokok irányítottak.

A németekkel szembeni magatartást nagyon hosszú ideig nem szabályozták jogi normák, s ez az önkényes intézkedések és ellenőrizhetetlen cselekedetek egész sorát tette lehetővé. Ám e jogi normákat azok elfogadása után is a helyi és járási hatalmi szervek tetszés szerint értelmezték. A felsőbb szervek ellenőrző tevékenysége jelentéktelen volt, s csupán az elkobzott vagyon szétlopkodása ellen irányult, nem pedig a németek elleni cselekedetek törvényes kereteinek.

A kormánynak és a politikusoknak a németek őrizetbevételére, megbüntetésére és kiűzésére felszólító megnyilatkozásai a németellenes hangulatot rendkívüli módon felfokozták, pedig a három nyugati nagyhatalom még mindig nem adta beleegyezését a kitelepítéshez, s hiányoztak a kitelepítéssel kapcsolatos törvényhozói intézkedések is. Mindezek fokozatosan egyre nagyobb gondot jelentettek a kormány számára. Ugyanakkor a cseh nép egyre elégedetlenebb volt a németek kitelepítésének elhúzódása miatt. Ez az elégedetlenség Prágában és Brünnben olyan méreteket öltött, hogy magának a kormánynak kellett foglalkoznia a helyzettel.

1945. május 23-án Stránský a brünni nemzeti bizottság küldöttségének látogatásáról tájékoztatta a kormányt. Közölte, hogy a „brünni börtönben mintegy 1600 őrizetbe vett személy található, körülbelül 1500 német és mintegy 100 cseh nemzetiségű. A brünni lakosság a börtön épülete előtt gyülekezik, és azt követeli, hogy ezen személyeket azonnal ítéljék el és büntessék meg. A nemzeti bizottság kénytlen volt a börtön elé géppuskákat elhelyezni. A helyzet súlyos, hiszen az a veszély fenyeget, hogy az őrizetbe vett személyeket a tömeg meglincseli, vagy pedig a nemzeti bizottság lesz kénytelen az őrizetbe vett személyek védelmére felállított géppuskás katonáknak tűzparancsot adni, hogy lőjenek a cseh tömegbe. A brünni nemzeti bizottság szerint a kialakult helyzetért a kormányt terheli a felelősség.” A kormány azonban a helyzet javítása érdekében semmilyen intézkedést nem foganatosított. Stránsky jelentése többé-kevésbé feledésbe merült, mivel a népbíróságokról szóló elnöki dekrétummal kapcsolatban került megvitatásra. Brünnben pedig néhány nap leforgása alatt a helyzet tovább romlott. A lakosság németellenes tüntetése tovább tartott, a nacionalista hullám egyre erősödött, megsokasodtak a nemzeti bizottságokat és a kormányt ért bírálatok. A helyi funkcionáriusok közül senki sem lépett fel a tömegpszichózis ellen, sőt sokan – pártállástól függetlenül – még szították is az elégedetlenséget. A szovjet hadsereg parancsnokai sem hatottak megnyugtatólag a helyzet alakulására. Június 1-én a kormány egyetértett 30 ezer német nemzetiségű személynek Brünnből Ausztriába történő kiűzésével. A kényszermenetben résztvevők később részletesen leírták azokat a szenvedéseket, borzalmakat és tragédiákat, melyeket a kiűzés során elszenvedtek.

A már említett kormányülésen, május 23-án, Nosek tájékoztatást adott „A német lakosság kitelepítése Csehszlovákiából” című napirendi ponttal kapcsolatban. Tájékoztatása során a prágai helyzetre helyezte a legnagyobb hangsúlyt. Elmondta, hogy Prága térségében mintegy 25 ezer német lakost vettek őrizetbe és internáltak. Sok közöttük a nő, gyermek, tehát az olyan személy, aki a köztársaság ellen nem vétkezett. Nosek azt javasolta, hogy valamennyit a lehető leggyorsabban Németországba kell kitelepíteni, kitoloncolni. Javaslatát a kormány elfogadta. Ugyanakkor Gottwald azt követelte, hogy „ezeket az intézkedéseket nem lehet foganatosítani azokkal szemben, akik aktívan részt vettek az ország felszabadításában”. David viszont nem támogatta ennek a kivételnek az elfogadását, konkrét példákon rámutatott arra, hogy a visszatért bűnösök hazafiaknak adják ki magukat, a kommunista párt tagjainak. Olyan németekről van szó elsősorban, akiket már egyszer kitelepítettek vagy önként távoztak el.

A németek kiűzésére a brit sajtó és a brit politikusok nagyon élesen reagáltak. Június 16-án a Reuter levelezője, John Kirnch, kritikus jelentést tett közzé, melyet a csehszlovák kormány is megtárgyalt. Kirnch jelentése szerint a brit kormány „a szudétanémetek tömeges deportálása ellen” már lépéseket is tett Prágában. Erről azonban egyetlen csehszlovák miniszternek sem volt tudomása. Kopecký a brit sajtónak Csehszlovákiával kapcsolatos további téves információira mutatott rá, melyek Lev Prchala tábornok köréből eredtek. Nosek közölte, hogy „Liberec környékén egy illegális SS rádióadó működik, azért ajánlatos lenne lefoglalni a német lakosság rádiókészülékeit és ki kellene nyomozni a rádióadó hollétét”. Stránský olyan egységes irányelvek kiadását javasolta a sajtó számára, amely alapján a kormánynak a „németek kitelepítésével kapcsolatos programját egységesen interpretálhatj ák”.

A kormány augusztus 3-án vitatta meg Nosek jelentését az Ústíban történt katasztrófáról. Az erről szóló jelentés első része az 1945. július 31-i Krásné Březno-i robbanóanyag- és lőszerraktárban történt robbanást ismertette. A biztonsági szervek ezt az addigi legnagyobb szabotázsakciónak minősítették, amely során 26 személy meghalt, 200 megsebesült (az elhunytak és sebesültek többsége német nemzetiségű volt). A robbanással a németeket vádolták. A német alkalmazottak tanúvallomása szerint a robbanást az üzem vezetésének felelőtlen hozzáállása okozta. Ám a hatóságok nem zárták ki a helyi funkcionáriusok szándékos provokációját sem, akik a németek gyorsított ütemben történő kitelepítését szorgalmazták.

A jelentés második része a német lakosság ellen elkövetett tömegmészárlást elevenítette fel, melyet Ústí nad Labemben a helyi szervek a biztonsági szolgálattal együtt követtek el. A gyárban történt robbanás ezzel kapcsolatban csupán mellékes ügyként szerepelt. A hatóságok által összeterelt német lakosokat az Elba folyóba kergették, majd lőni kezdték őket. Az áldozatok száma többszöröse volt a rendőrség által feltüntetett adatoknak. A tömegmészárlás igazi oka a kiélezett németellenes hangulat volt, amely a németek gyorsított ütemű kitelepítésének erőteljes követelésében öltött testet. Ebből a szempontból az Ústí nad Labem-i katasztrófa betöltötte szerepét, amint az Nosek befejező szavaiból is kiderül: „A cseh lakosság nagyon fellázadt a németek ellen. Követelik, hogy Ústí nad Labemből és az egész járásból távolítsák el a németeket. Jellemző ugyanakkor, hogy a Krásné Březno-i robbanás nem az egyedüli eset volt.” A jelentés a Podmokel melletti lőszerraktár felrobbantását, illetve egy vasútszerelvény kisiklatását említette példaként, majd így folytatta: „A helyzet Észak-Csehországban nem kielégítő. Biztonsági szerveink emberei csaknem naponta fülelik le a Hitlerjugend tagjait és idősebb személyeket is, akik fegyverrel rendelkeznek, s számos helyen működnek illegális szervezeteik, melyek rendszeresen szabotázsakciókat hajtanak végre. A cseh lakosság első megmozdulásakor incidensekre is sor került, melyek során néhány német lakos életét is veszítette. Mintegy 60 halott személyt halásztak ki az Elba folyóból, néhányat pedig agyonvertek. A biztonsági szerveknek azonban nagyon rövid időn belül sikerült a lakosság eme érthetően felháborodott tette után helyreállítania a közrendet. Az 1945. augusztus 15-i kitelepítéshez 15 ezer németet tartanak készenlétben.”

Az Ústí nad Labem-i katasztrófára a miniszterek úgy reagáltak, hogy mindenképpen meg kell gyorsítani a németek kitelepítését, mielőbb meg kell szabadulni a német lakosságtól. Ludvík Svoboda először azt hangsúlyozta, hogy „határozottan fel kell lépnünk a németek ellen, mivel itt nem véletlen akcióról, hanem előre eltervezett szabotázsról van szó” (ti. Krásné Březnoban). Amikor azonban az azonnali kitelepítés szükségességéről beszélt, azt panaszolta fel, hogy „a kitelepítést megnehezíti az a tény, hogy a németek többségének igazolása van arról, hogy aktívan részt vett a nácik elleni harcokban. Ústí nad Labemban legalább 13-14 ezer német jár-kel szabadon ilyen papírokkal. Domažlice környékén az ilyen igazolásokkal rendelkezők száma 4 ezerről 36 ezerre nőtt.” Gottwald és Fierlinger nem értett egyet azzal, hogy valamennyi németet minden különbségtétel nélkül őrizetbe vegyenek. Ripka viszont azt követelte, hogy az egykori náci párt valamennyi tagját zárják koncentrációs táborba. Kopecký dicsérettel illette a Liberec környéki településeket, mivel ott nyugalom honolt. Anak a meggyőződésének adott hangot, hogy a „Bori járás üveggyári munkásait el tudják csehesíteni, mivel nagyon illedelmes, aránylag tapintatos és fegyelmezett elemekről van szó”. Rövid vita után – amely során senki sem ítélte el a német lakosság ellen elkövetett tömegmészárlást – a kormány tudomásul vette az előterjesztett jelentést, beleértve a 15 ezer német küszöbön álló kitelepítéséről szóló bejelentést is.

A német lakosság kiűzése a cseh nemzet németellenes közhangulata által befolyásolt hivatalos kormánypolitika műve volt. A kormány minél több német lakos gyorsított ütemű kiűzését szorgalmazta annak ellenére – vagy éppen azért –, hogy a nagyhatalmak mindaddig nem hagyták jóvá a kitelepítést. Ám a lakosság tömeges kiűzése eleve feltételezte azt, hogy létezett valamiféle előzetes megállapodás azon nagyhatalmak megszállási hivatalaival, amely övezetbe ezek a transzportok irányultak. Először az amerikai és szovjet övezetről volt szó. Az amerikai szervek naponta ezer személyt vettek át; ezek elsősorban a megszállás alatt Csehországban letelepedett személyek voltak, valamint a német hadsereg tagjai, s csak elvétve voltak közöttük szudétanémetek. Május végétől azonban az amerikaiak nem akarták átvenni a megállapodás szerinti napi ezer főt. Parancsnokaik néhány járásban felhívást intéztek a lakossághoz. Ebben kilátásba helyezték, hogy „mindazokat a személyeket szigorú büntetésben részesítik, akik bárkit is a kitelepítéssel kapcsolatban zaklatnak vagy kitelepítésre kényszerítenek”. A britek és az amerikaiak mindaddig ellenezték a szudétanémetek kitelepítését, amíg erről a nagyhatalmak nem hoztak hivatalos döntést.

A csehszlovákiai németeket 1945 májusától augusztusáig elsősorban a szovjet megszállási övezetbe telepítették ki. A csehszlovák kormány ugyanis a nyugati nagyhatalmak beleegyezése nélkül megállapodott a szovjet katonai és politikai körökkel a németek kitelepítéséről. Nejedlý már 1945. május 29-én nyilvánosan kijelentette: „Megtisztítjuk Prágát és a határvidékeket, mivel olyan helyzetben vagyunk, hogy ezt megtehetjük: élvezzük ugyanis a Vörös Hadsereg nagy segítségét. Ebben egyetlen más hadsereg sem segít nekünk.” Egy héttel később Svoboda a haditanács ülésén arról tájékoztatta Benešt, hogy a szovjet parancsnoksággal történt megállapodás szerint most már naponta néhány ezer német hagyhatja el az országot. Június 18-án Mikuláš Ferjenčík megerősítette a miniszterek észrevételét, mely szerint „a csehszlovák és szovjet hatóságok közötti együttműködés ( a kitelepítés során – K. K.) nem mindig olyan, ahogyan az kívánatos lenne”. Július 10-én a kormány meghallgatta azt a már említett jelentést, amely szerint Zsukov marsall kétmillió németet hajlandó befogadni a szovjet övezetbe. A potsdami értekezleten azonban Sztálin elvetette Churchillnek azt a kritikus észrevételét, hogy a Szovjetunió és Csehszlovákia között valamiféle egyezmény létezik a kitelepítés ügyében.

A potsdami konferencia határozata szerint az addigi tömeges kiűzést fel kell váltani a szervezett kitelepítéssel. Amikor augusztus 3-án Jan Masaryk ismertette a kormánnyal a konferencia döntését, ismét szóba került, hogy a kitelepítés addigi formáját az amerikai és a brit fél bírálja. Fierlinger ismertette „Zorin követtel ebben az ügyben folytatott megbeszélését. A brit és az amerikai nagykövet arra kérte Zorint, hogy a csehszlovák külügyminiszternél (a kitelepítés ellen – K. K.) együtt interveniáljanak, de Zorin ezt mindaddig elutasította, amíg megfelelő utasítást nem kap. Azt ajánlotta a miniszterelnöknek, hogy Csehszlovákia haladék nélkül terjessze be a gyorsított ütemben történő kitelepítés tervezetét. A miniszterelnök azonban úgy véli, a kitelepítést mindaddig nem kell leállítani, amíg azt befolyásos szovjet személyiségek nem kérik.” A kormány elfogadta Fierlingernek a kitelepítési terv kidolgozására, illetve a kitelepítés további folytatására tett javaslatát, tekintet nélkül arra, hogyan határoz a potsdami értekezlet. A német lakosság kiűzését azonban mégis kénytelenek voltak leállítani.